Új Dunántúli Napló, 1995. augusztus (6. évfolyam, 208-237. szám)

1995-08-11 / 218. szám

1995. augusztus 11., péntek Háttér Dhnántúli Napló 11 Pénzek és elvek Kié legyen az adó? A kormány legutóbbi ülésén három héttel elhalasztota a döntést Bokros Lajos pénz­ügyminiszternek arról a nagy vihart kavart javaslatáról, hogy a jövőben a személyi jö­vedelemadónak a jelenlegi 35 helyett csak 15 százaléka ma­radion a helyi önkormányza­toknál. Az ötletet Kuncze Gábor belügyminiszzer elfogadhatat­lannak nevezte és közölte, hogy a következő, augusztus 17-i kormányülésre alternatív javaslatot terjeszt be. Önkormányzatiság Tiltakozása nemcsak azért figyelemre méltó, mert a Bel­ügyminisztérium látja el az önkormányzatok felügyeletét, hanem azért is, mert Kuncze Gábor szabaddemokrata kolí- ciós miniszterelnök-helyettes. Azt a pártot képviseli tehát legfelső szinten a kormány­ban, amely számára a központi hatalmat ellensúlyozó, az ál­lampolgári közösségek sza­badságát megtestesítő önkor­mányzatiság a rendszerváltás legszentebb elvei, legalapve­tőbb tényezői közé tartozik. Az elvek és a deklarációk szintjén egyébként ezt vallotta a rendszerváltás minden pártja, ezért minősítették két­harmadossá az önkormány­zatról szóló törvényt, s ezért volt lehetséges, hogy - bár he­ves viták után - az Országgyű­lés hatpárti megegyezés alap­ján, 98 százalékos többséggel fogadja el azt 1990 augusztus 2-án. Ugyanaznap választották köztársasági elnökké Göncz Árpádot... Az említett heves viták egyik tétje az volt, hogy mi­lyen anyagi alapja, garanciája legyen az önkormányzatok önálló működésének. Az adó­kon való évről-évre ismétlődő osztozkodás mellett hosszan­tartó vita tárgya volt az ön- kormányzatok vagyonhoz jut­tatása, pontosabban annak el­ismerése, hogy az önkromá- nyaztok milyen arányban jo­gos tulajdonosai a településü­kön fekvő ingatlanoknak, közműveknek. E vagyonvita egyik utóbbi fordulóját jelen­tette a patikaprivatizáció, most pedig éppen a gázszolgáltató vállalatok privatizációja kap­csán merült fel a tulajdonjog, tulajdoni részarány kérdése. Az önkormányzatok műkö­dése - az út- és közmű­építéstől az iskolafenntartáson át a szociális segélyekig - kö­tött és szabadon felhasznál­ható pénzektől függ. Az előb­biek az állami költségvetésből meghatározott célokra - pél­dául oktatásra - folyósított támogatások. A szabadon felhasználható pénz egyik forrása a saját va­gyon. Vagy annak tőkehoza­déka vagy - s ez a rosszabb, bár egyre gyakoribb - a va­gyon értékesítése, felélése. A másik legfontosabb forrás az önkormányzatoknál maradó személyi jövedelemadó. Lenne még egy harmadik: az önkormányzatok saját adóki­vetése, de erre nemigen válla­koztak az önkormányzatok, mert az adott jövedelmi és szociális viszonyok közepette méltánytalannak tartották az újabb terheket, behajthatat­lannak az újabb adókat. Népszerűtlen Illetve, a mindenkori pénz­ügyminiszter inkább arra a vé­leményre hajlott, hogy az em­berekkel közvetlen kapcsolat­ban lévő önkormányzati veze­tők egyszerűen csak féltik népszerűségüket. Akárhogy is, egy tavaly decemberben meg­jelent statisztika szerint az or­szág több mint 3000 telepü­lésből 1991-ben mindössze 308 önkormányzat vetett ki helyi adót, 1992-re számuk megháromszorozódott, 1994- ben pedig már 1760 települé­sen szedték. Ezzel együtt a he­lyi adók tavaly az összesített önkormányzati bevételeknek mindössze 4 százalékát tették ki. Vagyis a valamennyire is szabad önkormányzati gaz­dálkodás legfőbb fedezete a személyi jövedelemadó. Ki­véve azokat a legszegényebb kistelepüléseket, ahol lénye­gében nincs abóbevétel. Bokros Lajos egyik érve éppen az, hogy a központosí­tani szándékolt mintegy 50 milliárd forintnyi adókülön­bözetet e kistelepüléseknek juttatnák. (Amelyektől másik kezével most vonná meg a falvanként 2 millió forintnyi külön támogatást!) Egyébként bő másfél évvel ezelőtt az MDF-kormány és az önkor­mányzatok akkori hivatalos „patrónusa”, Boross Péter bel- ügyminszter ugyanezzel az érvvel utasította el a hozzáfor­duló polgármestereket, élükön Demszky Gáborral. Az 1993. decemberi költ­ségvetési vitában nemcsak az ellenzék szorgalmazta, hogy a tervezett 30 százalék helyett 35 maradjon az önkormányza­toknál: az erre vonatkozó tör­vényjavaslatot Zsigmond At­tila MDF-es képviselő nyúj­totta be, de a parlament hat szavazat többséggel elvetette. (Ami mellesleg azon múlt, hogy a Fidesz képviselői nagy számban maradtak távol a szavazástól.) A történethez egyébként hozzátartozik, hogy 1990-ben - még a „pártál­lami” parlamenti döntése alap­ján az SZJA teljes összege az önkormányzatokat illette. 1993-ban a befolyt adó 50 százaléka, s ez csökkent tavaly 30 százalékra. Kormányprogram De azután jöttek a választá­sok és az egy éve hivatalba lé­pett MSZP-SZDSZ-kormány programja kimondta: „Az ál­lamháztartási reform kereté­ben lényegesen növelni kell az önkormányzatok anyagi füg­getlenségét a központi költ­ségvetéstől, csökkentve a köz­ponti újraelosztás szerepét. Ennek keretében a kormány célul tűzi ki a személyi jöve­delemadóból való részesedési arány fokozatos növelését, en­nek első lépéseként a követ­kező éves költségvetésben legalább a 35 százalékos arány elérését.” A koalíciós kormányprog­ram pedig hangsúlyozta: „az önkormányzati önállóság biz­tosítékainak megerősítését a kormány egyik legfontosabb céljának tekinti”. Ezek a pasz- szusok - az önkormányzatok­ban akkor egyébként meghatá­rozó szereppel rendelkező SZDSZ álláspontját tükrözik alighanem. így tehát nem egyszerűen az a kérdés, hogy „az előre nem látott” gazdasági nehéz­ségek miatt időszerűtlenné vá­lik-e a kormányprogram egy újabb pontja, hanem hogy meghátrálhat-e az SZDSZ egy számára alapvető - mert poli­tikai filozófiájának lényegé­hez tartozó - kérdésben. Hajdú András "Ha most vasárnap lennének a parlamenti választások Ön melyik pártra szavazna?" (a válaszok százalékos megoszlása a választókorú népesség körében a nyugati országrészben illetve az egész országban) a nyugati országrész adatai: országos adatok: nem szavazna, bizonytalan IIPSOSI Vezet az MSZP A Szonda Ipsos júliusi felmé­rése szerint az ország nyugati felében az MSZP kapná a leg­több szavazatot - nevezetesen 15%-ot - ha a közeljövőben parlamenti választásokat tarta­nának (országosan 14%-ot érne el). Az FKGP a Dunántúlon 11%-os támogatói körrel ren­delkezik (országosan 12%), ez­zel a második helyen áll. Mö­göttük foglal helyet az SZDSZ 9%-kal (az összes megkérde­zett tekintetében is 9%-nyian szavaznának rá), a Fidesz és az MDF 8-8%-kal (Fidesz és az MDF is 8% országosan). A legkisebb támogatottságú par­lamenti párt jelen pillanatban a KDNP: a megkérdezettek 5%-a tartja a leginkább elfogadható politikai erőnek (a többi régiót beszámítva is 5%). A törvény- hozásban nem képviseltetett pártok együttesen 6%-nyi tá­mogatót tudtak maguk mögé ál­lítani (a többi régióval együtt 6%). Közülük a Munkáspártnak van a legnagyobb tábora (2%). Júniushoz viszonyítva az FKGP 4%-ot veszített súlyából. A KDNP vesztesége 1 %-ot tesz ki. A hónap nyertese a Fidesz, szimpatizánsainak aránya 3%- kal nőtt. Július során a polgárok 45%- a volt biztos abban, hogy élne szavazati jogával ha a követ­kező hétvégén törvényhozási választást rendeznének (az ösz- szes megkérdezett tekintetében 50%). Közülük 84% tudta megmondani, ez alkalommal melyik párt erejét növelné. A politikailag aktív népesség 25%-a támogatná az MSZP-t (25% országos viszonylatban is). Az FKGP-re 19%-nyi sza­vazat szállna a nyugati me­gyékben (19% az egész ország területére számítva). Az SZDSZ 17%-tól kapna bizal­mat (15% a többi régió bevoná­sával). Az MDF részesedése 13% lenne (12% országosan). A Fideszt tüntetné ki bizalmá­val 12% (12% az összes biztos szavazó tekintetében). A KDNP szavazati aránya 9% lenne ez alkalommal (9% a ke­leti országrésszel és Budapest­tel együttvéve). A parlamentbe be nem jutott csoportok együt­tesen 5%-ot érnének el (7%-ot országosan). A vizsgálat során az emberek arra is feleltek, melyik az a párt, amelyikre semmiféleképpen nem szavaznának. A dunántúli lakosok 24%-a utasítja el az MSZP-t (országosan is 24%). Az FKGP-vel szemben 14% bizalmatlan (15% az összes megkérdezett tekintetéhen). Feleennyien, 7%-nyian határo­lódnak el az MDF-től (összes­ségében, az ország egészében is 7%). A Fidesszel, a KDNP-vel és az SZDSZ-szel szemben 3- 3% fogalmazott meg kritikát (országos szinten a Fidesz 3%, a KDNP és az SZDSZ 2-2% el­lenszavazatot gyűjtött össze). Júliusban a polgárok 8%-a nem értett egyet valamelyik parla­menten kívül rekedt párttal (12% a többi régió bevonásá­val). Viszonylag sok megkér­dezettből váltott ki elégedetlen­séget a Munkáspárt (3%) és a MIÉP (2%). Országosan a MIÉP-től 5%, a Munkáspárttól 4% idegenkedik. A kérdezés ideje: 1995 jú­lius. A kérdezés módja: szemé­lyes, kérdőíves kérdezés. Az alapsokaság: minden felnőtt, ál­landó dunántúli lakóhellyel rendelkező magyar állampol­gár. "Ha most aasárnap lennének a parlamenti választások Ön melyik pártra nem szavazna semmiképpen sem?" (a válaszok százalékos megoszlású a választókon'! népesség körében a nyugati országrészben illetve az egész országban) a nyugati országrész adatai: országos adatok: I1PS05I Mégis, kinek az érdeke? Rázós ügy M últ hétfőn, július 31-én je­lent meg - a magyar újsá­gok mellett a világ négy legte­kintélyesebb gazdasági lapjá­ban is - a magyar villamos­energiaipar privatizációjáról szóló „Pályázati értesítés”. Négy nappal később az érdek­lődők, a reménybeli pénzes vá­sárlók már bővebb információ­kat is átvehettek - az egyelőre csak részleges - magánosításra váró 16 cégről, s az üzlet felté­teleiről. Az 52 ezer embert foglalkoz­tató magyar villamosenergia­rendszer összesen mintegy 600 milliárd forintos vagyont kép­visel. Ez nemcsak a legnagyobb magyar vagyonegyüttes, hanem az ország gazdasága és bizton­sága szempontjából kulcsfon­tosságú stratégiai ágazat is. Olyan szolgáltató- és iparág, amelynek akár részleges ma­gánkézbe adása (vagy éppen ál­lamosítása) mindig és minden­hol hatalmas gazdasági és poli­tikai viták közepette ment végbe. Az átalakuló Kelet- és Közép-Európában egyébként ez az első példa egy stratégiai ágazat privatizálására. Min­dennek figyelembe vételével semmi rendkívüli nincs abban, hogy milyen viharok előzték meg és kísérik náluk ezt a fo­lyamatot. Mértékadó politikai és szakmai körökben arról valójá­ban nincs vita, hogy szükség van az energiaszektor és benne a villamosenergiaipar privati­zációjára. Kivételnek számít Torgyán József, aki az ország, a nemzeti vagyon elkótyavetyé­léséről beszél, és a privatizációs szerződések érvénytelenítésé­vel, a „vétkesek” szigorú meg­büntetésével fenyegetőzik arra az esetre, ha a Kisgazdapárt kormányra kerül. A privatizációval elvben egyetértők között is szenvedé­lyes vita folyik azonban arról, hogy milyen gyors legyen ez a folyamat és hogy milyen ará­nyú legyen - lehet - benne a külföldi tőke részvétele. A szakemberek szerint a követ­kező 10 évben körülbelül 400 milliárd forintot kell fordítani a villamosenergia-rendszer kor­szerűsítésére, a többi között 2000 megawatt összteljesítmé­nyű elavult vagy elavuló erő­művi kapacitás pótlására. (Ez a 2000 kilowatt egyenlő a Paksi Atomerőmű teljesítményével, a magyar erőművek összteljesít­ménye jelenleg egyébként 7200 megawatt.) A szakemberek többsége abban is egyetért, hogy ez a tőke csak külföldről, mindenekelőtt a nagy nyugati energia-monopóliumoktól jö­het. Ez a szakmai indoka a pri­vatizációnak. A magyar gazdaság adott helyzetében azonban ezzel egyenrangúvá vált az az indok, hogy a súlyos deficittel küzdő államháztartásnak szüksége van a privatizációs bevételekre. Ez utóbbi szempont a gyakor­latban kizár bármifajta érdem­leges súlyú nemkészpénzes ér­tékesítést, a kárpótlási jegytől az önkormányzatoknak vagy a társadalombiztosításnak való vagyonátadásig. Ezek a szakmai és gazdasági szempontok azonban önma­gukban még nem döntik el azt a kérdést, hogy milyen legyen a külföldi tőke részaránya a ma­gánosítás után. Az persze két­ségtelen, hogy csábítóbb az ajánlat, ha a többségi tulajdonra vonatkozik, így tehát elvben nőhet a pályázók száma, ami feltornázhatja az árat. Az ellen­érv viszont úgy szól, hogy a fo­kozatos privatizáció révén még­iscsak meginduló fejlesztés és korszerűsítés viszont növeli az el nem adott tulajdon értékét is. Messzebb tekintoen, gazda­ságpolitikai szempontból elle­nezte a többségi külföldi tulaj­dont Pál László, a június végén éppen a privatizációs vita miatt hirtelen leváltott ipari minisz­ter. ő arra hivatkozott, hogy csak a többségi állami tulajdon garantálhatja a villamosenergi­arendszer tartós működőképes­ségét, amikor a privatizáció kö­vetkeztében már nem a Magyar Villamos Művek lesz az áram­szolgáltatás tulajdonosa. Itt a többi között arról van szó, hogy nem tudni, milyen piaci árat fognak fizetni a privatizáció után az áramszolgáltatók az erőműveknek, hogy esetleg el­adhatatlanná válik a ráfizetéses erőmű által drágán termelt áram, ami viszont azonnali bá­nyabezárásokhoz vezetne a munkanélküliség által amúgyis sújtott szénbányászatban. A vita Pál László leváltásá­hoz vezetett, de egy héttel ké­sőbb részben mégiscsak az ő ál­láspontja érvényesült, amikor a kormány végülis döntött a pri­vatizáció elveiről. Eszerint a hat áramszolgáltató társaságnál átlagosan 47% tulajdoni há­nyadnak megfelelő részvény- csomagot hirdettek meg, és csak a meghatározatlan jövőre ígérik, hogy a nyertes pályázó­nak elővételi joga lesz a több­ségi részesedés megszerzésére. Hasonló jogot szerez a hét erőművi társaság 34-49% tulaj­doni hányadát elnyerő vásárló. Itt a nyertes pályázókat viszont fejlesztési kötelezettség is ter­heli. (A Paksi Atomerőmű nincs a meghirdetett cégek özött.) Végül a privatizációs pályá­zat harmadik része a többszá­zezer villamoshálózat és a hoz­zátartozó berendezések - kap­csolók, megszakítók, transz­formátorok stb. - felett rendel­kező Magyar Villamos Művek Rt.-re vonatkozik. Itt a nyertes pályázó már csak 24%-nyi részvényt vásárolhat és a jövőre szóló ígéret is csak 25% + 1 szavazat mértékű részvény- csomag megvásárlása. Az ál­lami - ha tetszik: nemzeti - ér­dek és akarat érvényesítésének további biztosítéka, hogy a jö­vőben kisebbségi tulajdonossá váló állam minden esetben megtart magának egy úgyneve­zett „aranyrészvényt”, amely a gyakorlatban vétójogot biztosít számára a stratégiai döntések­ben. E kompromisszum azonban távolról sem vetett véget a vi­táknak. A szakmai és - elsősor­ban ellenzéki - politikai ellen­vetések mellett a legfontosabb a települési önkormányzatok hangos tiltakozása. Az 1990- ben elfogadott önkormányzati törvény szerint ugyanis őket il­leti a belterületen lévő villa- mosenergia-szolgáltató vállala­tok vagyonának 65 százaléka. Ezért törvénysértőnek tartják, hogy nélkülük hirdették meg a privatizációs pályázatot, to­vábbá, hogy a kormány egy, a parlament nyári szünete előtti utolsó napon elfogadott tör­vénymódosításra hivatkozva csak a vagyon 25 százalékának megfelelő részvényt adna az önkormányzatoknak, és azt is csak akkor, ha lezárult a priva­tizáció második szakasza is. A z önkormányzatok perrel, és alkotmánybírósági be­advánnyal fenyegetnek, és ez további bizonytalanságot visz az e nélkül is nehezen induló energiaprivatizáció folyama­tába. Hajdú András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents