Új Dunántúli Napló, 1995. május (6. évfolyam, 118-147. szám)
1995-05-20 / 136. szám
1995. május 20., szombat Kultúra - Művelődés Dtinántúli Napló 11 A gondolatok arra intenek: feledni nem szabad! Holocaust Emlékkönyv A magyar vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából konferencia- sorozatot szervezett a Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség. Az elsőt 1994 március 20-ikán Egerben rendezték, az utolsót október 21-ikén. Az ország számos városában vállalkoztak e konferenciák megszervezésére, széleskörű társadalmi támogatást kapva, felkészült és közismert előadók részvételével. Nemrégiben jelent meg a Holocaust Emlékkönyv, melyben közreadták a lezajlott konferenciák teljes szövegét, gazdag fotóanyaggal és illusztrációkkal kiegészítve. A szerkesztők a könyvet elsősorban az áldozatok emlékének ajánlják, valamint hozzátartozóiknak, együttérzésük jeléül. De joggal ajánlják átgondolásra, továbbadásra és tanításra tanítóknak és tanároknak, közhivatalnokoknak, lelkészeknek. „Ami megtörtént, sem meg nem történtnek tenni, sem letagadni, sem mentegetni nem lehet. És feledni sem szabad: kötelesek vagyunk szembenézni a valósággal.” - írja a könyv gondolkodásra késztető előszavában Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke. Hasonlóan fogalmaz bevezető soraiban a Magyar- országi Holocaust Emlékbizottság elnöke Beer Iván: „A későbbi nemzedékek számára születő tanító alkotás az igazság szolgálata. Azok a tanulmányok, melyek ebben a kötetben szerepelnek, az igazság katonái. Az igazságnak kell ilyen hadsereg. Az újabb és újabb gondolatok megidézik mártírjaink szellemét, és figyelmeztetnek: hol leselkedik a bűn és a gonoszság az emberekre, fajtákra és népekre.” Akinek megadatik, hogy eljuthasson Jeruzsálembe nem mulaszthatja el, hogy ne keresse fel a Yad Vashem emlékhelyet, melyet annak a 6 millió zsidónak az emlékére emeltek, akik a II. világháborúban a nácizmus áldozatai lettek. Fényképek, filmek, tárgyi emlékek, dokumentációs központ elevenítik fel a borzalmakat, s emlékeznek azokra akik nem akartak tétlenek maradni, ha tudtak segítettek, védték az üldözötteket. Aki csak egyszer is állt egy olyan menetoszlopban, s azt túlélte, melyet gettóba, deportálásra előkészített marhavagonokból álló vonathoz, haláltábor kapuja felé tereltek, nem felejtheti el azokat akik titokban kenyeret nyújtottak, vagy részvéttel néztek rájuk, szemükben könny csillogott. Nők, férfiak, fiatalok és öregek, gyermekek lettek egy szörnyű tragédia áldozatai. Talán a gyermekek értelmetlen halála a legelszomorítöbb, erre emlékezik Yad Vashem egyik épülete. A ház teljesen sötét belsejében halk zene szól, tükrök sokszorozzák meg egy gyertya lángját, mind-mind egy- egy elpusztult gyermek lelke lehetne . . . Aki csak egyszer is végighalad az épület hídszerűjárdáján a gyertyák lángocskáit szívében örökre magával viszi. Lapozgatva a Holocaust Emlékkönyvet szinte minden elhangzott szó egy-egy lángocskának tűnik, mely arra figyelmeztet: ami 50 éve történt a vidéki zsidósággal annak soha többé nem szabad bekövetkeznie! Ismert, hozzánk közelálló, velünk együtt élő és dolgozó közéleti emberek, tudósok, kutatók, írók, újságírók fogalmazták ezt meg a különböző városokban rendezett konferenciákon. Csordás Gábor írótól idézek, aki az 1994 április 25-iki pécsi konferencián a többek között a következőket mondta: „. . . a felnőttek közül, akik közt kisgyermekként botladoztam, akiktől írni-olvasni megtanultam, és minden mást, amit gyerek a felnőttektől tanul, hiányoznak az Auschwitzban, Dachauban, Mauthausenben elpusztított nők és férfiak. Játszópajtásaim, iskolatársaim, kamaszszerelmeim közül hiányoznak az ő soha meg nem született gyermekei.” „A holocaust felelősségét vállalni kell, és ezáltal megtagadni, lehetetlenné tenni, hogy megismétlődjék, akár csak elemeiben is.” - mondta Szita Szabolcs a veszprémi konferencián. A könyv egyértelmű választ ad azoknak akik a holocaust tényét, a haláltáborok valóságát napjainkban tagadni akarják, hazugságok terjesztésével igyekeznek a felelősséget, a szégyent elfeledtetni. Európa országait járva érdemes felkeresni az egykori iparrá fejlesztett gyilkolások színhelyeit, s mindenki önmaga tudhatja eldönteni, hogy mi is volt a tragikus valóság. Mert visszatekinteni, emlékezni, azokból közös és egyéni tanulságokat levonni kötelező! „... visszafelé már nem vezet az út. ..” írja az In memóriám című versében Páko- litz István: „A kis keszeg szatócs,- kezében lóbázgatva a batyut - nem hitte el: visszafelé már nem vezet az út Nem lehet eleget emlékezni az ötven évvel ezelőtti borzalmakra, nem lehet eleget emlegetni a hatszázezer magyar áldozatot. Erre figyelmeztet a könyv. M. E. A gazdagon illusztrált könyv borítója Bánky Gáborral legközelebb rendezőként találkozhatunk Peter Weiss híres Marat/Sade darabjában FOTÓ: TÓTH LÁSZLÓ A színpadi igazság ízlés kérdése is A negyedik iksz küszöbén is kölyökképű Bánky Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház művésze, közel tizenöt éve tevékeny részese Pécs színházi mindennapjainak. Szerencsés alkat, hiszen karakterszerepek széles skáláját lehet rábízni „Külsőleg olyan se-se vagyok" - hangzik az indoklás. Emlékezetes Billy Bibbit alakítása a Kakukkfészekben, legutóbb pedig mint Lajos király (Becket vagy Isten becsülete) és mint I. Esküdt (Tizenkét dühös ember) remekelt. Már rendezőként is jegyzik a nevét. Tanított színészmesterséget bábosoknak, írt mesedarabokat, és televíziós műsorvezetőként is kipróbálta magát.-Az ember azt gondolná, hogy egy ifjú diplomás művész, akinek fővárosi gyökerei vannak, akinek az édesanyja Jókai Anna írónő', édesapja - Bánky Róbert - ismert bábszínész volt, sőt nagyszülei is Tháliát szolgálták egész életükben, pesti karrierről ábrándozik.- Már nem voltam olyan ifjú, hiszen 27 évesen végeztem, mivel csak ötödszörre vettek fel a főiskolára, ahova nagyon nem szerettem járni, mert nem hittem azokban az oktatási módszerekben. Idejétmúltnak, ízléstelennek tartottam.- Amennyiben ?- A színpadi igazság ízlés kérdése is. Tükrözi mindazt, amit a világról gondolunk. Én szenvedélyesen kergetek valamit a színházzal kapcsolatban, amit ízlésesnek, jónak, tehát igaznak tartok. A főiskolán nem találtam meg. Úgy gondoltam, csakis jó csapattal, társulattal érdemes tovább keresni és mindenképpen vidéken.- Miért gondolta, hogy Pécsett tudja megvalósítani az álmait?-Tanáraimat nem szerettem ugyan, de az osztálytársaimat igen. Véresen melóscsapat voltunk. Újváry Zoltánnal, Lang Györgyivel, Kulka Jánossal és a másik osztályban végzett Ba- likó Tamással együtt szerződtünk ide. Három ifjú rendező - Szegvári Menyhért, Vas-zoltán Iván és Salamon Suba László - is Pécsre jött. Jónak tartottam őket, a főiskolán is szerettem velük dolgozni.- Sipos Laci?- Sipi Kecskemétre került, ahol nagyon rosszul érezte magát. Egy hónap múltán Szegvárival elmentünk érte. Próba közben kihívtuk a színpadról. Összepakolta a cuccát és szó nélkül velünk jött.- Meg tudták-e valósítani azokat az értékeket, amelyekben hittek?- Az első évek szépek voltak. Aztán mikor fölfogtam a színház belső természetét, azt, hogy egészen másról szól, mint ahogy én szeretném, görcsös lettem. Engem is kezdtek beledöngölni a földbe. Mindig azt mondták - bármit csináltam -, hogy nem jó. így aztán nem is lett jó. Ma már letisztultak a dolgok, nem lehet jégre vinni. Tudom, hogy mire vagyok képes, hogyan kell színpadon létezni és ehhez ragaszkodom.-Amikor rosszul érezte magát, miért nem ment el?- Hittem ebben a csapatban, és ez fontosabb volt, mint a saját karrierem érdekében kilincselni. Persze, lehet, hogy buta voltam, mert olyan dologban hittem, ami úgy, abban a formában nem létezik. Hiszen az említettek közül már senki sincs Pécsen. Naív voltam. Akkor sem mentem, ha jó feladatra hívtak, mert mindig itt szerettem volna letelepedni és bizonyítani.- Nem bánta meg?- Megnősültem, ma már nagycsaládos apa vagyok. A színházat is szeretem megint, mert olyan dolgokat csinálhatok, amit nem szégyellek, teljes szívvel vállalok.- Ön ma az egyik legfoglalkoztatottabb pécsi színész. Prózai szerepeken kívül táncoskomikusként is láthattuk, és újra rendez is; Kárpáti Péter: Akárki című darabját a Stúdió- színházban, a Marat halála bábváltozatát a Bóbitában.- Színész vagyok. A szerepformálás, a játék tesz igazán boldoggá. Rendezés közben nagyon egyedül érzem magam. Azt gondolom, minden rajtam áll vagy bukik. Ez hiba, rutintalanságomnak köszönhető. Az első munkám, Genet: Cselédekje csúfosan megbukott. Ezt az élményt hosszú évek múltán tudtam csak feldolgozni. A tavalyi Komédiások sikeresnek mondható. Az Akárki is szépen megy. Büszke vagyok arra, hogy a színészeket nem hagytam cserben. Abban a kalandban, amire szövetkeztünk, jól érzik magukat, sikeresek. Bele- döglenék, ha nem így lenne. Juhász László Könyv Bertók Lászlóról Csűrös Miklós esszékötete Kaposvárról Bármilyen hihetetlen, Bertók László költő 60 éves lesz decemberben. Szűkebb pátriájában, Somogybán már elkezdték ünneplését, mégpedig illő módon: a kaposvári Városi és Megyei Könyvtár gondozásában könyvet jelentettek meg a költő munkásságáról. Csűrös Miklós kritikus az elmúlt több, mint 20 évben írásaival végigkövette Bertók irodalmi tevékenységét, hiszen már első kötetéről, a Fák felvonulásáról is cikket közölt a Népszavában 1973-ban. Csűrös azóta minden megjelent Ber- tók-könyvről közölt kritikát, de megesett, hogy egy hosszabb tanulmányban szól külön az akkor induló pécsi költőről (Pályakezdő költők, részlet egy szintén 1973-ban megjelent Kortárs-beli írásból); máskor egyetlen versről készített elemzést (Villanyvilágította fák Jaj- céban). A Ki simogat láncaival? című írás ebben a kötetben jelenik meg először, mely a magyar szonettegyik megújítójaként tisztelt Bertók László egyetlen versét járja körül. A József Attila-, Graves- Weöres-díjas költő mind inkább kiteljesedő költészetének alapos tükörképét nyújtja Csűrös Miklós esszékötete. Ez a kép azonban az idei év során még ki fog egészülni a költő Három az ötödiken, Könyvhétre kibocsátandó szonettgyűjteményével, valamint az ősszel megjelenő interjúkötettel, melyet Nagy Imre készített Bertók Lászlóval. M. K. Töredékek állnak össze Herpai Zoltán kiállítása a HEK-ben Herpai Zoltán budapesti festőművész kiállítása nyílik jövő csütörtökön, május 25-én, 17 órakor a pécsi Helyőrségi Klub kiállítótermében. A Varga László vezette Dunántúli Képcsarnok szervezésében 30 festmény és Triad Grafikai Stúdió munkái kerülnek bemutatásra. Herpai Zoltán 1975-ben az Iparművészeti Főiskola grafikus szakán diplomázott, és hosszú ideig reklámgrafikával foglalkozott, lemezborítókat, plakátokat tervezett. Igaz, ezzel a tevékenységével máig sem hagyott fel, nevéhez fűződik pl. a tévéből is jól ismert Globex-reklám megtervezése.-Ez a fajta munka sosem elégített ki - mondja -, ezért folyamatosan festettem, először csak magamnak. Aztán mikor első kiállításom anyagát az utcáról megvették, nagy lökést adott. Ami a képeket illeti, nem gyártok magamnak előre filozófiát, töredékek állnak össze egésszé. Számomra az emberi kapcsolatok megfogalmazása a legfontosabb, ami nálam sokszor a színház, a pantomim díszleteibe öltöztetve jelenik meg. Vannak saját eszközeim, egy-egy figura, szín, mozdulat sokszor visszatérnek. Amikor festek, kinyílik egy ajtó, ami a képet rejtette, és tisztán látok mindent. A művész ezúttal is mese- és álomképeket állít ki, melyek minden Herpai-stílusjegyet magukon hordanak. M. K. Herpai Zoltán képei között budapesti műteremében > » i (
