Új Dunántúli Napló, 1995. október (6. évfolyam, 268-297. szám)
1995-10-28 / 294. szám
6 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. október 28., szombat Azon az éjszakán Azon az éjszakán, amikor a szőnyegen ülve játékosan igazgattad a szoknyád, és az élet nagy kérdéseiről faggattál, míg a többiek nevetgéltek és táncoltak, még azon az éjszakán elhatároztam, hogy írok neked egy levelet. A levéllel harmadnapra lettem kész. Ennyi állt benne: Én is, Téged. Aztán elindultam, hogy eljuttassam hozzád a levelet. Azt tudtam, hogy melyik utcában laksz, de hogy melyik tízemeletesben, azt nem. Kezdtem tehát azt utca felső végétől, találomra, de a bejáratnál a levelesládákon csupa idegen név szerepelt. Mentem a következő épületbe. Itt már feljutottam a hatodik emeletig, de onnan egyszerűen nem volt kedvem tovább menni, ezért elindultam a harmadikba. Itt már minden emeleten minden ajtót végignéztem, de nem találtalak meg. Egy pillanatra tanácstalan lettem: menjek vissza az elsőbe, aztán a másodikba, hogy a biztonság kedvéért az előbb végig nem járt utat pótoljam? Úgy döntöttem, hogy a negyedik házba megyek, aztán meglátjuk. A levelesládákon itt sem találtam semmit. Elindultam fölfelé. A második emelet fordulójánál egy régi ismerősömmel találkoztam, aki egy fekete pöttyös fehér színű kutyát vezetett. Üdvözöltük egymást, mondta, hogy milyen fajtájú ez a szép kutya, mondtam, hogy milyen szép, de már el is tűnt a fordulónál, mert Dodó viharos lendülettel húzta lefelé. A hetedik emeleten találtam meg nevelőapád nevét. De a levelet nem itt dobtam be, hanem visszamentem a földszintre, hogy ellenőrizzem a levelesládákat: tényleg nincs itt feltüntetve a név? Az egyiken erősen elmosódva ott volt, s alatta a te neved is. Az előbb nem vettem észre sem ezt, sem azt. Figyelmetlenségem miatt eszerint akármelyik házban megtalálhattalak volna. Bedobtam a levelet, s a közeli kis parkban leültem a padra . . . Egészen biztos voltam benne, hogy nemsokára találkozunk. Körülbelül három hét múlva egy kapualj mögül léptél ki. En a másik oldalon mentem, és rögtön észrevettelek. Világoskék farmerban voltál, hajad, mint mindig, szőkén úszott utánad. Amikor megláttál, rögtön átjöttél hozzám. Azt mondtad, hogy több hónapra külföldre utazol. Tudom, láttam rajtad, azt akarod mondani, hogy semmire sem akarok emlékezni. De tudnod kellett volna, hogy én úgyis azt hallom: semmire sem tudok emlékezni. De te azt mondtad, hogy most néhány hónapra külföldre utazol. Ott, a járdán, egy csene- vész fa alatt álldogálva az járt a fejemben, hogy miért olyan bonyolult nekem minden, s miért olyan egyszerű neked. Aztán arra gondoltam, hogy te ugyanerre gondolsz, csak fordítva. Aztán meg arra, hogy máris megtanultad, hogy mikor, mennyit kell adni magadból, és hogy máris legyőzhetetlen vagy. Egy kicsit később rájöttem arra, hogy ebben azért nincs igazam. Én csak annyit szerettem volna mondani neked, hogy szerettem volna betakarózni veled. De semmit sem mondtam. Most, így visszagondolva a jelenetre, úgy emlékszem, zavartnak látszottál. Hamarosan elköszöntünk egymástól. Nem is tudom hogyan, valahogy kissé elharapva valahogy kissé elnagyoltan kiejtve a szavakat te is mondtál valamit, és én is, de az biztos, hogy elköszöntünk. G. Tóth Károly Magyar nyár F ülledt a levegő az országban. Nagy a fülledtség a Balaton partján is. Régóta nem esett, ha igen, akkor ugyancsak kevés. Kevés, mint a baksis a benzinkutasok zsebében. A maszek vendéglátós is tele panasz- szal, a lángossütő szerint sem volt itt igazi nyár. Százért, literéért bármikor gyorsan megtankolhatsz. Bármikor kapsz helyet, leülhetsz az öt-hatszáz forintos pizzáért a vendéglőben. Bármikor ehetsz a mikro- sütőben felmelegített ötven forintos lángosból. Olyan gombamód szaporodtak meg a benzinkutak, olyan ütemben nőttek ki a földből az egymáshoz érő büfék, pizzériák, sörözők