Új Dunántúli Napló, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)

1995-03-03 / 61. szám

1995. március 3., péntek Háttér üj Dunüntüii napló 13 Rabár Ferenc Kupa Mihály Szabó Iván Békési László Kurtára sikeredett karrierek Békésitől Bokrosig Bokros Lajos Öt év - öt pénzügyminiszter. Ez a poszt az, amelyen már a kinevezés napján számolni kell a bukás veszélyével. Öt felké­szült közgazdász próbált meg­birkózni a feladattal, de egyi­küknek sem volt elegendő ideje ahhoz, hogy eredményt produ­káljon, bebizonyítsa, hogy ki tudja vezetni az országot a gaz­dasági bajokból. Milyen helyzetben került a kezükbe az ország pénztárcája? Dr. Békési László első ízben 1989. május 10-én kapta meg kinevezését Németh Miklós kormányában. Ekkor a bruttó nemzeti termék, a GDP növe­kedési indexe a korábbi évihez viszonyítva plusz 0,7 százalékot mutatott. Az infláció az előző évhez képest 17,2 százalékkal nőtt, a regisztrált munkanélkü­liek száma 24 ezer fő volt. A központi költségvetés 54 milli­árd forintos hiánnyal számolt. Rabár Ferenc 1990. május 24-én lett az Antall-kormány első pénzügyminisztere. Az első féléves mérleg szerint a GDP 3,5 százalékos csökkenést I mutatott, tehát több mint 4 szá­zalékkal volt kevesebb, mint az előző évben. Az infláció 28,9 százalék. A regisztrált munka- nélküliek száma elérte a 100 ezer főt. A központi költségve­tés alig 1,4 milliárd forintos hi­ánnyal zárt. Dr. Kupa Mihályt 1990. de­cember 20-án nevezték ki. Ab­ban az évben a GDP indexe 11,9 százalékkal csökkent. Az infláció 35 százalékra nőtt. A regisztrált munkanélküliek száma 406 ezer fő volt. A köz­ponti költségvetés 114 milliárd forintos hiánnyal zárult. Dr. Szabó Ivánt 1993. február 24-én, Kupa Mihály felmentése után nevezték ki a Pénzügymi­nisztérium élére. A GDP indexe 1993-ban 2,3 százalékkal esett vissza, az infláció 22,5 száza­lékra csökkent. A regisztrált munkanélküliek száma 632 ezer volt. A központi költségvetés hiánya: 200 milliárd forint. Dr. Békési Lászlót 1994. jú­lius 15-én, a választásokon győztes pártok koalíciója ültette másodszor a pénzügyminiszteri bársonyszékbe. Ekkor a GDP indexe 3 százalékos növekedést mutatott, az infláció 19 százalék körül alakult. 520 ezer regiszt­rált munkanélkülit tartottak számon. A központi költségve­tés - bár még nincs pontos adat - mintegy 322 milliárd forintos hiányt mutatott 1994 végén. Utódja, Bokros Lajos, 1995. február 23-án vette át a staféta­botot. Napjainkban a GDP nö­vekedési indexe 0 százalékot mutat, az infláció 20-25 száza­lékos. A regisztrált munkanél­küliek száma mintegy 560-570 ezer fő. A központi költségvetés 447 milliárd forintos hiánnyal számol. A fent említett, a gazdaság helyzetét jellemző statisztikai adatok nem lehetnek egyik pénzügyminiszter munkásságá­nak sem valós fokmérői. Az in­tézkedések hónapok, évek múl­tán éreztetik kedvező, vagy kedvezőtlen hatásukat. De né­miképpen jelzik gazdaságunk hullámzó teljesítményét. (németh) Össztűz a fekete seregre Kinek az érdeke (még)? A hírek szerint új kormánybiz- 1 tos kinevezését tervezi a minisz­terelnök. Még nem tudni, hogy személy szerint ki a poszt váro­mányosa, de azt igen, hogy ké­nyes és nehéz feladat vár rá. Szer­veznie és irányítania kell a gazda­ság egészségét talán legjobban fenyegető kóros jelenség, a fekete gazdálkodás elleni harcot. Milyen mértékű az illegális te­vékenység? Egyes számítások szerint hazánkban a bruttó nem­zeti össztermék mintegy negye­dét, mások szerint csaknem egy- harmadát a törvényi előírások megkerülésével állítják elő. S le­galább évi 4-500 milliárdra rúg­nak azok a jövedelmek, amelyek ellenőrizetlenül, adózatlanul folynak be a „fekete” szférában tevékenykedők zsebébe. Ki a károsult? A számlaadási kötelezettség elmulasztása, a fan­tom-vállalkozás, a fiktív áfa-visz­szaiigénylés és a manipulációk számtalan más változata közvet­lenül az államkasszát csapolja meg. De mivel az elmaradó bevé­telek miatt a költségvetés az adóprés szorítására kényszerül - a gazdálkodás partizánjainak jöve­delemtöbbletét valójában a töb­biek: a bérből és fizetésből élő, tisztességgel adózók fizetik meg. Össsztűz - vezényszóra? Nemzetközi tapasztalatok szerint a fekete gazdaság földerítése és legális utakra terelése roppant bo­nyolult és időigényes feladat. Nincs hivatal, jogalkotó, ellen­őrző, bűnüldöző vagy egyéb szerv, amely önmagában meg tudná oldani. Sikert csak szerve­zett, együttes fellépés, az „össz­tűz” ígér. S ha a vezényszó kiadá­sára kormánybiztos hivatott, ak­kor nincs poszt, amelyet gyorsab­ban be kell tölteni: már a 24. órá­ban vagyunk. Bajnok Zsolt Jó hétvégéje volt a magyar dip­lomáciának. Bécsben a miniszter- elnök nyugat-európai szocialista partnereinek sora hangsúlyozta a szolidaritást a magyar kormány­nyal. Berlinben a német gazda­sági miniszter jelentette ki szá­munkra különösen jó pillanatban, hogy „a német kormány bízik a magyar gazdasági átalakulás sike­rében”, és továbbra is támogatja hazánk teljes jogú Európai Unió­beli integrációját. Budapesten pe­dig az amerikai külügyi államtit­kár emlegette ismételten a Ma­gyarország iránti bizalmat. Milyen érdekek diktálják eze­ket a bíztatásokat? Hobrookenál épp egy honfitársa érdeklődött, nem aggasztja-e az USA-t, hogy Közép-Kelet Európában balrato- lódás van, s volt kommunisták ke­rülnek a hatalomba? így reagált rá: „Hol az a balratolódás?” S az is kiderült, hogy a maga amerikai módján jobban érti, mint sokan hagyományos kelet-európai men­talitással: „Vannak országok, ahol olyan emberek mennek a jövő felé, akik kapcsolódnak a múlt­hoz”. Az európai egyensúly fenn­tartását Amerika nemzeti (!) ér­dekének mondja; azt pedig, hogy Budapest, Prága, Varsó beillesz­kedjék az európai közösségbe, „a szó szoros értelmében központi jelentőségűnek” tartja. Tehát tá­mogatja. Bíztató, ha a magyar külügyi államtitkár úgy látja, hogy tőlünk nyugatra „oszlanak a Magyaror­szággal kapcsolatos bizonytalan­ságok”. Ezt a folyamatot azonban táplálni kell. Jó diplomáciával? Azzal is. De legfőképpen úgy, hogy a mód, ahogyan súlyos problémáinkat, konfliktusainkat kezeljük, európai kultúrájú ország képét vetítse külföldre. Kocsis Tamás GÖNCZ MINDKÉT ESETBEN INDUL Az alku tárgya az elnök A politikai menetrend szerint júniusban az Országgyűlés köztársasági elnököt választ, s minden valószínűség szerint a képviselők legalább kétharma­dának szavazatával Göncz Ár­pád mandátumát hosszabbítják meg újabb öt évre. Ez a valószí­nűség, de létezhetnek - s létez­nek - más forgatókönyvek is. Kisgazda vezetők a napokban megerősítették, hogy a párt alá­írásgyűjtési kampánya során már összegyűjtötték a népsza­vazás kiírásához minimálisan szükséges százezer aláírást, de - Torgyán József ígértéhez hí­ven - folytatják az akciót, s meg sem állnak kétszázezerig, hogy a legrigorózusabb vizsgálat se vihesse a százezres küszöb alá az érvényes aláírások számát. Továbbra is az a terv, hogy a Független Kisgkazdapárt veze­tői március 14-én, a Nemzeti Ünnep előestéjén adják át a pi- ros-fehér-zöldszalaggal átkötött íveket Gál Zoltánnak, az Or­szággyűlés elnökének. Ha ez megtörténik, s ha a Népesség­nyilvántartó Hivatal érvényesíti az aláírásokat, akkor a parla­mentnek már nincs más dolga, mint hogy meghatározza a nép­szavazás dátumát, amelynek so­rán a magyar nép hatalmas többsége a közvetlen elnökvá­lasztás mellett dönt. Ez Torgyán József forgatókönyve. „Segéddramaturgok” szerint azonban a dolog nem ilyen egy­szerű: elképzelhető, hogy az Alkotmánybíróság érvénytele­níti az egész kezdeményezést, mégpedig a három „kísérő” kérdés miatt, amelyek - egyes vélemények sezrint - alkotmá­nyellenes módon rónának köte­lezettségeket a megválasztandó köztársasági elnökre, illetve a parlamentre. Nem kizárt az sem, hogy a parlament „előz”: előrehozott országgyűlési elnökválasztással hatástalanítja a Kisgazdapárt népszavazási kezdeményezését. Ezt a technikai csínyt politikai­lag indokolhatná, hogy sem a kormánypártok, sem a másik három ellenzéki párt nem ra­jong azért, hogy a népszavazás tovább növelje a Kisgazdapárt és Torgyán tetszési indexét. Mégsem valószínű azonban, hogy ez megtörténjék, mégpe­dig azért nem, mert mind a kormánykoalícióban, mint azon kívül léteznek a kisgazdapárti kezdeményezést részben átfedő egyéb „altemtív” elnökválasz­tási forgatókönyvek. A Szocialista Párt tulajdon­képpen már a „Pozsgay időktől” kezdve a közvetlen elnökválasz­tás híve volt, s csak a kormány- koalíció kedvéért mondott le ennek a célnak a hangoztatásá­ról. Ugyancsak a közvetlen vá­lasztás hívei a keresztényde­mokraták. Ez persze még csak érdekes párhuzam,de vannak, akik szeretnék, ha ezek a párhu­zamosok nemcsak a végtelen­ben találkoznának. Pokol Béla politológusnak az utóbbi hetekben hol publicista­ként,hol „baráti találkozók” há­zigazdájaként tett kezdeménye­zései pont erre irányulnak. Sze­rinte a szabaddemokraták úgyis csak addig maradnak a koalíci­óban, amíg keresztülviszik Göncz Árpád újjáválasztását. Ezért ha ezt tudatosítják az MSZP erre fogékony politikusa­iban, s ha egy „SZDSZ-telení- tett” szocialista kormánynak kellő politikai garanciákat ígér­nek, akkor nem reménytelen Göncz Árpád - s ezzel az SZDSZ - „kilövése”. Ebben az összefüggésben az az időnként fölmerülő MDF-es követelés, hogy - 1990-es pél­dára a politikai egyensúly érde­kében a parlamenti ellenzék képviselőjét válasszák elnökké, tulajdonképpen alku tárgya is lehet, s a kompromisszum egy formailag párton kívüli, de akár az MSZP-hez közelálló szemé­lyiség is lehet. Szocialista részről a fogadó- készséget nem kisebb személyi­ség jelezte, mint a pártelnökségi tag Kosa Ferenc, aki ugyan nem tartozik a párt politikáját meg­határozó legszűkebb körhöz, de akinek befolyását nem lehet le­becsülni. Kosa - aki „magánember­ként” részt vett a Pokol profesz- szomál tartott ellenzéki csúcsta­lálkozón - egy múlt heti tévéin­terjúban egyrészt hatpárti kon­szenzust szorgalmazott az elnök személyéről, másrészt a sztáli­nista időkhöz való visszatérés­nek minősítette, ha csak egy je­lölt lenne. „Bárki, csak ne Göncz” - hangzik az új jelszó, miközben minden közvéle­ménykutatás szerint továbbra is Göncz Árpád az ország legnép­szerűbb politikusa, s akár par­lamenti, akár népszavazással, az emberek többsége „Árpi bácsit” látná szívesen e poszton a jövő­ben is. M aga az érintett, azaz a köz- társasági elnök természe­tesen óvakodik attól, hogy vé­leményt nyilvánítson e kérdés­ben: ismételten leszögezve azonban, hogy mindkét esetben vállalja az újabb jelöltséget. Ezt mondta a Mozgó Világ februári számában megjelent terjedel­mes interjúban is, amely egyéb­ként politikai p'rogramhirdetés- nek is beillik. Göncz Árpád minden eddigi­nél határozottabban foglal állást a szocialista-szabaddemokrata koalíció mellett, hangsúlyozva, hogy - véleménye sezrint - e két párt együttműködésétől re­mélhető egy „élhetőbb kapita­lizmus”, a valóban szociális ér­zékenységű piacgazdaság meg­teremtése. Hajdú András EZ VOLNA A NAGY FALAT? Veszteséggel privatizálni? Miközben a felszínen a Hun- garHotels-affér hullámverései csapkodtak, a mélyben már ré­góta egy másik, nem kevésbé fontos privatizációs ügylet áramlatai örvénylenek. Az energiaszektor privatizációjáról van szó. A gazdasági életben eléggé nyilvánvaló, hogy a cégek adás-vételekor nem a könyv szerinti érték a meghatározó. Hiába nagy ugyanis egy cég ál­lóeszközeinek, esetleg vagyo­nának az értéke, ha rossz piaci helyzetben van, ha nem eléggé kelendőek a termékei, ha nem népszerűek a márkái. A vétel­kor többnyire az elérhető nyere­séget szokták tekintetbe venni, s ez alakítja a vételárat. Az év nagy privatizációs fa­latja - mint azt a kormány meg­hirdette - az energiaszektor volna. Gyakorlatilag nincs is más komoly privatizálni való. Csak éppen ebben van egy kis probléma: az energiaszektor bevétele csekély. Az ágazat veszteséges. A késő-szocializmus egyik nagy problémája volt, hogy az államilag diktált alacsony ener­giaárak miatt nem nyereség, hanem veszteség képződött az energia-termelésben. Ezt a veszteséget aztán tetszés szerint lehetett ide-oda tologatni az energia-láncon belül. Ha csök­kentették az alapanyag - a bar­naszén, az urán - árát, akkor a bányászat került végveszélybe. Ha növelték, akkor az erőmű­vek mutattak ki veszteséget. A megoldás nyilvánvalóan az energia árának drasztikus meg­emelése lett volna, ezt azonban - az alacsony fizetések miatt - nem lehetett megtenni. Az energiaipar privatizáció­jának tehát előfeltétele, hogy az árakat megközelítőleg a világ­piaci szintre hozzák fel. Ez gaz­daságilag persze teljesen indo­kolt, az apró kérdés csupán az, hogy az amúgy is elszegénye­dett lakosság mennyire tudja megfizetni a világpiaci árakat az egyáltalán nem világpiaci színtű fizetésekből? Ez a di­lemma eredményezte azután a múlt év végi elkeseredett lobby-harcokat, az energia ár­emeléséről szóló fölröppenő, azután visszavont, azután me­gint kiszivárgott híreket: két lé­pésben száz százalékos áreme­lés, majd egy lépésben száz szá­zalékos, majd egy lépésben 70 százalékos (ez valósult meg), s azonnal beígérve egy évközi újabb jelentős ármozgást. Nyilvánvaló: ahhoz, hogy az erőműveket el lehessen adni, s ezáltal a kormányzat némi kü­lön pénzhez juthasson, vonzóvá kell tenni őket a reménybeli be­fektetők előtt. Hiszen senkinek nem lehet úgy kicsalogatni pénzt a zsebéből, hogy itt van néhány erőmű, jó állapotban, csak éppen az energiát, amit termel, államilag maximált ­alacsony - áron lehet csak érté­kesíteni. Senki sem ruház be a biztos veszteségért. A lobby-harcok eredménye­ként megint kompromisszum született. Drasztikusan meg­emelték az energia árát - de még mindig nem annyira, amennyire gazdaságilag indo­kolt volna egy sikeres privatizá­cióhoz. Ezt a „piszkos munkát” még a jövőben kell elvégezni - de már nem annyira elképzelhe­tetlen, hogy néhány nagybefek­tető fantáziát lásson a magyar energiaszektorban. Mindenesetre nem csupán a lakosság került lehetetlen hely­zetbe. Abban van néhány ener­giafaló iparág is - mint például a porcelán-készítés. Az égető-kemencék rengeteg ener­giát használnak fel. A magyar porcelán önköltsége az ener­gia-áremelés miatt magasabbá vált, mint amennyiért a termé­ket el lehet adni a világban. Megoldást jelentene új, energia- takarékos kemencék munkába állítása - Nyugaton a kemencék energia-szükséglete kétharmada a magyarokénak -, csak éppen még a privatizált magyar üze­meknek sincsen pénzük ekkora beruházásokra. Mindenesetre úgy tűnik, a privatizációnak nemcsak vesz­tesei, de nyertesei is lesznek. Az erőművek ugyanis már nincse­nek száz százalékig állami tu­lajdonban. Az idők folyamán néhány százalékot már megvá­sároltak élelmes befektetők, íme, néhány szemelvény a Té­nyek Könyvéből: 1992. április 15-én 3.85 szá­zalékot adtak el a Budapesti Elektromos Művekből (2.336.966,000 forintért). Ugyanaznap a Budapesti Hőe­rőmű Vállalat 8.41 százaléka kelt el. Szintén ugyanazon a na­pon a Dél-dunántúli Áramszol­gáltató Vállalat 2.76 százalékát adták el. A Dunamenti Hőerő­műnek 1.2 százalékát, az Észak-magyarországi Áram- szolgáltató Vállalatnak pedig 1.19 százalékát. Ezen a napon cserélt gazdát a Gagarin Hőe­rőmű 50.2 százaléka is, 13.147.800.000 forintért. Ez a nap volt a Magyar Villamos­művek Tröszt 0.18 százaléká­nak, , az Országos Villamos Távvezeték Vállalat 7.88 száza­lékának eladási napja is. A Pé­csi Hőerőmű 3.68 százaléka mindössze 477.600,000 forintot ért, a Paksi Atomerőmű 0.16 százaléka pedig 199.115,000 forintot. A Tiszántúli Áram- szolgáltató Vállalatnak csak 0.77 százaléka, a Tiszai Erőmű­nek pedig 0.77 százaléka cserélt gazdát ezen a napon. A Vértesi Hőerőmű 1.01 szá­zaléka kelt el. Valahogyan ki­maradt egyetlen cég, de ezt is hamarosan pótolták: az Észak-dunántúli Áramszolgál­tató Vállalat 2.45 százaléka egy hónappal később kelt el 1.141.146,000 forintért. Biztos, hogy ezek az apró százalékok nagy pénzt értek ak­kor is, de még jobban felértéke­lődtek manapság. A mostani tu­lajdonosok bizonyosan a priva­tizáció nyertesei lesznek. Nekünk meg marad a drága energia. Sós Péter János 4 * 4 i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents