Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember (6. évfolyam, 238-267. szám)

1995-09-23 / 260. szám

1995. szeptember 23., szombat Kultúra - Művelődés Dhnántúli Napló 7 Tüskés Tibor Aköltőmeghal- a költészet él Azok nevében szólhatok (és szólok), akik maguk nem köl­tők, nem írnak verset, de éle­tük tartozéka, elengedhetet­len velejárója, mindennapi tápláléka a költészet, a vers. Nem tudom, többen vagyunk- e, mint a költők (talán), de minden bizonnyal keveseb­ben azoknál, akiknek (még) nem vált létélménnyé, nem szervesült életükbe a poézis. Nem érzünk ezért fölényt vagy büszkeséget, csak meg­rendülést és örömet: a költé­szet tartalmasabbá, gazda­gabbá, humánusabbá teszi az életet. Csorba Győző nevével (és költészetével) zord időben, légritka környezetben, 1952- ben, az egyetemről frissen kikerült tanárként, egy du­nántúli kisváros (Dombóvár) gimnáziumában találkoztam. Itt adta kezembe, az év késő őszén, az iskola tanári szobá­jában kollégám, Péczely László egy hangverseny, a pécsi Kodály-ünnepség meg­hívóját. Ezen a lapon olvas­tam az első Csorba-verset, a költőnek Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításának stílusában írt, a hetven éves zeneszerzőt köszöntő költe­ményét. „Mikoron már a sírásók jár­tak, -s a gyávák rendre halálra váltak, (...) - a háborgónak, némán nyögóhek - fülébe vá­gott mentőn az ének...” Azóta olvasom, ismerem Csorba Győző költészetét. Azóta mondhatom (és mon­dom) életem ajándékának e köl­tészet (és a költő) ismeretét. Amit a versről és a költészetről tudok, azt nagyrészt neki kö­szönhetem. Verseinek és a sok­sok tartalmas és emlékezetes beszélgetésnek. Interjúkat ké­szítettem vele, melyek nyomta­tásban is megjelentek, A szó ünnepe (1959) óta minden köte­téről írtam, versét elemeztem, pályáját könyvben méltattam. S még ennél is többet kö­szönhetek neki. Költészete élni segített. „Fe­kete szavak szárnyán kél a nap” - írta Ars poetica-fában. Alighanem a század magyar lírájában nincs még egy költő, aki pályája kezdetétől oly mér­tékben élte meg és állította köl­tészete tengelyébe az elmúlás, a halál (a jó halál!) gondolatát, az emberi létezés talán legegzisz­tenciálisabb problémáját, mint Csorba Győző. Miért meggyő­zőek és megrendítőek, hitelesek és érvényesek (holnap is) perlő és megbékélő (és megbékítő) szavai? Mert ugyancsak kevés költőt ismerhettünk, aki annyira szerette (és ismerte) az életet, á természetet, a kert növényeit és virágait, az emberi lét, a humá­num örömét, mint ő. A vesztesége miatti fájdal­mat azok nevében fogalmazom, akik ismerték és szerették a köl­tőt, s „csak” olvasták verseit. És talán azok nevében is, akik most, a gyász órájában ismerik és tanulják meg nevét, és hol­nap már „csak” verseit olvas­hatják, de ez a költészet életük részévé, létezésük egyik alko­tóelemévé, lelkűk táplálékává lesz. Mert a költő meghalhat, de a költészet, a jó vers tovább él. Ama régi, Kodályt-köszöntő vers záró sorai ma már a köl­tőre, Csorba Győzőre is vonat­koznak: „úgy mentél el, hogy megál­lapodtál - a múlhatatlan fényű csillagoknál. ” Bertók László: Sirató Csorba Győző halálakor Két hete még... egy hete még.. .tegnapelőtt... még tegnap is... miért a perc? ... mért hittem el? ... hogy legalább ... hogy lesz erőd ... hogy akkor is... mióta már? ... szemközt vele ... hogy akkor is ... hogy annyi csak ... hogy járni csak ... a táncokat... Dávid király... az Ur előtt... egyre vadabb ... ugrásokat... iktatni be... amennyire ... tőled telik... de reggelig... de esteiig... mert látja ő... mert tudja ő... hogy tested is... hogy lelked is... hogy hála-tánc ... jaj, istenem ... Két hete még ... egy hete még ... tegnapelőtt... még tegnap is... még akkor is... hogy tetszik-e ... hogy olyan-e... hogy vége, de ... mért hittem el? ... hogy ugyanaz ... hogy könnyeid... mögött a nap... hogy béna vagy... hogy néma vagy ... de megmaradsz.. .de megmaradsz __jaj, istenem . .. miért a perc ... hogy vissza se ... előre se ... hogy nem felelsz .. . hiába vagy... csak torkodat... csak megszakad . .. s ők is, akik... szeretteid... csak szemedet... csak álla­dat __hogy megmered___az egyszer egy ... a végte­le n ... a semmi se ... a minden a ... s többé soha ... többé soha__ K ét hete még... egy hete még... tegnapelőtt... még tegnap is ... még akkor is... új könyvedet... hogy s mint legyen ... milyen legyen ... külsőre is ... még abba is ... és néha csak__hogy fojtogat___ é s tétován__hogy úgy se már ... és mintha csak... egy éve még... öt éve még... hogy mennyi szép... s talán, talán... hisz förtelem... hogy itt a vég... s hogy semmiképp... s hogy semmi kép ... ar­ról, miért... miért? miért? ... jaj, istenem ... jaj, istenem... Két hete még... egy hete még... tegnapelőtt... még tegnap is ... minden szavad ... gyémánt szavad ... folytatható ... tetézhető ... szándék s erő... függ­vénye volt... parányok és ... galaxisok... ujjad he­gyén ... sütött a hold... ma meg, ma meg... jaj, is­tenem ... vérző szegek... földek, egek... feszítenek... hiába ész ... nehézkedés __győz az egész ... győz az egész ... ősrobbanás ... utáni csönd ... mindent el­önt ... a fönt, a fönt... csupán a mű... tudom, tu­dom ... a kő alól... a fű alól... s jönnek, ha majd... az asszonyok... hogy nem vagy ott... hogy nem vagy ott... és látnak itt... és látnak ott... és él­ni fogsz ... és élni fogsz... de most, de most... jaj, istenem ... isten veled... isten veled ... Csordás Gábor ... hogy ki volt ő H alála estéjén az egyik or­szágos napilap rovatveze­tője felkért, írjak személyes hangú nekrológot, lehetőleg másnap délelőtt tizenegyig. Nem sikerült. Más egy napilap tempója, és más a léleké. A gyász munkája még el sem kezdődött bennem, az a diffúz, tehetetlen levertség tartott ha­talmában, melyet a hozzátarto­zók számára ilyenkor szeren­csés módon az intézendők inté­zése hidal át. Azóta elmúlt néhány nap. Ismét személyes hangú megem­lékezést kértek tőlem. És éppen a „személyes hang” az, ami nem megy, amire most sem va­gyok képes. De képes volnék-e valaha is? Tizenhárom éves voltam, ami­kor először úgy, hogy szinte megszakítás nélkül a közelében éltem, sokszor hetente-kéthe- tente találkoztam vele. Hogy mennyit tanultam tőle, azt elso­rolni sem tudnám, főként mert aligha volnék képes különvá­lasztani a három évtized során saját tudásommá, saját érzé­semmé szervült adományait. Mégsem nyilatkoztam róla „személyes hangon”, s ami sze­rintem ugyanaz, költészetéről sem írtam kritikát, tanulmányt soha. Valami furcsa gátlás mű­ködött bennem, mint valószínű­leg sokakban, akik egy nagy ember személyes vonzásköré­ben élnek. Költői világának - tehát legbensőbb személyisé­gének - értelmezésétől, minősí­tésétől az arányérzék tartott vissza: mintha személyes kap­csolatunk egyensúlyának viszo- lyogtató módosítását, megbon­tását kezdeményezném, ha be­szélnék róla. Holott ez a kapcso­lat, elvileg, egyenrangúak kap­csolata volt, ő legalábbis annak tekintette. Az évek során úgy- ahogy én is túltettem magam kezdeti elfogódottságomon, s legalábbis elhittem, hogy ő egyenrangúnak tekint. De vele egyenrangúnak soha nem tar­tottam magam. Az emberi nagyság - Tho­mas Mann pontos metaforájá­val a „királyi fenség” ha nem akarja is, aszimmetrikus erőte­Pákolitz István Megszenvedi fejemen belül a töviskorona befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma Csorba Győző A fukarul mért véges értelem elé mered az igen és a nem a felelet mindiglen elmarad a sírig vak vezet világtalant boldog kinek nem kerül semmibe a van-e nincs-e kényelmes hite elvéreztenek billiónyian a bizonyságért: odaát mi van a zord kérdés a levegőben lóg nem fogyadoznak a kutakodók leledzik sok kiváncsi kotnyeles aki a színfalak mögé beles­ne ám vakítja látlan rendező a szív kifullad dermed vér velő a válasz helyén tátogat a lyuk de míg az emberfia szólni tud nem hagyja el veszendő önmagát a nincs-választ firtatja legalább habár nem volt nincs sose lesz idő kivárni a menny sparherdjén mi fő Kit nem kényeztetett nehéz sora belül vérzi a töviskorona csöndjében igazgyöngyű vers terem varázslatos megőrző szerelem megszenvedi a szót mit fénybe szőtt vendégelvén a szépre éhezőt Parti Nagy Lajos Utánozhatatlanul Csorba Győző azon kevesek közül való, akik meg fognak maradni ebből az irodalomból. Nagy költő, ahogy nagy költő volt Pilinszky, Weöres vagy Nemes Nagy, és azt gondolom, hogy kész, befejezett életművet volt szerencséje hátrahagyni, s nagyon fontos, különös és nagyszabású halálköltészetet. Nem nagyon voltak olyan fiata­lok, akik az ő költészetére akar­tak vagy tudtak volna hasonlí­tani azért, mert ez nagyon ne­ret hoz létre maga körül. Minél közelebb vagyunk hozzá, minél tisztábban látjuk, annál kevésbé tudjuk megszólítani. És mint­hogy sokat kapunk tőle, előbb- utóbb jelen lévőnek tudjuk ak­kor is, ha nincs a közelünkben - s ilymódon beszélni róla ugyanazt jelenti már, mint meg­szólítani. A gyász munkája Freud sze­rint a halott lokalizálásával kezdődik, annak elmondásával, hogy ki volt ő. Azt hiszem, hogy ki volt Csorba Győző, azt csak azok tudják majd elmon­dani, akik nem tudják, hogy ki volt ő. Ezért nem fogjuk tudni elgyászolni soha - élni fog. Nemzedékek hosszú sora foly­tat majd párbeszédet vele, ol­vassa műveit. Mert az emberi nagyság elgyászolhatatlan. Halhatatlan. héz, nagyon nehezen művel­hető, egyszeri költészet, a me­legségnek, a sűrítettségnek, a szikárságnak, a szárazságnak, a fűtöttségnek és az intellektuali- tásnak egy egészen furcsa és sa­játos keveréke, utánozhatatla­nul. Azt remélem, hogy ennek a költészetnek meglesz a nagyon komoly utóélete, és nem fog a semmibe csobbanni, mert erre a fajta költészetre, ameddig a köl­tészetre magára, addig szükség lesz. Makay Ida Ércet túlélő (Csorba Győzőnek) Gyümölcs és ősz ragyog. - Megérett. Múlt nyarak édessége benne. Pincemélyben a megforrt borok. Nehéz, hűvös gyöngy minden csöppje. Győzelem fénylik s megadás. A diadal arcán alázat. Ragyog a törékeny varázs. Üzenet kering, surrog ágak ereiben: csönd rejtjele. Aki figyeli, szívig hallja, mit titkos kódok mondanak. S felel a csönd hívó szavára érctörzsű fák hűs hallgatása. S az ércet túlélő szavak. Csorba Győző emlékezete

Next

/
Thumbnails
Contents