Új Dunántúli Napló, 1995. július (6. évfolyam, 177-207. szám)
1995-07-07 / 183. szám
1995. július 7., péntek A Hét Témái Phnántúli Napló 23 Antiprivatizáció A lengyelországi gazdasági átalakulás jelentős lefékeződése várható amiatt, hogy a szejm az elmúlt héten elfógadta az „an- tiprivatizációs törvénycsomagot” - jelentette ki Leszek Blcerowicz, a Szabadság Uniója (UW) elnöke. A legnagyobb ellenzéki párt vezetője szerint a tulajdoni átalakulás lassulásának komoly politikai következményei is lesznek, mivel véleménye szerint a gazdaság magánkézbe adása alapvető feltétele a demokrácia megszilárdulásának. Az ügy előzménye, hogy a lengyel törvényhozás nagy többséggel úgy döntött, a korábbi gyakorlattal szemben megszigorítja a magánosítási tranzakciók engedélyezési mechanizmusát, azaz egy sor stratégiainak tekintett ágazat esetében nem lesz elegendő a privatizációs minisztérium döntése, hanem az üzletkötést a parlamentnek is jóvá kell majd hagynia. Szabadkereskedelmi övezetek Kuba szabadkereskedelmi övezeteket tervez kialakítani a külföldi befektetők számára - jelentette az AP a mexikói Noti- mex hírügynökségre hivatkozva. Az övezetekben elsősorban exportra termelő összeszerelő üzemek létesülnének a havannai elképzelések szerint, és égetően szükséges új munkahelyeket teremthetnének. Számos kubai tisztségviselő elismeri, hogy a szigetországban a következő hónapokban félmillió ember veszítheti el állását amiatt, hogy a kormány megpróbálja csökkenteni a költségvetési hiányt. Adóreform az NSZK-ban Németország nem fog kivetni újabb adókat a családok erőteljesebb támogatása végett - jelentette ki Theo Waigel német pénzügyminiszter. A Reuter tudósítása szerint az ellenzékben lévő Szociáldemokrata Párt (SPD) szeretné, ha a jövő évi költségvetésben egyebek között adót vetnének ki az áramfogyasztásra és emelnék az üzemanyagok adóját. A kormányon lévő CDU parlamenti frakciójának vezetője alkotmányellenesnek minősítette az SPD áramadóztatási tervét, bár hozzátette, hogy kompromisszumos megoldást kell találni a szociáldemokratákkal. Kohl kancellár a múlt héten kijelentette, hogy a jövő évi adóreform 22 milliárd márkával mérsékli azt adókat. Elkeseredéssel vegyes indulattal olvasom az újságokban, hallom a rádióban, hogyan oktatja ki a pénzügyi bürokrácia az egyetemi oktatókat arról, hogy a diákokhoz képest milyen sokan vannak. Csak úgy dobálóznak a számokkal: hol hány hallgatóra jut egy oktató és ezt mennyire kellene lecsökkenteni. Az már estébe sem jut az illetékeseknek, (nálunk ma már csak az lehet illetékes, aki pénzügyi adminisztrációban dolgozik) hogy esetleg nem is az oktató sok, hanem a hallgató kevés. Pedig nagyon kevés, mind a nemzetközi összehasonlítások alapján, majd a jövő igényeihez viszonyítva. De a hatalom felső szintjén nálunk évek óta nem divat, hogy egy tört értékének Színvonaltalan stiklik Jogállami körültekintés Néhány órával azelőtt, hogy az MSZP-SZDSZ-kormány megkapta volna az Alkotmánybíróságtól egyéves fennállásának eddigi legnagyobb pofonját, vagyis péntek reggel, a rádióban Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke arról panaszkodott, hogy egyes alkotmánybírók szinte bujtogattak a Bokroscsomag elleni kifogások benyújtására. Még ugyanaznap, ugyancsak a rádióban, de már a döntés nyilvánosságra hozatala után Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke szinte meg is erősítette Gál Zoltán szavait. Politikai bírálat Kifejtette, hogy a testület szinte egyedülállóan gyors ítélethozatalával mindenképpen meg akarták akadályozni az intézkedések életbelépését. S nem titkolt politikai bírálatként hozzátette: pótolni akarták azt, amit a kormány és a köztársasági elnök elmulasztott, vagyis a jogállami körültekintés, a gazdasági kényszerűségből elhatározott lépések alkotmányossági vizsgálatát. Pontosan egy hónappal azután, hogy a fegyelmezett koalíciós képviselők parlamenti gőzhengere törvényerőre emelte a stabilizációs programot, az Alkotmánybíróság szinte kiradírozta a Bokroscsomag elsősorban szociális jellegű - megszorító intézkedéseit. A testület a „szerzett jogra” hivatkozott, amikor úgy ítélkezett, hogy a már a megszületett - vagy akár csak megfogant - gyermek esetében nem lehet szó a jelenleginél kedvezőtlenebb feltételekkel járó ellátások bevezetéséről. Azonban a várandósági segély, a gyes, a gyed megtartásánál is fontosabb talán - mert az alakuló kapitalizmus szempontjából elvi jelentősége van -, hogy az Alkotmánybíróság tulajdonképpen most először erősítette meg: léteznek szociális jogok. Szemben mindazokkal, akik az átkos szocialista múlt maradványairól vagy „koraszülött” (és ezért nyilvánvalóan megfojtandó!” jóléti államról beszélnek, az Alkotmánybíróság úgy vélte: az államnak - az ország gazdasági helyzetére vonatkozó szempontok mellett - figyelembe kell vennie az alkotmánynak az anya, a család és a gyerekek védelmét előíró rendelkezéseit. Az Alkotmánybíróság nem vitatja, hogy indokolt - és jogszerű lehet a szociális ellátások terén a rászorultsági elv bevezetése, de - hangzik az indoklás - megfelelő átmeneti időt kell biztosítani, hogy az érintettek felkészülhessenek ennek hátrányos anyagi következményeire. Ezért akadályozta meg az Alkotmánybíróság a családi pótlék, illetve a táppénz új rendszerének az azonnali bevezetését. Elvenni alkotmányosan És vannak a megsemmisített rendelkezések közt olyanok is, amelyeket Sólyom László nemes egyszerűséggel ’’színvona- latlan stikliknek” minősített. Ide sorolta például a szellemi alkotótevékenységekre minden társadalombiztosítási ellenszolgáltatás - tehát betegségi ellátás vagy nyugdíj - nélkül bevezetni szándékolt 44 százalékos tébé-járulék ügyét. Holott- mondta többször is az Alkotmánybíróság elnöke - pénzt elvenni, gazdaságot stabilizálni lehet alkotmányosan is. Mint ahogy nem gazdasági, nem szociális ügy, hanem elemi jogállami kérdés, hogy az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan nem járulhatott hozzá, hogy meghosszabbítsák az általa már évekkel korábban eltörölni ítélt személyi szám használatát, hiába hivatkozik a kormányzat a gazdasági bűnözés elleni harc érdekeire. Hivatalnok mentalitás A fenti pontok közt nincs olyan, amelyekre március 12., a Bokros-csomag bejelentése óta ne figyelmeztettek volna tekintélyes jogászok. S mégis: megismétlődött az, ami annak idején az MDF-kormány „igazság- tételi” törvényeivel történt. Akkor is minden független jogász azt jósolta, hogy az Alkotmánybíróság meg fogja semmisíteni a visszamenőleges intézkedést előíró jogszabályokat, csak Balsai igazságügy-miniszter mondogatta magabiztos mosollyal: a dolog „aggálytalan”. Pedig láthatólag akkor is, most is csak a törvény-előkészítő kormányzati apparátus volt „aggálytalan”: bármiféle szakmai, jogszerűségi meggondolást félretéve teljesítettek egy politikai megrendelést. És ezt a történelmileg rögzült kelet-európai hivatalnok mentalitást nem lehet majd olyan könnyen leküzdeni, mint ahogy a most „megbékélt” Bokros-csomagot nyilvánvalóan rövidesen pótolni fogják. Hajdú András Barbárság A fegyverek elhallgattak, a háború folytatódik. „Globális aknaválságról” , „humanitárius világkatasztrófáról” beszél az ENSZ, ismét ráirányítva a kormányok, a nemzetközi szervezetek figyelmét arra a több mint 100 millió gyalogsági aknára, amelyet az utóbbi évtizedek háborús-polgárháborús konfliktusai során helyeztek el több mint hatvan országban. Július 5-én Genfben a világszervezet égisze alatt nemzetközi konferencia kezdődött az aknamezők felszámolásáról, a főképp Ázsiában, Afrikában és Európában telepített gyalogsági aknák ártalmatlanná tételéről. Szeptembertől Bécsben világértekezlet vizsgálja majd, hogyan valósul meg „bizonyos embertelennek nyilvánított hagyományos fegyverek” tilalma. Az ENSZ, amely kezdettől fogva egyik központi feladatának tartotta a leszerelést, különösen a tömegpusztító fegyverek betiltását, az emberiességi jog elveinek bevitelét a nemzetközi hadijogba, most azon van, hogy a gyalogsági aknákra vonatkozóan ugyanaz a jogi és etikai megközelítés érvényesüljön, mint a biológiai és vegyi fegyverekre. A földbe telepített aknák milliói a hadszíntéri harcászati fegyverekből valóban hatalmas háborús színterek egész lakossága elleni tömeg- pusztító fegyverekké váltak, amelyek a hadműveletek beszüntetése után még évtizedekkel is ezerszám szedik áldozataikat. Miközben megközelítőleg 40 országban közel száz nagyvállalat foglalkozik gyalogsági aknák előállításával, a világközvélemény nem eléggé tájékozott „ember ember általi pusztításának” erről a gálád, alattomos fegyveréről. A gyalogsági aknák nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy különösen századunk második felében a háborúk áldozatainak 90 százaléka a polgári lakosság köréből került ki. Jelenleg évente mintegy tízezer halálos áldozata van a különböző felrobbant aknáknak, tízezer ember végtagjait kell amputálni, húszezer ember szenved maradandó sérüléseket, rokkantságot aknák detonációja következtében. A gyalogsági aknák tömeges barbár alkalmazását a 60-as években az Egyesült Államok kezdte Indokínában, a 70-es években a Szovjetunió folytatta Afganisztánban, majd fantasztikus méretekben létesítettek aknamezőket a Perzsa-öbölben lezajlott háború előkészítése során. Itt a Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint volt olyan nap, amikor félmillió aknát szórtak szét Irak kurdiakta területein és Kuvaitban, ahol ma is mintegy hétmillió akna jelenlétével kell számolni. Több millió akna őrzi még mindig a korábbi háborúk emlékét Kambodzsában, Afganisztánban, Angolában, Mo- zambikban, és hasonlóvá válik a helyzet az egykori Jugoszlávia területén is. Közben az aknamentesítést, amely egy-egy országban százezres nagyságrendű, tehát több évtizedre szóló program, nehezíti a „plasztikaknák” , a műanyag aknatestek elterjedése, ami hallatlanul megnehezíti az aknák felkutatását. A z aknákkal folytatott nemzetközi kereskedelem adatai egyelőre titkosak. A legnagyobb gyártók ma Kína, Olaszország (30 féle típust gyárt), az Egyesült Államok, Franciaország, Oroszország, Anglia, Németország. Sok helyütt ugyanazok gyártják az aknákat, mint az aknamentesítő berendezéseket. A gyalogsági aknák felszámolási költsége ötven-százszo- rosa lehet egy-egy akna előállítási költségének. Az ENSZ egyik törekvése az, hogy a gyártók a típusokról és a mennyiségről kötelezően tájékoztassák a világ- szervezetet, közöljék a raktári készleteket, amelyek világméretekben szintén mintegy százmillió aknára rúgnak. Adatszolgáltatást kellene bevezetni az aknák kiviteléről, nemzetközi kereskedelméről, a végső felhasználókról. Tárgyalásokon kellene tisztázni, mely aknatípusok nem exportálhatok, illetve melyeknek az exportálását kellene engedélyhez kötni. A legsürgősebben be kellene tiltani azokat a gyalogsági aknákat, amelyek nem rendelkeznek önmegsemmisítő berendezéssel, tehát amelyek nem tehetők ártatlanná legkésőbb a harccselekmények befejeződése után két-négy héttel. Ugyancsak be kellene tiltani a felfedezhetetlenül telepített gyalogsági aknákat, amelyek műanyagdobozukban 50-100 évig megmaradnak a földben és működőképesek maradnak, „türelmesen” meghúzódva rejtekhelyükön, nem ismernek pardont, nem tesznek különbséget barát és ellenség között. Pirityi Sándor Nem kell az olcsón „megtermelt” tudás? alakulását nemcsak a nevező, de a számláló alakulása alapján is vizsgálják. Szerintük például nem azért nagy a költségvetés súlya, mert kicsire zsugorították a termelést, hanem azért, mert magasak a nyugdíjak, sokat költünk az egészségügyre. Szerintük nem a termelés kevés; a fogyasztás sok. Szerintük elsősorban nem a gazdagok, hanem az ország szegényebb kétharmadának a fogyasztása szaladt el. A jövő költségei De maradjunk az oktatásnál. Az oktatási költségek között a pedagógusok fizetése legfeljebb húsz százalék. A többi a tanulók megélhetésének fedezetéből, az épületek és felszerelések amortizációjától és üzemben tartásából áll. Vagyis független attól, hány oktatót foglalkoztatnak és azok mennyi fizetést kapnak. Ha tehát sikerülne a pénzügyminisztériumnak az oktatási létszámot 20 százalékkal csökkentenie, a felsőoktatás társadalmi költsége legfeljebb 3-4 százalékkal lenne kevesebb. Ennél sokkal jobban romlana a képzés hatékonysága! Nemcsak azért, mert elvennék a pedagógusok kedvét, hanem azért is, mert kevesebben oktatnának. Tudom, hogy a költségvetésünk éber őreit nem az izgatja, hogy mennyibe kerül az oktatás, hanem csak az, hogy mennyi ebből a közvetlen költségvetési kiadás. Ők ennél nem látnak tovább. Én azonban azokhoz fordulok, akik nemcsak a folyó költségvetésért felelősek, hanem az ország, a társadalom jövőjéért is. Ilyenek pedig többen vannak a pedagógusok, mint a pénzügyi szakemberek között. De ez természetes is. Akik a jövő nemzedékét nevelik, azoknak sok évtizedes távlatai vannak. Akik a folyó költségvetésért felelősek, azok csak a legközelebbi parlamenti módosításig, azaz legfeljebb fél évre előre látnak. Mit kellene a gazdaságpolitikánk alakítóinak az oktatáspolitikába való belenyúlás előtt felmérniük? Elsősorban azt, hogy a gazdasági utolérés során nekünk csak a szellemi tőketermelésben van jelentős komparatív előnyünk. Ebben a tekintetben eddig is nagyon jól vizsgáztunk. A lakosság képzettsége a leggazdagabb országok többségét megelőzi. Amíg a gazdaság különböző ágaiban a nagyon alacsony bérek ellenére drága a létrehozott termék, addig az oktatásban sokkal olcsóbb. Maradva az egyetemi oktatásnál: nekünk legfeljebb ötödannyiba kerül egy orvosnak, egy mérnöknek, egy jogásznak a kiképzése, mint a fejlett tőkés országokban. Vagyis a negyednyi, ötöd- nyi bérszínvonalon sem olcsóbb nálunk az ipari és a mezőgazdasági termék előállítása, az autópálya építése, de ötöd- nyiért tudunk ugyanannyi szellemi tőkét termelni. Képzés - ötödáron! Ki vonná kétségbe, hogy nekünk elsősorban autót kellene gyártanunk, ha nálunk csak ötödébe kerülne, mint a fejlett tőkés országokban? A diplomások pedig még az autóknál is fontosabbak, azokból mégsem akarunk többet kiképezni! Azt a tények bizonyítják, hogy a mi társadalmunk nemcsak olcsón, hanem hatékonyan is termeli a szellemi tőkét. Az orvosaink, a mérnökeink, a jogászaink nem rosszabbak, mint a Nyugaton sokszoros költséggel képzettek. Az Egyesült Államokban az 56-os menekültjeink kiválóan megállták a helyüket. Ott akkor azt állapították meg, hogy a század során csak két igazán európai bevándorlási hullám vizsgázott jól. Az a zsidóság, amelyik Hitler, és az a magyarság, amelyik a szovjet tankok túlereje elől menekült. Pedig azok nagy része a Rákosi-rendszer iskoláit járta. Ma sem a Nyugatnak kell attól félnie, hogy a magyar áruk a bérek aránytalan olcsósága miatt számukra dömpinget jelentenek, hanem nekünk kell félnünk attól, hogy a magasan kvalifikáltakat kicsábítják. Ez ellen pedig csak egy védekezés van: növelni az oktatás színvonalát és a tanulók számát! Különben itthon nem marad elég. A mi monetáris politikánk azonban ebben a tekintetben is az ellenkező irányba akarja fordítani az ország szekerének a rúdját. Dr. Kopátsy Sándor