Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember (6. évfolyam, 238-267. szám)

1995-09-16 / 253. szám

1995. szeptember 16., szombat Oktatás - Kultúra Dünántúli Napló 11 „Támogatjuk az integrációt” Részletek dr. Barakonyi Károly, a JPTE rektora tanévnyitó beszédébóí Dr. Barakonyi Károly mondja évnyitó beszédét FOTÓ: löffler Ha Önök, elsőévesek azt kér­deznék, mi a legfőbb jellemzője ennek az egyetemnek, azt mondhatnánk: egyszerre na­gyon régi és egyszerre nagyon új intézmény. Régi abban az ér­telemben, hogy Nagy Lajos ki­rályunk már 1367-ben egyete­met alapított Pécsett. Egyetemünk új abban az ér­telemben, hogy a valódi egye­temi lét 1921-től datálható, a pozsonyi egyetem Pécsre tele­pítésétől. Az Erzsébet Tudo­mányegyetem húsz-egynéhány éves története során a tudo­mányágak szélesebb skáláját művelte, valódi Universitas volt. Jogászok, orvosok, taná­rok és teológusok ezreit indí­totta el pályáján. 1945 után saj­nálatos módon éppen ezt a sok­színűséget veszítette el a szét­aprózott pécsi felsőoktatás. 1950-től a Pécsi Tudomány- egyetem és a Pécsi Orvostudo­mányi Egyetem léte biztosította a folytonosságot. 1950-től 25 évig a Pécsi Tudományegyete­men kizárólag jogászképzés folyt, 1970-ben létesült az ak­kori Marx Károly Közgazda­ságtudományi Egyetem kihe­lyezett tagozata Pécsett: öt év­vel később ebből a csírából haj­tott ki a napjainkban jubiláló Közgazdaságtudományi Kar. Ez volt egyetemünk első jelen­tős integrációja. A Janus Pannonius nevet 1982-ben vettük fel: ekkor egy újabb integráció következett be a korábbi Pécsi Tanárképző Fő­iskola csatlakozásával. Az in­tegrációnak is köszönhetően a Tanárképző Kar szakmailag is megerősödött és kettéválásával megteremtődtek a bölcsészet­tudományi és a természettudo­mányi képzés intézményes fel­tételei. Már a jelenhez tartozik a Pol­lack Mihály Műszaki Főiskola integrációja. Az általunk mű­velt diszciplínák sora ezzel to­vább bővült: a városunkban ne­gyedszázada meghonosított műszaki képzés a jövőben egyetemünk keretében folyta­tódik. A paletta színesítése ez­zel azonban korántsem fejező­dött be: szinte hetek kérdése Művészeti Karunk megalaku­lása. Az országban máshol se­hol nincs olyan egyetem, amely hallgatóinak az ismeretek tár­házából a tudás megszerzésé­nek ilyen széles skáláját képes kínálni. A képzési, kutatási profil 1975 óta folyamatosan bővül, dinamikus változásokon estünk túl. Nemcsak növekedtünk, de fejlődtünk is. Az idén nyáron a Pollack Mihály Műszaki Főis­kolával való integráció különös jelentőségű lépés volt: az utóbbi évtized legjelentősebb felsőoktatási integrációját haj­tottuk végre; az egyszerű név­táblacsere helyett a nehezebb utat választottuk: a folyamatok változatlanul hagyása helyett a tartalmi kooperáció kiteljesíté­sét, a szervezeti működés raci­onalizálását céloztuk meg; át­törtünk egy bűvös határt: a vi­dék legnagyobb egyetemét hoz­tuk létre, de az országos rang­sorban is jelentősen előrébb ke­rültünk. A működési keretek megte­remtése, a modernizált egye­temi vezetési struktúra kialakí­tása után az 1995/96-os tanév­ben az oktatás, a tudományos kutatás tartalmi kérdései kerül­nek előtérbe. A továbbiakban oktatási és tudományos folya­mataink minőségének javítá­sára helyezzük a hangsúlyt. Szólni kell napjaink egyik legkényesebb kérdéséről is, ne­vezetesen a tandíj bevezetésé­ről. Hallgatóink is egyetértenek abban, hogy a tandíj elv önma­gában helyes: többletteljesít­ményre, igényesebb munkára ösztönöz oktatót, hallgatót egy­aránt, többletbevétellel segíti az egyetemet az oktatási feltételek javításában. Ugyanakkor sú­lyos terheket ró a hallgatóra, a családra. Ha nem biztosított a tandíj előteremtésének feltétel- rendszere, akkor jelentős réte­gek számára bevezetése az esélyegyenlőség megszűnését jelenti. Nos, jelenleg éppen a felté­telrendszerrel, a terhek kom­penzálásával van gondunk. Nem jött létre az a hitelrend­szer, amelynek révén a hallgató tanulmányai befejeztével tör- leszthetné a tandíjfizetésre fel­vett kölcsönt. A gazdaság mai állapotában, a magas munka- nélküliség időszakában kevés az olyan munkahely, ahol a diák nyári szünetben vagy év­közben megkereshetné a tandíj- ravalót. Mindemellett a kormány je­lenleg elvonja az egyetemektől a kötelezően kirótt alaptandíjat, amely ellentmondásos követ­kezményekkel jár. Egyrészt, a hallgató hiába követel maga­sabb színvonalú egyetemi okta­tást, jobb feltételeket, erre az egyetem nem képes, mivel az összegből az egyetemnél ebből egy fillér sem marad. Másrészt, ez az összeg vagy a költségve­tés deficitjét mérsékeli, vagy ha be is kerül a művelődési tárca újraelosztási mechanizmusába, akkor ismét a jólismert fővárosi lobbyk lépnek működésbe. Az egyetem rosszízű adóbehajtó­ként működik csupán. E sze­repkörből nem kérünk. Hasonlóan gondot okoz a ki­egészítő tandíj előírása is. A költségvetés már ma sem fedezi működési költségeinket: elvo­nások, energiaköltség-növeke­dés stb. miatt olyan hiányunk keletkezett, ami kb. 2000 Ft/hó kiegészítő tandíjjal lenne kom­penzálható. Ha fejleszteni is szeretnénk, akkor ennél na­gyobb összeget kellene kiróni. A tandíjnövelés viszont egy bi­zonyos határon túl hallgatói lét­számcsökkenést, vele állami támogatás csökkenést eredmé­nyez. A kör bezárul. Megértjük hallgatóink jogos panaszait az elviselhetetlen ter­hekkel kapcsolatban. Nem kí­vánunk nélkülük egyoldalú lé­péseket tenni. Közösen kell megtalálnunk azt a kompro­misszumos pontot, amely még elviselhető és kompenzálható terhet jelent hallgatóinknak, ugyanakkor egyetemünk mű­ködőképességét és minimális fejlesztést is biztosít. A magunk részéről mindent megteszünk, hogy tehetséges hallgatóink anyagi okok miatt ne maradja­nak ki. Tandíjmentességet, kedvezményeket kívánunk adni, vizsgáljuk, milyen mun­kaalkalmakat tudunk hallgató­inknak házon belül teremteni. Nehéz idők járnak ma a ma­gyar felsőoktatásra, nemcsak hallgatóinkra, hanem oktató­inkra, alkalmazottainkra is. Az eddig sem volt rózsás a helyze­tünkhöz ma új elemek társul­nak: elért bennünket a munka- nélküliség szele, ismerkedni kényszerülünk a létbizonyta­lanság fogalmával. Eddigi vi­szonylagos védettségünk meg­szűnt: az elmúlt hetekben több­száz oktató kollégától, alkal­mazottunktól kellett kényszerű módon megválnunk. Fájó szív­vel veszünk búcsút sok értékes kollégától. Kollektívánk érett­ségét dicséri, hogy egységeink többségénél a közösen megha­tározott prioritások szerint, kö­rültekintően, a kért határidőre, humánus szempontokat is mér­legelve végezték el ezt a nem könnyű feladatot. Sajnos, akad­tak kivételek is... Felhívással szeretnék ezúttal fordulni városunk felsőoktatási intézményeihez, elsősorban testvéregyetemünkhöz, a Pécsi Orvostudományi Egyetemhez: álljunk a most már a kormány által is határozottabban támoga­tott integrációs folyamat élére! Kezdjünk tárgyalásokat és egyeztetéseket az előnyökről, a hátrányokról, a lehetőségekről, az akadályokról! Keressük meg a kölcsönösen előnyös együtt­működés szervezeti formáit! Ne mások döntsenek sorsunk­ról, menjünk az események elébe! Hozzunk létre egy olyan tudományos és oktatási bázist ebben a predesztinált egyetemi városban, amely különösen al­kalmas a tudomány és művé­szet magvainak ápolására! Az egyesüléssel realizálódna a missziónkban megfogalmazott küldetés: másodrangú vidéki egyetemből rövid időn belül az ország harmadik legjelentősebb egyetemévé válhatunk! Egy ilyen nagyságrendű és kvalitású egyetem már a nemzetközi po­rondon is jelentős tényező! Mindebből az is következik, hogy erősíteni kell Pécs városa, a helyi intézmények, a város polgárai és az egyetem közötti közeledést, együttműködést, egymás segítését is. Mind az egyetem, mind a város számára vonzó lehet a „Városi egyetem - egyetemi város” gondolat megvalósítása, bizonyítva, hogy dekonjunktúrában is virá­gozhat kultúra, tudomány. A város rangját, hírnevét nagyban emeli felsőoktatásának nívója, az itt képzett szakemberek a ré­gió további fejlődésében kulcsszerepet játszhatnak. A feladat embert próbáló, de ha lehetetlennek tűnő, akkor is vállalnunk kell. Hallgatók, ok­tatók, kutatók, alkalmazottak: azért vagyunk itt, mert szeret­jük ezt a szakmát, vállaljuk a kihívást a nehéz feltételek kö­zött is. Amit ma itt teszünk, azt az ország jövője érdekében is tesszük. „El kell ismerni a tudományos kutatást” Részletek dr. Bauer Miklós, a POTE rektora tanévnyitó beszédébóí A pozsonyi Erzsébet Királyné Tudományegyetem idetelepü- lése óta a 72. alkalommal csen­dül fel a magyar Himnusz ün­nepélyes dallama egyetemi év­nyitón. 72 éve gyürkőzik neki az egyetem tagsága, hallgatók és oktatók egyaránt, a siker re­ményében új tanévnek. (...) Egyetemünk előtt álló leg­fontosabb feladat az accredita- tio megszerzése. 1998-tól egye­temünknek meg kell felelnie az adott feltételeknek. Bizonyos pontokon nehézségeink lenné­nek, ha az accreditatio jelen pil­lanatban zajlana le. Ezen hiá­nyok nagyobbik része belső szervezéssel egyetemünk falain belül megoldható, de bizonyos oktatási profilok elkülönült, deklarált létesítése csak külső segítséggel lehetséges. Gondo­lok itt elsősorban az infectoló- giára és pulmonológiára. Örömmel mondhatom, hogy a Megyei Kórház hajlandó segít­séget nyújtani ezen problémák megoldásában, s legyen szabad jószándékuk kifejezéséért ezút­tal is köszönetét mondanom. A feltételek között szereplő szívsebészet létesítése befeje­zés előtt áll, sőt jó hírként kö­zölhetem, hogy a Népjóléti Mi­nisztérium biztosította a máso­dik ütem létesítéséhez szüksé­ges anyagi alapot, a 400 ágyas klinikai tömbünk rekonstrukci­ójával együttesen. Az accreditatio egyik kívá­nalma a többkarúság csak kor­mányzati hozzájárulással telje­síthető. Az eddigi főiskolai képzésünk farként történő el­ismertetése tudomásom szerint a hivatalos procedúra utolsó lépcsőjét járja, és várható, hogy a közeljövőben meg fog tör­ténni. Ez egyetemünk szerkeze­tének mélyreható megváltozta­tásával jár együtt, amire fel kell készülnünk. Legújabban úgy tűnik, hogy az átszervezés egyik hullámát egy későbbi, erőteljes hullám utoléri, sőt azzal interferálhat is. Ez pedig az integráció gon­dolata, amely most a felsőokta­tás sorsát eldöntő vezérlő elvé vált. Úgy gondolom, hogy minden erőnkkel arra kell töre­kednünk, hogy az erőteljesen megkövetelt integráció folya­mata egyetemünket ne érintse hátrányosan. Az integráció több formában képzelhető el: az egyik elv a concentrátió. Orvosképzésünk megszüntetésének elgondolása tulajdonképpen ezen elv gya­korlati kivitelezését szolgálta volna. Kétségtelen, hogy fűtés és világítás szempontjából gaz­daságos lenne, ha az országo­san kívánatosnak tartott mint­egy 700 orvostanhallgató egy tanteremben üldögélne. Ez azonban megkövetelné azt, hogy a klinikai oktatás alapjául szolgáló ágykapacitás is ha­sonló mértékben koncentrálód­jon, ami nyilvánvalóan lehetet­len. A klinikai képzés minősé­gét szolgálja, hogy a hallgató minél több beteggel kerüljön kapcsolatba. Kevés betegre nagy létszámú hallgató csopor­tot „rázúdítani” nem lehet, ezt a betegek nem viselik el. Az integráció másik elve a területi elv, amely egyete­münkre nézve hátrányosnak mondható, elvesztenénk Főis­kolai Karunkat és mélyreható változásokat okozna az egész­ségügyi intézetekkel kiépült szerteágazó kapcsolatrendsze­rünkben. A harmadik elv a szakmai vonalon történő integrálódás, mely az orvosképzés - egész­ségügyi képzés, biológiai kép­zés és legáltalánosabban az élet tudományok - vonalán jöhetne létre. Én ezt a vonalat tartanám magam részéről logikusnak az orvosegyetem vonatkozásában, rögtön hozzátéve azt, hogy ez az elképzelés nem zárja ki a legszorosabb együttműködést a helyi intézményekkel minden racionálisan kialakítható terüle­ten, ami lényegében már jelen­leg is folyik. Ez alkalommal is meg kell említenem egyik legfontosabb problémánkat, nevezetesen, hogy az egyetem törvényben deklarált három feladata közül az egyik, a tudományos tevé­kenység sem személyi, sem anyagi támogatás vonatkozásá­ban nem nyer elismerést annak ellenére, hogy az orvostudomá­nyok, általánosabban az egész­ségtudományok művelésének döntő hányada az orvosegye­temeken folyik. Mindjárt hozzá is kell tennem, hogy a mi egye­temünk jó helyezést ért el eb­ben a nemes versenyben, azon­ban félő, hogy hátraszorulunk, noha a gazdasági nehézségek a többi orvosegyetemet is hason­lóan sújtják. Megalapozott, már tradíció­val rendelkező és bizonyos eredményeket felmutató tudo­mányos munka ugyan nyerhet pályázati támogatást, de az in­duló munkák támogatása, me­lyek éppen a kutatás természe­téből következően nem mindig vezetnek pozitív eredmények­hez, nagyon nehezen lesz meg­oldható, márpedig erről egy egyetem nem mondhat le, ha egyetem akar maradni. Egyetemünk anyagi helyzete nem mondható rózsásnak. A pénzügyi egyensúlyunk meg­bomlásának természetesen számos oka van, melyek beleá­gyazódnak a magyar gazdaság általános helyzetébe, elsősor­ban a közszolgáltatási árak emelésébe és az inflációba. Speciálisan azonban két té­nyező hatott rendkívül negatí­van. Az egyik az orvosi tevé­kenységeink díjazásának néha már nevetségesnek mondható aránytalanságai és torzulásai, a másik pedig az egyetemen fo­lyó olyan tevékenységek, me­lyek a biztosítási rendszerben a 93-ban kötött szerződésben nem nyertek elismerést, azon­ban az adott tevékenységről az egyetem egyszerűen nem mondhat le, mint például a leu­kémiás betegek kezeléséről. Elmaradt továbbá a 93-ban megkötött szerződés azóta sok­szor megígért korrekciója, sőt tulajdonképpen az 1995-re ér­vényes szerződésünk mind a mai napig nincsen. Az újabb szerződést 1995 október 1-ig kell megkötnünk, de az új fize­tési rendszer tényleges meg­kezdése csak 1996. január 1-től várható. Ilyen helyzetben érte egye­temünket a kulturális tárca közvetítésével a béralapelvo­nás, mely különösen súlyos helyzetet teremtett volna, hi­szen eredetileg 132 oktató el­bocsátásáról volt szó. Egyete­münk ugyanis speciális hely­zetben volt, mert az oktatóink túlnyomó többsége, beleértve a klinikusokat is, a kulturális tárca béralapjából kapta fizeté­sét, ugyanakkor viszont az Or­szágos Egészségügyi Pénztár ennek megfelelően eleve ala­csonyabbra állította be a gyó­gyító munkáért járó javadalma­zást. Az Alkotmány Bíróság ugyan alkotmányellenesnek minősítette az oktatók elbocsá­tásának az előírását, de a bér­alapmegvonást nem. Ez a hely­zet rendkívüli feszültségekkel fenyegetett. Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet az Or­szágos Betegbiztosító Pénztár vezetésének, név szerint dr. Il­lés Béla elnökhelyettes úrnak és a Népjóléti Tárcának, név szerint Lépes Péter államtitkár úrnak, akik hathatós és idejében végrehajtott pénzügyi korrek­cióval mintegy 92 klinikus ok­tató elbocsátását, végkielégíté­sét, majd - hiszen munkájukra szükség van - jövő év január elsején történő visszavételét megelőzték. Mindezen gondok hallgató­inkat csak áttételesen érintik és minden erőfeszítéssel azon va­gyunk, hogy az oktatómunka - gondjaink ellenére is - zavarta­lanul folyjon. Dr. Bauer Miklós a POTE rektora a tanévnyitón fotó: löffler

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents