Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)
1995-02-17 / 47. szám
1995. február 17., péntek Riport üj Dunántúli napló 11 Megette a kutya a telet? Hajdan de szerettem a telet! Gyerekként alig vártuk, hogy a lejtős utcánkon a házakból kifolyó, jéggé fagyott vizen csúszkáljunk, s ha már a vödrökben kihordott és szétöntözött víz is jéggé hízott, felcsavaroztuk, szíjaztuk a korcsolyánkat a cipőnkre, és uzsgyi! Az volt ám az igazi tél, amikor hideg volt és hó is leesett! Korcsolyáztunk, csúszkáltunk, ródliztunk, hóembert építettünk, hógolyóztunk. A tanítás után, a hétvégeken ki ért rá akkor gyújtóst készíteni, fát hasogatni, kisalakolni a vaskályhát! Anélkül is melegünk volt az utcán. A rohangálás, a szánhúzás, a lányok kergetése épp eléggé izzasztó, s ez utóbbi még a szívünket külön is melengető foglalatosság volt. Hűtöttük is magunkat, nehogy lángot vessünk. Kölyökkutyaként (Anyám szerint eszetlen tyúkként) hemperegtünk a hóban, s ha ez sem volt elég, a nyakunkba olvadó hógolyó megtette hatását. Utána bezzeg lázasan, tüsszögve, égő torokkal már-már megbántuk a téli örömök féktelen habzsolását anyám és a doki aggódó szavaitól és tekintetétől, az enyhet adó forró tea, a nyakig bugyoláltság ellenére is a láz okozta hideglelés, a keserű gyógyszerek és az undok kanalas köptető béklyóiba verten. Aztán, alighogy meggyógyultunk, folytattuk... Felnőttként utálom a telet. Bezzeg a mai gyerkőcök alig várják, hogy korizhassanak, szánkózhassanak, hógolyózhassanak, hóembert építhessenek. Önfeledtségükről néha anyám megjegyzése jut szembe. Már csak azt veszem észre, csodálom is, hogy a hó és a jég milyen emberfeletti küzdelemre készteti a buszvezetőket, a mentőket, s azokat, akinek a járhatatlan, síkos utakon is időre célba kell érniük. S látom a járdákon lapáttal, az utakon kotróval tüsténkedők verítékező homlokát. S tudom, a legközelebbi gáz, központi fűtés és hasonló számlák láttán előbbutóbb úgy is hanyatt vágódunk, pedig nincs is jég a talpunk alatt. Nekünk ez a tél? Megehetné már a kutya a telet! Azt se bánnám, ha örökre. B. Murányi László t t I A
