Új Dunántúli Napló, 1995. július (6. évfolyam, 177-207. szám)

1995-07-06 / 182. szám

1995. július 6., csütörtök Politikai Vitafórum Dünántúli Napló 11 Felsőoktatás alsófokon? Az elmúlt néhány évben végre történt valami a tudomány és a kultúra megbecsülése, társa­dalmi elismertsége tekinteté­ben. Végre kezdett fontos lenni a tudás, divatos szóhasználattal - a szellemi tőke. Az értelmiség fellélegzett, gondolván - mégis csak szükség van ránk - fonto­sak vagyunk az „államnak” is. Reméltük sokan, hogy vége a különféle ideológiai címkézés­nek, megbélyegzésnek, külön­féle kisstílű játszmáknak, s ak­kor most helyettük jött egy má­sik. A pénzügyi, gazdasági dik­tatúra. Korai volt az öröm 1990-ben. Akkor úgy tűnt, va­lóban új korszak köszöntött ha­zánkra. Nemzetünk egyik leg­nagyobb értéke, a gondolkodó elme végre értékén méretik. Tévedtünk. Jött 1994, amikor előbb a remény, majd a hideg­zuhany, s azóta a meglepetések sorozata áraszt el bennünket. Kormányunk alaposan rácá­folt nemcsak választási ígérete­ire, de az előzetesen már lehű­tött várakozásokra is. Cserben­hagyta választóit, ehhez semmi kétség sem férhet. Élni kezde­nek a régi beidegződések. Újra és újra ismerős döntések, hang­nem és szemlélet fedezhető fel a vezető politikusaink megnyi­latkozásaiban. Emlékeinkben a hatvanas, hetvenes évek kö­szönnek vissza. Takarékos­kodni természetesen az oktatá­son, egészségügyön, szociális kiadásokon lehet ma is a leg­jobban. Állítják egyesek. Aligha valószínű, hogy a világ vezető pénzügyi köreinek ép­pen ez a céljuk, pontosan eze­ket és ilyen mértékű megszorító intézkedéseket írtak volna elő hazánk számára. Sokkal inkább arról van szó, hogy az egysze­rűbb utat választva, a terhek nagyobbik felét a lakosságra áthárító pénzügyi politikát megvalósító kormány döntött így. Úgy tűnik a negatív jelen­ségeknek is hagyománya van Magyarországon. Pontosan ez történt ugyanis a „szocializ­mus” éveiben is. A különbség csupán annyi, hogy akkor a po­litika értelmiség ellenességét az ideológiai harc éleződésé­vel magyarázta, ma pedig az üres államkasszára való hivat­kozással - mintegy racionális­nak tűnő érveléssel -, mond­ván, vissza kell szorítani a nem termelő ágazatokat, és „ará­nyosítani” szükséges a gazda­ságot. Az, hogy a művelődés és az oktatás - különösen a felsőok­tatás - mennyire termelő vagy nem termelő, úgy gondolom, nem szorul bizonyításra. A tör­ténelem már eldöntötte ezt a kérdést. Az a nemzet, amely a nehéz időkben is emelte az ok­tatásra - kutatásra fordítható kereteit, hamarosan olyan kitö­rési pontokhoz jutott ezáltal, melyek segítségével könnyeb­ben elindulhatott a felemelke­dés útján. Ez a közhelyszerű megállapítás még olyan gaz­dag országokra is igaz, melyek rendelkeznek földrajzi adott­ságuknál fogva tetemes nem­zeti vagyonnal. A szegényebb nemzetek esetében pedig hat­ványozottan igaz, hogy a leg­nagyobb kincsüket az emberi erőforrásokat fejlesszék, töké­letesítsék. így lenne ez célsze­rűen Magyarország esetében is. Amennyiben ezt a nemzeti értéket veszni hagyjuk a leépí­tésekkel, irreális elvonásokkal, alig néhány milliárdos vélt megtakarítás reményében, pó­tolhatatlan veszteséget oko­zunk önmagunknak és, ami a legfájóbb, egész felnövekvő generációknak. Sokat beszélünk ma a szín­vonalról, igényességről is. Va­jon egy túlterhelt egyetemi ok­tató - különösen ha egziszten­ciálisan fenyegetett -, milyen színvonalon fog oktatni, ku­tatni, publikálni és még szá­mos más területen is, amelye­ken a társadalom elvárja tőle, helyt állni? Az eredmény - úgy gondolom - nem lehet kétséges. Kormányunk a legjobb úton van afelé, hogy szétverje mindazt, amit nagy nehezen az ezredfordulóhoz közeledve el­értünk, s amire még hivatkoz­hattunk néha, ha az európai kultúmemzetek közé tartozó­nak vallottuk magunkat. A to­vábbi dekadenciát, rombolást csak nemzeti összefogással, egységes ellenzéki kultúrpoli­tikával és valamennyi számot­tevő társadalmi erő egyidejű fellépésével akadályozhatjuk meg. Csak ne legyen túlságo­san késő, amire mindez kiala­kul! Hídvégi Péter KDNP Pécs-Nyugat Szervezete 600 milliárd forint Magyarország külföldi adós­ságkötelezettsége 1996-ban 600 milliárd forint, több mint az idei. A gazdaság teljesítőké­pessége mintegy 4000 milli- árdra tehető. Tehát az összter­melésnek kb. 15 százalékát kell kifizetni az idegen hitelezők­nek. Márpedig egy ország sem képes erre hosszú időn át, mert 10%-os tiszta hozam már jó tel­jesítménynek mondható. Ezért tragikomikus a Bok­ros-csomag végrehajtásának igyekezete, mely néhány milli­árd forintért néptömegeket nyomorgat. Ezért hamis az az állítás, hogy többet fogyasz­tunk, mint amit megtermelünk, mert, ha erre az adósságszolgá­latra képesek vagyunk, akkor éppen azt bizonyítjuk, hogy igen spórolósan élünk. A 170 milliárd kipréselésének fetisizá- lása már-már mániának hat, az IMF követelései pedig magyar- ellenes magatartásnak. Egy ország kormánya min­denekelőtt a saját országa sor­sáért felelős. A magyar nép el­sőrendű érdeke, hogy elsősor­ban a saját boldogulását, gazda­sága fejlesztését vegye figye­lembe és arra költsön annyit, amennyi biztosítja a fejlődést és a már őskorinak számító adósságra az ezután fennma­radó összeget fizesse. Ha az idei kormánysarc csak erre az évre szólna, és valóban meg­alapozná a jövő évi felemelke­dést, akkor érthető volna a ke­mény elszántság és elfogadható lenne a nadrágszíj összehúzása. Ha azonban mindez kevésnek bizonyul és az adósság fizeté­séhez újabb kölcsönre szoru­lunk, akkor nem szabad foly­tatni ezt az elnyomorodáshoz vezetőt utat! Tényleg kellenek megszorító intézkedések (is). Először is drasztikusan csökkenteni az importot, és olyan árut nem szabad behozni, amit itthon is termelünk. Még a választékbő­vítés tetszetős érve is hamis, ha figyelembe vesszük, hogy a ha­zai kertészeti árukat kiszorítja az olcsóbb import. A megszorításokból min­denki egyaránt vegye ki a ré­szét! Könnyű elhatározni, meg­szavazni azokat a teendőket, amelyek csak a köznépet sújt­ják és nem rontanak az elhatá­rozók, megszavazok életszín­vonalán. A gazdaságot nem leépíteni kell, hanem fejleszteni! - ez elemi érdekünk, fennmaradá­sunk záloga. Történelmi Független Kisgazda Párt A szocialisták javaslatai a pécsi önkormányzat munkatervének összeállításához (2.) Világos prioritások A prioritások megfogalma­zása mellett, racionálisabb feladatmeghatározással szá­mos más dologban is előre le­het lépni. Az önkormányzati intéz­ményrendszer működtetésé­nek felülvizsgálata és optima­lizálása az egyik legfőbb te­endőnk. A szocialista frakció azonban szigorúan ügyelni kíván arra, hogy az oktatási, külturális, szociális és egész­ségügyi szféra esetleg felsza­baduló anyagi forrásait min­dig áramoltassák vissza e rendszerekbe. Igen jelentős problémának tartjuk a munkanélküliséget városunkban. Javasoljuk, hogy az önkormányzat az ed­digieknél jobban támaszkod­jon a kormányzati szervek ál­tal teremtett lehetőségre, s a közhasznú munkavégzésre dolgozzon ki átfogó elképze­léseket. Ugyancsak szükségét lát­juk lakásépítéssel kapcsolatos tervek megfogalmazásának. Ez kitérhetne új építési telkek kialakítására, szociális bérla­kások építésére, valamint a még önkormányzati kezelés­ben lévő lakások jobb kihasz­nálására, mobilizálására. Az önkormányzati testület munkájában is számos ponton előreléphetnénk. Alaposan megfontolhatnánk például a települési részönkormányza­tok helyét, szerepét a város egészéhez viszonyítva, terve­inkbe bevonhatnánk a lakos­ságot közmeghallgatások al­kalmával, és körvonalazhat­nánk a kisebbségi önkor­mányzatok és a városi ön- kormányzat együttműködésé­nek kereteit. Az elképzelésekből is kitű­nik, hogy számos teendő há­rulhat az elkövetkező évek­ben az önkormányzati testü­letre. A szocialista frakció nem csak a tervek összeállítá­sában, hanem a közösen elfo­gadott célok megvalósításá­ban is felajánlja együttműkö­dését a városvezetésnek és a közgyűlés valamennyi tagjá­nak. Kunszt Márta városi elnök Ne vadkapitalizmust! A rendszerváltást követően Magyarország is belépett azon országok sorába, amelyek a többpárti demokrácia, a piac és a magántulajdon szerepének elismerésén alapuló polgári fej­lődés, vagy ha úgy jobban tet­szik, a kapitalizmus építésének útját járják. Feltehetjük a kér­dést: jó ez nekünk? A kérdés­nek azonban így nincs értelme. A XX. századi történelem legnagyobb tanulsága ugyanis az, hogy a legkülönbözőbb szí­nekben pompázó diktatúrák, nevezték légyen őket akár fa­sizmusnak, akár bolsevizmus- nak, vagy éppen szocializmus­nak, sorra megbuktak. Bebizo­nyosodott, hogy egyedül a pol­gári demokratikus társadalmi struktúra képes megteremteni azokat a gazdasági és politikai feltételeket, amelyek a hosz- szabb távon kiegyensúlyozott, stabil működést biztosítják. Magyarán nincs választási lehe­tőségünk: arra vagyunk ítélve, hogy kapitalista rendszert te­remtsünk. Nem mindegy azonban, hogy a kapitalizmus melyik válfaja valósul meg. Hiszen a kapita­lista rendszer, közel két évszá­zados története során, maga is jelentős változásokon ment ke­resztül, míg eljutott a szabad versenytől a szociális piacgaz­daságig. E fejlődést számtalan negatív jelenség kíséri: az ere­deti tőkefelhalmozásnak neve­zett szabad rablástól a kegyet­len munkakörülményekkel sa­nyargatott munkásság osztály­harcán, a bolsevizmus győzel­mét eredményező I. világhábo­rún és a fasizmus győzelmét eredményező világválságon át a II. világháborúig. A polgári demokráciák erejét mutatja, hogy képesek voltak felülkere­kedni a nehézségeken és meg­teremteni a kapitalizmus leg­újabb válfaját, a közmegegye­zésen alapuló szociális piac- gazdaságot, amely egyidejűleg valósítja meg a gazdasági haté­konyság és a szociális gondos­kodás követelményét. A „szocializmus” béklyójá­ból kiszabadult országok szá­mára kézenfekvő, hogy okulja­nak a kapitalizmus fejlődésé­nek vadhajtásaiból, olyan rend­szert adaptáljanak saját körül­ményeikre, mely a lehető leg- zökkenőmentesebb, a társada­lom széles rétegei számára el­fogadható átmenetet biztosít az új formáció elérésére. Sajnos, az elmúlt öt év ta­pasztalatai azt bizonyítják, hogy e téren nem hogy elérni, de megközelíteni sem sikerült az optimumot. Aligha vitatható, hogy a bajok fő forrása a múlt­ból örökölt és azóta is kilátásta­lanul növekvő adóssághalmaz, amelynek kezelésére az ország külső segítség (pl. egy második Marshal-segély) nélkül nem lesz képes. További probléma azonban, és előbb-utóbb súlyos társadalmi feszültség forrása lehet, hogy az országára nehe­zedő terhek viselésének meg­oszlása aránytalan, sőt igazság­talan, és egyre inkább azzá vá­lik. Állandóan mélyülő és szé­lesedő szakadék tátong a mind gazdagabb „elit” rétegek és a szakadatlanul növekvő terhek súlya alatt fokozatosan lesül­lyedő, ellehetetlenülő alsó- és középrétegek között. Miközben egyre kevesebb pénz jut szociá­lis juttatásokra, az egészség­ügyre, az oktatásra, bizonyos kiváltságos területeken folyik a féktelen pazarlás. Míg egyesek pár ezer forintból kénytelenek tengődni, mások milliókat mar­kolnak fel, s mindez a törvé­nyek jótékony védelmében tör­ténik. Az az út, amelyet most já­runk, nem a szociális piacgaz­daság, hanem a vadkapitaliz­mus felé vezet. Ez az út pedig nem jó út, mint azt számtalan történelmi példa bizonyítja. Sürgősen szükséges az irány- változtatás, talán most még nem késő! Perényi József KDNP Keresztényszociális Műhely Baranya Megyei Csoportja Nehezen jön össze a csapat Roham a kijáratok felé Mostanság ugyancsak kemény törvényeket hoznak a parla­mentben. Egy átlag magyar munkavállaló nemhogy újságot nem tud, nem mer olvasni a munkahelyén, hanem beteg- szabadságra, rendes szabad­ságra sem tud és nem mer el­menni, mert félti a munkahelyét és mert nem tud akkor megélni. Ha valaki a televízió parla­menti közvetítését figyeli, azt a következtetést vonhatja le, hogy újságolvasó nép a magyar (országgyűlés). Képviselőink újságokba temetkezve ütik el azt az időt, amit benn töltenek el az ülésteremben. Mert sok­szor nincsenek bent. Egy-egy szavazás, törvényismertetés után roham indul meg a kijára­tok felé. Percek alatt kiürül az ülésterem. Maradnak azok, akiknek kötelező: az ülést ve­zető elnök, a gyorsírók és a fel­szólalók. Volt februárban egy közvetítés, amikor a kamera szemszögéből úgy látszott, hogy négyen maradtak az ülés­teremben: az MDF-es felszó­laló, az SZDSZ-es alelnöknő és a 2 gyorsíró. Ok is a tv-vel együtt átme­hettek volna egy kisebb szo­bába, legalább kikapcsolhatták volna a villanyt. Jelenleg már az a helyzet,hogy szavazáskor sem jön össze a csapat. Az SZDSZ-es alelnöknőnek 5. kí­sérletre sikerült határozatké­pessé hívogatni a testületet, de utóbb az MDF-es alelnöknek ez nem sikerült, a szavazást el kell halasztani. Több ország parlamentjéből láttam a tv-ben felvételeket, de hasonlót nem. Vagy tapintato­sabban készítik a TV felvétele­ket, vagy a képviselők ott mun­kaidőben a munkájukat végzik és nem újságot olvasnak. Gondolkodtam azon, hogy nálunk miért is engedik meg. Egyik ok lehet, félnek, hogy kihal a parlament, mert halálra unnák magukat a képviselők. A szavazás sem jelent sok izgal­mat: ha kormánypárti, akkor igent, ha ellenzéki, akkor a ne­met nyomja meg. Mert külön­ben is, hogyan szavazhatnak azok a képviselők érdemben, akik nincsenek bent az üléste­remben és csak az elnök hívó szavára futnak be szavazni. Azt se tudja, hogy bent miről is volt szó. Másik ok lehet, hogy mivel a képviselő nincs bent az ülés­teremben és nem tudja, mi tör­tént ott, másnap az újságból szerzi be az ismereteit az előző napi eseményekről. A képviselők úgy 25-30 mil­liárd forintba kerülnek az or­szágnak. Itt is lehetne megtaka­rításokat eszközölni és a költ­ségvetés bevételét növelni. Az egyenlőség alapján, az átlag magyarhoz hasonlóan a képvi­selők összes juttatását adó- és tb-kötelessé kellene tenni. Ha a képviselő nem is figyelne, a fe­lesége biztosan figyelmeztetné, hogy „kisfiam, ne dőlj be annak a Bokrosnak, figyelj oda, hogy mit szavazol meg, mert a jövő hónapban már nem tudok ki­jönni a pénzedből!” Nyugodtan lehetne ott is lét­számleépítés az össznemzeti szám szerint, lehetne európai számú képviselő-testület. A legtöbbet hiányzó képviselők státuszát meg lehetne szüntetni. Komoly bevételt jelentene a költségvetésnek, ha a képvise­lők kölcsönzésdíjat fizetnének az újságokért. De lehet,hogy akkor az új­ságolvasás helyett érdemesebb lenne figyelni? Dr. Nádor András A bolsevizmus áldozatainak emlékére Gyászünnep A MIÉP pécsi szervezete fel­kérte a párt Országos Választ­mányát és Elnökségét: tegye­nek közzé országos felhívást és indítsanak kampányt a bolse­vizmus 50 millió áldozata gyászünnepének a megszerve­zésére. Felkérjük a történészeinket, hogy Simon Wiesenthal példája nyomán kutassák fel a bűnö­sökre és a bűntettekre vonat­kozó adatokat. Az emberi történelem legke­gyetlenebb, legvéresebb és leg­embertelenebb népirtása folyt 1917-től a kommunizmus ösz- szeomlásáig. Már a fasizmust megelőzően mintegy 20 millió áldozata volt a bolsevista vörös államkapitalizmusnak. Csak Trockij egymillió parasztot és másként gondolkodót mészá- roltatott le. Sztálin 8 millió uk­ránt ítélt éhhalálra, mert nem akartak részt venni a mezőgaz­daság kollektivizálásában. Szolzsenyicin kutatásai szerint 20 millió másként gondolkodó pusztult el Szibériában és a Gu- lágokon. A szovjetek legalább 10 000 lengyel tisztet lőttek tarkón Katynban, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulja­nak a szovjet barátságért nem lelkesedő lengyel tisztektől. A Vörös Hadsereg - egyéb erkölcstelen és vandál cseleke­detei mellett - a magyar civil lakosságból legalább félmillió embert hurcolt el „hadifog­ságba”, az elhurcoltaknak több mint fele odaveszett. Nemzeti­ségi németeinkből is több tízez­ret hurcoltak el „málenkij ro- bot”-ra. A kommunista hata­lomátvétel után hazánkban a szó legszorosabb értelmében kiirtották, vagy földönfutóvá tették a magyar értelmiség ve­zető rétegét. Osztályharcos monomániájukkal, az osztály­gyűlölet és az irigység felszítá­sával, az erkölcsi gátlások fel­szabadításával valóságos szel­lemi tatárjárást zúdítottak ránk. Az 1956-os szabadságharcnak több tízezer hazafi az áldozata. Alig akad Magyarországon ma olyan család, amelyben, vagy a legközvetlenebb rokon­ságában ne lenne a bolseviz- musnak áldozata. Közvetett ál­dozata pedig a teljes magyar nép. E sérelmekből és szenve­désekből hosszú listát állíthat­nánk össze: munkahelyről való kirúgás, teljes vagyonelkobzás, B-listázás, lakásból kirakás, kényszerlakhely-kijelölés, kon­centrációs táborba hurcolás (Kistarcsa, Hortobágy, Recsk, stb.) kuláklista, kínvallatás, agyonverés, koncepciós perek, akasztások, sortüzek, nyom nélküli eltüntetés, ártatlan civi­lek és papok ezreinek bebör­tönzése. Csak a legjellegzete­sebbeket soroltuk fel. Nekünk, magyaroknak, ahogy a magyarországi néme­teknek, zsidóknak, cigányok­nak és más nemzetiségek meg- hurcoltjainak is, bőven van si­ratni valónk. A zsidóság emlékezik és má­sokat is emlékeztet - igen he­lyesen - a náci holocaust bor­zalmaira. Utódaik, fiaik emlé­kezetébe ugyanúgy bevésik, mint az egyiptomi exodus tör­ténetét. Kövessük mi is ezt a példát! Mi magyarok se felejtsük el szenvedéseinket, áldozatainkat! állítsunk méltó emlékművet a bolsevizmus áldozatainak: je­löljünk ki síratónapot, létesít­sünk emlékmúzeumot. S nevel­jük bele gyermekeinkbe, hogy soha többé bolsevizmust, soha többé embertelen „szocialista kísérletet”, soha többé fasiz­must, soha többé diktatúrát! A MIÉP Pécsi Szervezete i S t i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents