Új Dunántúli Napló, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)
1995-03-14 / 72. szám
1995. március 14., kedd Nemzeti ünnepünk új Dunántúli napló 13 Czine Mihály a legnemzetibb ünnepünkről Nincs forradalmi helyzet - de március a régi Március 15-e küszöbén az írók mindig számot vetnek. Napjainkban a legtöbben talán éppen arról, miről is kellene számot vetniük? Néhány évvel ezelőtt, a rendszerváltás napjaiban „forradalmi” lelkesedés söpört végig az író társadalmon, sokan bevetették magukat a politikába. Az utóbbi időben mintha alább hagyott volna ez a lelkesedés, amire sokan azt mondják: az írók, költők végre azzal foglalkoznak ismét, ami a dolguk. De mi a dolguk? - kérdeztük dr. Czine Mihály irodalomtörténészt. - Forradalmi helyzetben mit tesznek, tettek az írók?- Ha végigtekintünk a történelmen, egyértelművé válik, hogy forradalom idején, forradalmi helyzetben az irodalom képviselői a változás elősegítői voltak, vagy legalábbis a támogatók táborába tartoztak. 1848. márciusában Petőfi nemcsak verseket írt, hanem fegyvert is fogott. Általában elmondható, hogy óriási várakozás előzte meg minden cselekedetüket. Hiszen a cél a független Magyarország megteremtése volt. A forradalom elbukott, de a fellángolás nem múlt el, s áthúzódott a XX. század elejére is. 1918-ban is egy független, demokratikus Magyarország és az Európához való felzárkózás késztette az írókat a cselekvésre. Móricz járta a falvakat, Babits a katedrán szónokolt, Krúdy haditudósításokat írt. Mindez annak volt köszönhető, hogy a forradalmárok' és az irodalmárok szándéka találkozott. 1945 a megújulást hozta, sok, akkor fiatal író reményekkel telve nézett a jövőbe. Ez magyarázza a 40-es évek végén keletkezett művek optimista hangulatát. Aztán hamar ráébredtek a költők, hogy a szép álom megvalósítása nem könnyű. Az 50-es évek „esz- mélői” már e felismerésüket vetették papírra. 1956-ban ismét számos író csatlakozott a forradalomhoz, hiszen a cél megint a függetlenség kivívása volt, Európához szerettünk volna csatlakozni. Ezzel sokan egyetértettek. Nyíltan már csak 1989-90-ben teríthették ki kártyáikat az írók. Ekkor a 48-as, 56-os eszmélés gondolatai újra időszerűvé váltak.-Most mintha alább hagyott volna a lelkesedésük. Azok, akik eddig nyíltan politizáltak, visszatértek az íróasztal mellé...- A visszahúzódás egyik oka, hogy módosultak azok az irodalmi eszmék, amelyeket már Petőfi úgy fogalmazott meg: „A néppel tűzön-vizén át”. Az író ma már elsősorban - kizárólag - író akar lenni. Ez a folyamat Nyugaton már lejátszódott, Magyarországon még csak most kezdődik.- Ez mivel magyarázható?- Nálunk hosszú évekig hiányoztak a jó politikai jelszavak, sokszor az íróknak kellett ezeket megfogalmazniuk. A rendszerváltást követően ez aztán fokozatosan veszített a jelentőségéből, az irodalom és a politika különvált. Az egyik út, amit a magyar írók zöme választott, nem szólni bele közvetlenül a politikába. írnak maguknak, egymásnak, no és azoknak, akik hajlandók megvenni, elolvasni a műveiket. A másik út, hogy mindez lelkesí- tőleg hasson az írókra, egyenlőre még várat magára. Reményeim szerint előbb-utóbb a történelmi vágyak, a tények valósággal való szembesítése, az erkölcs kedvező irányú átalakítása, és a .. nemzettudat erősítése - ami mindig is az író emberek egyik legfontosabb feladata volt - ismét szerepet kap.- Ha meg kellene megfogalmaznia a mai „csend” okát, mit mondana?- Van, aki úgy látja, a politika vélhetően kedvező irányba viszi az országot. Van, aki azt gondolja, megkezdődött a politikai útkeresés , ha nem is alakult még ki a jövőkép. S van persze olyan író is, aki „csupán” önmagát kívánja kifejezni, a nyelvre összpontosít. Nincs forradalmi helyzet, az írókat - belátásuk szerint - teszik a dolgukat.-Március 15-e sem a „régi” ?- De igen! Ez az a nap, amikor a világ magyarjai együtt ünnepelnek, függetlenül attól, hogy mely országban élnek. Ennek az ünnepnek még ma hatalmas összefogó, összetartó ereje van, amely nem függ az írók viselkedésétől. Ez az ünnepünk éppen ezért olyan csodálatos, annyira nemzeti. Szalóky Eszter Volt egyszer egy Pilvax Ha ma lennének hazánknak forradalmi iíjai, bajban lennének. Nincsenek olyan helyek, ahol is összejöhetnének. Volt egy hely, Pesten az Úri, később a Koronaherceg, ma a Petőfi Sándor utcában, ahol is a bolthajtásos, szépen berendezett épületben 1838-ban bizonyos Privorsky úr megnyitotta a Café Reneissacne-ot. Amikor kávéslegénye, bizonyos Pilvax Károly vette át az étterem irányítását, megélénkült a forgalom. 1843-tól közönsége költőkből, írókból, jurátusokból, diákokból, művészekből, iparosokból állt. Csupa nyughatatlan, izgága figura, mint volt; Petőfi Sándor, Jókai Mór, Sükei Károly, báró Nyári Albert, Degré Alajos, Bu- lyovszky Gyula, Vasvári Pál. Újságot olvashattak, beszélgettek, tervezgettek, egymás kezéből kapkodták ki az új híreket közlő lapokat. Ők a párizsi Café de Foy szellemét akarták itt megvalósítani. Asztalukat is a „Közvélemény asztalának” nevezték. Jókaiék itt alakították meg a Tizek Társaságát: „Egyesüljünk egy célra mind, adjunk mi magunk egy közlönyt. Kötelezzük magunkat egy évig nem írni máshová”. Most jelentsen ki valaki ilyesmit! 1848. március 14-én kikerült a kávéházra a cégér: „A szabadság csarnoka”. A Tizenkét pontot itt fogalmazták, s elhangzott itt a költemény: „Talpra magyar! ...” Forradalmi ifjak . . . Szörnyű szó lett ebben a században az, hogy forradalom. Különben is. Miért lennének hazánknak forradalmi ifjai? Ez a világ - az Északi sarktól a Déli-ig, az egyenlítőtől északra és délre minden fokon - a lehető világok legjobbika. Nem forradalom kell, csak egy kis kertecske, amelyben krumplit ültethetünk, lehetőleg fólia alá. J. Á. Az 1848. március 15-i pesti polgári forradalmat követően 145 éve, április 7-én Batthyány Lajos miniszterelnök vezetésével megalakult az első független, felelős kormány 100, 50, 5 éve írták Március 15. a krónika tükrében A Vasárnapi Újság címlapján száz évvel ezelőtt a még élő "márciusi ifjak" - Jókai Mór, Vajda János, Degré Alajos és Dobsa Lajos - arcképét közölték az ünnep, március 15. alkalmából. Áz Országos Széchenyi Könyvtárban fellelhető korabeli újság megsárgult lapjain Vajda János vezércikkében e? áll: „Nem tudom, meddig tart 48 márczius idusa ünnepeltetésé- nek szokása. Talán a félszázados forduló után meg is szűnik ... Annyit látok, hogy jelenleg másminők az élő ivadék író eszményei: szerencsés kapaszkodók, okos önzők, akik házakat építenek, jószágokat vesznek és még a költők is jól megválogatják kit, mit énekeljenek meg?” Ötven évvel ezelőtti, 1945. március 15-i dátummal a könyvtár raktárainak mélyén a Szabadság lelhető fel. Az újság szerkesztője, Darvas József vezércikkében a következő sorokat vetette papírra: „1848 óta az első szabad Március ... Romok között, elpusztult falvak és városok, egy szétdúlt ország kövein állva, új Mohácsot megszenvedve, s mégis felfénylő szemmel és forró bizakodással köszöntünk Téged, szabadságvágyunk vezérlő csillaga. Zászlóink lerombolt falakon, üszkös, tört gerendák között lengenek. Szétdőlt házak téglaporát, elhamvadt otthonok pernyéjét szórja szemünkbe a lábadozó márciusi szél, de szomjasabb lélekkel és égőbb reménységgel soha nem hajoltak fényed felé magyarok, mint mi, ezen a külsőségekben fénytelen ünnepben.” Ä közelmúlt történelmét, a rendszerváltáshoz kapcsolódó 1990-es március 15-ét a Magyar Nemzet krónikásai így örökítették meg: „Március 15-ét ünnepelve búcsúztak a képviselők. Ünnepélyes hangulat fogadta a honatyákat az ülésen. Ót esztendős ténykedésük alatt alighanem először fordult elő, hogy nem a „cselédlépcsőn”, hanem a főlépcsőn vonultak be a Tisztelt Házba. Már akik. Mert 44 honatya nem tartotta szükségesnek, hogy elbúcsúzzon attól a politikai küzdőtértől, ahová őket egykoron azért választották, hogy rábólintsanak a felettes politikai akaratra.” Elválaszthatatlan tulajdonod Például: 1848. március 15. Rózsa Endre: Az idők messzibe vessző kezdeteitől az óraszerkezetek önismétlő és önmagát unó forgásáig. Végtelen idő, kozmikus idő. Negatív idő; mikor az óra úgy jár, minthogyha folytonosan kivonna valamit a már létezőből. Nagyképűek és felemásak ezek a fogalmaink. A világmindenség, a mi bolygónk, az élet megjelenését a gerinces állatok és az emberszabásúak (stb.) kialakulását törzskönyvező. Hol marad akkor az emberiség - legalábbis egyelőre - véget nem érő története, a népek, nemzetek eredete? Megszülettél egyszer, tehát attól kezdve kikerülhetetlenül szülöd a világot te is. Tudnod kell: amit átélsz, elszenvedsz vagy vétót emelsz rá, a legszemélyesebb ügyed. Egyszersmind a legméltóbb és legbagatellebb források összessége: az egyszemélyes történelem. Mondjuk, 1848. március 15. Volt-e Petőfinek erős gyomorégése, amikor a múzeumnál összegyűlt tömeg előtt a Nemzeti dalt szavalta el? Jókai milyen „tengerszemű hölggyel” álmodott aznap éjjel? Széchenyi milyen baljóslatú lázálmokkal viaskodott? Hajnalban, amikor ásítozva és kialvatlanul Vasvári Pál fölkelt, végül is melyik zakó és nadrág fölvétele mellett döntött - tekintettel az esőre álló, borongós, szemerkélő időre? Mindezeknek a dolgoknak a leírt történelmen kívül óriási szerepe van. Most egy hirtelen ötlettel és váltással: gondolnál-e arra, hogy tegnapelőtt Csíki Zolival összefejeltetek, és három kapocscsal fogták össze a bal homlokod - most, amikor október harmincadika van, 1956 (mellesleg éppen a születésnapod), és Nagy Imre ünnepélyesen komoly hangját hallgatod a rádióban „Magyarország örökös semlegességéről és függetlenségéről”? Tudod-e, mit jelent az, hogy Szabó Palival sírva fo- gadkoztok egymásnak, hogy „ezt az oroszok egyszer meg- keserülik”, mert ugyancsak ötvenhat van, és november negyediké, s a Rákóczi Katonaiskolára szegzett toronnyal három Joszif Sztálin-tank is áll Mátyásföldön? Nektek, akik alig értitek meg, hogy az iskolát távollétetekben - a kislányoknál jártatok elbúcsúzni - egyszerűen, szélnek eresztik, „davaj, davaj” - hangzik mindenfelől? Emlékszel, hogy a nép, aki eddig csak „pizsamások”-nak nevezett benneteket, most aggódva és féltve figyelmeztet: „ne menj, kisapám, ne menj az iskolába vissza”, s te ennek ellenére bemégy; egy árva lélek sincs sehol, csak a kifosztott kantin árválkodik temérdek zöld, piros és fekete színes ceruzákkal, mert minden mást elvittek? Máig is érzed a sors keserű fintorát abban, hogy 56 november kilencedikén az iskola termékraktárában Burián-növendék- kel találkozol, s ő azt mondja: „lopok az alesnek egy kis krumplit vacsorára” - az ales akkor iskolaparancsnokunk; Oláh Istvánnak hívták. Altábornagy már, amikor kinevezik honvédelmi miniszterré . . . Meghalt azóta. Különben tőle hallgattuk a szovjet egyenruhafajták leg- lakonikusabb apológiáját: „Elvtársak, a gimnasztyorka nem szép, nem elegáns, csak roppant katonás.” Mindenkihez hozzászegődik, lerázhatatlanul, és minden pillanatában vele van a személyes történelem. Ki hiszi el például azt, hogy október 23-án - szintén 56-ot írtunk - körülbelül úgy fél öt tájt, már halálra ítélt is voltál? Saját iskolátokban G., a géhás alezredes hozta ezt a döntést. A felsorakozott nyolc szakasz - ennyi volt az évfolyam létszáma, több mint kétszáz ember - zúgolódva és felháborodva tiltakozott a döntés ellen. A magas rangú katona végül is eltekintett a képviselők, az öt rákóczista kivégzésétől (mindez ma torokszorító, feledhetetlen élmény a szolidaritásról...) Sajnos, a mi egyszemélyes történelmünkhöz az a képzet fűződhet leginkább, hogyan lehet történelmet nem csinálni. Pedig . . . 1962. márciusában az Eötvös Kollégiumban, a Ménesi úton négyünket bíztak meg azzal, hogy március idusáról megemlékezzünk. „Volt egy ország valaha régen, /Negyveny- nyolcnak szép idejében,/ S ez a szép ország elveszett” - csengenek fülembe vissza Ady szavai. Én is szavalok - magnóról, persze: „Emléke vak ünnep, s e mái napok / Szűk folyosóin a lámpák úgy lobognak, / Mint az olcsó gyertyák.” (Babits: Petőfi koszorúi.) Aztán már egyre karikaturisz- tikusabb formákat ölt az életedben az, ami önmagában véve szigorúan emberi és lényegi. 1968. augusztus 21-e van.Á rádió reggeli hétórás híreiből értesülsz róla, hogy bevonultak a magyar csapatok Csehszlovákiába „testvéri segítségnyújtás” címén. A döbbenetét és a felháborodás minden eddiginél magasabbra csap. „Tennünk kel valamit!” - határozzuk el magunkat a barátaimmal, s ki is megyünk délután a Népstadion útra tüntetni, persze, még egyszerű ceruzát és papírt se viszünk, hogy valamivel odafir- kantsuk, mi és kik ellen tiltakozunk. Tüntető azonban nincs egy szál se a közben ,sa csehszlovák nagykövetség előtt. Legföljebb egy-két gyanúsan éppen arrafelé nyüzsgő melegí- tős alak .. . Elkeseredésünkben aztán a Thököly úton lévő Stefánia cukrászdába megyünk be. Természetesen - sörözni... A szabad ég alatt, a kerthelyiségben telepedünk le. A nyakánál és a mandzsettájánál fekete - egyébként fehér kámzsaing van rajtam. Élénken vitatkozunk, amikor se szó, se beszéd, csúnya pontot ejt rám az egyik galamb. A természet csúfondáros kajánságát érzed ebben a gesztusban. Kádár Jánosnak három halálos bűne volt. Először: belügyminiszterként ő írta alá Rajk László letartóztatási parancsát. A második: szovjet szuronyok élén támadt a védtelen országra. A harmadik: a Nagy Imre-per lezárása az ismert kimenetellel. Még jobban elszömyedsz, és negyedik égbe kiáltó halálosbűnéül rovod fel Kádár Jánosnak azt, amit csak 88 kora őszén tudsz meg te is: a „halálra érlelt” magyar fiatalembereket, akik úgy töltötték be felnőtté válásuk szép évfordulóját, hogy kivégezték őket. A mi korosztályunknak is hasonlóan kedvezett a sors, a pálya. Hallgatva és hangosan kimondva vádoltuk mindazt, ami harsogóan agresszív volt velünk szemben. Tudtuk: ez a nép olyanfajta náció, aki nem enged a 48-ból, s nem engedhet egy szikrát se 56 örökéből. Ki gondol ma már arra, honnan származik az, hogy sörrel nem koccintunk? Haynau hóhérjai kedélyesen kvaterkázgattak a búfelejtő sör mellett. Haynau emlékét torolja meg mindmáig a magyar hagyomány, amely - úgy látszik - minden huszadik századi tragédiánkat is át meg át szövi - létezik és van csodálatosan. Megszülettél egyszer, és te naponta szülöd magadban a világot. Óráról órára, pillanatról pillanatra. Ez a legprivátabb, s egyszersmind a legközönségesebb ügyed - az egyszemélyes történelem. Elválaszthatatlan tulajdonod. A i > 4 4
