Új Dunántúli Napló, 1995. október (6. évfolyam, 268-297. szám)
1995-10-27 / 293. szám
1995. október 27., péntek Politikai Vitafórum Dtinántúli Napló 11 Polgártársaimnak a tandíjról Szeptember 30-án tájékoztattam a sajtó képviselőit a szabad demokraták és a magam álláspontjáról a tandíjkérdésben. Habár az Új Dunántúli Naplóban megjelent tudósítás pontos volt, mégsem adhatta vissza részletes érvelésemet. így történhetett, hogy sokan félreérthették azt, amit mondtam, pontosabban azt, ahogy mondtam. így dr. Tamás Attila is, aki múlt hét csütörtökön, e lap hasábjain olvasói levélben reagált a tudósításra. Az alábbiakban hozzá és azokhoz szólok elsősorban, akik szőrös szívű, kegyetlen, „diktatórikus szemléletű” politikusnak tartanak, aki kihívóan szembe fordultam a hallgatókkal. Hely hiányában most nem tudom szóról szóra elismételni a sajtótájékoztatón elhangzottakat, s csak azokra a pontokra tudok kitérni, amelyeket az olvasói levél is érintett. Ha van tandíj Úgy gondolom, hogy a tandíj elsődleges felsőoktatási indokoltsága az, hogy ebből a pontból kiindulva lehet a korszerűsödés pályájára állítani a sok helyütt megcsontosodott intézményrendszert. Ami a tandíjjal leginkább változik az a felsőoktatásban résztvevők magatartása. Ha van tandíj, a hallgató nem fog hosszú éveket az egyetemen tölteni, mert fizetnie kell. Ma nem ritka, hogy a diák akár hét-nyolc évet is tölt tanulással. S nem is ez a baj, hiszen tanuljon mindenki annyit, amennyi belefér, de méltánytalan, hogy ezenközben mások kiszorulnak a tanulásból, mert kevés a pénz és több diák felvételére nem futja a költségvetésből. Tanuljon bárki, ha ezért vállal némi anyagi áldozatot is, amiből bizonyos mértékig a férőhelyek száma bővíthető. A tandíj ez esetben nem tesz mást mint érdekeltté teszi a hallgatót tanulmányai befejezésére. Többek között erre értettem azt, a cikk rövidsége miatt meglehetősen sommásnak hangzó kijelentést, hogy számtalan olyan fiatal van, aki boldogan fizetne tandíjat, csak egyáltalán bekerülhessen az egyetemre vagy főiskolára. Úgy érzem, meg kell őket védenem, dr. Tamás Attila véleményével szemben, aki szerint belőlük csak egy „másodrendű szakgárda” válhatna, ha felvételt nyernének. Amióta nincs központilag előírt felvételi keretszám, az intézmények nem élnek a helyhiány miatti elutasítással, éppen csak a felvételi ponthatárt emelik néha irreálisan magasra, ám nem any- nyira a hallgatók eltérő tudásszintjét, mint létszámát szűrik meg ezzel az eszközzel. Minden felvételiztető oktató pontosan tudja, menynyire esetleges bizonyítéka a jelentkezők tudásának az, amiről a felvételi vizsgán pár óra alatt - stresszhelyzetben - tanúságot tesznek. Nem hiszem, hogy egy életen át a tudás fokmérője lehetne az az egy-két felvételi pont különbség, amely még a bizonyítás lehetőségétől is megfosztja az érettségizett fiatalok máig jelentős részét. Egy ésszerűbben szervezett felsőoktatási rendszer az ő szá-' mukra is megadná a lehetőséget a tanulásra. Nyomást gyakorol A tandíj ugyanis a legjobb minőségi nyomásgyakorló eszköz is. Hiába mondom a tanulónak, hogy „tanulj fiam, magadnak tanulsz”, ha elegendő valamilyen formában jó jegyet szerezni, akár a legrosszabb tanárnál is. Ma sok esetben fordított tanulási lélektan működik. A hallgatónak szüksége van a jó tanulmányi átlagra, mert így kapja csak meg az ösztöndíjat (mondjuk mindenki, akinek 3,5 fölötti átlaga van, hozzájut ugyanahhoz a pénzhez), ezért kiválasztja a rossz, de keveset követelő és 5-ösöket köny- nyen osztogató tanárt, aki természetesen tudja magáról, hogy a csak úgy állja a versenyt a jobb tanárral, csak akkor lesz neki több diákja mint a jobbnak, ha jó jegyet ad. Ha a jó jegyemet megkapom, az ösztöndíjamat is megkapom, sőt a diplomámat is megkapom, akkor miért is kellene tanulni? De ha tandíjat kell fizetnem, akkor is így gondolkozom, vagy inkább úgy, hogy a pénzemért magamtól is, a tanártól is követelek? Le kell szögeznem: a tandíjat a felsőoktatás-fejlesztés egyik, habár döntő, de mégis, csupán egyik elemének tartom. Ha a felsőoktatás tapodtat sem mozdul a korszerűsödés irányába, ha nem lesznek jobb könyvtárak, jobb tanárok, jobb gazdálkodás, tartalmasabb munka felsőoktatási intézményekben, akkor a tandíj bevezetése teljességgel fölösleges. Nem fogadtam el, de beletörődtem abba, hogy idén a tandíj a központi költségvetésbe kerüljön. (Ha nem lennék meggyőződve az ország sanyarú gazdasági helyzetéről, nem így tettem volna.) A költségvetés tervezete szerencsére a tandíjak összegét elkülöníti, külön alapba helyezi és a felsőoktatás céljaira kívánja fordítani a jövőben. Értem a hallgatókat Én is értem a hallgatókat és értem minden olyan követelésüket, melyek tanulási feltételeik jobbra fordítását célozzák. Még tandíjellenes idegenkedésüket is igyekszem megérteni, s tudom, vannak hallgatók, akiknek a 2000 forint gondot okozhat. Szeretném továbbra is, ha a kormányzat együtt tudna működni a hallgatói képviseletekkel. Szeretném, ha az állampolgárok meg lennének elégedve adóforintjaik elköltésének módjával. Szeretném, ha józanul beszélnénk egymással. Bretter Zoltán Ne adják ki az engedélyt a garéi égetőmű megvalósítására! Szállítsák Dorogra a veszélyes hulladékot! A Kereszténydemokrata Néppárt Pécs-Kertvárosi Szervezet Vezetősége 1995. október 19-én meghallgatta az elnök beszámolóját a garéi égetőmű építésével és a salaklerakó létesítésével kapcsolatban. A beszámolót követően a következő határozatot hozta: 1. Mivel, hogy nem lehet egyértelműen megállapítani a dokumentumok alapján (beleértve a környezeti hatástanulmányt is), hogy a tervezett beruházás valójában milyen céllal létesül és arra sem kaptunk kellő magyarázatot, hogy miért éppen Garéban kell felépíteni, ezért tiltakozunk ellene a bostai és szalántai lakosokkal együtt. 2. Sem a bostai, sem a szalántai kihelyezett tárgyaláson nem szóltak arról, hogy miért nem szállították el eddig a nem baranyai eredetű, Baranyába becsempészett 62 000 hordó veszélyes hulladékot. Azt a tanulságot vonhattuk le, hogy ennek ittlétével akarja a Budapesti Vegyiművek (BVM) kikényszeríteni az égetőmű engedélyezését. Nem fogadható el az az érvelés, hogy 1997. év végéig nem tudják eltávolítani a 60 000 hordó, 17 000 tonna hulladékot, ugyanis a tervezett 17 000 tonna éves kapacitású égetővel sem lehetséges azt a hatóság által előírt 1997 év végéig eltávolítani. 3. Tiltakozunk az ellen, hogy a jelenleg itt lévő 17 000 tonna veszélyes hulladékkal ellentétben 20 év múlva 170 000 tonna veszélyes salak legyen véglegesen deponálva Baranya megyében. Az egyéves mennyiség miatt miért kell 20 éves égetőt építeni. Az egész országból, sőt külföldről is ide akarják szállítani a veszélyes hulladékot? Követeljük, hogy szállítsák Dorogra és az ott már felépült égetőműben égessék el. A dorogiaktól megvan a hivatalos dokumentum, hogy vállalják a garéi hulladék Dorogon való elégetését. Nem csak abb an az esetben kell felszedni és szállítani a hulladékot, ha Dorogon történik az elégetése. 4. Baranya megye lakosságának túlnyomó többsége a mezőgazdaságból él. Nem engedhetjük meg, hogy az égetőművel tönkretegyék Baranya mezőgazdaságát, a villányi borvidéket, a harkányi gyógyüdülőt, vele Baranya megye idegenforgalmát és 180 000 pécsi lakos egészségét. 5. Kérjük a környezetvédelmi hatóságot, hogy ne adja ki az engedélyt a garéi égetőműre. Következő lépésünk az engedély kiadásától függ. Az égetőmű ellen minden támogatást megadunk a tiltakozó Garé környéki települések lakóinak. Ursprung János KDNP megyei elnök Olajár a fogyasztó szemszögéből Felháborító, hogy a MÓL Rt. Romániában 26 Ft-ért árulja azt a fűtőolajat, amiért a magyar állampolgárnak Magyarországon 87 Ft-t kell fizetni, hogy az energiahordozók közül csak a fűtőolaj tartalmaz fogyasztási adót, hogy a Népjóléti Minisztérium 31/1995.(IX.12.) NM. számú rendelete a korábban beígért fűtőolaj kompenzáció helyett már csak szociális célú hozzájárulást ad a fogyasztóknak olyan mértékben, hogy az csak alamizsnának minősülhet, hogy a fentebb említett miniszteri rendelet a mellékletben olyan elosztási módot talál ki, amely aránytalan elosztást eredményez. Az elosztáshoz felhasznált három tényezőnek a fűtőolaj fogyasztáshoz semmi köze, a kitalált képtelen képlet áltudományos, hogy pl. a vezetékes gázzal ellátott településeken, ahol igen csekély a HTO támogatást igénylők száma, 100 000 Ft jut egy igénylőre, míg Villány községben 20 liter fűtőolaj árának megfelelő összeg, hogy amennyiben a népjóléti miniszter a fentebb említett elosztási mód szerint utalja ki a tartalékként meglévő kétmilliárd forintot, ez az aránytalanság csak tovább növekszik, a gázzal ellátott településen az egy igénylőre jutó összeg kb. 180 000 Ft lesz, Villány községben 35 liter fűtőolaj árát kaphatja meg az igénylő. Nem javul a helyzet akkor sem, ha az önkormányzat a 360 igénylő közül csak 180 igénylőnek juttat támogatást, mert a támogatás összege csak 70 liter fűtőolaj áráig növekedhet. Átlagosan évi 2000 liter szükséglet esetén ez elenyésző összeg. A HTO felhasználás egy havi költsége kb. 30 000 Ft. Olyan keresettel rendelkező, aki ezt az összeget ki tudná fizetni, a községben nincs, a városiak ennek az összegnek a töredékét fizetik csak, hogy a kormányzat nem képes megérteni, hogy a jelenlegi kereseti lehetőségek mellett más fűtési módra való átállás lehetetlen. Legtöbb HTO felhasználó központi propagandára pár évvel ezelőtt tért át az olajfűtésre és most már nincs lehetősége változtatni. Nem tudnak áttérni szénfűtésre sem az öregek, sem a betegek, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe azt, hogy az olaj fűtésre berendezett lakások forgalmi értéke 30-40%-kal csökken, és ezt a tulajdonosnak senki sem téríti meg. A fentiek alapján követeljük: a fűtőolaj árának fogyasztási adó nélküli megállapítását, azaz 26 Ft-ra történő leszállítását, valamint olyan adminisztratív rendszer kidolgozását, amely a HTO-val való visszaélést megakadályozza. A további pazarlás megakadályozása véget a Népjóléti Minisztérium által az önkormányzatoknak kiutalt támogatások azonnali zárolását. Dr. Hegyi Béla Nagy Béla Nem akarunk félni! Elmúlt. Az ünnep. Az emlékezés. Már harminckilenc éve, hogy mint az ősszel támadt perzselő láz, fellobbant, lobogott, izzott. Fiatalban, idősben. Benned is, bennem is. Idefigyelt, fülelt az egész világ. Pár napig, hétig. Határokon túl bátor szenzáció. Határon belül Dávid és Góliát harca. Reménytelen. Don Quijote-i háború. Eltaposták. Nem először. Sokadszor. Legázolták, felszámolták - sajnálkoztak, elfeledték. Vesztettünk. Megint. De elkezdtünk akkor valamit. És nem féltünk: akkor. Mi sosem félünk, ha kezdeni kell valamit: szép ügyet, történelmit, nagyot. .. Még akkor sem, ha minden idegszálunk érzi: egyedül vagyunk, egyedül maradunk: glóriánkkal, sebeinkkel, holtainkkal. Végül is, magyar sors ez. Aztán konszolidáltak - és féltek utána szakadatlan. Nem a holtak. A túlélők, a lapítva hősök. Féltek. Minden évben ha jött az ősz. Féltek az árnyaktól. Még akkor is, ha temetői lett a csend és a rend. Félt a rend. Járőrökkel, sokszoros éberséggel. És most megint féltünk. Igen. Kimondatlanul is féltünk. Az ünnepléstől, a suttogva kü- lönülőktől, a „hátha lesz valami”, a sejtelmes „balhé”-han- gok innen is, onnan is felgyűrűző morajától, az együtt helyett a maguk igazát skandálók- tól, a szerte röppenő harag szikráktól, a gyűlölőktől, a méltósággal emlékezni nem tudóktól, a kisajátítóktól, eltaszítóktól, az emlékezni csak lihegve akaróktól. Pedig ... ezek a napok és órák, reményekkel, izzásokkal, letörésekkel, könnyekkel és sírdombokkal - a miénk. A MIÉNK - minden magyaroké. Itt és távol. Egyetemes magyar ősz, magyar október. Nem csoportoké, nem szövetségeké - a miénk. Mindannyiunké. Az emlékezés mécseit ne ol- togassák orkánná dagasztott ellenszelek. Nem akarunk félni. Elég volt. Dr. Hegedűs Sándor Ünnep után Október 23-án a koraesti még épp csak sötétbe hajló szürkületbe, aki lenézett a Hunyadi úton, sok ezer gyertya lángját láthatta imbolyogva közeledni a Széchenyi térről az Aradi vértanúk útján álló kopjafához. A festői látvány megnyugvással töltött el mindannyiunkat, akik kezdetben talán kétkedtünk demonstrációnk sikerében. Abban, hogy meghallják hívó szavunk és megértik annak üzenetét az emberek. Tudtuk, hogy ideje lenne már véget vetni az üres, semmitmondó megemlékezések sorának. Ezért a legjobbkor jött az ’56-os szerveztek felkérése, hogy tartsunk velük, s Kónya Imre személyében állítsunk ünnepi szónokot. Nem a kirekesztés szándéka vezérelte áz MDF- et, amikor elfogadta a meghívást. - Ahol sok ezer ember ünnepel önfeledten, kit lehet ki- rekeszteni? Számunkra Rajczi Péter személye biztosíték volt arra, hogy senkit ne közösítsenek ki azok közül, akiknek ezen a napon köztünk a helye. Ugyanakkor tudomásul vettük azt, hogy ha például meghívnak minket valahová és oda a barátunk nem jöhet, oda mi sem megyünk. De azt már nem köthetjük ki, hogy hívják meg az üzlettársunkat is. Az pedig csak külön öröm, ha a társaságból hiányzik a haragosunk. Az pedig számunkra természetes, hogy Antall József, Für Lajos, Andrásfalvy Bertalan pártja nem maradhatott távol az ’56-ot hitelesen képviselő szervezetek által rendezett eseményről. Kétségesnek tűnő vállalkozásunkra, hogy nem ön- kormányzati, hanem társadalmi szervezésben ünnepeljünk, sok ezer pécsi és baranyai polgár adott méltó választ a legnevezetesebb, legigazabb módon méltóságteljes jelenlétünkkel. Ennyi embert 1989 emlékezetes márciusa óta nem láttak a pécsi utcák. A tömeges részvétel igazolta, hogy jó úton járunk és ezen az úton együtt kell tovább mennünk! Ezúton mondunk köszönetét mindazoknak, akik jelenlétükkel adtak kifejezést a jobbító, változtató szándéknak. Mi ennek az akaratunknak méltó eszközei kívánunk lenni. Reméljük, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy egy jó ügyet közösen vittünk sikerre. Dr. Wéber János az MDF Baranya Megyei Választmányának elnöke Tisztelettel adózunk (Dr. Ónodi Pál állásfoglalását az ünnep előtt nem állt már módunkban megjelentetni. Kérésére utólag közöljük. - A szerk.) Tartalékos Katonák Országos Egyesületének (HONVÉDEGYLET) Baranya Megyei Szervezete elhatárolja magát az Új Dunántúli Napló október 19-én „felhívás” címszó alatt megjelent közléstől. A HONVEDEGYLET, mint a Tartalékos Katonák Egyesülete politikamentes társadalmi szervezet. Tagja lehet egyesületünknek mindenki - rendfokozattól függetlenül -, aki tartalékos állományban van. Október 23-át olyan nemzeti ünnepnek tekintjük, amikor tisztelettel adózunk az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjai emlékének és megbecsülésünket fejezzük ki azoknak, akik a forradalomban részt vettek, akiket szabadságuktól, hivatásuktól, stb. megfosztottak. Ezt az emlékezést az állami ünnep keretében kívánjuk gyakorolni, amikor az október 23-i hivatalos ünnepségeken koszorút fogunk elhelyezni a temetőben, a kopjafánál és az egyéb hivatalos rendezvényeken részt veszünk. Egyesületünket semmilyen egyeztető tárgyalásra meg nem hívták, azon részt nem vettünk, így a felhívásban a HONVÉDEGYLET felsorolása az egyesület tudtán kívül történt. Ha már megemlítettem, hogy egyesületünk a hivatalos állami ünnepségen vesz részt, amelyet az önkormányzat szervez és bonyolít, akkor megjegyezzük, miszerint nem értjük azt sem, hogy az ön- kormányzat október 20-án pénteken 1/2 5 órakor a városházán rendezendő állófogadást milyen szempontok alapján szervezte meg az 1956-os forradalom emlékére, mert e sorok írója is és egyesületünk számos tagja is a letartóztatottak és meghurcoltak közé tartozik, de ennek a megemlékezésnek a körülményeiről állampolgárként nincs tudomásunk. Ettől a módszertől is elhatároljuk magunkat. Pécs, 1995. október 19-én. Dr. Aszódi Pál ny. hb. alezredes ka ? k 1
