Új Dunántúli Napló, 1995. június (6. évfolyam, 148-176. szám)
1995-06-03 / 150. szám
1995. június 3., szombat Kultúra - Művelődés Dünántúli Napló 11 Kígyós Sándor „Gömb és hasáb" című alkotása fotó: laufer A pillanat, amiben minden benne foglaltatik Üj életre kelt a tíz éve halott Kigyós Sándor szobra, amit nemrég avattak Pécsváradon. A kétméteres afrikai fekete gránit csillogó anyaga, a formák és fények játéka minden napszakban más látványt nyújt. Hátterében Pécsvárad történelmi panorámájával, a forgalmas térrel, a művelődési házzal, amelynek falai között Kigyós Sándor 1968-ban első köveit faragni kezdte, és amelynek tíz éven át igazgatója volt. A „Gömb és hasáb” a Ki- gyós-életmű kiemelkedő darabja. Korai műalkotás, a pályakezdés éveinek töprengéseit, törekvéseit, két ellentétes erő egymásnak feszülését rögzíti. Keserű Katalin így ír róla Kígyós-monográfiájában: az alkotó „megtalálta az ellentétek legkoncentráltabb egységét: mellérendelés helyett egymásba helyezte formáit. Klasz- szikusan zárt a kompozíció, a két forma viszonyának történetéből azt a pillanatot mutatja, amiben minden benne van .. A gömb növekedése szétrobbanással fenyegeti a hasábot, s ha még emelkedik is közben, maga alá gyűri azt. A „Gömb és Hasáb” a Baranyai Alkotótelepek szoborparkjában készült el 1971-72-ben. A terhes hasábnak, gömböt nyelt hasábnak is nevezett szobor befejezésekor Kigyós maga is érezte, hogy eddig a legteljesebben sikerült kifejeznie gondolatait - írja Keserű Katalin , s a művész 1972-es naplójából idéz: „Azt teszi a kezem, amit akarok, amit kell. A hártya finomságát tudom kijátszani kézzel a kövön.” Öt éve múlt ekkor, hogy faragni kezdett. Aknai Tamásnak „A Pécsi Műhely” címen nemrég megjelent könyvéből kiderül, többen is voltak, így Pauer Gyula, Halász Károly és az ugyancsak túl korán eltávozott Ficzek Ferenc, akik olyan alapformák lehetséges átmeneteit próbálták felmutatni, mint a kocka és a gömb. A „Gömb és Hasáb” meghatározó műve ennek az időszaknak, amikor a Pécsi Műhely sok támogatást kapott a Kigyós Sándor vezette pécsváradi Művelődési Központtól. Amerigo Tot „Mag” című frízét a nyolcvanas évek elején avatták a gödöllői egyetemen. A fentihez hasonló problematikával foglalkozó Tot a villányi szoborparkban látja a „Gömb és hasábot”, és úgy érzi, rokoniélekre talált. Kígyóst a magyar szobrászat kiemelkedő egyéniségének nevezi, aki úgy bánik a kővel, mintha anyagtalan volna. A két művész között rövid időre szabott, ám igen intenzív barátság alakul ki. Kigyós a korabeli utalásos rendszer szerint romlékony zu- hányai márványba faragta elképzelését. A Kigyós Emlékkört a romló szobor megmentésének gondolata is vezette, amikor műalkotást választott. Most az eredeti is felcsiszolva kerül vissza a szoborparkba, a reprodukciót készítő Ion Pop keze nyomán, Illa Gyula pécsi műhelyéből. Gállos Orsolya UniCum Laude Bemutatkozó koncert pünkösdhétfőn A „különlegesség dicsérete” és mindezt „cum laude”, azaz kiváló minősítéssel. A Pécsett alakult, és most koncerten és ezzel egyidőben kazettán is bemutatkozó énekegyüttes elég magasra tette a mércét - elsősorban a maga előtt. Csapó József, Meláth Árpád, Mits Arnold, Pécsi Csaba, Kut- nyánszky Csaba és Dobos László, az együttes hat tagja mind sok éves kórusénekesi múltra tekint vissza. Van közöttük énekszakos egyetemista, tanár. Mindannyian énekeltek a Nevelők Háza Kamarakórusában, Dobos László a Bach Énekegyüttest is vezeti. Eddig - választott nevük hangzását kihasználva - a Zwack-cég karácsonyi koncertjén szerepeltek és egyszer Baján léptek fel. Pünkösd hétfőn, június 5-én este fél 8-kor, a Csontváry Múzeumban lépnek először a pécsi közönség elé. Azért most, mert a DO-LA Stúdióban éppen elkészült első hangkazettájuk, amelynek szintén ez a koncert lesz a premierje. A névválasztáshoz hűen fellépéseik alkalmával szeretnének mindig valami egyedit, érdekeset nyújtani a közönségnek. Ezúttal az est első felében a korai többszólamúság korától a 20. századig énekelnek darabokat (közülük nem egy először csendül fel Pécsett), majd az angol könnyűzenéből nyújtanak ízelítőt. M. K. Első koncertjük a Csontváry Múzeumban lesz fotó: löffler Flóra néni Abban a szerencsében volt részem, hogy Illyés Gyula 12 pécsi színházi bemutatójából tíznek már részese, tanúja, és a magam területén - mint művészeti titkár - kissé előkészítője is lehettem. Büszke vagyok azokra a fényképekre, melyeken Illyéssel és feleségével, Flóra nénivel egy társaságban vagyok látható. Flóra néni volt Illyés mindenese, s bár kiváló - és szakmájában elismert - gyógypedagógus, ám ő sokak számára elsősorban „a” Flóra volt, aki József Attila egyik ihletője- ként vonult be a köztudatba s az irodalomtörténetbe. 8 Számomra azonban elsősorban Illyés Gyuláné volt és maradt; a szürke eminenciás, aki biztosította az írónak a rendet, a nyugalmat, az alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges légkört, a család összetartását, a harmóniát. Érdekes módon - legalábbis társaságában - Illyés mindig magázta Flóra asszonyt, „zsör- tölődéseit” így jobban tudta érvényesíteni. A premierek előtti időszaknak mindig megvolt a maga szertartása. A főpróba napján Mányoki Imre, színházunk legendás gépkocsivezetője hozta őket Pestről - illetve Budáról - Pécsre, majd a próba megtekintése után minden alkalommal a Nádorban ebédeltünk. Az ételt Gyula bácsi részére is Flóra néni választotta ki, amit Illyés malíciózus megjegyzésekkel, ám megadóan tűrt. Volt, amikor a második pohár bort diszkréten eltolta Gyula bácsi elől, aki ezt „maga zsandár"-kifejezéssel nyugtázta. Persze, mindezt enyhe, megbocsájtó félmosoly kíséretében, hiszen végtelen szerete- tet érzett iránta, ami természetesen fordítva is igaz volt. Az ebéd után rövid szieszta, majd a premier-ajándékok megvásárlása következett, ami ugyancsak Flóra asszony reszortja volt - mindig kikérve tanácsaimat. Kínosan ügyelt arra, hogy minden színész, minden közreműködő kapjon valamit, s lehetőleg árban egyformán. Nemegyszer felhívott a premier előtti napon, hogy milyen a színházban a hangulat, nincse botrány vagy valami, ami Illyés kedélyállapotát rossz irányba befolyásolná. Vigyázott rá mindenütt és minden helyzetben. így például az öltözködésben is. Egyik alkalommal Pécsre jövet megálltunk út közben ebédelni. Szó, mi szó - Gyula bácsi „tisztességesen” leette a ruháját - s a tisztítás nem sok jóval kecsegtetett. Flóra néni „rettegett” a szégyentől, s kiadta a parancsot - egy új öltönyt kell venni. Illyés hallani sem akart erről a hercehurcáról, ám vé- gülis kénytelen volt beadni a derekát. így történt, hogy Duna- földváron, az ÁFÉSZ áruházban kötöttünk ki. Az öltönyt természetesen Flóra asszony választotta, a lehető legszerényebbet, egy sötétszürkét. Természetesen pontosan jó volt Gyula bácsira. A premierbanketteken szinte szótlanul ült a társaságában, csak szeméből sugárzott a büszkeség, tekintetével körbeö- lelte a párját. S most, hosszú készülődés után - elment utána. Talán becsomagolta a sötétszürke öltönyt is, az elmaradhatatlan nyaksálat, s most újra boldog, mert kézenfogva sétálhat párjával az égi utcákon, tereken, mint tették ezt valaha oly sokszor Pécsett, a Széchenyi téren. Simon István Kiss Benedek Tombol a kánikula Nagy már a fiam, elutazott, és róla semmi hír. Nem ír levelezőlapot, egy árva sort sem ír. Lányom is nyaral valahol - hát vele mi lehet? Az asztalán levélhalom - szerelmeslevelek Tombol a kánikula, forr a Dunában a víz. Ha várnának rám valahol, elmennék magam is. De senki sem vár, egyedül anyám, szegény, talán. A pincében dinnye hűl, tej alszik asztalán. Győri László Fűvetők Jön a cigányhad asszonyostul. Éle az árnynak megcsikordul. Jön a cigányhad asszonyostul. Amikor ásnak, gyanta csordul. Jön a cigányhad asszonyostul. Füvet csinálnak parkokon túl. Jön a cigányhad, fű, fa kiárad, rügyet csinálnak minden virágnak. Jelenet Illyés Gyula: Dániel az övéi között című drámájából, amelyet a Pécsi Nemzeti Színház társulata 1977-ben játszott nagy sikerrel Könyvtolvaj ok Mintegy két esztendeje annak, hogy e lap hasábjain megírtam Reichard Ér- zsébet igaz történetét, megkövettem az egykori kölesdi cselédlányt, ki a korabeli pécsi sajtó tanúsága szerint - nagyon rég, még 1901-ben - meglopta munkaadóját, Bekker János vendéglőst, és tőle a házkutatás szerint ruhaneműt és könyvtárnyi könyvet lopott. Akkor is el-eltűnődtem a falusi vendéglősön, kitől könyvet lehet eltulajdonítani, a cselédlányon, ki könyvet tart érdemesnek a lopásra, és a könyvön magán is, mint értékhordozón, melyért érdemes akár ilyen nagyot kockáztatni is ... Mesébe illő történet, tartom ma is. S milyen a sors fintora? Az eset megismétlődött. Persze, korántsem vendéglőssel és cselédlánnyal, de könyvekkel. 1995. április utolsó napjaiban mintegy százötven új könyv tűnt el, mint a kámfor az egyik nyomdából. Az éppen elkészült tétel tíz százaléka. Csak a tettesek most - talán ez sem véletlen - ismeretlenek. Kell a jó könyv - mondhatnánk az egykori olvasómozgalmi akció szlogenjével, némi kiadói büszkeséggel konstatálva, hogy lám-lám, azért a hét (vagy ki tudja hány) szűk esztendő is tartogat néha váratlan ajándékokat és mégsem (csak) a könyvekben a hiba. Mert a jó, a szép, a vonzó, az olcsó könyvnek van keletje ma is. De igaz lehet-e egy ilyen következtetés? S van-e ilyen könyv a mai világban? Lehet-e ilyet elkészíteni és kínálni a csak ezt megvásárolni képes többségnek? Ráfizetés nélkül aligha. S hát ki engedheti meg a piacgazdaságban a veszteséget? A vállalkozó? Az alapítvány? Az állam? Egyik sem. Áruvá lett a - pénzszegény, kiszolgáltatottkultúra, áru lett a könyv is. A jó és a rossz egyaránt. Nem csak a pornó, a lektűr, a természetgyógyászat és a dilettantizmus számos válfaja, hanem a szépirodalom és a tudomány éppúgy, mint a vallás vagy a képzőművészet. Van-e hát kiút? A többszörösen drágább könyv - mondaná közgazdaságilag képzett barátom, az, amely képes mindazokat eltartani, kik foglalkoznak vele. Ha erre nem képes, akkor ebek harmincadjára vele. De hogyan?! Tiltakozik a józan ész, ha nincs, ha egyhamar nem lesz, Aki megvásárolja a jelenleginél is emeltebb áru terméket. Azt, melynek átlagára a jelenlegi ünnepinek nevezett könyvhéten az ezerötszáz forintot is meghaladja, hogy egy része néhány hét múlva leértékelt áron köszönjön vissza boltok piacairól. Vagy van más kiút? A jelenleginél olcsóbb könyv - mondaná könyvmoly ismerősöm, ki egyre kevesebbet csemegézhet már a standoknál ilyenkor június első napjaiban. De hát ez egyenlő lenne a gyors tönkremenetellel, kiadók összeomlásával, nyomdai vállalkozások csődbe jutásával, mert a gazdasági láncolat itt is együvé fonja a szakma bizonytalan sorsú szereplőit. Nincs tehát kiút?! Nincs, a könyvszakmán belül keresve a megoldást talán valóban nincs. Rajta kívül kutakodva talán mégiscsak van. De ehhez el kellene felejteni és magunk mögött hagyni számos régi beidegződést, és újragondolni néhány divatos szlogent, például a termelő és nem termelő szférákról, a kultúra „inproduktivítá- sáról”, csak fogyasztó és nem „termelő” jellegéről, gyors, átmenet nélküli „piacosításának” lehetőségéről, a piac - azonnali - önszabályozó képességéről, az állam „kivonulásának”, a tőkehiányos kulturális szféra új alapokra helyezésének lehetőségéről, az intézményhálózat „túlméretezettségé- ről” és „leépítésének” (mily szép „termelési” terminológia!) szükségességéről, megszüntetésekről és eltörlésekről, összeboronálásokról és összevonásokról, s az „új alapokra helyezés” terminológia burkában folyó országos kultúraromboló akciókról, melyhez képest bizonyos politikai erők közelmúltbéli Kiáltás-a csendes sóhajnak fog csak bizonyulni. Van megoldás, lehetne megoldás tehát, de ahhoz másként kellene kezelni a kultúrát, a könyvet, a festményt, a szobrot és a zenét. S nem csupán ezek profi művelőit, a legjobbakat, a legkiválóbbakat, a legtehetségesebbeket, a legnívósabbakat. Őket mindenképp. De azoknak is juttatva valamit, kikből csak egykor, csak később válhatnak utódok, méltók a nagynevű elődökhöz. Mert ellenkezőleg a folyamat megszakad valahol. S akkor a kultúrával is úgy járhatunk egyszer, mint történt ez már oly sokszor ezzel a többre érdemes országgal és társadalommal az elmúlt évtizedek, évszázadok során: mindig eltérült, mindig eltérítették az organikus, a szerves fejlődési pályáról. Szirtes Gábor
