Új Dunántúli Napló, 1995. május (6. évfolyam, 118-147. szám)

1995-05-26 / 142. szám

1995. május 26., péntek Háttér DUnántúli Napló 15 A miniszterelnök a Fehér Házban Isten hozta, Mr. Horn A Magyar Köztársaság minisz­terelnökét kellő tisztelettel üd- vözlik majd Washingtonban. Az adott pillanatban talán na­gyobb tisztelettel, mint hazájá­ban. A fájdalmas és kiszámítha­tatlan eredményekre vezető se­bészi beavatkozás, mellyel saját hazai párthíveit is megharagí­totta, mások szemében, akiknek nem kell elszenvedniük az ope­rációt, gazdaságpolitikai hu­szárvágásnak tűnik. Ez a szem­léleti különbség azonban nem jelenti azt, hogy Washington kibicnek tekinthető abban a bo­nyolult politikai és gazdasági játékban, mely Kelet-Európá- ban folyik. A világ vezető gazdasági hatalma A látogatásnak talán kisebb lesz a „lángja”, mint Antall Jó­zsef 1990 októberében tett vi­zitjének, mellyel a rendszervál­tozás utáni első magyar kor­mány mutatkozott be. Viszont nagyobb a tétje. Akkor a két or­szág kapcsolatai csúcsponton voltak, mára holtpontra érkez­tek. Az Egyesült Államok a demokratizálódott és kapitali­zálódott Magyarország legna­gyobb befektetője ugyan, de. a holnapot most éppen senki se látja. A holnap tisztázása végett legalább két zavaró foltot ki kell tisztázni a képből: a ma­gyar gazdaságra vonatkozó amerikai téveszméket és az amerikai gazdaságra vonatkozó magyar téveszméket. Kezdjük az utóbbival: a dol- lár-márka-árfolyam változása­inak napi követése a szakértő számára hasznos, a laikus szá­mára veszedelmesen megté­vesztő. Azt a benyomást kelti, mintha az Egyesült Államok nemzetközi gazdasági vagy po­litikai állásai rendülnének meg, holott szó sincs ilyesmiről. A miniszterelnök szerencsére nem a valutaárfolyamok és a nemzetközi gazdasági viszo­nyok, hanem a diplomácia szakértője, így eggyel több oka van arra, hogy június első he­tére félretegye az árfolyam je­lentéseket. Remek marketinglehetőség A századvég politikusát a századvég közgazdászától elté­rően csak egy dolog érdekel­heti: az Egyesült Államok ma éppúgy a világ vezető gazda­sági hatalma, mint tegnap, s ha relatív gazdasági ereje csökken, az nem az amerikai tőke dina­mizmusának csökkenését, • ha­nem a nyugat-európai és a tá­vol-keleti gazdasági központok megerősödését jelzi. Ettől elte­kintve a világgazdaságban nem állt elő új helyzet, míg a nem­zetközi politikában és különö­sen a katonai erőviszonyokban a tengerentúli nagyhatalom sú­lya a kelet-európai politikai földcsuszamlás után tovább nőtt. Másfelől budapesti ameri­kai diplomáciai források egyál­talán nem rutinszerűen járnak el, amikor minden a látogatást érintő eszmecsere alkalmával hangsúlyozzák, hogy Horn Gyula (Bokros Lajos, Surányi György) remek marketing lehe­tőséghez jut ezzel a vizittel, mely öt gazdasági központot érint, elvben páratlan sajtónyil­vánosságot biztosít és számos új partner megismerését teszi lehetővé. Lehet persze, hogy az első kérdés, melyet a Fehér Házban, a Kongresszusban, vagy az üzleti találkozókon Bolo-os Lajosnak feltesznek majd, nem a március 12-i in­tézkedések jótékony hatására vonatkozik majd, hanem a HungarHotels-ügyre, vagy arra, hogy milyen csoda folytán ke­rült Lengyelország mögé a mindig pontosan fizető Ma­gyarország azon a listán, mely­nek alapján a jó adósokat rang­sorolják. Ezeket a kérdéseket politikai szinten sem Budapesten, sem Washingtonban nem teszik fel az amerikaiak, de Detroit, New York vagy Los Angeles nem jó terep diplomatikus körmonda­tok megfogalmazásához és el­sütéséhez. Viszont kétségkívül jó alkalom arra, hogy a magyar politika és a gazdaság vezetői érdeklődést keltsenek egy or­szág iránt, mely túlságosan messze van, s melyet a marke­ting és az interaktív kommuni­káció kérdéseiben kiválóan tá­jékozott amerikaiak sajnos könnyen összetévesztenek egy szomszédos országgal, mivel hogy Budapest és Bukarest neve számukra nagyon hason­lóan cseng. És még jobb alka­lom' ahhoz, hogy megismerked­jenek egy élet- és munkastílus­sal, s az abból eredő életminő­séggel, melyről Hollywood és a hazai média rendszerváltozás ide vagy oda, egymással vetél­kedve folytatólagosan sugá­rozza és sugallja a tévéképeket. A látogatás politikai oldala másodlagos jelentőségű a gaz­dasági hídfőverés nehéz mun­kájához képest. Horn, aki már a rendszerváltás előtt nem min­dennapi politikai fantáziáról és bátorságról tett tanúbizonysá­got, Washington szemében (és a valóságban is) a kelet-európai országok NATO-hoz való csat­lakozásának értelmi szerzője, számíthat tehát arra, hogy akár új elgondolásai is nyitott fü­lekre találnak ott, mind a NATO csatlakozás, mind az eu­rópai integrációban való rész­vétel kérdéseiben, ha vannak ilyenek. Itthon kevéssé értékelt diplomáciai professzionizmu­sát, s azt, hogy a Fehér Házban elmondandó beszéde nem lesz kétszer olyan hosszú, mint a vendéglátó amerikai elnöké, akárcsak Bonnban, Washing­tonban is honorálják majd. Transzatlanti kapcsolat És ha már a két főváros neve így egymás mellé került: ha van politikai tét, akkor az nem az, hogy felveszik-e Magyarorszá­got a NATO-ba, vagy előbb ve­szik-e fel, mint Csehországot. A tét egy kis közép-kelet euró­pai nemzetnek a politikai tér­képen való pontos és a nemzet szempontjából legüdvösebb módon való elhelyezése. És a huszadik század eddigi tapasz­talatai alapján Magyarország jó lóra tesz, ha minden szinten és minden erővel erősíti ezt a transzatlanti kapcsolatot. A tör­ténelmi-politikai szituációból eredően még attól sem kell fél­nie, hogy két ló között a földre esik. Lehet az kettő vagy több ló is. Csak egyfelé húzzák az ország szekerét. Bokor Pál Felvételünk 1994- december 5-én Budapesten, a Kongresszusi Központ Pátria-termében ké­szült. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet résztvevői „családi fotóhoz” so­rakoznak fel. Jobbról balra: Horn Gyula, Göncz Árpád, Francois Mitterrand, Bill Clinton, Franz Vranitzky és Thomas Klestil. Lord Wilson, a válságok kormányfője Alig öt hete volt kormányon, amikor 1964 novemberében máris inkább haditanácsot, semmint kabinetülést kellett tartania, s ez előrevetítette azokat a szakítópróbákat, amelyeknek a háború utáni brit belpolitika legkomolyabb megrázkódtatásai tették ki a szerda hajnalban elhunyt Ha­rold Wilson kétszeri minisz­terelnöki időszakát. Az első megmérettetés, a dokkmunkások sztrájkfenye­getése még azt a munkáspárti Wilson-kabinetet is a „prole­tárok” elleni katonai fellépés gondolatára ösztönözte, amelynek vezetőjét pedig ké­sőbb a legnagyobb korabeli „munkásállam”, a Szovjet­unió iránti túlzott rokonszenv vádjával saját titkosszolgálata igyekezett állítólag minden eszközzel besározni. Wilson volt az a brit kormányfő, aki nem volt hajlandó katonákat küldeni Indokínába a viet­nami háború csúcspontján, nevéhez fűződik azonban az ulsteri brit katonai járőrözés meghonosítása, amelyet csak negyed század múltán, az északír rendezés ezúttal talán sikerrel kecsegtető folyama­tának beindulása után füg­gesztett fel a kései tory kor­mányutód. Wilson a puszta számok alapján a Labour eddigi legsi­keresebb politikusa volt, hi­szen öt választási hadjáratot verekedett végig a Munkás­párt színeiben, s csak egy al­kalommal maradt alul. Az utókor mégis a válságok mi­niszterelnökeként tartja szá­mon, hiszen hatalmát olyan súlyos fenyegetések kezdték ki, mint a font sterling egyéb­ként meglehetősen félrekezelt krízise, amelyből a kabinet, hosszas kuruzslás után, csak a megalázó mértékű és elkerül­hetetlen leértékelés bejelenté­sével tudott kihátrálni, s Wil- sonnak jutott osztályrészéül a rhodesiai válság is. Mindezek közepette, a történelem finto­raként, a tory szemszögből balosnak bélyegzett Labour- kormány vívta a szakszerve­zetekkel a modem brit mun­kásmozgalom történetének ta­lán legelkeseredettebb, leg­makacsabb háborúit. Wilson pályafutásának leg­sötétebb fejezete mégis talán az az időszak volt, amikor a brit belső elhárítás, az MI5, amelynek sokáig a létezését sem ismerte el a hivatalos London, állítólag a CIA su­Harold Wilson gallatára a hetvenes években megpróbálta kikezdeni a kommunista eszmékkel szemben túlságosan engedé­kenynek talált, sőt, szovjet ügynöknek is bélyegzett mi­niszterelnök pozícióit. A politika nyilvánosságától elzárt, homályos hátsó szobá­iban ügyködő szervezet mes­terkedéseiről egyik saját egy­kori főkéme, Peter Wright rántotta le a leplet tíz évvel később, Kémfogó című, Ausztráliában és Amerikában megjelentetett, Londonban azonban egy időre betiltott könyvében, amely akkora botrány kavart, hogy még napjainkban is kavarog a por nyomában. Wilson 1976-ban, teljesen váratlanul lemondott, s ez a lépése is csak olajat ön­tött a találgatások parazsára, jóllehet maga már korábban közölte: 60 éves kora múltá­val nem kívánja folytatni poli­tikai pályafutását. Távozását öt nappal hatvanadik szüle­tésnapja után közölte a nyil­vánossággal. Lord Wilson régóta beteges­kedett; közeli ismerősei állítot­ták, hogy egészségét a Labour 1970-ben elszenvedett veresége ásta alá. Jóllehet négy évvel ké­sőbb Wilson ismét beköltözhe­tett a Downing Street 10. rezi­denciájába, a korábbi kudarcot és az évtizedes politikai gyűrő­dést állítólag soha nem volt ké­pes kiheverni. Szombat óta nyomta az ágyat abban a Szent Tamás kórházban, amely a Temze partján, a parlament tö­mör épületegyüttesével, s a kormányzati negyeddel szem­ben emelkedik. Állapota fo­lyamatosan romlott, míg végül szerda hajnalban szélütés vég­zett az alvó, történelem és poli­tika taposta lelkű politikussal. Újabb belső bonyodalmak az MDF-ben Jön Schamschula? E hét végén tartja országos gyű­lését - vagyis pártkongresszu­sát - a Magyar Demokrata Fó­rum. A tanácskozás elfogadja az MDF cselekvési programját és megválasztja a pártelnökség még hiányzó két tagját. Az el­múlt napokban e két napirend közül kétségtelenül a választás esélyei - és esetlegesen a párt­egységet fenyegető veszélyei - váltottak ki nagyobb érdeklő­dést. Schamschula György a vá­lasztások előtti (félkész-) autó­pálya-avatásokon megszokott nagy hévvel vetette magát a küzdelembe, nyílt kihívást in­tézve a jelenlegi pártvezetés el­len. Valószínűleg nemcsak sze­mélyes ambíciókról van szó (bár ma már ez sem szégyen), hanem sokkal inkább arról, hogy az egykori munkaügyi ál­lamtitkárnak, majd közlekedési miniszternek szilárd meggyő­ződése: az MDF-ből csak a je­lenleginél offenzívabb, kemé­nyebb, ha tetszik kisgazda­módra gátlástalan - politizálás csinálhat ismét győzelemre esé­lyes pártot. Ehhez persze megfelelő poli­tikus, sőt „karizmatikus vezér” kell - mondja Schamschula -, aki a tömegek számára ügy je­leníti meg az MDF-et, mint például Torgyán József a Kisgazdapár­tot. E szerepre Schamschula tel­jesen alkalmatlannak nyilvání­totta a gyanúsan liberális hírbe keveredett Szabó Ivánt, aki ügyvezető elnökként és parla­menti frakcióvezetőként jelen­leg irányítja és képviseli a pár­tot. (Schamschula első - eluta­sított - követelése az volt, hogy válasszák szét e két posztot.) Vélhetően ugyancsak elégedet­len Für Lajos pártelnökkel is, de hát egyrészt egy lakiteleki „alapító atyát” mégsem támad meg egy MDF-karrierre vágyó politikus, másrészt meg minek is, mert a gyakorlati kérdésekre Fürnek amúgy sincs sok befo­lyása. (Viszont alkalmasint na­gyon jó jelölt egy eleve vesztett köztársasági elnökválasztáson.) Aligha kétséges, hogy a leg­megfelelőbb jelölt e majdani vezéri szerepre maga Scham­schula György, kérdés azon­ban, hogy ezt az országos gyű­lés küldöttei is így gondolják-e majd. Egy néhány héttel ez­előtti felmérés szerint e két el­nökségi helyre jobbak az esé­lyei Kónya Imrének és Pusztai Érzsébetnek. Schamschula harmadik volt e listán, de nyo­mában voltak más esélyes poli­tikusok is. A nagy munkabírású és feltétlen lojalitású Kónya (az egykori frakcióvezető, majd belügyminiszter) ideális partner bármilyen pártvezetés számára. Pusztai Erzsébet, volt népjóléti államtitkár pedig az utóbbi hó­napok látványos parlamenti szerepléseivel, a Hóm kormány szociális politikájának egy­szerre érvelő és szenvedélyes bírálatával bizonyította kvalitá­sait. Ő ráadásul nem is járat­hatta le magát úgy, mint a so­kak szemében az Antall kor­mány dölyfét és arroganciáját szinte megtestesítő Kónya vagy Schamschula. Ugyanakkor az is biztos, hogy Schamschula György nem marad egyedül az MDF megújulását követelő fellépé­sével. A párt mind a mai napig nem tért magához egy évvel ezelőtti választási vereségéből, illetve a hatalomvesztést követő népsze­rűségvesztésből. A közvéle­mény-kutatások az MDF-et lé­nyegében azonos szintre helye­zik a Fidesszel és a KDNP-vei, miközben látványosan tör előre a Kisgazdapárt, Torgyánnal. A kezdeti nagy remények után egyelőre meghiúsulni látszik a Fidesszel és a keresztényde­mokratákkal létrehozandó szo­ros együttműködés, a Polgári Szövetség. Az alkalmi parla­menti együttes fellépéseken túl a négy ellenzéki párt egyelőre egymás közti pozícióharccal készül a jövőre, és ebben jelen­leg az MDF kifejezett hátrány­ban van. Nem Schamschula az első, aki Szabó Iván mérsékelt kö­zéppárti pozíciójával, szaksze­rűségre és tárgyilagosságra apelláló stílusával szemben egy radikálisabb, konfrontálóbb jobboldali politikát sürget az MDF-ben. Az év elején etikai fegyelmi határozattal kellett „megfékezni” a Szabó Iván el­len fellépő Bencsik Andrást, az Új Demokrata főszerkesztőjét, de a hetilap továbbra is az „MDF-radikálisok”, „a bor­zalmas tagság” szócsöve ma­radt. Mindezzel együtt úgy tűnik, a Magyar Demokrata Fórum­ban - mindenekelőtt a párt ve­zetésében - azok vannak több­ségben, akik egy nyugat-euró­pai stílusú, nyitott, a korábbinál kevésbé ideologikus keresz­ténydemokrata irányzatú pártot szeretnének faragni az MDF- ből. Ennek volt bizonyítéka a lakiteleki politikai hétvégék so­rozata, amely - nem csak a többi ellenzéki párt, hanem a kormánypártok prominens poli­tikusainak a bekapcsolásával is - korábban szinte elképzelhe­tetlen, állandó fórumot terem­tett a politikai dialógusra. (És éppen a párton belüli irányzat­harcok miatt az sem mellékes, hogy ez „Lezsák-földön” tör­tént.) Az MDF vezetés nyilvánva­lóan azzal számol, hogy a jelen­legi kormánykoalíció kitölti a négy évet, tehát minimum még három év van az építkezésre. Sőt, akár - az ennél hosszabb ellenzéki létre vonatkozó - pesszimista jóslatnak is felfog­ható, amit a szombati választ­mányi ülés után Hetényi Károly mondott. Az MDF szóvivője úgy fogalmazott, hogy „az MDF reményei szerint az el­lenzékiség nem végleges álla­pot, ezért a XXI. század első évtizedéig el kell készíteni a párt taktikai és stratégiai cse­lekvési programját”. Kérdés, hogy mit szólnak majd ehhez a kevésbé türelmes MDF-esek. Például Schamschula. Hajdú András A r á 4 i >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents