Új Dunántúli Napló, 1995. október (6. évfolyam, 268-297. szám)

1995-10-07 / 274. szám

6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. október 7., szombat Az Angster-gyár nyomdokain Orgonások a város szélén Összefogás a könyvtárakért „Összefogás a könyvtárakért” címmel programsorozatot tart a pécsi Városi könyvtár. Ok­tóber 9-én, 10-én, 12-én és 13-án több helyszínen előadá- sok hangzanak el, könyvkiál­lítás nyílik, vetélkedő lesz, gyermekkönyvtárak névadó ünnepségei zajlanak. Könyv­tárakkal kapcsolatos rendez­vény lesz a pécsi Művészetek Házában is, október 11-én. A Baranya megyei könyvtári napok keretében este 6-kor irodalmi est kezdődik, ahol Aranyi László, Arató Károly, Bertha Bulcsu, Bertók László, Csorba Győző, Pál József, Parti Nagy Lajos, Szakács Eszter, Tüskés Tibor, Várko- nyi Nándor és Weöres Sándor műveiből hallunk részleteket. Mediterrán ősz Folytatódnak a Mediterrán Ősz eseményei. A hét végén zajlik a Villányi vörösbor fesztivál, október 7-én tér­zene, fotókiállítás, szüreti fel­vonulás szórakoztatja a részt­vevőket, de vasárnap is fo­lyamatos a műsor reggel 8 órától. Október 7-én Lány­csókon is nagy mulatság ké­szül. Szüreti fesztivál kezdő­dik 10 órától, ahol lesz vásári vigasság, felvonulás, gyer­mekprogram, s délután a mo- holi lakodalmast adja elő a he­lyi énekkar és tánccsoport. Jótékonysági gála A „Süss fel nap” Gyermekjó­tékonysági Alapítvány és a pécsi IH zenés gálaműsort tart jótékonysági céllal. 11-én este 6-kor Csepregi Éva, Fodor László, Nagy Bandó András, Federel László és Fülöp Gyula mellett fellép a Tátika Play Back Show és a Flowers Sporttánc Egyesület rock and roll csoportja. Kicsik néptánciskolája Nagy múltja van az 5-6 éves gyermekek számára rendezett Néptánciskolának, melyet a Szivárvány gyermekházban tartanak. A szülők most „Néptánccal a gyermekért” alapítványt hoztak létre. Aki szeremé, hogy gyermeke is részesüljön a programban, vagy támogatni kívánja az alapítványt, Molnár Jánostól kérhet információt. Festménykiállítás A pécsi Nevelők Háza galériá­jában 13-án Soós Tamás fes­tőművész kiállítása nyílik meg, este 6-kor. Dr. Húsz Má­ria esztéta mond bevezetőt. A Nagykozári úton, egykori bányatelepen, meglepő látvány fogad. Egy fehérfalu blokképü­let viszonylag kis helyiségeiben orgonák épülnek. Középütt egy irodaféle, mellette a sípműhely; jobbra egy kis intonáló helyi­ség, majd egy nagyobb terem, a gépműhely, ahol most famun­kákat végeznek. Összesen 12- en dolgoznak itt: hat szakmun­kás, két tanuló és betanított munkások. Néhány éves történetük akár mesébe illene. Budavári Attilá­tól, a Pécsi OrgonaépítdManu­faktúra Kft. vezetőjétől hallot­tam róla. Attila ősei, déd- és ükapja (összesen hatan a ro­konságból) a hajdani Angster- orgonagyár alkalmazottai vol­tak. Most pedig nála folytatódik a szakma. Gyermekkori elhatá­rozása szerint leérettségizett, majd elkezdte tanulni az orgo­naépítést. Előbb egy kisiparos­nál, majd másfél évig a pesti Aquincum Orgonagyárban, ahol szakmunkás oklevelet szerzett. Itt dolgozott együtt két társával, akikkel néhány év múltán Pécsett találkoztak, hogy elindítsák, azaz folytassák e város egykor messze földön jeles orgonagyártását. Ebben Attilának cégtársa öccse, Buda­vári Csaba is orgonaépítő szakmunkás. Közben azonban néhány kül­földi év is eltelt. Budavári At­tila budapesti munkatársával Ausztriában keresett és talált lehetőséget a további elmélyü­lésre. Ő másfél, társa két és fél évet a Linz melletti St. Florian apátság területén lévé orgonaé­pítő intézetben dolgozott, ta­nult. Számos túlórával, ottlétük minden percét kihasználva, hi­szen ez a szakma megköveteli ezt mindenkitől, aki „belesze- relmesedett” a hangszerkirály építésének művészetébe. Társa, Végh Antal családját is kivitte St. Flóriánba. Ő egy év­vel tovább maradt. Végül is pár év után itt, Pécsett indultak neki ifjonti bátorsággal a számukra az életet jelentő nagy útnak. Ami leginkább meglepő: alig másfél-két éve dolgoznak együtt - és tele vannak munká­val. Az idén két új orgonát ad­tak át: Szentendrén és a paksi katolikus templomban; Komlón átépítettek egy hasonló méretű két billeníyűsoros hangszert. Jelenleg két nagyobb megren­delésük van. Bácsalmásra új, hárommanuálos orgona készül; Szabadkára egy nagyjából ek­kora, 101 éves (!) műemlék­hangszert restaurálnak, amely érintetlen Angster-orgona 1894-ből. Ezt, a mintegy két- ezemyi sípot s a szerkezet leg­apróbb részecskéit is újjávará­zsolva építik fel újra a szabad­kai Szent Teréz székesegyház kórusán. A megrendelt orgonaműve­ket Budavári Attila tervezi meg a rajzasztalon. A két művel várhatóan a jövő nyárra készül­nek el. A társulást két fontos cél ve­zeti. Részben új műveket al­kotni s közben szakmunkásokat kinevelni; részben olyan céget kialakítani, ahol minden alkat­részt ők maguk állítanak elő, távlatilag egy olyan 20-25 fő­nyi szakmunkásgárdával. Eh­hez sikerült megszerezniük egy szűkén 400 négyzetméter alap- területű műhelyt a Budai vám, a 6-os út közelében. Ide a jövő évben költöznek át. Mindebben legnagyobb gondjuk az utánpótlás. Erről Végh Antal orgonaépítővel be­szélgettem. Ő budapesti. Elvé­gezte a gyógyszerész szakot, s mintegy másfél évet dolgozott is a szakmájában. De még egye­temistaként - megismerkedve egy orgona belső szerkezetével - pályát módosított, és ma min­dene az orgonaépítés. Úgy ta­pasztalták, a szakma - látatlan­ban - igen vonzó. A fiatalok nagy „elánnal” érdeklődnek, lelkesednek. Mindaddig, míg ki nem derül, hogy itt kivételes szakmai tudást kell szerezni. Rengeteg tanulással és munká­val, az alváson kívül majd­hogynem szabad idejük teljes feláldozásával is. Ilyenkor álta­lában lelohad a nekibuzdulás. Megtudom még: hét végén, tízen, háromnapos tanulmány­útra indulnak Németországba, orgonaépítő műhelyekbe. Hi­szen a szakmához ma is igen fontos megismerni mit hogyan csinálnak másutt és milyen új szakmai eljárásokkal. Az orgonaépítés sokat fejlő­dött a század második felében. A lépéstartás vele - nélkülözhe­tetlen. Évekkel ezelőtt, amikor a hajdani Angster-gyárról ír­tam, a pécsi orgonaépítés egyik utolsó nagy alakja, a gyár egykori szakmai veze­tője, Angster József ny. elekt­romérnök futólag említette, hogy időnként foglalkozik két-három ambiciózus, ígére­tes fiatallal. Akkor azonban - a nyolc­vanas évek vége felé - talán ő maga sem gondolta, hogy alig 4-5 év múltán elindul, azaz folytatódik a becses emlékű orgonagyártás nemes hagyo­mánya - Pécsett. Wallinger Endre A hangszerkirály, az orgona építésének szerelmesei ... fotó: löffler Gábor Bérletnyitó koncert Szokatlan és örvendetes élénk­séggel köszöntött ránk az idei koncertévad. Másfél hete köz­vetlen egymásutánban négy eseményt sorolhattam fel, és most, a Pécsi Napok múltával is bőséges kínálatról adhatok számot. Hétfőn a POTE aulá­jában vette kezdetét a Filhar­mónia bérleti sorozata, de a hét eseményeihez tartozott-tarto- zik két nemzetközi presztízsű együttes: a Bartók Vonósné­gyes és - éppen ma este - a Capella Savaria vendégszerep­lése is. Utóbbi a Bach Énekegyüt­tes jubileumi koncertjének fé­nyét emeli, korábbi közös, le- mezfelvétélben is megteste­sülő munkájuk új fejezeteként. A Pécsi Szimfonikus Zene­kar hétfőn lezajlott bérletnyitó koncertje maga is különleges­ség-számba vehető. A közel­múlt országos kampányát le­számítva ma is kuriózum Lajtha László egy-egy művé­nek megszólaltatása koncert­pódiumon - ezúttal a IV.szim­fóniát hallottuk -, emellett az ötven éve elhunyt Bartók em­léke előtt is most tisztelegtek az est művészei a Brácsaver­seny megszólaltatásával. A program mellett a kivite­lezés is szolgált nem minden­napi élményekkel, magyar kö­zépvárosi nézőpontból leg­alább is feltétlenül. Köztudomású, hogy a pécsi gárda Nicolas Pasquet vezető karmesterrel CD-felvételsoro- zat kellős közepén tart a szerző szimfonikus műveiből, így hát nem csoda, ha Lajthát igazán rutinosan, „professzori szin­ten" képes interpretálni. Mégis kár lenne alábecsülni és a stú­diómunka természetes hoza- dékának tekinteni azt a szín­vonal-többletet, amit ennek a szimfóniának a megszólalta­tása jelentett. Szigorú művészeti érték­rendnél maradva azt kellene írnom: csak így, az anyagisme­retnek, a kiérleltségnek, a pon­tosságnak és a zenekari szín­kultúrának csak ezen a fokán érdemes közönség elé állni, csak ekkor lehetséges a szán­dékok, az igyekezet és az eset­legességek kényes egyensú­lyának mérlegelése helyett az elegancia és virtuozitás tényeit méltányolni. Persze, józan ésszel nyomban belátható, hogy a koncertüzem nem így működik. A léc mégis ismét magasabbra került, s ami ma még csak különleges energia­befektetéssel érhető el, az egy napon a felkészülés alapszint­jét fogja jelenteni. A Serly által vázlatokból írt Bartók-mű szólistájaként ritka egészséges és szép telt hangon brácsázó, felkészült és gondos muzsikust ismertünk meg Ad­rian Gernot személyében. Ezt követően Schumann IH. („Raj­nai”) szimfóniája hangzott el, gazdagítva Pasquet Schumann- vonzalmának eddigi eredmé­nyeit. E vonzalom megalapo­zottnak és termékenynek érző­dik, karmesterünk - miként számos e századi stílusrétegben is, - a tőle megszokott roppant otthonossággal mozog e zenei közegben, és formálókészségé­nek, fantáziájának legjavát tárja elénk, megnyugtatóan biztos kézzel irányítva a zenekart. Gönczy László Galambosi László Az ég ajándéka Nézd, hogy szépítkezik a bimbó. Pártát emel parányi homlokára. Napsárga-palástú lepkét rózsa-mennyegzőre csalogat. Mozdul a szellő, lassan hintázik aranyló fészek: fiókákkal fölfénylő fogat. Bokáig érő fűben játszik a margaréta, fehér gallérját selymesre mosta a harmat. Örvend az Úr. Ajándékoz ölmeleg égből búzavirág-kék nyugalmat. Suhanó repülő, vitorlázó szirom kering köröttem; gyorsító bogár, piros pilóta benne. Ragyog a teljesség temploma, tornyában boldogság emelgeti szárnyát lebegve. Forgat a szerelem tükröző habja: érzem a kibontott mellű lét asszonyi simogatását. Fürkészem örvénylő nők, rám hajló arcok hívó rajongását. Zöldben a part. Lomb-mentéjű, szivárvány-kupolák alól közelítő fák, táncoljatok; hallgassátok a hullámok szájából gyöngyöző dalt! Bokrok sugár-húros csellói, kedvünkre muzsikáljatok! Kalász-násznépet bíborban ünneplő angyalok, harangozzatok! Harangozzatok! Futnak A Képek JEGYZET Emberek, arcok, tekintetek Tóparti elégia John Sayles az egyik legismer­tebb független filmes Ameriká­ban, aki mindeddig ellent tudott állni a nagy stúdiók csábításai­nak. Olcsó filmeket készít, a hétköznapok egyszerű esemé­nyeivel foglalkozik. Hősei át­lagemberek, akiket tapintatos érzékenységgel, finom bevér­zéssel szemlél. Kitűnő megfi­gyelő. A Passion Fish két mai asz- szonyról szól. May-Alice sok­részes szappanoperák népszerű szereplője, aki egy autóbaleset következtében súlyosan megsé­rül, s tolókocsiba kényszerül. Elvonul a világtól, visszaköltö­zik gyermekkora színhelyére, louisianai házába. Elkeseredé­sében inni kezd, mindenkivel összeveszik, úgy tűnik, kiállha­tatlan, házsártos nőszemély vá­lik belőle. Új gondozója, a fe­kete Chantelle éppen túl van egy kábítószer-elvonó kúrán. Kislányát elvették tőle. Ő is menekül az emberek elől. Igyekszik talpraállni. Ennyi. Két szerencsétlen nőt egymás mellé sodor az élet. Kezdetben idegenül és bizal­matlanul viselkednek, majd las­sanként megértés és rokon- szenv ébred a szívükben a má­sik iránt, s aztán megpróbálnak egymásnak segíteni. Erről szól a film. Nincsenek váratlan for­dulatok, nem történik csoda, nincs happy end. Ez egy nagyon egyszerű film. Ilyenek is készülnek odaát, persze, nem Hollywood­ban. Emberi arcokat látunk a vásznon. A May-Alice-t alakító Mary McDonnel szép, szomorú vonásait, a fájdalom, a beletö­rődés és a tétova remény villa­násait a tekintetében. Alfre Woodard játéka Chantelle sze­repében érzékeny, megbízha­tóan pontos mellékszólamot al­kot. Töprengő zongorafutam kí­sér egy visszafogottan mélabús hegedűmotívumot. Kamaramu­zsika lassú tételekben. Az arcok hátterében egy vad­regényes tóvidék egzotikus képe tárul elénk. Végtelennek tűnő árterület, pagonyok, ber­kek, mocsarak. Kígyók, tek­nősbékák, vízi madarak, halak, köztük a vágyakat esetleg betel­jesítő passion fish is, a szere­lem-hal. A felbukkanó mellékszerep­lők (barátnők, rokonok, tévé­sek) inkább csak karikatúrák. John Sayles túlzottan kiélezi a mesterkélt civilizáció és a rom­latlan természet jól ismert el­lentétét, ennek következtében tóparti elégiában harsány szí­nek vegyülnek, ami némileg megbontja a különben egységes hangulatot, s helyenként kissé didaktikussá teszi a történetet. Pedig a képek, e sokszor mu­lattató, mégis felesleges kitérők nélkül, önmagukban is elég be­szédesek. Azt hiszem, John Sayles-nek * be kellett volna érnie a két nő­vel. Aztán már nem is lett volna szükség másra, mint a tópartra és egy kamerára. Nagy Imre 4 1 I t

Next

/
Thumbnails
Contents