Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)
1995-02-25 / 55. szám
1995. február 25., szombat Irodalom - Művészet uj Dunámon napló 11 Egy értékes pontocska az univerzumban Vaskos filmtörténeti könyv és világatlasz hever egymás mellett albérleti szobájának asztalán. Wertig Tímeának, a Pécsi Nemzeti Színház fiatal művésznőjének életében a színházé ugyan a főszerep, de szabadidejében ezeket is szívesen forgatja. Német csengésű neve azt jelenti: értékes. Az olvasás mellett, ha teheti, kerékpárra ül vagy uszodában tempóz.- Mindenkinek megvan a maga bogara - mondja, miközben az asztalon pakol. Vonzódom a misztikus témákhoz, érdekelnek a világ nagy rejtélyei. Most épp A Titanic pusztulását olvasom. Nézd csak - lapozza föl atlaszát -, berajzoltam a Bermuda-háromszöget, körülbelül itt lehet. Egyszer szeretnék eljutni oda. A filmtörténeti könyvet pedig azért vettem, mert imádom a mozit. Bunuel a kedvenc rendezőm, de „mindenevő” vagyok, amit tudok, megnézek. Az utóbbi időben sok olyan filmmel találkoztam, amelyben őze Lajos játszott. Színpadon nem láttam, de a vásznon annyira megragadott, hogy ő lett a példaképem.-Mikor „fertőzött meg” a színház?- Nem tudom pontosan. Folyton-folyvást énekeltem. Iskolás koromban különböző kórusokba jártam, mindig mindenben szerepeltem, de sosem voltam sztárolt gyerek, mást kiáltottak ki „ügyeletes zseninek”. Életem első tíz évét Salgótarjánban töltöttem, mert apu Jukio Misima: Sade márkinéjában Saint-Fond grófnő alakítója Wertig Tímea (balra), partnere Baskó Tünde Müller Andrea felvétele az SBTC-ben focizott, balhátvéd volt, anyu pedig pedagógus. Az általános iskola negyedik osztályát már Miskolcon kezdtem. Az egyik, akkoriban divatos kulturális seregszemlén mi egy húszperces mini-musicalt, a Lusta Katát adtuk elő. Én kaptam a címszerepet. Fő áriám a János vitézből vett „Kukorica közt születtem” című dal volt, de a darabban, miután a tárgyak móresre tanítottak, azt kellett énekelnem, hogy „az én nevem szorgalmas Kata”. Óriási sikert arattam, a szüleimnek mindenki azt mondta: ez a kislány egyszer még színésznő lesz!- A jóslatuk bevált. . .- Számomra sosem volt kérdés, mi lesz belőlem. Már az általános iskola végén azt számolgattam, hogy abban az évben, amikor majd érettségizni fogok, indul-e operett-musical szak a Színművészeti Főiskolán. Elsőre fölvettek. Ma már kicsit sajnálom, hogy nem prózai tagozaton végeztem, mert azokat a fortélyokat, technikai tudást és gyakorlatot, amit ott megszerezhet az ember a négy év alatt, nekem most egyedül kell megtanulnom, a magam küzdelme árán.-Két éve végeztél. Mielőtt tavaly Pécsre szerződtél, hol játszottál?- A főiskola alatt végig a Madách Színházban voltam gyakorlaton. Szerettem és ismertem mindenkit, s úgy gondoltam, a diploma után az első évet ott töltöm. De végzett színészként kevesebbet játszottam, kisebb szerepeket osztottak rám, mint korábban. Körbenéztem hát a színházi és a földrajzi térképen, hogy mi jöhet szóba. Pécs mindig álomváros volt számomra. Huszonegy évesen jártam itt először, s akkor határoztam el: ha vidékre szerződnék, csakis ide jönnék szívesen. Balikó Tamás már korábban hívott. A Madách Kamarában rendezett is A vád tanújában, így jól tudta, mit vállal, amikor leszerződtet.- A Sybillben szubrett vagy, a Sade márkiné előadásain komoly prózai szerepet játszol. Melyiket szereted jobban ? Fotószobrok és a zokni Harnóczy Örs fotókiállítása a Pécsi Kisgalériában Egymásra tornyosuló térdek, sugárzó hátak, kígyózó gerincek, hegy vonulatként magasodó ujjhegyek, egymásnak feszülő, átlósan lefutó vonalú lábszárak, férfiak és nők dirib-darabjai fénylenek elő a méteres képek sötétjéből Harnóczy Örs eleinte meghökkentő (Fotószobrok és a zokni) című kiállításán a Pécsi Kisgaléria egyik termében. A szigorúan szerkesztett, tovább már alig redukálható test- rész-fotószobrok Harnóczy által választott absztrakciójának foka a szükséges mértéken innen van, még nem teljesen elvont és kiüresedett, de már nem natura- lisztikus, egyedi és azonosítható. Bár a kilencszer tizenkettes negatívról készült nagyméretű nagyítások némelyikén megjelenő ugyancsak nagyra növesztett bőrhibák az absztra- hálásból fakadó izgalmasan több-olvasatú formációkat egy- csapásra leleplezik, elszegényítve a képek jelentéstartalmát, egyértelműen azzá minősítve, amik eredetileg is voltak. Ha ennek ellenére az ember jártában-keltében kellő mértékben feltöltődött az egyébként nagyon szép, méternyi fotószobrok látványával, s a mezítelen emberi testre a kellemes, lágy meleg kiállítóteremben is csak egy kis borzongással tud pillantani, akkor átballag a másik helyiségbe, hogy egy kis plusz hoz jusson. A pluszt aztán némi kis keresgélés után meg is leli: a zokni ugyanis ott van a súrlófényben álló, Körtvélyesi fotográfusra támaszkodó, szobrot mintázó ruhátlan hölgy alsó végződésén, azon a hölgyön, akinek éppen a szeme vonalát metszi a felső képszél, ahol a finom, szabálytalan, márványos vonalak, a Polaroid oldatainak véletlenszerű munkálkodása varázsolja az arcot különössé és bizonytalanná, mintegy ellenpólusául Körtvélyesi fotográfus acélos tekintetének. Az ebben a teremben bemutatott tizenkilenc derék polgár - művészek, irodalmárok, újságírók, kereskedők és egyebek - fotója a legjobb ilyen jellegű fotográfiákra emlékezteti a nézőt a fotótörténet kezdeteitől napjainkig. A módszerek persze a legkülönfélébbek, volt aki kerülte a beavatkozás minden módozatát, mások ugyan meghagyták a látványelemeket eredeti összefüggésükben, csak a tónusértékek, vagy az élesség-életlenség változásaival teremtettek az eredetihez képest másfajta képet, s voltak, akik átvagy megrendezték a valóságot. Mint például Juszuf Karsh, világnagyságok fényképezője, aki műtermi körülményeket teremtett a különböző helyszíneken, s az április végi, Moszkva-kör- nyéki langy melegben bundába öltöztette Hruscsovot, hogy a képen a kemény orosz telek hangulata is felidéződjék. Harnóczy azonban műterembe vitte tizenkilenc emberét, ahol egy egyszerű háttér előtt magukra hagyva teremtett számukra lehetőséget arra, hogy megküzdjenek a fényképezőgép agresszivitásával. Némelyiküknek lehetősége volt arra, hogy egyéniségének, szakmájának, hivatásának megfelelő kellékekbe kapaszkodhasson, míg mások csak önmagukra számíthattak. S hogy a kellékekre nem feltétlenül volt szükség, azt bizonyítja több remek portré, mint az egyensúlyából kibillentett Tresz ruhatervezőé vagy Wallinger újságíróé, akinek arcáról leolvasható az egész kelet-közép, vagy közép-kelet-eu- rópai történelem és kultúrkampf minden rezdülése. A kellékek ugyanakkor fölöslegesnek és erőltetettnek bizonyulnak néhány esetben, így például a sétapálcák Rippl vendéglős kezében, a gitár Kálóczy dohány- és gyarmatáru kereskedő mögött, de másutt, mint Csoszó fotográfus, Jegenyés üvegművész vagy Weber zeneszerző esetében, jól funkcionálnak. Ugyanakkor viszont fel kell hívni Pinczehelyi képzőművész figyelmét arra, hogy bár kétségkívül nem any- nyira attraktív, mégis eredményesebb, ha hosszában és nem keresztben próbálja lenyelni az egyébként festéshez használt ecseteit. Cseri László- Operettet utoljára a főiskolán, az első félévi rostavizsgán énekeltem. A musical és a jazz műfaja közelebb áll hozzám. Furcsa is volt, hogy Pécsett szubrettként mutatkoztam be. Értékkülönbséget nem teszek zenés és prózai feladat között. A munka nehézségi foka más. Az operett fizikai, a prózai szerep szellemi fáradtsággal jár. Élvezem, hogy esténként eltérő karaktereket játszhatok. Még főiskolás voltam, amikor a József Attila Színház bemutatta A Pál utcai fiúkat - csupa női szereplővel. Azóta is műsoron tartják, s vendégként továbbra is én vagyok benne Csónakos. Akárhányszor játszottam is egy-egy szerepet, nem éreztem azt, hogy készen vagyok vele. Mindegyik egy-egy befejezetlen mondat, amit csiszolgatok, érlelek magamban. A próbák során abból adódik a legtöbb gond, hogy sokáig úgy tűnik, nem fejlődik bennem a szerep. Pedig belül iszonyatos forradalom zajlik. Magamban próbálok ki minden variációt, s csak azt mutatom meg, amelyik szerintem a legjobb. Vágyom már egy olyan nagy feladatra, amelyikből kiderülne, végig tudok-e vinni egy figurát úgy, hogy íve legyen az alakításnak. Vajon mire vagyok képes akkor, ha rajtam áll vagy bukik az előadás? Úgy érzem magam, mint egy pontocska az univerzumban, aki jön-megy, keresgél, kutat: hol, merre lesz az ő biztos helye? Csató Andrea Szamosi Mátyás: Emlék Nem volt soha gyerekszobám, nem széken ültem, csak lócán, udvarunknak kerítése nem volt más, mint faluvége. Szikrázott az egész világ, gyermekiéleknek olyan tág, körben békák kuruttyoltak, s én karmestere kórusuknak. Szép álom és szénapajta, nem hálóing, szellős gatya, mocsári dal altató nótám, ez volt az én gyerekszobám! Serfőző Simon: Ha égen se földön Kókad melegben, lustán a napon, a tohonya dombok elültek nagyon. Elülnék én is, ha időmből telne, ha égen se földön gond-baj nem lenne. Tetőmre nem szállna vas orrú varjú. Fa sem árnyékolna, lecsüngő gallyú. KONCERT A BAZILIKÁBAN Pécsi muzsikus a múltból Hangok __ Fotó: Müller A Pécsi Szimfonikus Zenekar február 20-án ismét a város közönsége elé lépett, ezúttal a Bazilikában. Az egyházzenei program - részben az ötletes és jó szervezésnek köszönhetően - többszörösen is ünnepi eseményként marad meg a közönség emlékezetében. Mindenekelőtt azért, mert az osztrák származású és 1807-től haláláig Pécsett működött muzsikus, Lickl György zeneszerzői munkásságának kívánt emléket állítani. Kiemelte a hétköznapi események sorából ezt a hangversenyt a karmester, Howard Williams és a kiváló énekes szólisták közreműködése is. De az ünnepi jelleg nem csupán elhatározás kérdése, erre még a felkért közreműködők személye sem jelent okvetlenül biztosítékot. A legfőbb feltétel a produkció minősége, a képességek és a vállalt célok összhangja; a szóban forgó koncert mérhető és eszmei sikere ezen múlott. A karmester, az énekművészek, a Tillai Aurél vezette Pécsi Kamarakórus és a zenekar teljesítménye alapos felkészülésről, az elképzelések és szándékok ritkán tapasztalható összhangjáról árulkodott. A hallgatóság ílymódon legelső haszonélvezője lett a koncert előtti napokban készített CD-felvételnek, amely nyilvánvalóan a szokásosnál aprólékosabb, igényesebb előkészület lehetőségét, kényszerét vonta magával. Lickl most CD-re vett és műsorra tűzött két műve méltó a megszólaltatásra, terjesztésre. A c-moll Requiem rendkívül erős Mozart-inspirációra vall: magán a hangnemen túl a tematikus, intonációs, hangzásbeli kapcsolatok sokasága teszi tagadhatatlanná a mintadarab hatását. Az F-dúr ünnepi mise - csupán egyszeri, kotta nélküli meghallgatás benyomásai alapján - a korai romantikus olasz vokális stílus élményanyagát is őrizni látszik. Tévedés volna azonban ezeket a stílusbeli kapcsolatokat negatívumnak tartani: Lickl jól érti és biztos érzékkel követi a maga mintaképeit, zenéje mindenkor ízléses és szép, olykor több is ennél. Klasszikus iskolázottsága szinte mindig megóvja őt attól, hogy zenei anyagából túlméretezett formákat építsen, ami nála nagyságrendekkel jelentősebbnek tartott romantikus mesterekről is ritkán mondható el. Williams és muzsikus-partnerei nem csupán értő módon, hanem minden mozzanatból kitetsző szeretettel nyúltak a zenéhez. Hadd ne méricskéljem ezúttal a négy szólista - Zádori Mária, Németh Judit, Keönch Boldizsár és Bátor Tamás - produkcióinak egymáshoz viszonyított értékeit; a magyar énekkultúrában kivívott rangjuk és pécsi vendég- szereplésük megítélése aligha függhet attól, hogy a Bazilika zűrzavaros hangzásterének mely pontjáról hallgatta őket valaki. Annál dicséretesebb, hogy a kórus - ehelyütt szokatlan módon - mindvégig kellő intenzitással, ugyanakkor a szép tónus igényéből sem engedve énekelt. A zenekar itt nyújtott érett és érzékeny játékát is szívesen hallanánk újra egy természetesebb akusztikai közegben. Talán majd az elkészült kompaktlemezen. Gönczy László i 4 i t
