Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)
1995-02-03 / 33. szám
10 üj Dunantüii napló A hét témái 1995. február 3., péntek TÉRJÜNK A TEENDŐINKRE, LEGFÁJÓBB GONDJAINK MEGOLDÁSÁRA! OROSZ KIHÍVÁS A pénzügyminiszter távozása Az történt meg, ami elkerülhetetlen volt. Számomra már jó egy éve, még az első fogalmazványok olvasásakor kiderült, hogy a Békési-program és az MSZP tartósan nem férhetnek meg egymással. Pedig akkor még nem volt várható, hogy a választásokon abszolút többséget érnek el és egyedül is képesek lesznek a kormányalakításra. Gondoltam, jó program ez, mert az SZDSZ sem írt volna mást, tehát adva van a koalíciós szövetséges. A győztesnek, de az abszolút többség alatt maradó pártnak is tudnia kell: a rossz házasság is jobb, mint a magunkra hagyatottság. Erre gyermekkorom falvai megtanítottak. Ott ritka volt a válás, mert lehetetlen volt egyedül gazdálkodni. Nem ismerte fel Békesít emberileg sajnálom, mert őszintén hitt abban, amit programként megfogalmazott. Ebben a hitében megerősítették azok, akiket ő egyedül szakértőknek tartott, vagyis azok, akik már a rendszerváltást megelőző évtizedekben is beváltak az államapparátusban. Nem lett volna a miniszter ennyire egyoldalú, ha felismeri, hogy azok is lehetnek szakértők, akik az elmúlt évek során meggazdagodtak azáltal, hogy munkaalkalmat teremtettek. Még nagyobb hibát követett el azzal, hogy nem hallgatott a pártjára, a választóira, azokkal szemben is mereven ragaszkodott hitéhez. Nem ismerte fel, hogy egy abszolút többséggel rendelkező szocialista párt első gazdasági emberének nemcsak a nemzetközi és a hazai bankárokra és gazdasági bürokratákra kell hallgatnia, hanem a közvéleményére is. Nemcsak nemzetközi hitelezői elvárásoknak kell megfelelni, hiszen nagy a szegénység, nagy a munkanélküliség, felháborítóan nagyok és érdemtelenek a jövedelemarányok. Márpedig, a nagy többség számára az utóbbiak elfogadhatatlanok. Elfelejtette, hogy a mi demokráciánk már elég erős ahhoz, hogy ne lehessen a többség ellen, a kisebbség érdekében kormányozni. Békési ugyan azt hitte, hogy ő a többség érdekében teszi azt, amit tett, illetve tervezett, de nem vette figyelembe, hogy a demokrácia azért a legjobb társadalmi forma, mert a többség akarata ellenére nem lehet tartósan hatalmon maradni. Antiszociális politika Ez az ország kétszáz éve azért szenved, mert nem azt csinálja a vezetés, amit a közvélemény elvár, hanem azt, amit az esetek többségében a vezetés saját érdekének tart, vagy azt, amit a többség érdekében erőszak árán is meg akar valósítani. Békési maga, ha vezérkarának többsége nem is, feltétlenül a második csoportba, a kivételek közé sorolható. De tegyük hozzá: a népekre csapást nemcsak azok hoztak, akik az embereket önző céljaik érdekében kihasználták, hanem azok is, akik erőszakkal akarták őket boldogítani. Veszélyt látok abban, hogy Békési korán kibukott. Az általa vallott politika antiszociális karaktere még nem vált mindenki számára világossá. A neoliberális gazdaságpolitika hívei még nélküle is uralhatják a gazdasági irányító posztokat. Csak azok sokkal opportunistábbak, kevésbé lesznek merevek, tehát a megkezdett gazdaságpolitika a szocialista párt és a közvélemény nyomásával engedményeket fog tenni, nem lesz olyan merev, de tovább folytatódik. Márpedig egy hibás gazdaságpolitika annál nagyobb kárt csinál, minél leplezettebben működik. Akkor lennék nyugodt, ha az MSZP gazdaságpolitikájában a munkanélküliség, a szegénység elleni harc fontosabb lesz annál, hogy mit ír rólunk a nyugati bankvilág sajtója. Miért vagyok a neoliberális gazdaságpolitika ellen, mikor ez uralkodik a sikerekben gazdag, irigylésreméltó nyugati világban? Elsősorban azért, mert a Nyugatnál is sikeresebb távol-keleti országokban nem ez uralkodik. A kibontatkozás kezdete? A nyugati sikereknek tehát nem a neoliberalizmus az oka. Nem ártana, ha a magyar politikai életben, különösen annak baloldalán a reálgazdaságot kezelő gazdaságpolitika is hangot kapna. Másodsorban: egészen más gazdaságfilozófiára van szükségük az utolérni akaróknak, mint az élenlevőknek. Az ökölvívók már régen tudják, hogy nem jó, ha nincsenek súlycsoportok, ha a a könnyűsúlyúakat egy szorítóba kergetik a nehéz- súlyúakkal. Harmadsorban: más módszerre van szükség a kiegyensúlyozott és dinamikusan fejlődő gazdaságban, mint abban, amelyik átalakulóban és mély válságban van. De nem akarok tudományos fejtegetésbe bonyolódni. Békési távozása jó hír, mert az ment el, aki a demokráciában nem a többségre, nem a választókra, hanem a nehéz körülmények között is jól élő főtisztviselőkre hallgatott. Az MSZP azt a politikusát menesztette, akinek a népszerűsége a legjobban csökkent. Nem a válság, hanem a kibontakozás kezdete az, ha a többségi párt a tagságának és választóinak az elvárását köveit. Térjünk a teendőinkre, legfájóbb gondjaink megoldására. És nyugtázzuk a történteket ázzál, hogy leváltottak valakit, akinek az volt a meggyőződése, hogy ő jobban tudja, mire van szüksége a pártjának és a népnek, mint maguk az érintettek. Kopátsy Sándor Az infláció „műhelye”? Inflációt, azaz a fogyasztói és a termelői árszínvonal folyamatos emelkedését a kormányzat a termelők, a befektetők, és a fogyasztók többé-kevésbé tevékeny közreműködésével alakítja. A mind drágább termékek és szolgáltatások megvásárlásához több pénzre van szükség, a többletet egyfelől a jegybank teremti meg, másfelől a háztartások, a cégek „hozzák forgalomba”. Előbb a jövedelmükből csak kevesebbet takarítanak meg, később a „vésztartalékaikat”, a betétjeiket is felhasználják!, így a korábban megtakarított pénz is bekerül a fogyasztási cikkek forgalmába. Ez növeli a keresletet, s változatlan kínálat esetén természetesen újabb áremelkedést vált ki. Ez a folyamat még akkor is így működik, ha az állam a költségvetés deficitjét a megtakarításokból, s nem többletpénz-ki- bocsátásból fedezi, mint általában nálunk szokás. A megtakarításoknak ugyanis az volna a „hivatásuk”, hogy a fejlődéshez elengedhetetlen beruházások forrásai legyenek, kapacitásokat és készleteket növeljenek, és ne a fogyasztási cikkek, hanem a beruházási javak piacán jelentkezzenek vásárlóerőként. Az állam „tudathasadásosan” viszonyul az inflációhoz. Pillanatnyi érdekei az infláció gerjesztéséhez fűződnek, ugyanakkor minden józanul mérlegelt távlati érdeke ellene szól. A pillanatnyi érdekek között előkelő helye van annak, hogy az infláció lehetővé teszi a jövedelem újraelosztását. A reálkeresetek mérséklődése kisebb konfliktussal jár, mintha a névleges jövedelmekhez kellene hozzányúlni. A forgalomba kerülő több pénz növeli az állam névleges bevételeit, hiszen bezsebelheti a kibocsátott pénz névértéke és előállítási költségei közötti kü- lönbözetet is. Az árakat lassan követő béremelkedés révén pedig olyan jövedelmek is magasabb adósávba lépnek, amelyek csak névlegesen nőttek egy korábbi adószint fölé, anélkül, hogy tulajdonosuk reáljövedelme egyetlen fillérrel gyarapodott volna. Ám a mélyebb és tartósabb érdekek az infláció ellen, a stabil pénz mellett szólnak. Megalapozott, tartós növekedés elképzelhetetlen viszonylag szilárd pénz nélkül. Ha tartósan nincs növekedés, az ország elveszíti versenyképességét, csökkennek a külkereskedelemből eredő bevételei, elriadnak a befektetők, állandósul a tömeges munkanélküliség. Az egy helyben topogó, vagy csökkenő nemzeti jövedelem mellett lehetetlen eleget tenni annak a szociális gondozó és kiegyenlítő szerepnek, amelyet az államtól joggal elvárnak az emberek. Ezért szakadatalan küzdelem folyik az inflációban érdekelt illetve ellenérdekelt körök között. Szüntelen változnak az erőviszonyok, s e változásoktól függ, hogy az állam inflációt geijesztő, vagy azt fékező intézkedéseket hoz-e. A Magyar Nemzeti Bank, amelyre a törvény a pénz értékállóságának megőrzését bízta, sajnos egymagában nem képes e csatát eldönteni. Bácskai Tamás Itt a hideg béke Az amerikai elnöknek és külpolitikai tanácsadóinak - ha akarják, ha nem - be kell lát- niok, hogy az Oroszország vonatkozásában folytatott politika kicsúszott kezeik közül és a fejlemények láttán az eredetileg pártjukhoz húzó jeles szakértő, Zbigniew Brzezinski kijelentette: „Az orosz ügy Amerika erkölcsi tekintélyének temetője lett.” Cohen professzor - a másik országos nevű szaktekintély - arról beszélt, hogy a moszkvai történések Amerika legnagyobb külpolitikai katasztrófáját jelentik a vietnami háború óta. Ezen mindketten azt értik, hogy a csecsen válságban Amerika a tétlen megfigyelő szerepére szorítkozott, s ezt azzal indokolta, hogy orosz belügyről van szó. A Washington által kívánatosnak tartott és jelentős beruházásokkal támogatott oroszországi demokratizálás valóban belügy, ám ezt a felfogást a történtek tükrében felül kellene vizsgálniuk. Csakhogy Washington és szövetségesei a hidegháború vége óta nem rendelkeznek összefüggő, a válságokat túlélő és stratégiailag megalapozott Oroszország-po- litikával. Ehelyett egyszerűen Jelcin személyét támogatták, minden ismert gyengéjével és kiszámíthatatlanságával. Mostanra azonban ez olyan helyzetet eredményezett, amelyet jól jelképez Gore alelnök legutóbbi kijelentése: „Jelcint nem mint személyt, hanem mint Oroszország demokratikusan választott elnökét támogatjuk”. Jelcin azonban nemcsak Cse- csenföldön sértette meg a partnerséget. Az általa beharangozott „hideg béke” már meg is kezdődött azzal, hogy Moszkva Szaddam Húszéin iraki elnökkel flörtöl és támogatja a szer- beket Boszniában. Oroszország szükségesnek látta, hogy figyelmeztessen: a világot nem lehet egyetlen központból, azaz Washingtonból irányítani. De hogyan reagál minderre az Egyesült Államok? Az amerikai külpolitika Vietnam óta talán legsúlyosabb döntése előtt áll: féken tartsa-e az orosz medvét, vagy hagyja táncolni... távol Amerikától? Heltai András Nyitott kérdés: lesz-e megállapodás? A szakszervezetek borúlátók Nagy Sándor, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének elnöke a minap azt mondta: egyáltalán nem biztos, hogy megszületik a társadalmi gazdasági megállapodás.-Miért borúlátó? - kérdeztük az elnököt.-Az 1995. évi költségvetési és adótörvényeket a nyomasztó egyensúlyhiány szellemében fogadták el. A megállapodást előkészítő tárgyalásokon igyekeztünk a költségvetés helyzetét alapjaiban befolyásoló kérdésekben megértést tanúsítani, cserébe azt vártuk volna, hogy az egyensúlyi, pénzügyi kérdésekhez nem kapcsolódó ügyekben - az érdekegyeztetés feltételrendszerének ldalakításában, a privatizációs szabályok kimunkálásában - megértőbbek legyenek a tárgyaló partnerek. Ennek azonban sok jelét nem láttuk. Ha mégsem születik meg a megállapodás, ez lesz az alapvető oka.- A minimálbérek kérdésében megszületett a megegyezés.- Igen, mert egyetértésre jutottunk abban, hogy ha létezik Magyarországon olyan munkahely, ahol napi nyolc óra alatt nem kereshető meg az általunk ajánlott 13 200 forintos minimálbér, akkor ennek az elképesztő helyzetnek a gazdasági okait kellene megvizsgálni, nem pedig a minimálbért visz- szautasítani. A minimális jövedelem nevéből is adódik, hogy a napi nyolc órai munkának legalább a megélhetés alapjául kellene szolgálnia. Ettől sajnos a mai minimálbér nagyon messze van, de az emelést így is jelentősnek tartjuk.- Mi történne, ha végülis nem születne megállapodás?- Az ország ettől még „működne”, csak sokkal nehezebb politikai helyzettel kellene számolni. Minden megállapodásnak az a lényege, hogy nehéz ügyekben a partnerek befolyásolni kívánják a másik álláspontját és cserébe megértést tanúsítanak a másikkal szemben. Ha nem jön létre az egyezség, akkor veszélybe kerül annak a lehetősége is, hogy közmegegyezéssel juthassunk túl a nehéz időszakon. (koós) Miért a sok gyógyszer? FOCIZSARUK Szuperdöntő Londonban, rendőri felügyelettel Felborzolta a kedélyeket a gyógyszertámogatási rendszer átalakítása. Elsősorban persze az, hogy jóval többet kell fizetnünk a pirulákért, de nem sokkal könnyebb lenyelni egyik-másik indoklást sem. Például azt, hogy az áremelés egyik oka a túlzott gyógyszer- fogyasztás. Ezt persze a statisztikát pontosan mutatják, csak azt nem, mi lehet ennek az oka? Nem vagyunk eléggé „kulturált” betegek, s a legkisebb baj esetén is marokszámra szedjük a medicinákat? Nagyon „engedékenyek” az orvosok, s ha a paciens szinte kész listával áll eléjük, inkább felírják az összes kívánt gyógyszert, mintsem vitatkozzanak vele? Nem elég korszerű az orvoslás, vagyis akkor is kémiai szereket alkalmaz, ha más, modernebb gyógymódok is akadnak? Ez is, az is igaz, de azt vizsgálta-e már valaki, hogy a vírusok, bacilusok és egyéb kórokozók mellett miért vagyunk oly sokszor rászorulva a gyógyszerekre? Erre a kérdésre rövid a válasz: az önpusztító életmódunk miatt. S ebbe a túlfeszített munka, a túlságosan gyors élettempó, a pénz utáni hajsza épp úgy beletartozik, mint a családi feszültség, a nehéz megélhetés, a munkanélküliségtől való félelem vagy a környezeti ártalom. Ki narkotikumokban, alkoholban, ki a gyógyszerek kábító hatásában keres (talál?) menedéket. Mentségül szolgál ez a magyarázat? Nem, de figyelmeztetésül igen: ha nem próbáljuk a közállapotainkat fokozatosan egészségessé tenni, akkor nap mint nap - jelképesen és a valóságban is - le kell nyelnünk a keserű pirulákat. Az elmúlt hétvégén ismét focitragédia történt, ezúttal Itáliában: a Milan Genoa elleni, Genovában lejátszott (pontosabban a tragikus esemény miatt a félidőben lefújt) meccsén a milánói vendégszurkolók leszúrtak egy helyi szurkolót, aki sérüléseibe belehalt. Nem csoda, hogy a szerda esti, londoni Szuper Kupa mérkőzést különleges biztonsági rendelkezések előzték meg, hiszen éppen a Milan (mintegy nyolcszáz fanatikus szurkolójával) látogatott el az angol fővárosba, hogy megmérkőzzön az Arsenallal. A régi szép időkben a focidrukkerek legfeljebb egy zacskó szotyival a zsebükben mentek ki a meccsekre (bár tavaly, különös körülmények között a szotyolás zacskó is a partjelző elleni fegyverré változott egy magyar bajnokin) - manapság nem ritkán késsel, tenyér- boxerrel vagy riasztópisztollyal. Angliában a „huligán” szót immár nekik, az elvadult fociszurkolóknak tartják fenn. A nyolcvanas évek elején tűntek fel a „harcos rajongók” a lelátókon, s megfékezésük eleinte lehetetlennek látszott: emlékezhetünk, 1985-ben Brüsszelben, az EK döntőn 39-en haltak meg, és 600 sebesült maradt a pályaszélen (akkor angol-olasz összecsapás volt - a lelátókon, ahelyett, hogy a pályán küzdött volna meg egymással az angol és az olasz labdarúgócsapat.) A sportvezetők pontosan tud- ták-tudják, a foci túlságosan komoly üzlet ahhoz, semhogy megengedhessék az effajta csatározásokat. Manapság, amikor például a Manchester United 11 millió dollárt fizet egy Andy Cole-ért, a pénz dönt, s nem a drukker-hevület. A stadionokat átépítették, a jegyárak az égbe szöktek, de ami a legfontosabb, rendkívül szigorú biztonsági előírásokat vezettek be. Angliában 92 profi focicsapat verseng évről-évre a ligagyőzelemért - és 92 elvakult szurkolócsapat a dicsőségért. Egy szezonban, ha az összes mérkőzést figyelembe vesszük, a nézők száma eléri akár a tízmilliót is. Micsoda bevétel, micsoda veszélyek . ..! Az Angol Nemzeti Nyomozóiroda ezért hozott létre egy külön fociügyosztályt, amely a mérkőzések tisztaságáért felelős, csak épp nem a pályán, hanem a lelátókon. Videokamerával rögzítik minden meccs nézőközönségét, hogy kiszűijék a bajkeverőket. Peter Chapman, az ügyosztály vezetője úgy nyilatkozott, hogy már közel hatezer „fociőrült” nevét és arcát tárolják a komputereikben. A számítógépes Ki kicsodából egy pillanat alatt kiderül, ha valamelyiküket korábban már letartóztatták, vagy kitiltották egy stadionból. De így is nehéz a rendőrök dolga: ezek a „harci kakasok” éppoly komolyan veszik a játékot, mint a harcot. „A tévhittel ellentétben, a bajkeverők többsége nem munkanélküli, erőszakos tinédzser - mondja John Williams, a Lei- cesteri Egyetem futballkutatója. - Itt családos, megállapodott emberek „ölik” egymást csapatuk zászlaja alatt. Számukra a harc ünnep. Élvezetet, kikapcsolódást jelent.” Minden csapat mellett-felett egy „focizsaru” őrködik, aki a felügyelete alá tartozó huligánokat vigyázza. Csakhogy, Chapman szerint, hiába ügyelnek a stadionokban, ha a bunyó a mérkőzés végeztével tör ki - hazafelé menet a metrón, vagy a kocsmában. * 4 4 4 i I