és éttermek, mint a pénzre váró és vágyó örömlányok az utak mentén, kik érdekmozgatta és szuperprofit-motíválta szervezettséggel és koreográfiával mosolyognak és integetnek, intenzív figyelemmel kísérve a Keszthelyre vezető vadgesztenye- és platánsor alá bebújni akaró autósort. Kisérve? Nem, leintve és leszólítva az autót és autóst egyaránt. S nem csak a magános oroszlánokat, hanem a hölgyutassal együtt érkezőket is. Gyors az ajánlat, hamar megy az invitálás, hiszen ott, kissé beljebb, még látható az éppen dolga végzett kamionos nagy kocsijával. G yakran tehát hatásos a reklám. Nem is csoda. Hiszen az ifjú hölgyek nem csupán szemüket, hanem a piciny nad- rágocskából teljesen kint felejtkezett hátsó felüket is kacéran meg-megvillantják, nyomaté- kosítva az ajánlatott. Oh egykori agitproposok és mai PResek, hol a Ti hatékonyságotok mindehhez képest! És hát hol volt valaha is az a raffinéria, melyek gyermekkorom szeretett Hévizének lótuszvirágos tavát ma látogatni lehet? A közel félezer forintos belépővel, melyből a fel nem használt órákból valamicske azért levonásra kerülhet a fürdő elhagyásakor, azaz a „végelszámolásnál”. Persze, nem csak Hévíz, de az egész Balaton az idegen pénztárcákra szerveződő, manapság ugyancsak bukdácsoló nagy vállalkozás. Az utak mentén mindenütt ott rostokló autók táblányi reklámja, a Zimmer frei-ok, a Wohnung-frei-ok és az Apart- man-frei-ok erről tanúskodnak. Kevés a vendég úgy általában. Még kevesebb a külföldi, azok többsége is német és osztrák, főleg az előbbi. Ám abból is a szerényebb jövedelmű, gondolom az egykori - és hozzánk ma is „hű” - NDK-sok elsősorban. Öltözékük, viselkedésük, egész megjelenésük ezt mutatja. Ha így mennek tovább a dolgok, gyanítom, hogy egyszer még magyaroké lesz ismét a magyar tenger, pontosabban magyaroké is. Ahhoz persze más is kell. Például az, hogy a ma még gyakran alacsony színvonalon működő és gyorsan meggazdagodni szándékozó hazai vállalkozó megtanulja és el is higyje, hogy másként kell tennie a dolgát. Hosszú évek során eljutva a megbízhatóan jó színvonalú szolgáltatásig. Éhhez képest még kissé fülledt a levegő a magyar tenger partján, s ezt a fülledtséget időnként az emberi szűklátókörűség és butaság is erősíti. Keszthelyen, a főtér templomának bejáratánál idősebb hölgy és középkorú férfiú állja utunkat, akadályozva és tiltva a belépést az egyébként nyitva lévő kegyhelyre. Értetlenkedő kérdésünkre, hogy tudniillik miért ez a kérlelhetetlen tiltás, felmutatnak a bejárati kapu írtfestet táblácskájára: rajta az ismert tiltások, a kereszttel áthúzott fagylalt, kutya, rádió, a nemzetköziség nyelvén jelezve a turistáknak, hogy mi mindent kell betartaniuk a látogatás során. S ezek mellett felfedezek valamiféle emberalakot is a táblácskán: talán egy hölgyábrázolást, kit fürdőruhás kivitelben illet meg a kereszt. Ám mi fürdőruha híján is - továbbra is kitiltanunk, és persze, tovább értetlenkedünk és okvetlenke- dünk a kapuban, mire ismét mutogatás a válasz. Lassan világosodni kezd elmém. Különösen azok után, hogy egy rö- vidnadrág'os fiatalember is távozásra kényszerül. Feleségemre nézek: megfelel-e az általános etikai normáknak az öltözködése? Netán kihívó, vagy megbotránkoztató a nyári öltözéke, amivel méltatlanná vált, hogy bebocsátassék Isten hajlékába? Megforgatom. Megnézem %lőlről, megnézem hátulról, megvizsgálom oldalról. Semmi kétség: semmit sem találok, semmi kivetni való, semmi erkölcsromboló, semmi megbotránkoztató, s semmi fedetlenül maradt, takarásra köteles testrészt. Ám az ajtónállók következetes emberek, ítéletük megfellebbezhetetlen. Illetve, mondjuk, őket esetleg a plébános úr bírálhatja felül. N osza, rajta. Jogorvoslatért elmegyünk a plébániára. A plébános úr, aki maga is világot látott ember, s igazolni tudja, hogy rövid nadrágban és fürdőruhában Itália szent hajlékai sem látogathatóak, elismeri, hogy feleségem nyári öltözékében semmi kivetnivaló nincs. Igazolást adjon-e nekünk erről, avagy személyes kíséretével adjon nyomatékot mindennek, így biztosítva templomlátogató száhdékunk valóra váltását? Bevallom, hogy előbbivel nagyon kacérkodtunk, ám eredménnyel kecsegtetőbbnek utóbbit tartottuk. így aztán hármasban, a plébános úrral titkos szövetségben, gondtalan beszélgetésbe feledkezve lépjük át - szigorú őreink még szigorúbb tekintetétől kísérve - a templom küszöbét. Mi több, patrónusunkban gondos házigazdára is találtunk, ki rögtönzött kis idegenvezetéssel pótol bennünket a történtekért, és mutatja be nekünk ritka szépségű, neogótikus „birodalmát”. Barátsággal és köszönettel búcsúzunk el „égből jött” idegen- vezetőnktől, szótlanul lépve át kifelé azt a küszöböt, mely egy gyors zápor-mosta várost tárt elénk. Gőzöl az aszfalt, megtisztult a város. S a Keszthelyről visszafelé vezető úton még mindig boldog áldozatukra várnak az örömlányok. Szirtes Gábor Rázga Miklós (balról), Stohl András, Ujláb Tamás és a háttérben Bajomi Nagy György jelenete fotó: Müller andrea Shakespeare Macbeth-je pécsi színpadon Tüzek, vizek és vasak „... mért száll meg oly szörnyű sugallat,/ Hogy iszonyodó hajam égnek áll..." - kiált fel a gyakorlatilag teljesen kopasz Stohl András Macbeth-ként a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában Shakespeare Macbeth című tragédiája bemutató előadásának elején. Ezen aztán mélyen elgondolkodnak a nézők, akik a kissé megnyúlt, négyszögletes belső udvart formázó tér körül, a befelé lejtő tetőzet alatt körben ülnek. A kis tér intimmé varázsolja az előadást, a közönség karnyújtásnyira ül a szereplőktől; a sarkokon elhelyezett vashordókból kiloccsanó víz, az elzuhanó testek és a kardok kemény vasa némelykor centiméterekre közelítik meg az első sorban ülőket, okozva nem kis izgalmat, s szorongást a váratlan atrocitásoktól. A feltörő tüzek, a hódító petróleumszag, az eleredő, és a tetőkön kopogó, lecsorgó eső hangja, a földön fetrengő Macbeth bőrén a vasrács-padozat lenyomata, a vér látványa csak fokozzák a valóságélményt, elhitetik, hogy részesei vagyunk a történéseknek, sőt, akár iszonyodó hajunk szála is meggörbülhet egy óvatlan pillanatban, már akinek van. A bensőséges körülülésnek azonban vannak hátrányai is. Nem lévén elől és hátul, bal- és jobboldal, nincs a térnek kitüntetett irányultsága, a négy égtáj felé egyszerre kell játszani, s ez, tekintettel arra, hogy a színészek csak egyik felükön viselnek arcot, nem mindig sikerül: a nézőknek olykor huzamosabb ideig be kell érniük a szereplők hátsó, kevésbé beszédes felével. Lassúdad jeleneteknél észrevesszük azt is, hogy a szemben lévő, tőlünk alig négy méterre helyet foglaló nézőkön el-elkalandozik a tekintetünk: az öltözékek tarkasága, a keresztbe vetett lábak minősége, a lecsúszott, felemás zoknik, az ismerős és ismeretlen arcok vissza-visszazökkente- nek a civil szférába, amely nem feltétlenül katartikus hatású. Az előadás viszont pergő, a színváltozások gyorsak, a közben hallható zenei és hanghatások (Weber Kristóf munkája) rendkívül jók. A darab tömör, Soós Péter rendező elsősorban Macbethre épít; feltehetően ennek érdekében tűnt el a tragédiából egy tucatnyi szereplő. A legfontosabb figura, Stohl András Macbethje azonban küllemre egy amerikai tengerész- gyalogos és egy ninja keveréke. Amúgy pedig, lényegét tekintve, a kissé egysíkú eszközökkel dolgozó színész egy zavart, beijedt, kis stílű és siralmas bűnözővé degradálja és teszi hiteltelenné Macbeth figuráját, néhány jobb pillanatától eltekintve egy halom feleslegesnek tűnő szenvedéssel, rettegéssel és lihegéssel. Jóval hitelesebb alakítást nyújt Bajomi Nagy György Banquo szerepében, erőteljesebbet Rázga Miklós Macduffként, s érett, elegáns, minden sallangot mellőző játékával emelkedik ki Pásztor Edina, mint Lady Macbeth, akinek Macbeth itt és most inkább elfajzott gyermeke, mintsem férje-ura. Jó alakítást nyújt viszont mindhárom boszorkány: Koszta Gabriella, Krasz- nói Klára és Sebők Klára. A díszlet (Ágh Márton) egyszerű és célszerű, csupavas tér, melyben vizek és tüzek jelennek meg felváltva. A vashordók igen sokoldalúnak bizonyulnak, hiszen ülnek és terítenek rajta, hol a vért mossák le vizében, hol lángok csapnak ki belőle, látványa mégis inkább egy kelet-közép-európai háromszoros élüzem hátsó udvarára emlékeztet, ahol elárvulva hevernek az olajos és kátrányos hordók. A jelmezek (Tresz Zsuzsa munkái) zöme kellemes látványt nyújt, természetes anyagokból (bőr, szőrme, textil, vas) készültek, néhol azonban megjelenik a műszál, a boszorkányok pedig tetőtől-talpig valamiféle műanyagban vonulnak, mintha szakadozott nejlonzacskókba lennének bújtatva. A nejlon pedig igencsak idegen ettől a barbár és kegyetlen világtól. A nejlon inkább a mi világunk, bár barbárság, kegyetlenség tekintetében nekünk sem lehet okunk a panaszra. Cseri László Futnak a Képek JEGYZET Az utolsó szó: szabadság! A legenda folytatása „Ne csüggedjetek, fiúk!” Ezt írta állítólag Mel Gibson A Rettenthetetlen (Braveheart) című film forgatásának egyik első napján a munkajegyzőkönyvbe. A biztatás nyilván önmagának is szólt, hiszen rendezőként és főszereplőként is helyt kellett állnia. Rohant, verekedett, lovagolt, s közben dirigált, szervezett, s mint az idézett mondatból kitűnik, buzdította a stábot, továbbá vitatkozott a producerrel, aki szintén ő maga volt. Egyszóval hajtott. És ráadásul még, a szó színészi értelmében, játszott is. Életre keltette a mondát: William Wallace elmosódó alakjának éles kontúrokat, határozott arcvonásokat adott. Vannak egészen kiváló pillanatai. Amikor az áruló szövetségest a vesztes csata után megpillantja a gyűlölt király kíséretében. Vagy mikor a vérpadról rácsodálkozik egy kisgyermek ártatlan arcocskájára. Nekem az is nagyon rokonszenves, hogy bátran vállalta a hősi pátosz megszólaltatását és a romantikus szenvedélyek ábrázolását. Bírta is erővel, tehetséggel. És mindvégig tudta, hogy mi a feladata: érdekes történelmi kalandfilmet csinálni. Nem akart többet, de alább sem adta. A Rettenthetetlen ezért jó film. A kaland és a parádés látvány: ezek a produkció fő értékei. A vizuális élménnyel kell kezdeni. A képekkel, amelyek a néző számára hitelesen idézik fel a 13. századi Skócia világát. A felföld ködös-homályos hangulatát, a változó fényeket, a hegyeket, az erdőt, a tágas csatamezőket. A sziklás-köves földeket, ahol a halottakat nem lehet mélyre temetni, így azok gyakran visszatérnek, és belebeleszólnak az élők sorsának alakulásába. A kömyezetrajz nagyon jól sikerült. Talán túl szép, de azért szép. No és a csaták! A stirlingi és a falkirki ütközet mozgóképi bravúr, lenyűgöző montázsok révén szinte belülről látjuk a küzdelmet. Hajszálpontos koreográfiával, s olyan brutálisvéresen, amilyen valójában lehetett. A kalandok csak nagyjából követik a históriát, a történelemnek nevezett rémdráma krónikáját. A romantikus szemléletnek megfelelően az események egy pontos legendába fordulnak. És ezt mi, nézők, kifejezetten vigasztalónak érezzük, mert a legenda, mint tudjuk, a hősöket pártolja, szemben a történelemmel, amit többnyire azok szoktak megírni, akik általában elárulják és ki végzik a hősöket. William Wallace tehát átlép a csodák birodalmába. Egyik oldalán Isabella hercegnő foglal helyet, a földi asszony, Sophie Marceau érzéki mandulaarcával, másik oldalán az égi szerelem, a halott kedves, a tiszta tekintetű Catherine McCormack. Jó neki. Mindenesetre jobb, mint hűtlen-hű szövetségesének, Robert de Bruce-nak, a leendő skót királynak, akiről egy középkori dalnok szép hőskölteményt írt. Mel Gibson viszont most igazságot szolgáltat a legendának. Nagy Imre fit * 4 4 I *
