Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember (6. évfolyam, 238-267. szám)
1995-09-23 / 260. szám
1995. szeptember 23., szombat Kultúra - Művelődés Dhnántúli Napló 7 Tüskés Tibor Aköltőmeghal- a költészet él Azok nevében szólhatok (és szólok), akik maguk nem költők, nem írnak verset, de életük tartozéka, elengedhetetlen velejárója, mindennapi tápláléka a költészet, a vers. Nem tudom, többen vagyunk- e, mint a költők (talán), de minden bizonnyal kevesebben azoknál, akiknek (még) nem vált létélménnyé, nem szervesült életükbe a poézis. Nem érzünk ezért fölényt vagy büszkeséget, csak megrendülést és örömet: a költészet tartalmasabbá, gazdagabbá, humánusabbá teszi az életet. Csorba Győző nevével (és költészetével) zord időben, légritka környezetben, 1952- ben, az egyetemről frissen kikerült tanárként, egy dunántúli kisváros (Dombóvár) gimnáziumában találkoztam. Itt adta kezembe, az év késő őszén, az iskola tanári szobájában kollégám, Péczely László egy hangverseny, a pécsi Kodály-ünnepség meghívóját. Ezen a lapon olvastam az első Csorba-verset, a költőnek Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításának stílusában írt, a hetven éves zeneszerzőt köszöntő költeményét. „Mikoron már a sírásók jártak, -s a gyávák rendre halálra váltak, (...) - a háborgónak, némán nyögóhek - fülébe vágott mentőn az ének...” Azóta olvasom, ismerem Csorba Győző költészetét. Azóta mondhatom (és mondom) életem ajándékának e költészet (és a költő) ismeretét. Amit a versről és a költészetről tudok, azt nagyrészt neki köszönhetem. Verseinek és a soksok tartalmas és emlékezetes beszélgetésnek. Interjúkat készítettem vele, melyek nyomtatásban is megjelentek, A szó ünnepe (1959) óta minden kötetéről írtam, versét elemeztem, pályáját könyvben méltattam. S még ennél is többet köszönhetek neki. Költészete élni segített. „Fekete szavak szárnyán kél a nap” - írta Ars poetica-fában. Alighanem a század magyar lírájában nincs még egy költő, aki pályája kezdetétől oly mértékben élte meg és állította költészete tengelyébe az elmúlás, a halál (a jó halál!) gondolatát, az emberi létezés talán legegzisztenciálisabb problémáját, mint Csorba Győző. Miért meggyőzőek és megrendítőek, hitelesek és érvényesek (holnap is) perlő és megbékélő (és megbékítő) szavai? Mert ugyancsak kevés költőt ismerhettünk, aki annyira szerette (és ismerte) az életet, á természetet, a kert növényeit és virágait, az emberi lét, a humánum örömét, mint ő. A vesztesége miatti fájdalmat azok nevében fogalmazom, akik ismerték és szerették a költőt, s „csak” olvasták verseit. És talán azok nevében is, akik most, a gyász órájában ismerik és tanulják meg nevét, és holnap már „csak” verseit olvashatják, de ez a költészet életük részévé, létezésük egyik alkotóelemévé, lelkűk táplálékává lesz. Mert a költő meghalhat, de a költészet, a jó vers tovább él. Ama régi, Kodályt-köszöntő vers záró sorai ma már a költőre, Csorba Győzőre is vonatkoznak: „úgy mentél el, hogy megállapodtál - a múlhatatlan fényű csillagoknál. ” Bertók László: Sirató Csorba Győző halálakor Két hete még... egy hete még.. .tegnapelőtt... még tegnap is... miért a perc? ... mért hittem el? ... hogy legalább ... hogy lesz erőd ... hogy akkor is... mióta már? ... szemközt vele ... hogy akkor is ... hogy annyi csak ... hogy járni csak ... a táncokat... Dávid király... az Ur előtt... egyre vadabb ... ugrásokat... iktatni be... amennyire ... tőled telik... de reggelig... de esteiig... mert látja ő... mert tudja ő... hogy tested is... hogy lelked is... hogy hála-tánc ... jaj, istenem ... Két hete még ... egy hete még ... tegnapelőtt... még tegnap is... még akkor is... hogy tetszik-e ... hogy olyan-e... hogy vége, de ... mért hittem el? ... hogy ugyanaz ... hogy könnyeid... mögött a nap... hogy béna vagy... hogy néma vagy ... de megmaradsz.. .de megmaradsz __jaj, istenem . .. miért a perc ... hogy vissza se ... előre se ... hogy nem felelsz .. . hiába vagy... csak torkodat... csak megszakad . .. s ők is, akik... szeretteid... csak szemedet... csak álladat __hogy megmered___az egyszer egy ... a végtele n ... a semmi se ... a minden a ... s többé soha ... többé soha__ K ét hete még... egy hete még... tegnapelőtt... még tegnap is ... még akkor is... új könyvedet... hogy s mint legyen ... milyen legyen ... külsőre is ... még abba is ... és néha csak__hogy fojtogat___ é s tétován__hogy úgy se már ... és mintha csak... egy éve még... öt éve még... hogy mennyi szép... s talán, talán... hisz förtelem... hogy itt a vég... s hogy semmiképp... s hogy semmi kép ... arról, miért... miért? miért? ... jaj, istenem ... jaj, istenem... Két hete még... egy hete még... tegnapelőtt... még tegnap is ... minden szavad ... gyémánt szavad ... folytatható ... tetézhető ... szándék s erő... függvénye volt... parányok és ... galaxisok... ujjad hegyén ... sütött a hold... ma meg, ma meg... jaj, istenem ... vérző szegek... földek, egek... feszítenek... hiába ész ... nehézkedés __győz az egész ... győz az egész ... ősrobbanás ... utáni csönd ... mindent elönt ... a fönt, a fönt... csupán a mű... tudom, tudom ... a kő alól... a fű alól... s jönnek, ha majd... az asszonyok... hogy nem vagy ott... hogy nem vagy ott... és látnak itt... és látnak ott... és élni fogsz ... és élni fogsz... de most, de most... jaj, istenem ... isten veled... isten veled ... Csordás Gábor ... hogy ki volt ő H alála estéjén az egyik országos napilap rovatvezetője felkért, írjak személyes hangú nekrológot, lehetőleg másnap délelőtt tizenegyig. Nem sikerült. Más egy napilap tempója, és más a léleké. A gyász munkája még el sem kezdődött bennem, az a diffúz, tehetetlen levertség tartott hatalmában, melyet a hozzátartozók számára ilyenkor szerencsés módon az intézendők intézése hidal át. Azóta elmúlt néhány nap. Ismét személyes hangú megemlékezést kértek tőlem. És éppen a „személyes hang” az, ami nem megy, amire most sem vagyok képes. De képes volnék-e valaha is? Tizenhárom éves voltam, amikor először úgy, hogy szinte megszakítás nélkül a közelében éltem, sokszor hetente-kéthe- tente találkoztam vele. Hogy mennyit tanultam tőle, azt elsorolni sem tudnám, főként mert aligha volnék képes különválasztani a három évtized során saját tudásommá, saját érzésemmé szervült adományait. Mégsem nyilatkoztam róla „személyes hangon”, s ami szerintem ugyanaz, költészetéről sem írtam kritikát, tanulmányt soha. Valami furcsa gátlás működött bennem, mint valószínűleg sokakban, akik egy nagy ember személyes vonzáskörében élnek. Költői világának - tehát legbensőbb személyiségének - értelmezésétől, minősítésétől az arányérzék tartott vissza: mintha személyes kapcsolatunk egyensúlyának viszo- lyogtató módosítását, megbontását kezdeményezném, ha beszélnék róla. Holott ez a kapcsolat, elvileg, egyenrangúak kapcsolata volt, ő legalábbis annak tekintette. Az évek során úgy- ahogy én is túltettem magam kezdeti elfogódottságomon, s legalábbis elhittem, hogy ő egyenrangúnak tekint. De vele egyenrangúnak soha nem tartottam magam. Az emberi nagyság - Thomas Mann pontos metaforájával a „királyi fenség” ha nem akarja is, aszimmetrikus erőtePákolitz István Megszenvedi fejemen belül a töviskorona befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma Csorba Győző A fukarul mért véges értelem elé mered az igen és a nem a felelet mindiglen elmarad a sírig vak vezet világtalant boldog kinek nem kerül semmibe a van-e nincs-e kényelmes hite elvéreztenek billiónyian a bizonyságért: odaát mi van a zord kérdés a levegőben lóg nem fogyadoznak a kutakodók leledzik sok kiváncsi kotnyeles aki a színfalak mögé belesne ám vakítja látlan rendező a szív kifullad dermed vér velő a válasz helyén tátogat a lyuk de míg az emberfia szólni tud nem hagyja el veszendő önmagát a nincs-választ firtatja legalább habár nem volt nincs sose lesz idő kivárni a menny sparherdjén mi fő Kit nem kényeztetett nehéz sora belül vérzi a töviskorona csöndjében igazgyöngyű vers terem varázslatos megőrző szerelem megszenvedi a szót mit fénybe szőtt vendégelvén a szépre éhezőt Parti Nagy Lajos Utánozhatatlanul Csorba Győző azon kevesek közül való, akik meg fognak maradni ebből az irodalomból. Nagy költő, ahogy nagy költő volt Pilinszky, Weöres vagy Nemes Nagy, és azt gondolom, hogy kész, befejezett életművet volt szerencséje hátrahagyni, s nagyon fontos, különös és nagyszabású halálköltészetet. Nem nagyon voltak olyan fiatalok, akik az ő költészetére akartak vagy tudtak volna hasonlítani azért, mert ez nagyon neret hoz létre maga körül. Minél közelebb vagyunk hozzá, minél tisztábban látjuk, annál kevésbé tudjuk megszólítani. És minthogy sokat kapunk tőle, előbb- utóbb jelen lévőnek tudjuk akkor is, ha nincs a közelünkben - s ilymódon beszélni róla ugyanazt jelenti már, mint megszólítani. A gyász munkája Freud szerint a halott lokalizálásával kezdődik, annak elmondásával, hogy ki volt ő. Azt hiszem, hogy ki volt Csorba Győző, azt csak azok tudják majd elmondani, akik nem tudják, hogy ki volt ő. Ezért nem fogjuk tudni elgyászolni soha - élni fog. Nemzedékek hosszú sora folytat majd párbeszédet vele, olvassa műveit. Mert az emberi nagyság elgyászolhatatlan. Halhatatlan. héz, nagyon nehezen művelhető, egyszeri költészet, a melegségnek, a sűrítettségnek, a szikárságnak, a szárazságnak, a fűtöttségnek és az intellektuali- tásnak egy egészen furcsa és sajátos keveréke, utánozhatatlanul. Azt remélem, hogy ennek a költészetnek meglesz a nagyon komoly utóélete, és nem fog a semmibe csobbanni, mert erre a fajta költészetre, ameddig a költészetre magára, addig szükség lesz. Makay Ida Ércet túlélő (Csorba Győzőnek) Gyümölcs és ősz ragyog. - Megérett. Múlt nyarak édessége benne. Pincemélyben a megforrt borok. Nehéz, hűvös gyöngy minden csöppje. Győzelem fénylik s megadás. A diadal arcán alázat. Ragyog a törékeny varázs. Üzenet kering, surrog ágak ereiben: csönd rejtjele. Aki figyeli, szívig hallja, mit titkos kódok mondanak. S felel a csönd hívó szavára érctörzsű fák hűs hallgatása. S az ércet túlélő szavak. Csorba Győző emlékezete
