Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)

1995-02-24 / 54. szám

1995. február 24., péntek A hét témái uj Dunántúli napló 11 Lesznek-e „kis tigrisek” Kelet-Európábán? CSAK A TŰZHÖZ KÖZEL ÉRDEMES VÁLLALKOZNI? „A kormánnyal nem lehet játszani” A zt javaslom: hagyjuk az ál­talános szólamokat. A vál­lalkozási szabadságról, a szférá­ról, a támogatottságról (amiről egyre azt hajtogatják az illeté­kesek: van, de a vállalkozni szándékozók, vagy abban már nyakig elmerültek valami miatt nem tudnak ezekről), a beígért pénzügyi könnyítéseket, a túl­kínálat jellemezte munkaerőpi­acot. Egyszóval mindazt, ami már-már azt a hitet kelheti, hogy elég egy jó ötlet, egy kis indulótőke, azután már csak pa­pírmunka kérdése az egész, hogy egy üzletet egy rátermett, céltudatos ember felépítsen. (A papírok! Talán azokat se emle­gessük ...) De hagyjuk a másik oldalt is. A joghézagokat tisztességtele­nül felhasználókat, a csak pe­cséten létező cégeket, a sun- dám-bundám üzleteket, a gyáreladásokat, a korrupciót, az információkhoz valami miatt mindenki mást megelőzően hozzájutókat, de még az infor­mátorokat is. Maradjunk az „egyszerű” vállalkozóknál. Poszovácz István autószerelő teljesen ki van akadva. Ő már 15 éve vállalkozó, ebben a za­varos gazdasági helyzetben, amikor a tisztán látás egyik fel­tétele a friss és hasznos infor­Poszovácz István már 15 éve autószerelő Pellérden máció, fölöttébb rosszallja, hogy az iparoskamara létéről csak egy alkalmanként a posta­ládájába bedobott újság és a be­fizetett tagdíj révén van tudo­mása. Ahelyett - mondja -, hogy most azzal foglalkoznának - mármint az érdekvédelmi szervezet -, hogyan juttathatná­nak egy csomó autószerelőt gyorsan és olcsón fékpadhoz! Mert január 1-től csak azok foglalkozhatnak a fékek javítá­sával is, akiknek van fékpadjuk. Ha nincs, akkor szerződést kell kötniük egy olyan kollégával, aki már beszerezte. Ha ez se megy, nem nyúlhatnak a fékek­hez. A minap egynek a nyomára jutott, 35 000-ért adták. Mire kiment volna érte, valaki már elvitte - ám Poszovácz István rövidesen megint találkozott ezzel a fékpaddal: 560 000 fo­rintért kínálta az, aki megkapta a fülest az olcsó berendezésről és gyorsan teherautóra is pakol­hatta. Sebaj, van más megoldás! Valóban, bejelentkezett már nála (is) egy siófoki cég: egy­millióért felszerelik műhelyé­ben a fékhatás-mérőt. Mit mond erre Poszovácz István?-Nincs egymillióm. Miután ennek a berendezésnek a lízin­gelésére nincs lehetőségünk, támogatást sem kapunk a meg­vásárlásához, haszonbérbe se vehetjük - nem lesz fékpadom. De mit csináljak majd azzal a nyíregyházi emberrel, aki a műhelyem előtt robban le, rossz a fékje, s nekem majd azt kell mondanom: passz, menjen haza Nyíregyházára, ahogy tud? Ez a rendelkezés sok autószerelőt hazavághat - miközben egyre több az országban a javításra, reparálásra szoruló személy- gépkocsi. Már csak egy adalék ehhez: a műszaki vizsgán a leg­több autó fékhiba miatt bukik meg . . . Persze, nem csak a fékpad drága. A magas árak, a beszer­zés nehézségei miatt nagyon sok autószerelő kénytelen nyu­gaton megvásárolni az ott már leselejtezett műhelyberendezé­seket. Az információk hiánya Po­szovácz Istvánt erősen zavarja.- A kisiparosok el vannak zárva a felülről érkező informá­cióktól. Ezek valahol elakad­nak, s valamerre „elfogynak”. Ezért nem tartozom például én az újgazdagok közé. Ha pedig információt akarnék begyűjteni, mikor dolgozhatnék annyit, hogy mindazt, amit be kell fi­zetnünk, meg tudjam termelni? Márpedig olyan, az állam felé fennálló fizetési kötelezettség, ami alól - protekció hiányában - kibújhatnék, kibújhatnának a termelő kisiparosok, a kis- és középvállalkozók: nincsen! Rengeteg az olyan Bt., Kft., amelyek csak a pénz mozgatják, s tulajdonképpen falból alakít­ják, kifejezetten saját érdek mi­att. Gondolja, hogy ezekben felvetődik: valamiféle saját termékkel, produktummal a pi­acra kéne lépni? Másfél évti­zede, amikor az állami szóla­mok még messze nem voltak „maszek-barátnak” nevezhetők, nem kellett annyira tartanom a jövőm bizonytalanságától, mint most. Okosabb lenne, ha fel­mérnék: mekkora egy-egy mű­helynél az a pénzösszeg, ami után adózni kell, tb-járulékot fi­zetni. A csip-csup javítások ese­tében pedig eltörölném a szám­laadási kötelezettséget. Az au­tószerelő jobban és pontosan tudja, mekkora a felelőssége, s amikor ezt érzi, biztos, hogy ad számlát. Bolond lenne nem adni, ha a volánnal van baj. Megjavítja, s vállalja a követ­kezményeket az aláírt, lepecsé­telt számlával, mert a kormány­nyal nem lehet játszani. De ugyanez az adminisztráció egy égőcsere esetében? Csak arra jó, hogy egy dologgal többe köthessenek bele a hatóságok.- Egy-egy autószerelő műhe­lyében meg lehet nézni, milyen berendezései vannak, ebből csaknem pontosan következ­tetni lehet a közepes forgal­mára. Ezt vegyék alapul, s ak­kor kevesebb lenne a kiskapu - de kevesebben is keresnék. Mert ma ilyen okból is az egész or­szág kis- és nagykapukból áll. Különben is: 200-300 forintok­ból nem gazdagodik meg egy iparos, de szegényebb se lesz az állam, ha nem adózunk utána. A nagy simliket kéne figyelni. Csakhogy ezeket a nagy simli­seket pontosan annyira szankci­onálja a törvény, mint a kisha­lakat - az utóbbiak azonban megdolgoztak a pénzért! Azt meséli Csonkáné Hajnal Éva, a mind jobb hírnevet szerző műbútor-asztalos:- Úgy nézett ki, hogy vissza­térítendő munkahelyteremtő támogatást kapok a Munkaügyi Központtól. Ezt azonban költ­ségként nem írhatom le, mintha bizony Krétára mennék belőle nyaralni... Ez tehát nem támo­gatási Végül is nem kaptam meg, bár az az összeg, amit kér­tem, csak arra lett volna ele­gendő, hogy ipartelepet létesít­sek. Utóbb a pénzt annyira le­csökkentették - meg nem tud­nám mondani, miért, mert én nem fedeztem fel, hogy valamit rosszul csináltam -, hogy már semmire sem lett volna elég. Ugyan javasolták, hogy ezt a lecsökkentett összeget mire költsem, de nekem nem arra volt szükségem!- Az eredeti összeg - foly­tatja Hajnal Éva történetet - egyébként jó háttér lett volna az egzisztencia-hitel felvételéhez. Amikor még abban a hitben él­tem, hogy megkapom az egy­milliós támogatást, elmentem az AVÜ-höz, erre biztatott a bankom is. Akkor a Kereske­delmi és Hitelbanknál elég volt egy jó üzleti terv és egy szemé­lyi igazolvány a hitel felvételé­hez. Ingatlant szerettem volna telephelynek. Akkoriban renge­teg felszámolás alatt álló cég volt, az AVÜ azonban Pécstől 30 kilóméterre ajánlott fel - egy vegyesboltot. Akkor leesett a tantusz: itt „magasabb érdekek” Csonkáné Hajnal Éva alkal­mazottaival együtt naponta munkásruhába öltözik és dol­gozik csodálatos bútoraival Läufer László felvételei dominálnak! Bedobtam a törül­közőt, lemondtam erről a pénz­ről... Hozzá kell azonban te­gyem: később hat ember bérki­egészítéséhez és tb-járuléka fi­zetéséhez eredményesen pá­lyáztam, megkáptam a támoga­tást. Valamit azért mégis a papí­rokról. A pecsétes papíron beí­gért pénz felvételének egyik fel­tétele: munkaerő alkalmazása. Csonkáné korábban négy em­bert szeretett volna alkalmazni, a támogatást nem kapta meg hozzá. Ha előbb szerződik ve­lük, s utóbb a pénz elmaradása miatt elküldi őket: munka­erő-leépítés. Ebben az esetben pedig már elvesztette a jogát, hogy munkahely-teremtő támo­gatásért még egyszer pályáz­hasson.- Ezt az ördögi kört én a bü­rokrácia, az emberi butaság számlájára írom. Különösebben nem okoz meglepetést szembe­sülni vele, de ebben az esetben nagyon elcsodálkoztam: ekkora butaság?! * A z persze egyértelmű: min­den körülmények között - s különösen a mai Magyaror­szágon is - akadnak nyerészke­dők, ahogy Poszovácz .István mondta, nagy simlisek. Tény az is, hogy csak egyik oldalról megközelítve a problémát, tiszta végeredményhez nem le­het jutni. Ám az ennyiből is ki­derül: két eltérő szakma képvi­selője, akik közül az előbbi pár éve, az utóbbi másfél évtizede vállalkozó, egyik pécsi, másik vidéki, az egyre markánsabban érzékelhető tendenciára hívta fel a figyelmet. Minden bizony­nyal ez az, ami még nehezebben tolerálható - a tendencia megál­lításának reménytelensége -, mint a fölöttébb gyakori és már-már leplezetlenül művelt simlik. Mészáros Attila „Az ígéretes piac itt van az orrunk előtt”, lelkesedtek a nyugat-európai befektetők a vasfüggöny leomlása után. „Irány Kelet!”, biztatta Helmut Kohl német kancellár a vállal­kozókat, akiket az 1989-es for­dulat után főként az alacsony bér és a „készséges munkaerő” csábított a reformországokba. A Der Spiegel című ham­burgi hírmagazin cikke szerint 1993-ban 5,2-8,8 milliárd mű­ködő tőke áramlott a volt szoci­alista országokba, s ez a tenden­cia tavaly sem változott. A hal­lei gazdaságkutató intézet sze­rint ezzel együtt is mérsékelten áramlik a tőke Európa keleti felébe, ugyanis önmagában az olcsó munkaerő még nem ele­gendő a sikerhez. Az összes költségeknek csupán 15-20 szá­zalékát teszik ki a bérköltségek. A korszerű termelőberendezé­sek - szerszámgépek, - pedig igen drágák. A beruházókat nem annyira a várható nyere­ség, hanem inkább stratégiai cé­lok vezérlik. Jelen akarnak lenni az új, bővülő piacokon, ismerni akarják a vásárló kíván­ságait. A működő tőke beáramlása a Mexikó 13 éven belül immár másodszor bizonyult pénzügyi földrengés epicentrumának. Áz 1982-es adósságválság is ebből az országból indult el, rengései megingatták a távoli Közép- és Kelet-Európa országait, bele­értve hazánkat is. Néhány héttel ezelőtt a pesó, a mexikói valuta 40 százalékos leértékelése sem maradt belügy: a válság átter­jedt azokra a nagy amerikai bankokra és befektető társasá­gokra is, amelyek az idei esz­tendő első napjaiban korábbi mexikói befektetéseiknek csak mintegy a felét tudták dollárra visszaváltani. Mexikó sokkal nagyobb ho­zamok ígéretével csábította a beruházókat és a hitelezőket, mint ami a fejlett országokban általában elérhető volt, a peso pedig a térség legszilárdabb pénzének tűnt. Csakhogy a je­genyék sem nőnek az égig. A mexikói jegybank csak addig tudta szinten tartani a nemzeti valuta árfolyamát, ameddig a tartalékai ki nem fogytak. Jött a leértékelés, vele együtt a vesz­teségtömeg. A tőkések a helyzet további romlásától tartottak, s az is kivonult a fenyegetett or­szágból, aki a leértékelés előtt még befektetéseken törte a fe­jét. A menekülő tőke tovább apasztotta az ország dollártarta­lékait, s végül valósággal ösz- szeomlott a mexikói gazdaság. volt szocialista országokba a fejlett ipari országok színvona­lához képest nem számottevő. Pedig kétségtelenül hasznuk van a fejlett országoknak a Ke­lettel folytatott üzletből. Külö­nösen a felsőruházati és kon­fekcióiparban ugrott meg a be­fektetők érdeklődése. A hallei gazdaságkutató ösz- szegzése szerint teljesen „nor­mális”, hogy a vállalkozói „vándorcirkusz” folytatódik. Hiszen mindig lesznek orszá­gok, ahol olcsóbban lehet ter­meltetni. Végső fokon a szerke­zetváltásból mind a Kelet, mind a Nyugat profitál. Az előrejel­zés szerint a versenyt hosszabb távon nem azok a kelet- és kö­zép-európai országok nyerik meg, amelyek alacsonyan tart­ják a béreket, hanem amelyek jobb terméket állítanak elő. Ezt azonban meg is kell fizetni. Vannak vállalkozók - fejtegeti a közgazdász - akik olyan vi­lágról ábrándoznak, ahol egy­szerre magas a műszaki színvo­nal, képzett a munkaerő és ala­csonyak a bérek. Ahol ez meg­valósul, az lesz Kelet-Kö- zép-Európa első „kis tigrise”. Toronyi Attila A peso okozta földcsuszamlás hozzájárult a dollár gyengülé­séhez, az árfolyamarányok át­meneti átrendeződéséhez a né­met márka javára, s a változá­sok továbbgyűrűztek, megrázva az angol fontot, s a többi euró­pai valutát is. Még a Budapesti Értéktőzsde árfolyamainak vészes csökke­nését is a mexikói „földrengés­sel” magyarázta a Nemzeti Bank egyik alelnöke, pedig hát a Hungar Hotels ügy talán köze­lebb van a Deák Ferenc utcai ér­téktőzsdéhez, mint a latin-ame­rikai ország. Mi az eset megszívlelendő tanulsága? Óriási verseny folyik a világon a kölcsöntőkéért és a befektetésekért, s e versenyben az elmúlt esztendőben a fejlődő országok egy része vonzóbbnak bizonyult, mint Közép- és Ke­let-Európa bármelyik országa. A mexikói válság megriasztotta a nemzetközi tőkét, felértékelte a befektetések biztonságát a magasabb hozamokkal szem­ben. Ami bennünket illet, nyil­vánvaló, hogy amíg nem sikerül a fizetési mérleg hiányát mérsé­kelni, a forintot nem tudjuk megszabadítani az értékét alá­ásó költségvetési hiánytól, s a privatizáció nem teremt megfe­lelő kínálatot a komoly befekte­tőknek, addig nem számítha­tunk előretörésre a tőkéért foly­tatott versenyben. Bácskai T. A bizonytalanságból menekül a tőke STABILIZÁCIÓ VAGY NÖVEKEDÉS Bokros teendők „Nem siránkozni kell, nem a világvégét emlegetni, hanem dolgozni” - mondta Bokros La­jos kijelölt pénzügyminiszter a kinevezését követő első sajtóér­tekezletén. Bokros stílusváltást ígért, és 25 pontos programja alapján már bizonyos következ­tetéseket le lehet vonni arról, hogy mit is ért ezen; politi­kai-ideológiai viták mellőzésé­vel gyakorlatias cselekvést. Nem hajlandó például bele­menni abba az immár rendszeT reken átívelő, évtizedes vitába, hogy stabilizáció vagy növeke­dés, és programjának egyetlen elméletesebb része pont arról szól, hogy ezt fölösleges álvitá­nak tekinti. Az új pénzügymi­niszter, visszanyúlva a rend­szerváltás előtti utolsó „reform­korszakot” elindító Fordulat és reform című tanulmánykötethez - amelynek egyik szerzője volt- minden baj forrásaként a jö­vedelmeket mértéktelenül köz­pontosító, beszívó és újrae­losztó államot nevezi meg. Ebből következően a legfon­tosabb feladat az államháztartás reformja. Az az átalakítás, amely nem véletlenül nem való­sult meg mindeddig, hiszen ez az állam szociális, egészség- ügyi, oktatási kiadásainak radi­kális csökkentését jelenti. Aki ehhez hozzáfog, annak minden bizonnyal tiltakozásra spontán és (szak)szervezeti ellenállásra kell számítania. Ahogy nem merte vállalni ezt annak idején az MSZMP, úgy halogatta az MDF is. Az MSZP-SZDSZ kormány programjában - a „Békési-programban” megint ott szerepelt az államháztartási reform, de már a megvalósítás első halvány szándéka a tavaly őszi költségvetési alku idején elég volt Nagy Sándorék harag­jának kiváltásához. És hát maga Horn Gyula is ezzel összefüg­gésben szögezte le nemegyszer, hogy nem hagyja bántani „Mari nénit”. Bokros Lajos alapvető felté­telnek tartja, hogy legalább a kormány egyöntetűen elfogadja - „és a társadalom minél na­gyobb hányadával elfogad­tassa” - a reformot, az ingyenes szociális ellátás szférájának szűkítését. Cserébe azt ígéri a Mari nénik érdekeit védő politi­kának, hogy „mindig van meg­oldás”, amely a gazdagpk rová­sára gondoskodni tud a legrá­szorultabbak ellátásáról, a mai­nál akár még hatékonyabban is. Ugyancsak összecsapásokra számít Bokros Lajos a szak- szervezetekkel a privatizáció ügyében. Ezzel összefüggésben félreérthetetlenül leszögezi, hogy a cél a gazdasági haté­konyság növelése, és „nincse­nek ezzel egyenrangú további célok”, még a munkahelyek megőrzése sem az. A privatizáció egyébként központi eleme Bokros prog­ramjának, és számos - politikai­lag is érdekes - új elemet tar­talmaz. Túl azon, hogy fölösle­gesnek tartja az állami vagyon­kezelő és privatizációs szerve­zetek - elődje által szorgalma­zott - összevonását, igyekszik kiszélesíteni a folyamat politi­kai és társadalmi támogatottsá­gát. A kárpótlási jegyek reálér­tékét növelő nagyszabású rész­vénykibocsátás terve, a hazai tőke megteremtésének ígérete vonzó lehet az ellenzéki pártok­nak is, amelyeknek ráadásul a privatizáció hatpárti ellenőrzé­sét, az ÁV Rt. „nemzeti intéz­ménnyé” emelését is felajánlja. Bokros Lajos terveinek meg­valósíthatósága szempontjából elsőrendű jelentőséget tulajdo­nít a megbízható személyi kap­csolatoknak. Ez az ő esetében nem elérhetetlen vágyálom, hi­szen a monetáris politika átala­kításában nyilvánvalóan part­nere lesz a régi jóbarát, Surányi György MNB-elnök. Továbbá: ha a kormányfő annyira akaija, tőle ugyan kinevezhet privati­zációs minisztert, Bokros sze­rint ugyanis „ez politikai kér­dés”, ami őt tulajdonképpen nem is érdekli. A lényeg, hogy a miniszter olyan személy legyen, akivel együtt tud működni. Bokros Lajos nyilvánvalóan olyan emberre gondol itt is, aki elfogadja a pénzügyminiszter meghatározó, gazdaságpolitikai irányító szerepét. Példát is mondott: - mit tesz isten - Suchman Tamást, Horn Gyula jelöltjét említette név szerint, aki már évek óta munkatársa a Budapest Bank elnökének, Bokros Lajosnak ... Az új pénzügyminiszter programjának végefelé, a kor­mányzati munkastílusról írva, meg is fogalmazza, hogy az ál­tala szorgalmazott gazdasági rendszerváltásnak - s ezen belül a legnehezebb feladat, az ál­lamháztartási reform végrehaj­tásának - alapvető feltétele a csapatmunka, „hazai és külföldi tudós elmék hadseregének mozgósítása”. Ennek az elkép­zelésnek a megvalósulása ter­mészetesen segítségére lehet az új pénzügyminiszternek abban, hogy függetlenítse magát az ed­dig minden változtatásnak el­lenálló kormányzati közegtől. Illetve: a kormányzati munka ésszerűsítésének népszerű, már korábban, mások által is han­goztatott jelszavát új értelme­zéssel is ellátja: a „helyenként nagyarányú létszámcsökkentés” mellett az átalakítandó kor­mányzati rendszert magasan kvalifikált és jól megfizetett munkaerővel kell működtetni, s egyáltalán nem mellékesen azt is leszögezi, hogy a minisztéri­umok, főhatóságok feladatai­nak, kapcsolatrendszerének új­rafogalmazását felölelő átalakí­tási programot természetesen a pénzügyminiszternek kell irá­nyítania. Hajdú András 1 < i i ; A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents