Új Dunántúli Napló, 1995. augusztus (6. évfolyam, 208-237. szám)
1995-08-15 / 222. szám
1995. augusztus 15., kedd Társadalom Dhnántúli Napló 11 Ahol mindig zajlik az élet - Az első lakók 1936-ban költöztek be a Tüzér utcai Idősek Otthonába. Ma már 180 embernek jeleni otthont a tizenhat épületegységből álló intézmény, melyet a pécsi önkormányzat üzemeltet. Ott, ahol mindig zajlik az élet, mindig van mit tenni. A közelmúltban fejeződtek be a felújítási munkálatok. A festés, mázolás, burkolat-múányagpadlócsere, valamint a beteg részlegben a fürdőszoba bővítése, korszerűsítése egyaránt megkönnyítette az ápolók és a gondozottak helyzetét. MüuerA. Rózsakért Szent Erzsébet Rózsakért néven idős embereknek létesít otthont Ercsiben a Harmónia Alapítvány. A 27 apartmant magába foglaló intézményt egy szép parkban lévő korábbi munkásszállóban alakítják ki. Az egyébként 20-30 négyzetméter alapterületű lakosztályok mindegyikéhez lakószoba, konyha és fürdőszoba tartozik majd. Az idős lakók sokféle szolgáltatást vehetnek igénybe, többek között állandó orvosi, ápolói felügyelet is lesz. Az épület rendbetételét már megkezdték, tavasszal hozzálátnak az átalakításához, felújításához is. síink szót arról, hogy - gondolom hosszas tusakodás után - nyilvánosságra hoztak valamit az adósságainkról. Ez év márciusában „Adósságtitok?” cím alatt éppen ennek a hiányát reklamáltam azon az alapon, hogy elég felnőtt ez a társadalom ahhoz, hogy rendelkezhessék kellő információkkal az ország adósság-helyzetéről. Bár örülök, hogy végre megtört a jég, eszem ágában sincs ösz- szefüggést keresni a két dolog között, mert tudom, hogy a kormány szuverén szervezet, amit nem lehet befolyásolni holmi újságírói kívánságokkal. Most mindenesetre megtudhattuk, hogy idén áprilisban 31 784 millió dollár volt a bruttó adósságunk, 24 százalékkal több az egy évvel ezelőttinél, s ez nem kevés. Sőt! Azt is tudhatjuk, hogy a külfölddel szembeni követelésünk 14,7 százalékkal nőtt egy év alatt, s most 10 035 millió dollár. Ebből következően a nettó adósságunk 21749 millió dollár, vagyis 28,9 százalékkal több az egy év előttinél. Minden, de minden emelkedett egy év alatt! Fölöttébb érdekes a nyilvánosságra hozott adatsor összefüggéseinek a vizsgálata. Pl. valamelyest csökkent a tényleges államadósság és növekedett a „magánszféráé”, s hogy any- nyival csökkent a közép- és hosszú távúaké, továbbá hogy a követelési oldalon 7 százalékkal csökkent az ún. nemzetközi tartalék összege, s ugyanannyival nőtt az egyéb követeléseké. Mondhatják minderre, hogy szép, szép, de azért azt sem ártana tudni, hogy mennyi az ún. adósságszolgálat, vagyis a fizetendő kamat. Hát ez az! Lehet, hogy azt azért nem kötötték az orrunkra, mert az egészben az a legidegesítőbb? Jó volna, ha az adósságunkról szóló tájékoztatás nem egyszeri és megisméte- letlen jelenség lenne, hanem rendszeressé tennék - a kamatokkal együtt. Hársfai István A panelketrec lomhán ontotta magából a napközben beszívott forró- ságot. Az óra már elütötte az éjfélt, a hőség mégis kibírhatatlan volt. Kimentem az erkélyre, hogy a frissülő kora hajnal üdeségében fürödjek. A város aludt. Megragadott a csend, amely kissé hasonlított Kosztolányi Hajnali részegségére. A csend, amely tán a természet legnagyobb, nemes alázatra ösztönző ajándéka. Az elgondolkodtató, figyelmet keltő, simogató, néha rettentő, ijesztő barát, a csend. Mert csend nagyon sokféle van. Finom sikolyok, rövidhosszú nyögések, mint egy távoli morze kódolt jelei, majd csend. Egy perc még, s nye- kergő hang hallik, amelyből a pillanatok lassú surranásában gyermeksírás válik. A megszületés csendje ez. Tűzfürtű szemek egymásba- olvadása, meg-megrezzenő szájszéle, tétován mozduló kezek, elhaló simogatások, szót- lan ígéretek. A szerelem csendje ez. Hangorkán, embert és tárgyakat elsöprő durranások, lelket-testet rendítő robbanások, a sorozatvetők síró éneke, füstfelhőkbe burkolózó detonációk, s nyomában a hirtelen támadt csend. A lövészárok csendje ez. Kacéran pislákoló gyertyaláng, finoman meg- kondított karácsonyi csengőhang, a csengettyű nyomában topogó gyermeklábak, kerekre nyitott csodálkozó szemek, a meglepetés halk susogása, az öröm nyikkanásai, s a nyomában settenkedő csend. A szeretet csendje ez. Rádmeredő veszély, egy puskacső csövének tátongó öble, egy eszétvesztett ember szemének gyűlölelte, egy bitó árnyéka, egy élettől búcsúzni kész elszántság, hamvába haló ellentámadási lehetőség, szét- foszló kedv, s nyomában a csend. A félelem csendje ez. Messze néző tekintet, messze- látó lélek, vágyott és elképzelt jövő, falra festett örömök, pasztellszínű álmok hada, s nyomukban a csend. A remény csendje ez. Kitárt lélek, minden szépre szomjas élet, fiatalos hévvel erre is, arra is fordított tekintet, a meglepetésre várók minden percben a vágyakat megtestesítő valóság betoppanását remélő ember s a vele járó csend. A várakozás csendje ez. A betoppanás feletti öröm, a gazdátlan, fékezhetetlen öröm, a lélek felburjánzása, az örökké vágyott és remélt öröm kiteljesedése és a vele kézen fogva érkező csend. Egy embertest kiterítve, fényét vesztett szemekkel, köl- csönkapottan összekulcsolt kezekkel, fekete ruhában az utolsó szertartásra várva s mellette a néma csend. Az elmúlás csendje ez. Megannyi csend. A melyben megfrissül, megfürdik, megretten, elveszti keménységét, megleli önmagát, meghallja Teremtőjének hozzá szóló szavait az Ember. És legigazibb társa, a csend. Bokrétás András A csend A szeptember a nyugdíjasok számára arról nevezetes hónapja az esztendőnek, hogy ez a második nyugdíjemelés hava. A honatyák és -anyák - mielőtt elmennének nyári szabadságukra - egyre formálisabb aktus keretében szavazzák meg azt a százalékot, amit egyébként már tavasz- szal elhatároztak, ezért sem érthető, miért nem intézhető el már akkor a nyári szavazás, hiszen ennyivel is több idő maradhatna egyéb feladatokra. Legfeljebb akkor kellene még egyszer napirendre tűzni a dolgot, ha valami isteni csoda folytán a tavaszi százaléknál magasabb lehetne az emelés mértéke. Alacsonyabbról beszélni sem merek, hiszen az emelés már így is szinte szégyenletesen kicsi, főleg ha figyelembe vesszük az „ellentételezést” is. Amit természetesen úgy tessék érteni, hogy „egyik kézzel adok, hogy a másikkal gyorsan vissza is vegyem”, vagyis hogy az emelésnek, mielőtt akár egy pillanatra is a zsebünkbe kerülne icipicit megmelegedni, rögvest megtalálják helyettünk a helyét, nehogy valami hiába valóságra herdáljuk el. Most is az volt, hogy vadonatúj ipari miniszterünk szordinóval előadott belépője arról szólt, hogy ősztől - érdekes véletlenként szeptembertől - „szolid” villanyáram emelésre lehet számítani. Később az is kiderült, hogy ez a szolidság nekünk átlag 800 forint körüli összegbe fog kerülni. Szóval egy nyugdíjas kisebbség számára talán meg is marad valami az emelésből, mások éppen a pénzüknél maradnak, ám a nagy többség mindenképpen ráfizet a boltra. De nem is lenne baj, hogy az áramdíjról van szó, mint hogy ez - sajnos van már rá tapasztalatunk - éppen a villamosenergiaár - volta miatt szanaszét gyűrűzik az élet minden területére és egy-kettőre minden mást is drágábban fogunk kapni, ami fölöttébb fenyegető lehetőség, amikor már most is 30 százalék fölötti inflációról beszélnek. Ennyit - és nem többet! - a szolidságról. Inkább ejtGyerekek és virágok Innét a háztól nem látni a komlói útra. Irénke asszony sosem tudott reggelenként utána nézni, esténként elébe tekinteni. Mindig gondolatban kísérte és várta a férjét. És gondoskodással. Azzal a fáradtságot nem ismerő asszonyi magatartással, amely nyomán mindig meleg étel, rendben tartott ház, gondozott kert várta a hazatérőt. Ilyen környezetben, légkörben nőtt fel a két gyermekük, akik ma is azt mondják: ha voltak is, ők soha semmit nem érzékeltek a szüleik gondjaiból. Bennük a megduzzadt vizű patakra csúsztatott teknő maradt meg emlékként, amelyben a fél falu gyerekeivel együtt „csónakáztak”, meg a hatalmas tálcányi zsíros, meg lekváros kenyerek, amit az édesanyjuk vitt utánuk. Nekik egy dolguk volt: jól tanulni. Sosem beszélték meg, osztották el: melyikük, mit vállal a közös életük hétköznapokra eső feladataiból. Minden magától alakult, s minden így volt természetes. Bocz Györgynek mindene lett a tanítás, az iskola, feleségének pedig a gyermeknevelés, a gazdálkodás, a háztartás. Nem is nagyon tudták volna módjuk megbeszélni, hogy melyikük, hogy képzeli a jövőjét hiszen éveken keresztül csak leveleztek egymással. Eltekintve attól az egy évtől, amit Bocz György, kezdő tanítóként Al- sószentmártonban töltött, ahonnét Egyházasharasztiba járt vásárolni. Itt találkozott újra Szabolcsky Irénnel, akivel gyorsan kiderítették: ők már régóta ismerik egymást. Évekkel korábban ugyanis mindkettejük édesanyja beteg volt: egymás mellett feküdtek a kórházban. A felelevenített ismeretségből lett a levelezés, majd 1942-ben a bajai eljegyzés, de az esküvőt 1945 augusztus 15-re halasztatta velük a háború. Hosszúheténybe jöttek, Bocz György nagynénje fogadta be őket. Ma is itt élnek abban a háromszáz éves vízimalom épületben, amely ámulatba ejti az érkezőt. Nem csak megőrzött, gondozott stílusával, hanem a berendezésével és a környezetével. Alig akad talpalatnyi hely az első udvarban, ahol ne virágok nyílnának. Mögötte a parkszerű hátsó udvar szalad, tele örökzöldekkel. Ha az ember bent van a házban, nincs kedve kijönni, ha kint ül az udvaron, nem kíván bemenni. Nem lehet betelni az út egy részét övező, ember magasságú, tűzpiros fejű muskátlik látványával, a lassan a ház tetejéig kapaszkodó, körte-kordonnal. Az utóbbi években már bőven van ideje Bocz Györgynek a gyümölcsfákkal, virágokkal törődni, de évtizedeken át mindez Irénke keze munkáját dicsérte. Meg a kert és a szőlők is. A háromból most már „csak” kettő van: 900 négyszögölnyi. Annak idején ezekből termelte meg, gazdálkodta ki Irénke mindazt, amire a pedagógus férj fizetéséből nem futotta. Bocz György a kezdeti rövid ideig tartó kitérők után évtizedekig Komlón tanított. Kezdetben gyalog járt Hosz- szúhetényből Komlóra. Sötétben ment, és sötétben érkezett. Később a reggel öt órakor induló bányászjárattal utazott. A Kodály Zoltán Általános Iskola tanára, később igazgatója lett. Tizennégy évvel ezelőtt ment nyugdíjba, de utána nyolc évig még tanított a a szilvási új iskolában. Nem tagadja, hogy ma is hiányzik neki az iskola, hiányoznak a gyerekek. Nehéz volt megszoknia, hogy nincs olyan feladata, amely mások életét formálja. Aztán lassan, de mégis belefeledkezett a virágokba, gyümölcsfákba, s most ezek gondozásában, fejlődésében látja a mindennapok értelmét. Most is ötkor kel, mert odakint az udvarokban, a kertben és a szőlőkben mindig van munkája. És örül, ha jönnek a gyerekek, a már szintén felnőtt unokákkal, akiknek a legszebb gyümölcsöket, virágokat tartogatja. Irénke pedig roskadá- sig rakja nekik az asztalt. Ma, augusztus 15-én egy kicsit megfordul a világ. Egy darabig is, de együtt mennek azon az úton, amelyen évtizedeken keresztül Bocz György járt, Irénke asszony pedig nem főzhet. Az ötvenedik házassági évfordulójukon ünnepel a család. Együtt, egy gyönyörű környezetben lévő vendégházban, ahova a gyerekek, unokák viszik a virágokat, hogy megköszönjék az utat, amelyen ötven évvel ezelőtt Bocz György és Szabolcsky Irén együtt indult. A közös családi fészek a virágok ölében fotó: Müller a. á á á » A szolidság ára
