Új Dunántúli Napló, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)
1995-03-04 / 62. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1995. március 4., szombat Dialógus a jelennel Dr. Aknai Tamás a Janus Pannonius Múzeum képzőművészeti osztályának új vezetője Dr. Aknai Tamás művészet- történészt 1995. február elsejétől kinevezték a Janus Pannonius Múzeum képzőművészeti osztálya vezetőjének. 1983-ban került a szegedi egyetemre, ahol két évig dolgozott, majd Pécsett, az egyetem Újkori Történeti tanszékén tanított művelődéstörténetet és művészettörténetet hosszú időn keresztül. Mint mondja, nagyra- látó tervei voltak az egyetemmel, szeretett volna felépíteni kezdetben egy művészettörténeti, később kutató egységet, amely az oktatásban éppen any- nyira meg tud nyilvánulni, mint a tudományos kutatásban és feldolgozásban. E tekintetben azonban nagyon sok fiaskó érte, s egyre világosabbá vált számára, hogy váltani kell, bár tanárként sikeresnek érzi magát, hiszen a visszaigazolások pozitívak. Úgy gondolja, hogy jó kapcsolata a diákokkal azzal, hogy a múzeumba került, még javulhat is, hiszen a múzeum közegéből sokkal több friss információt, kutatási eredményt, hasznosabb könyvtári infrastruktúrát tud biztosítani a tanuló és kutató diákoknak, mint azt az egyetemen tehette, ahol most is félállásban tanít, amiért hálás az egyetem vezetőségének. Aknai Tamás szerint nagyon csábító volt az a pályázat, amelyet decemberben tettek közzé, hiszen ennek a múzeumnak a közegében 13 évet töltött el, mielőtt a szegedi egyetemre ment, s szívet melengető az az érzés, hogy folytathatja a munkát ott, ahol abbahagyta, illetve ott, ahol elődei befejezték. Hiszen mindenképpen szólni kell Hars Éváról, aki mint múzeumigazgató és művészettörténész nagyon sok segítséget adott ahhoz, hogy gyűjtemény-együttesek kerülhettek ide. S tisztelettel kell szólni, mondja Aknai, Romváry Ferencről, aki főnöke és munkatársa volt, s aki hallatlan energiával és odaadással gyarapította a múzeum anyagát: ami most a pécsi múzeum gyűjteményeként fogad bennünket, az jórészt az ő nagyon határozott koncepciójának és műgyűjtő szorgalmának köszönhető. Feltétlenül meg kell említeni Men- döl Zsuzsát, aki az adattárral és az iparművészeti gyűjteménynyel foglalkozott odaadóan, Csemitzky Máriát, aki a Schaár-utca idekerülését gyámolította. Indokoltnak látszik, mondja, az összefogás művésznek, múzeumnak, kritikusnak, kiállítás- csinálónak, hiszen valameny- nyien ugyanazokkal a gondokkal küszködnek: a pénztelenséggel, a piac hiányával. Az első és legfontosabb céljának azt látja, hogy az élő, felelős és vállalkozni képes környezettel megpróbálja felmelegíteni a kapcsolatot. Olyan élő múzeumról álmodik, amelyben a múlt emlékei mellett a kortárs művészet minden ága jelen van: a színházművészettől a fotográfián és filmen át a muzsikáig. Létrejött egy hallatlanul nagy gyűjtemény, amely méltó versenytársa a nagy nemzeti gyűjteményeknek, de véleménye szerint egy új képtárat kellene létrehozni, amely mindenképpen indokolt, hiszen a jelenlegi kiállítóhelyiségek egy része szinte megalázó helyzetbe hozzák ezt a fantasztikus anyagot. Óriási nehézségeik vannak a raktározással, hiszen az a többezres tétel, amelyben modem kerámia, Zsolnay-anyag, nemzetközi grafikai és festészeti, valamint bútorgyűjtemény szerepel, megérdemelné, hogy' megfelelő körülmények között tárolják őket, s egyáltalán, garantálni tudják puszta fizikai állapotuk megóvását. Ugyanakkor büszkén említi, hogy ez az ország egyetlen vidéki múzeuma, ahol négy művészettörténész jó szakmai munkamegosztásban munkálkodik a XIX-XX. századi magyar művészettörténet különböző területein: gyűjt és feldolgoz. Szólni kell a kiváló restaurátorokról és kiállításrendezőkről és arról, hogy a képző- művészeti osztály, a gyűjtemény, az itteni kutatói kapacitás a magyar és a nemzetközi művészettörténeti mozgásban benne van, aktív részese az európai művészettörténeti folyamatoknak. Készülnek egy berlini kiállításra, ahol a 20-as évek birtokukban lévő alkotásait mutatják be, aztán Dijonba egy avantgárd válogatással. Japánban Kyotoban és Tokióban mutatják be azt a kiállítást, amelyet az Iparművészeti Múzeummal közösen csinálnak, s ahol Zsol- nay gyűjteményt mutatnak be. Fontosnak tartja megemlíteni: nem szerencsés az az ötlet, hogy a városnak le kellene választania a művészeti gyűjteményeket, s létre kellene hozni a városi modem művészeti múzeumot, mert most minden szakmai garancia megvan arra, hogy a múzeum a jelenlegi szakmai és technikai keretek között jól működjék. A leválasztás hosszú időre megbénítaná a tevékenységet. Ugyanakkor a megyei múzeum minden munkatársa pécsi polgár, akik végül is olyan pécsi ügyet szolgálnak, amely egy államigazgatási formula következtében megyei fennhatóságot és támogatást élvez. Aknai Tamás tervei között szerepel egy kiállítóház vagy kiállítóterem kialakítása, amely összefügg a gyűjteménygyarapítással, hiszen a művész ma is sok nehézséggel küzd és nem képes kiállítást rendezni: nincs helye, nem tud katalógust kiadni, stb. A múzeum fel tud ajánlani helyet, ő maga, a szponzorai segítségével dokumentációt készíthet a kiállításról, s ez esetben a múzeum gyarapodhat. Ha ezt a megteszi a múzeum a művésznek, a művész is megteszi azt, hogy ajándékoz a múzeumnak egy-egy művet. Ma már úgy tűnik, ez az egyetlen mód a gyarapodásra, mert a szabadpiacon nem lehet műveket vásárolni a jelenlegi anyagi körülmények között. Nagyon fontos, iriondja Aknai, nyitni minden irányban, abban a biztos hitben, hogy a jó választások eredményeként a múlt dokumentumait is létrehozzák, ha a jelennel dialógusokat kezdenek. Cseri László Dr.Aknai Tamás Läufer László felvétele Füsti Molnár Éva és Bacskó Tünde, valamint Moravetz Levente és Koszta Gabriella jelenete Fotó: Tóth László KÁRPÁTI PÉTER: AKÁRKI - BEMUTATÓ A PNSZ SZOBASZÍNHÁZÁBAN Mindenki, valaki, azaz én is Kárpáti Péter, az 1961-ben született drámaíró az európai színjátszás gyökereihez nyúlt vissza, mikor a 90-es évek elején megírta Akárki című modem moralitásjátékát. A középkorban a templomban vagy a templom előtt előadott színjáték az evilági ember minden- ségben elfoglalt helyét, az élet értelmét veszi szemügyre a halál, a lehetséges kárhozat vagy az üdvösség árnyékában. A középkor óta persze sokat változott a világ, mondhatjuk, ám alapvetően - pont e kínzó kérdések tekintetében! - mégsem. Ez adhatta az inspirációt Kárpátinak, és Bánky Gábor rendezőnek is, aki tökéletesen tudta, hogy az emberiség dilemmái 1995-ben is nagyjából ugyanazok, mint pl. 1295-ben -hiszen Istenről és a halál titkáról ma sem tudunk többet. Emma - Füsti Molnár Éva - , aki valamely lelketlen hivatal lakásosztályán dolgozik, s ennél fogva folyton szomorú, lakást igénylő vagy lakást kínáló emberekkel van dolga, egy nap még fizikálisán is rosszul lesz, megérinti a halál szele. Élete, mely elvált, lányát nevelgető asszonyként langyosan csordogált, egyszerre különös megvilágítást kap, s furcsa múlt- és jövőbéli dolgok lesznek fontossá: egy ál-velencei tükör, lemosni az ajtófélfát valamint a gyermek fölnevelése. Kivételes lehetőség már-már saját életünket eljátszani, legalábbis olyan életeket, amiket nagyon jól vélünk ismerni. Ugyanakkor veszélyes is ez, hiszen a paródiába hajló túlkapások nem minden esetben tesznek jót egy alakításnak. Füsti Molnárra mintha rászabták volna a szerepet, számomra Schwajda „Mari”-jában volt még ennyire meggyőző. Tényleg, mintha egy szobában volnánk vele, s velünk beszélgetne, nekünk, akárkinek panaszkodna (például az ex-férj- jel való jelenetben). Elhisszük neki, hogy ilyen szocpol-os nőszemély a tanácsról, akivel mar mindannyian találkoztunk, de csak munkaidőben, és nem érdekelt minket, miért ideges és néha goromba. Valószínű, gondjai vannak, mint Emmának, dehát kinek nincsenek gondjai! Főleg a mai világában (erre még visszatérek). Hasonlóan erős játékot mutat Krum Ádám, az albérletkereső orvos személyében. Kicsit talán túl elesett, de emberi, azzal a szomorú felismeréssel együtt, hogy ő a Tudás allegorikus figurája... Sajnos, nem minden esetben sikeredett ennyire a hitelesség. Péter Gizi öregasszonyait inkább valami mesejátékban látnám szívesen, mint egy „realista darabban”; Bacskó Tünde, annak ellenére, hogy koránál fogva is szintén önmagát adhatná, egyetlen természetes mozdulatot sem produkál, beszédmodora, túlzó gesztusai rendkívül zavaróak. Sólyom Katalin Hölgy-alakítását már jópárszor láttuk tőle, sokkal érdekesebb volt Emma harsány, de az időkkel lépést tartó anyjaként (az idétlen paróka ellenére). Moravetz Levente, Szivler József, Koszta Gabriella és Németh János precízek, bár nem volt nagyon módjuk elmélyülni a szerepükben, kivéve tán Moravetzet Emma volt férjeként. Kicsit zavarosnak hatottak a jelmezek és a korfestés. Nem indokolt, hogy a szereplők ruhadarabjai alapján a 70-es évek végére gondoljunk, hiszen a darab sokkal érvényesebb ma, 1995 márciusában, mint húsz éve. Koszta Gabriella Erika szerepében selyem hálóinget visel matyó-papuccsal, és lefekvés előtt „természetesen” törülközőbe van csavarva a haja. Aláfestőként a Dal- las-szignálzenéjét halljuk, ugyanakkor Gelkáról esik szó, és nem éppen a mai reklámstílusban olasz női kiskosztümöket ajánlgatnak a vevőknek, ám a másik mondatban vagyonkezelő kft-t emlegetnek, holott öt éve azt sem tudtuk, hogy van ilyen magyar szó, hogy „vagyonkezelő”. Szóval jó lett volna ezeket a stílusjegyeket egységesíteni. Összességében egy kellemesen nézhető előadást tekinthet meg a közönség, de azt le kell szögezni, hogy minőségében és így élvezhetőségében is elmarad Bánky Gábor tavalyi nagy sikerű rendezése, a Komédiások mögött. Méhes Károly Meliorisz Béla Mint bolond álmodni tudók maholnap negyvenéves vagyok, s talán túlságosan is elégikus, dehát hol van a délelőtt, mikor sikerült néhány szál cigarettát szereznünk, melyek az izgalom csöndjében füstölve körbejárhattak vagy a deszkakerítés mellett sorakozva összemértük tudásunkat, melyikünk pisil messzebbre a nyári ég alatt, bizony, nincs az udvar, nagymama elment, égi palacsintákat süt, ahogy magunk között mondjuk, de anyánk s apánk is virággá lett, nem gondoltam, hogy ily gyorsan szeleinek majd el tétova telek és titokzatos tavaszok, nem hittem, hogy egyszer csak, éppen az emberélet útjának felén, nekem is mentenem kell magam, sürgető szavak nélkül, de mégis magyaráznom, mire jutottam, mire vittem, s mire vihettem volna, ha élek klasszikusan, vagyis oktalanul irigyelt, mert meg nem értett régiek bölcsességével vitorlám levonta békés öbölben szállók partra, s tőkék vagy gyümölcsfák közt bíbelek önfeledt örömmel, mint teszik más józanok, bár ki tudja, éltem oly koraőszt is, mikor suttogott még a szökőkutak vize, s mint aki évek múltán tér haza, boldogan nyúltam volna el a kaszálatlan fűben, ám nyugtalanítottak akkor is misztikus vágyak, s szindbádi lázak gyötörtek, s mint bolond álmodni tudók, készültem nekivágni a már sokszor megidézett tájnak Bán Zsuzsa Tél A hó úgy hullt, mint ahogyan a mesekönyvekben ábrázolják. A levegő enyhe, az utak nem síkosak, a bokrok és a fák az ágaikon könnyedén tartják fehér terhüket, mint valami puha, nemes szőrmét. Mintha éppen csak felvették volna, köszöntésül, hogy eljött a tél. Itt van már, szelíd és kedves, amilyen karácsony este szokott néha lenni. A városszéli házak kertjeiben vidáman csaholnak a kutyák, bár az utcák kihaltak: mindenki tudja, hogy egymással beszélnek ilyenkor. Hallgatom, és tudom, melyik szomszédom kutyája ugat éppen. Ismerem őket a hangjukról, és tudom a nevét is mindegyiknek. Ez vidám ugatás. Örülnek annak, hogy enyhe az idő, és élvezik, hogy csiklandozza talpukat a hó. Jártam kint, és jólesett mindezt hallani, látni, de valahogy mégis hiányérzetem támadt. Egyetlen szánkós gyereket nem láttam. Hétvége. Kora délelőtt. Hol vannak a gyerekek? Annakidején ilyenkor mi már régen kint huzigáltuk szánkóinkat, hógolyókat gyúrtunk és örvendeztünk. Mostanában sok síró gyerekkel találkozom. Sírnak a buszon, minden apróságért is, keservesen. Az anyjuk szé- gyelli mások előtt és neveli őket.- Nem veszek neked csokit, ha sírsz. Megígérted, hogy aranyos leszel!- Nem sírok - hüppögi szegény, és tényleg abba szeretné hagyni, de nem sikerül. Makog valamit arról, hogy megbüntették az óvodában. Fáj a szíve, el szeretné mondani, mi érte napközben, amíg az anyja nem volt vele. De nem lehet. Nem kap csokit, ha nem lesz aranyos. Szeretne az lenni, ha egyszer csak akkor kap csokit. Szeretne, de nem megy. Fáj a szíve. Mindenki ideges körülötte. Az óvónéni, az anyu, az emberek a buszon. Hó, tündérvilágot varázsoló, kedves téli nap. Ilyenkor kellene kint hancúrozni a gyerekeknek, de nincsenek sehol. Akiket láttam, éppen pezsgőt vettek a boltban. Több üveggel, nyilván nem nekik szánták a szüleik. Aggodalmasan számolgatták a pénzt, hátha marad egy csokira is. Mostanában az sem fillérekbe kerül. Ha most lennének kicsik a gyerekeim, már nem engedhetném meg magamnak, hogy naponta három csokit vegyek, mint akkor. Örülök, hogy felnőttek már, és szomorkodom a mai kicsikért. A fákról nagy, vattapuha hócsomókat sodor le az enyhe szél. Hétvége van, és ha a kutyák nem társalognának egymással olyan vidáman, azt hinném, kihalt a világ. Néhány asszony megy nagysietve a bolt felé. Befagyott a víz a kutyám lábasában kint, és mérgében ide-oda dobálja. Nyalogathatna havat is, de úgy látszik, eszébe se jut. Mehetnék, hogy vizet adjak neki, de várok kicsit, hátha magától rájön, mit kellene tennie. Az sem jó, ha túlcivilizáltak az állataink. Öregszem talán, azért érzem úgy, hogy rossz úton halad a világ? Ami azt illeti, nem vagyok már mai csirke, de talán mégsem ez az oka. Nem kitaláltam, valóban úgy volt, hogy ilyen kedves téli napon régen csen- gős szán siklott végig az utcánkon, és mögéje kötve gyerekeink kis szánkója. Talán már nincs is meg az a szán. A régi gyerekek, akik emlékezhetnének rá, már nemcsak megházasodtak, hanem némelyik el is vált. Mesélnek-e a régi telekről? N ézem ezt a fűzfát az ablakomból. Megsárgultak a levelei, de még nem hullatta el. Ringatja a fehér hópelyheket, s mintha dúdolna nekik valami örökszép dallamot. A fűzfa még ugyanolyan, mint régen volt.. . I i i i i É
