Új Dunántúli Napló, 1995. július (6. évfolyam, 177-207. szám)
1995-07-27 / 203. szám
1995. július 27., csütörtök \ Politikai Vitafórum Dünántúli Napló 11 . .. és akkor most mi legyen? Költségvetés kánikulában A pénzügyminiszter kemény kézzel határozott Van valami elgondolkodtató abban, hogy a márciusi Bokros-csomagot szinte az egész pénzvilág tapsviharral üdvözölte, s a lakosság viszont szinte egységfrontba tömörült ellene. Persze, könnyű volna azzal elintézni a dolgot, hogy a sikeres vadászatokért általában nem a nyulak lelkesednek - a helyzet azonban bonyolultabb. A „nyulak” ugyanis néhány év múlva választóumához járulnak, s eldöntik a „vadászok” további sorsát. Ha hihetünk a pénzügyminiszternek, az ország a nyílt katasztrófa felé közeledett és válságot kell kezelni. Majdnem mindegy, milyen áron. A szocialista rendszer szívesen dicsekedett azzal, mennyi orvos és kórházi ágy jut egy betegre, milyen széleskörű nálunk az igényenes oktatás és milyen olcsók az alapvető' áruk. Könnyű belátni, hogy - például - az egyetemi oktatás eddig sem volt ingyenes: a tandíjat te, én, mi fizettük meg, még akkor is, ha történetesen nem volt egyetemista gyerekünk. A hosszú kórházi kezelés pedig a világ legdrágább dolga. Ami a gazdag országokban természetes A gazdag országokban természetes, hogy a diák, a beteg legalábbis egy részét saját zsebből fizeti a tandíjnak, vagy a gyógyítási költségnek. A szolgáltatások árát mindenki pontosan tudja: látja, hogy mennyit fizet belőle az állam vagy az egészségbiztosító, s mennyit a magánszemély. így egyszerűbb a dolog: nem a „hálapénz” gyanús körforgása mozgatja az egészségügyet, hanem az orvosi és gazdasági racionalitás. Nem üdül hetekig a beteg a kórházakban, inkább otthon ápolják, s ott keresi fel őt (naponta akár többször) is az ápolónő. Mert így olcsóbb. Nem sikoltozik senki azért, mért az egyetemek több-kevesebb tandíjat kémek - viszont a tehetséges diákokat támogatják a bankok (üzleti alapon), illetve a különféle alapítványok (karitatív alapon). Az árak is többé-kevésbé a helyükön vannak. Az emberek tudják, mi mennyibe kerül és együtt élnek ezzel. Németor- szágban/Ausztriában télen a szállodai szobákat csak akkor fűtik, ha vendég is van benne - olyan drága az energia. A lakások ára csillagászati. Hosz- szúlejáratú kölcsönt lehet ugyan kapni - csak éppen a la- kás/ház árával megegyező nagyságú összegre drága élet- biztosítást is kell kötni, „minden megtörténhet” alapon. Egy osztrák, vagy egy norvég számára ugyan természetes, hogy valamennyit hozzájárni az orvosi költségekhez - de mekkora fizetésből? Ki fizesse az átmenetet? Mindenki látja tehát, hová kellene eljutni. A kérdés csupán az: ki fizesse az átmenetet? A majdnem koldusbotra jutó polgár, vagy a végletekig eladósodott állam? Bokros Lajos kemény kézzel határozott: fizessen az a polgár, aki felhasználja a szolgáltatást. A gond ebben az okoskodásban „csupán” annyi, hogy a polgár valóban nem tud kifizetni egy csomó dolgot. Nem tud eltartani két-három gyereket egyetlen, családfői fizetésből, nem tud méregdrága gyógyszert venni a nyomorszintet alig elérő nyugdíjból, nem tudja fizetni a villany- számlát a munkanélküli segélyből és nem tud egyre nagyobb adókat fizetni a tőkehiányos vállalkozásból. Tehát akkor mi legyen? A kormány július 26-án összeül és megpróbálja kitalálni, mit tegyen a Bokroscsomag alkotmányellenesnek nyilvánított részeinek helyébe. Még többet lefarag az állami kiadásokból. Ez jól hangzik, de emögött is elbocsátott minisztériumi tisztviselők, végletekig szűkített költségek vannak. A „pótcsomag” másik része újból csak a polgárok zsebébe nyúl. Mi várható most? Valószínűleg olyan intézkedések elé nézünk, amelyek a költségvetés bevételeit egyenlően, apró részletekben osztják meg a társadalomban. Magyarán: inflációt gerjesztenek. Újabb vámpótlék-emelés esetleg, amely minden áru árát néhány százalékkal feljebb viszi (azonnal vagy kicsivel később). Egyes tőzsdei rókák újabb, egyszeri forintleértékelést is emlegetnek. Ezenkívül: némi lefaragás az állam kiadásaiban, s elég sok többletbevétel a lakosságtól. Az is valószínű, hogy középtávon „puhítják” némileg majd a privatizációs feltételeket - azért, hogy még az idén lehessen némi bevételt látni. Megoldás a termelés támogatása A szomorú a dologban, hogy közben mindenki tudja: a megoldás a termelés (ezen belül az exportra termelés) támogatása lenne. Hiszen ez az egyetlen módszer, amivel lehet bevételt szerezni a gazdaságnak. Az exportfejlesztéshez viszont gép- és tudásimport kell, ahhoz pedig tőke. Az pedig nincs. Ezt a dillemmát nem oldotta meg az első Bokroscsomag: s vélhetően nem oldja meg a július végi kormánycsomag sem. Sós Péter János A szocializmus utolsó éveiben már nem az volt a baj, hogy sok vagy idő előtti volt a szocializmus, hanem a demokrácia és a piacgazdaság volt kevés. A rendszerváltás utáni kormányoknak mindig ebből kellett volna kiindulniuk. Sajnos egyik sem ezt tette. Minden kormánypolitika abból indult ki azóta, hogy a szociális vívmányokat szűkíteni kell. (Lásd "koraszülött jóléti állam") Ezen az úton viszont a hatalom ütközik a közvéleménnyel. Ebből a helyzetből a mindenkori hatalom azzal akar kitérni, hogy egyre kevésbé vonja be a közvéleményt, azt kiskorúnak tartja, mert nem érti meg a kormány bölcsességét. Ez a gazdaságpolitikai stratégia egyre mélyebb gazdasági és végül politikai válságot szül, ami ördögi körként csak felerősíti a stratégiai és módszertani hibákat. A demokrácia és a piac hiányzott. Nincs addig megoldás, amíg a kormányzat nem veszi tudomásul a közvélemény elvárásait. A szocializmust ne azért Nem a szocializmus volt sok, hanem ... Felülről boldogítani? vetette el az ország népe, mert túlságosan szocialista volt, hanem azért, mert nem volt demokratikus és nem volt eléggé piaci. A kettős követelményből fakadóan ugyan azóta a demokrácia formai keretei kiépültek, megvalósult a többpártrendszer, a sajtószabadság, és kiépült a piacgazdaság, de nem hagytak fel vezetőink azzal, hogy az országot felülről kell megváltani, akarata ellenére boldogítani. Tovább él az a közép- és kélet-európai reformereket a felvilágosodás óta jellemző tradíció, hogy a nép még elmaradott, nem Szabad rá hallgatni, hanem okos kamarilla politikával, élcsapattal kell megteremteni a jogi viszonyokat mindaddig, amíg nem lesz érett a nép arra, hogy a saját érdekeit helyesen felismerje. Ez azonban a demokrácia megtagadása. Demokráciáról csak ott beszélhetünk, ahol a kormány kénytelen azt csinálni, amit elvár tőle a közvélemény. Aki azt tartja, hogy a közvélemény nem jót, nem reálisat akar, s azt akarata ellen, annak a háta mögött kell megvalósítani, az minden, csak nem demokrata. Ha pedig ezt az erőszakos népboldogítást a közvélemény szociális elvárásai rovására akarja elérni, akkor nemcsak nem demokrata, de még kevésbé szocialista, azaz szociáldemokrata a szó európai értelmében. Igazi rendszerváltásról mindaddig nem beszélhetünk, amíg nem a közvélemény akaratának megvalósítója a politika. Más a közvélemény több munkaalkalmat, azaz kevesebb munkanélküliséget, több szociális érzékenséget, tehát nem ilyen vad jövedelemelosztást akar. Ez a kormány is, különösen pedig az MSZP, ezért került hatalomra. Ezt még ők sem tagadhatják. Mentségül azonban azt hozzák fel, hogy a közvélemény elvárásai irreálisak. Azaz a közvélemény kiskorú, azt még a szemét bekötve, a véleményét mellőzve kell vezetni. Márpedig ez nem rendszerváltás, mivel ez nem demokrácia, csak az annak a leplében megjelenő felvilágosult abszolutizmus. Az sem igaz, hogy a piachiányos szocializmus helyett korlátlan világgazdasági kitett- ségű piac a számunkra járható út. A nálunk sokkal erősebb távolkeleti országok is számos hatékony eszközzel védekeznek a világpiac betörése ellen. Mind magas védővámokkal és kvótákkal, mind adminisztratív korlátozással. Akik a szocialista belső és a KGST külső piac abszolút védelme után a teljes kitettséget választották, gyorsan tönkretették azt a feldolgozó ipart és azt a mezőgazdaságot, amelynek néhány év alatt lett volna ereje felkészülni a nagyobb nemzetközi kitettségnek. Ezért vagyunk ma sokkal messzebb a gazdasági versenyképességtől, mint hét évvel korábban is voltunk. Dr. Kopátsy Sándor Politikusok népszerűsége A Szonda Ipsos júniusi közvéleménykutatása szerint a Dunántúlon összességükben továbbra is az SZDSZ politikusai tartják a legjobb népszerűségi átlagot, bár az év eleji 63 pontjuk a félév végére 56 pontra apadt. Olyan politikusok, mint Demszky, Kuncze, Pető, akik mindeddig „tartották a frontot”, ha nem is drámai mértékben, de a statisztikai érvényesség határát súroló 3-4 ponttal vesztettek a népszerűségükből. A legsúlyosabb visszaesés Fodor Gábor 9 pontos csökkenése volt. Furcsa módon a leginkább „megtépázott” Bokros Lajosnak még egy árnyalatnyival kevesebbel (8 ponttal) esett a népszerűsége, mint miniszter- társáé. A KDNP politikusainak átlagolt bizalmi indexe 51-ről 46 pontra süllyedt januártól júniusig. A Fidesz politikusainak népszerűségi átlaga teljesen azonos ( 50 pontos) az MSZP politikusainak átlagával. Nyugati országrész Ország népszerűség népszerűség (pontszám) (pontszám) Június változás Június változás az előző az előző hónaphoz hónaphoz képest képest Göncz Árpád 77-2 78 1 Demszky Gábor 64-4 65 1 Kuncze Gábor 62-3 61 0 Keleti György 60-1 63 2 Deutsch Tamás 54-1 53 1 Pető Iván 52-4 55 2 Orbán Viktor 51-2 51 1 Nagy Sándor 51-5 54 2 Gál Zoltán 50-4 54 1 Csintalan Sándor 50 2 49 4 Giczy György 48-3 49 1 Torgyán József 46-3 47 0 Szájer József 46-2 43-3 Fodor Gábor 45-9 46-5 Szekeres Imre 45-3 49 1 Horn Gyula 44-2 44 0 Füzessy Tibor 44-4 46 0 Maczó Ágnes 43-3 45 3 Szabó Iván 43 0 41 2 Für Lajos 42-1 51 1 Boross Péter 34-3 33 0 Bokros Lajos 23-8 23-5 Nyugati országrész Ország ismertség ismertség (%) (%) Június változás Június változás az előző az előző hónaphoz hónaphoz képest képest Göncz Árpád 93-3 95 0 Horn Gyula 92-4 93-1 Torgyán József 92-4 94 0 Kuncze Gábor 90-4 92 0 Bokros Lajos 89 2 90 . 5 Boross Péter 88-4 91 1 Orbán Viktor 87-5 , 90 0 Fodor Gábor 85-4 87 1 Für Lajos 85-4 86-1 Demszky Gábor 84-6 88 0 Pető Iván 84-4 86-1 Szabó Iván 80-6 81-1 Maczó Ágnes 79-2 80 3 Deutsch Tamás 78-5 78-2 Nagy Sándor 75-4 76-1 Keleti György 72-7 74-2 Szekeres Imre 61 2 62 1 Gál Zoltán 58-5 57-3 Csintalan Sándor 51-4 52 1 Giczy György 48-3 48 0 Szájer József 47-3 45-1 Füzessy Tibor 41-6 42-1 Új konzervatív politika! Együttműködés Közép-Európában Az új Európa-politika számos olyan lépést, intézkedést, törekvést kell, hogy jelentsen, amelyek segítik Magyarország felzárkózását. Ezek lehetnek külpolitikai lépések, amelyek a külső feltételek kedvező alakulását segítik elő, és „belpolitikai lépések”, amelyek az alkalmazkodást elősegítő belső intézményrendszer kialakítását szolgálják. A fejlett európai országokhoz való felzárkózásnak van egy olyan feltétele, amelyről viszonylag kevés szó esik mostanában, és ha terítékre is kerül, akkor is általában vitatható megállapítások formájában. Ez a megfelelő együttműködés kialakítása a közép- és kelet-eruópai régióban. A politikai szabadság nemcsak a nagyobb cselekvési lehetőségeket hozta, hanem felszínre kerültek a korábban meglévő látens problémák is. Ezek közül különösen két feszültségforrás akadályozza már a térség országainak fejlődését. A közép-európai országok gazdasági válsága súlyosabbnak bizonyult a vártnál. A korábban meglévő együttműködés keretei felbomlottak, de ezek helyett nem csupán, hogy nem alakultak ki újak, hanem az egyes országok, nemzetek között korábban meglévő érdekellentétek és régi sérelmek nyilvánvalóvá váltak és kiéleződtek. Pedig a szőkébb térségünk nemzetei közötti együttműködésnek számos történelmileg megvalósult, vagy csupán politikusok és társadadalomtudó- sok gondolataiban létező formái ismertek. A közép-európai országok integrációjának gondolata a történelem során - más-más formában - többször felmerült, de többségük csupán illúzió maradt. Említhetem a XIV. században Nagy Lajos király által létrehozott penszonáluniót, melyben a király személye fogta össze Magyarországot és Lengyelországot és amely csírájában magában hordozta a nagyobb, illetve mélyebb tartalmú szövetség létrejöttének lehetőségét. Az 1867-ben létrejött osztrák-magyar kiegyezéssel kialakult Osztrák-Magyar Monarchia már több vonatkozásban is közelebb állt egy modern értelemben vett közép-európai integrációhoz: területileg magába foglalta a közép-európai államok legtöbbjét, a politikai intézményrendszer és a gazdasági szféra széles területein valósult meg a koordináció (hasonló államhatalmi berendezkedésen, hasonló intézményrendszerrel, közös minisztériumok, vámunió, a tőke és munkaerő szabad áramlása stb.) A Monarchia azonban minden igyekezet ellenére - példa erre az Eötvös-féle akkoriban igen liberális nemzetiségi törvény - nem tudta megoldani a területén belül feszülő nemzetiségi problémákat. A meg nem valósult elképzelések sorában Kossuth Duna Konföderációs elképzelését emelném ki. A terv Magyarországot, Romániát, Horvátországot és Szlavóniát fogta volna össze szövetség formájában. A szövetség politikai, gazdasági, katonai téren egyaránt számos közös elemmel bírt volna: szövetségi tanács, közös parlament, diplomáciai, hadsereg, vám, kereskedelem, közlekedés stb.). Az elgondolásában korszerű terv a szóban forgó államok, nemzetek részére még túl korainak bizonyult egy olyan időszakban, amikor még éppen csak ízlelgették nemzeti identitásukat, nemzetállami státuszuk megvalósulását. A XX. század elején hasonló elképzeléseket vallott Jászi Oszkár. Ő már ugyan a nemzetiségi kérdés megoldására helyezte a hangsúlyt, a Dunai Egyesült Államok tervével, a „Kelet Svájca” papíron maradt. Jászi szintén figyelmen kívül hagyta azt, hogy a térség fáradalmaiban még nem értek meg a feltételei az uniós törekvéseknek. Általánosságban elmondható, hogy kiegyensúlyozott fejlődés feltételei inkább adottak az integrációs törekvések időszakában, mint az izolacio- nista periódusokban. Ez igaz Közép-Európára is. Más oldalról pedig elzárkózás, a másoktól való különbözőséget hangsúlyozó politikai szemlélet óhatatlanul magába foglal bizonyos agresszív megnyilvánulásokat, országok, népek közötti szembenállást. Azon időszakokban, amikor a térség országai egymás ellen fordultak, a konfliktusok kiterjedése sok esetben a nagyhatalmak beavatkozásához és háborúkhoz vezetett. Ursprung János i ) t i t
