Új Dunántúli Napló, 1995. május (6. évfolyam, 118-147. szám)
1995-05-04 / 120. szám
1995. május 4., csütörtök Társadalom Dtinántúli Napló 11 A forma is fontos A munkahelyekért folytatott versenyben az idősebbek komoly hátránnyal indulnak a fiatalokkal szemben. Sok helyütt ugyanis a jelentkezők kiválasztásánál nem csak a teljesítőképességet, a képzettséget nézik, hanem az életkort is. A magasabb kordáknak tehát különösen érdemes megszívlelniük a tapasztalatot: felvételre pályázva nem csak az a fontos, hogy mivel, hanem az is, hogy milyen formában érvelnek önmaguk mellett. Az álláskérelmeket csak akkor írják kézzel, ha ezt a címzettek előre kikötötték. Fontos az íráskép; a margó se nagyobb, se kisebb ne legyen a normálisnál. Főként a jobboldali margóra ügyeljenek. Fia szűk, arra következtethetnek, hogy türelmetlen, meggondolatlan a jelentkező. Kézírásnál ne engedjék, hogy fel-le kalandozzanak a soraink: a girbe-gurba írás az összpontosítás hiányáról árulkodik. Ne újanak se apró, se föltűnően nagy betűkkel: az előbbi önbizalom hiányára, az utóbbi nagyképűségre utal. Vigyázni kell a helyesírásra, inkább nézzenek utána egy - egy szó megfelelő formájának, mintsem hiba maradjon a szövegben. Az aláírásnak minden életrajzon, pályázaton kézírásosnak kell lennie. Ha az egész beadványt kézzel írták, az aláírás lényegesen ne térjen el a kézirat egészétől. Egyéniségüket ne tüntessék el belőle, de ne is hangsúlyozzák túl. Ami a tartalmat illeti: életpályájuk, szakképzettségük bemutatásakor ragaszkodjanak a valósághoz. Takarékoskodjanak a jelzőkkel, az egyszerű tényközlés ugyanis jobb benyomást kelt, mint az öndicséret. Tavasz van, gyönyörű...! Tényleg gyönyörű? A nyugdíjas örül a tavasznak! Örült, amikor látta kipattanni az első rügyeket, amikor az aranyeső hosszanélő sárga virágai elbontották a bokrokat, amikor a vasútigazgatósági három fa lila-fehér tulipánjai kinyíltak, amikor zöldbe borultak a fák, szóval amikor megújult a természet. Hát igen, ő is megérte az dj tavaszt. Hej, milyen tavaszokat is ért meg az évtizedeiben - tűnődik el. Voltak, ilyenek, olyanok, voltak szépek és nyomasztók, de ma már mind olyan ... olyan ... Szóval jó rájuk gondolni. Közbe-közbe meg akörül forog az agya, hogy kint a kertben is - vajon a Bokros dr ingatlanadó-tervei ezt is megsar- colják-e majd? hasít bele az időszerű gondolat - éled minden, de kell is, hiszen már minden majdnem olyan drága, mint azon a régi 46-os inflációs tavaszon, és eszébe jut, hogy épp szombaton egyszerre száz forint lett minden piaci árusnál a fonnyadt krumpli, és hipp-hopp szintén 100-ra ugrott a hagyma ára is, vagyis a „leghitványabb” étel, a paprikáskrumpli is ínyenceknek való étek lett. Dehát mit is lehet enni, ha még paprikáskrumplit sem?... Most a sok régi tavasz közül a közeliekre gondol. A rendszerváltoztató 90-esre, a nagy reményekre biztató 94-es és a keserű mostanira. Micsoda tavasz is volt az a 90-es! És mit is várt tőle! Valami olyasmit, mint amit az 1945-ös tett a néppel, amikor rettenetes helyzetben - de közhelyszerűen is hangzik ma már - egy emberként látott neki az ország újjáépítésének. És micsoda lelkesedéssel tette! Ezt várta akkor a nyugdíjas, de hiába, és egyre fogyó reménnyel. Elmaradt a nagy nemzeti párbeszéd, nem hangzott el a hívó szó, s ő is úgy érezhette: semmi köze a dolgokhoz. Mert az dj hatalom ki nem mondott jelszava: Mindent Mi Tudunk A Legjobban - gondosan távol tartott mindenkit az dj honfoglalástól, aki kívül esett az ő körein, mert úgy vélte, egymaga is elboldogul a hihetetlenül nagy feladattal. Tévedett. És az a legszebb a dologban, hogy máig úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben ment volna, csak most, ebben az elmúlt néhány hónapban rontottak volna el mindent, végzetesen. Pedig mennyire növelhette volna a tekintélyüket, sőt, 1998-as esélyüket a beismerés: uraim, itt meg ott hibáztunk és tévedtünk ... De ez most már - lehet - az egy év előtti reményeket beváltani nehezen tudók dolga lesz. Fél a nyugdíjas, akármekkorák is lesznek a megszorítások - Bokros dr máris újabbakra készül! -, azok belátható időn belül aligha lesznek eredményesek, s előbb-utóbb mégis az adóssághoz, az annyira nem akart átütemezés-kéréshez kell nyúlni. Milyen könnyű is minden mai bajt, gondot a szűk egy esztendő ügyetlenségeire fogni és szakértelemhiányt kiáltozni, miközben négyévnyi döntésképtelen halogatás - legyünk minél jóságosabbak, hátha megnyerjük a választást! - is ott lapul a Bokros-csomagban. Furcsa ez az idei csomagküldő tavasz, hideg is, és mintha a természet is azok kezére játszana, akik rosszkedvűnk nyarára készítenek föl. Vagy nem ez például a folyamatos gyógyszeráremelés ígérete, az újabb energiaáremelés esélye, ami aztán mindent sodor magával. Vagyis annak a tavaszi kis 11 százaléknak a vámszedői még nem fogytak ki. Hársfai István Azért sok jó is tanulható a nagyszülőktől... FOTÓ: TÓTH LÁSZLÓ Anyapótló nagymamák, félénk unokák? A családstatisztikák tanúsága szerint hazánkban növekszik a csonka famíliák, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, apák száma. Az ilyen kisközösségekben gyakran a nagyszülők vállalják magukra a dolgozó édesanya vagy édesapa helyett is a szülői feladatokat; nem csak a felügyeletet és az ellátást, hanem a nevelést is. Ennek a helyzet diktálta sajátos szerepvállalásnak nemcsak közvetlen, gyakorlati előnyei, hanem bizonyos pedagógiai buktatói is vannak - mondják a pszichológusok. Az egyik hátrány abból adódik, hogy az idősebb generáció tagjai - érthető módon - más igények és követelmények szerint foglalkoznak a kicsikkel, mint a 20-as, 30-as években járó szülők. Természetes, de nem előnyös jelenség, hogy a nagymamák, nagypapák sokkal jobban féltik az unokákat a kisebb-nagyobb, megpróbáltatásoktól, sérülésektől, mint a szülők. Ennek az az oka, hogy magasabb korban csökken a mozgás koordinációja, az ügyesség, s a nagyszülők a maguk óvatosságát, félelmét vetítik ki a kicsikre. A következmény pedig az, hogy a nagyszülők felügyeletével nevelkedő gyerekek a kelleténél több tilalomfával találkoznak, s nincs módjuk fejleszteni ügyességüket, találékonyságukat. A nagymamák védőszárnyai alatt felnövekvő fiúk, lányok többsége bizony bátortalanabb, visszahúzódóbb és ügyetlenebb kortársainál. Ennek okán nehezebben barátkozna, nem ritkán magányosak. Az őszülő szülők rendszerint túlzottan elnézőek: akkor sem büntetnek, ha az unoka igencsak rászolgál a fenyítésre. Pedagógiai szempontból ennél is nagyobb hiba, hogy sokszor - merő jószándékból - cinkosává válnak a gyereknek: leplezik, elhallgatják, ha az rossz fát tett a tűzre. Utóbb már hiába próbálják rövidebbre fogni a gyeplőt - unokájukat nem tudják fegyelmezni és megfelelően kordában tartani. A tapasztalatok szerint a nagyszülők nevelte gyerekek két szélsőséget képviselnek. Vagy túlságosan gátlásosak és bátortalanok, vagy pedig elvadultak és szilajak. Mindez azonban elkerülhető, ha a nagyszülők az unokák iránti túláradó szeretetet egy kicsit több határozottsággal és szigorral párosítják. Kirándulás Mariazellbe Sopronba és környékére szervez háromnapos, autóbuszos kirándulást a Pécsi Nyugdíjasok Egyesülete. A tervek szerint egy napra Mariazellbe is ellátogatnának. A kirándulás várható időpontja - kellő létszámú jelentkezés esetén - június közepe. A három nap költsége félpanziós ellátással 4500 forint személyenként. Jelentkezni lehet szerdánként 10-12 óra között a Rákóczi út 11. sz. alatt 2000 forint előleggel. Búcsú az aktív kortól A nyugdíjba vonulás - még ha utána sokan dolgoznak is - az egyik legnagyobb változás az emberek életében.- Vannak-e közös jegyei a nyugdíjba készülésnek? - kérdeztük dr. Vértes László gerontológus főorvostól.- Mindenki másként éli meg a nyugdíjba vonulást, de mindenkinek tudatában kell lennie, hogy ez kritikus, feszült időszak. Meg kell tehát próbálni úrrá lenni a feszültségeken - nem csak a nyugdíjba vonulónak, hanem a környezetének, családtagjainak is. Akinek van valamilyen kedvtelése - például a kertészkedés, a barkácsolás, a horgolás-kötés, valamilyen játék, mondjuk a sakk -, azt ezek az elfoglaltságok átsegítik a váltás első hetein.- A nyugdíjas kor és az öregség közé egyenlőségjel tehető?- Semmi esetre sem. A szak- irodalom a 60-74 év közöttieket idősödőnek és nem időseknek tekinti. Az idősséget egyébként sem lehet évszámhoz kötni; az biológiai állapottól függ. A hazai gerontológia amellett van, hogy a társadalom e korosztály tagjait idős fiataloknak tekintse.- Milyen gyakorlati tanácsokat adna a nyugdíjba készülőknek?- Már jóval korábban próbálják gondolatban fokozatosan átállítani magukat arra, hogy kiszállnak a mindennapos „verkliből”. Tervezzék meg meg majdani napirendjüket. Tovább alhatnak, de felkelés után - ez fontos! - saját maguk ágyazzanak be. Kényelmesen reggelizzenek, azután olvassanak újságot. A bevásárlást lehetőleg délelőtt intézzék el. Ebéd után pihenjenek egy kicsit, utána sétáljanak egyet - és így tovább. Azt is ajánlhatom, hogy kezdjék fejben számba venni a tennivalókat, amelyeknek elvégzésére a lakásban, vagy a ház körül eddig nem volt idejük. A családdal pedig beszéljék meg, mit jelent az új életrend valamennyiük számára, mennyit vállalnak a családi tennivalókból és mennyi szabadidőre tartanak igényt.-Sokan az idős kort betegségnek tartják és az idősebbeket így is kezelik.- Ez előítélet. Az életkor önmagában nem betegség, bár természetesen az idősebbek között gyakoribbak a betegségek. Matematika és őszinteség Mostanában bajban vagyok a számokkal. Mi tagadás, korábban sem vártam, hogy matematikai törvényt, tételt nevezzenek el rólam, az alapműveletekkel azonban tisztában voltam. De most már mintha ekörül is nehezen tudnék eligazodni. Olvastam-hallom, hogy egyik minisztériumunk 815 millió forintot számolt el minisztériumi jutalomként 1992-93-ban. Mi nyugdíjasok, akik havonta egyszer átvesszük egyre jobban elértéktelenedő nyugdíjunkat, fel sem foghatjuk, mennyi pénz is 815 millió forint. Gazdaságunk mélyrepülést hajt végre. A már-már követhetetlen jelenségeket kíséri egyfajta őszinteség, nyíltság, mellyel beavatnak bennünket közös gondjainkba. Milliárdok- ról beszélnek nekünk, fizetési mérlegről esik lépten-nyomon szó, csak a beavatottak számára érthető szakkifejezésekkel bombázzák elaltatni szándékolt, ám egyre éberebb figyelmünket. Mindhiába! Követni sem tudjuk az eseményeket, még kevésbé azokat az ígéreteket, melyekből eleddig megvalósulni vajmi keveset láttunk. És még mindig nem tudjuk, mennyi is az a 815 millió. Legutóbb, a nyugdíjemelések tárgyalásakor, mint csillagszóróról a szikrák, úgy pattantak ki honatyáink agyából a legkülönfélébb ötletek. Nem merném állítani, hogy első olvasatban bármelyik is nyugdíjellenes lett volna, ám ha az ember a dolgok mélyére nézett, elveszthette - ha még volt neki - ébren tartott optimizmusát. E tárgyalások során arról is szó volt, hogy a legalacsonyabb emelés 800 vagy 1 000 Ft legyen. Kétszáz forintról szólt a vita! Nos, ha az ASZ vizsgálata, amely ugyan egy több évvel ezelőtti állapotot vett górcső alá, ilyen hiányosságokat (ámbár én ezt többnek tartom) fedezett fel csupán egyetlen minisztérium működésében, akkor feltételezhető, minden rosszindulat nélkül, hogy jelenlegi gazdálkodásunk sem mentes efféle akcióktól. Ha pedig nem, hát akkor számolnunk kell! Feltételesen persze, mert idei adatok nem állnak rendelkezésünkre. 815 millióban a 200 megvan 4 millió 75 ezerszer. Ez azt is jelentheti, hogy csupán egyetlen főhatóság saját dolgozóival szembeni bőkezűsége a nyugdíjasok mindegyikének két hónapig 200 Ft-tal emelt nyugdíjat tudna biztosítani. Ha általánosítunk (ami a közgazdászok számára hol olyan, mint ördögnek a tömjénfüst, hol pedig alapvető érvük, aszerint, hogy éppen mit kell bizonyítaniuk vagy cáfolniuk), könnyen kiszámíthatjuk, hogy több főhatóság hasonló könnyelműsége-köny- nyedsége az egész nyugdíjas társadalom akár éves viszonylaté nyugdíját is befolyásolja. Mi, akik igencsak messze vagyunk nemcsak a húsosfazéktól, de a kellő és valóságos rálátás, rátekinthetőség esélyeitől, ilyen és hasonló példákon keresztül szűrjük le nemcsak tapasztalatainkat, de véleményünket is azokról a tényezőkről, melyekkel nap mint nap találkoznunk kell. Éppen az úgynevezett őszinteség okán-nyo- mán. Dehogy kérdőjelezem meg az őszinteség szükségességét. Azt sem kívánhatom, hogy hallgassák el azokat az irritáló gazdasági manővereket, amelyek mintegy mentségül szolgálva a pénzügyi kormányzatnak szelíden ébren tartják mor- golódásainkat. De valahogy emberközelibb lenne mindez, ha megokolható és megérthető lenne az a tevékenység, amely ott ad és juttat, ahol - innen alulról nézve! - a bőség kosarából a közelállók annyit és akkor meríthetnek, amennyit és amikor kívánnak. Tíz-tizenötezer forintos nyugdíjból élők (és ők már „valakik”) nehezen értik és emésztik azokat a számokat, amelyekkel képviselőket honorálnak. Még inkább azokat, amelyek vezető pozícióban lévőket illetnek. Rendben van! Adva van egy réteg, amely szívén viseli (?) az egész társadalom gondját-baját. Mi sem természetesebb, hogy ezeknek a funkcionáriusoknak magasabb illetmény jár, mint a közönséges földi halandóknak. Magasabb! No de annyival? Több tízmilliós végkielégítésről olvasunk-hallunk. Mellé sorakozik a magyarázat: mindez nemcsak nem törvény- ellenes, de a jogszabályokba illeszthető. Gondom csupán egy van. Politikusnak, vezetőnek lenni valóban tiszteletreméltó állapot. De minduntalan visszahallom azokat az érveket és ígéreteket, amelyek utolérhetetlen erkölcsi normákat sorakoztattak fel akkor, amikor programokat, célokat, tennivalókat határoztak meg. Mondjuk kampányok idején. Amikor hazafiságról, az elszegényedés megállításáról, a szociális gondoskodás megannyi válfajáról esett szó. Amely visszakérdezhető volna, ha alkalmunk volna bármikor is bárkit szembe állítanunk kampányidei önmagával. Ehelyett maradnak százmilliós és többször százmilliós tételek. És marad az őszinteség, amely megfellebbezhetetlen matematikai igazsággal tárja elénk egyáltalán nem ígéretes jövőnket. Mostanában bajom van tehát a számokkal. De mintha nemcsak a számokkal volna baj! Bokrétás András ) *
