Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-07 / 6. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1995. január 7., szombat KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A januári szám tartalmából A Pécsett szerkesztett Jelenkor januári számának élén Szijj Ferenc különös prózaversei, Parti Nagy Lajos Örkény szemüvege című esszéje, valamint Lázáry René Sándor hátrahagyott versei állnak. A folyóirat önálló blokkban közli A mai magyar költészetről című előadássorozat anyagát, amelynek előadásai a Fiatal írók József Attila Körének októberi Tanulmányi Napjain hangzottak el Pécsett. Mészáros Sándor a versértés és az új magyar líra viszonyának alakulásáról értekezik, Margócsy István az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciáját vizsgálja, Schein Gábor az individualitás költészetbeli megjelenéséről, Bazsányi Sándor a mai huszonéves költőkről, Mikola Gyöngyi a nyolcvanas évek vajdasági lírájáról ír tanulmányt. A továbbiakban Sándor Iván Innen és túl című esszéjét olvashatjuk, amely A századvég szellemi körképe címet viselő, megjelenés előtt álló esszégyűjtemény bevezetője. Karnison Endre elbeszélése és Visky András rövidebb lélegzetű prózája után Makay Ida verseivel zárul a szépirodalmi szövegek sora. Beney Zsuzsa Radnóti Miklós Ha rámfigyelsz című verséről írt tanulmányában a költőnek egy kevésbé hivatkozott művére hívja fel a figyelmet, s hasonlóan önálló utakon jár Szamuely Tamás Theodor Storm Viharlovasáról írott elemzése. Balassa Péter Darvasi László A Borgognoni-féle szomorúság című novelláskötetének budapesti bemutatóján elhangzott méltatása vezet át a lap kritikai rovatának írásaihoz. E rovatban kapott helyet Juhász Emese Komis Mihály Napkönyvéről írott kritikája, Horgas Judit játékos recenziója Péterfy Gergely Félelem az egértől című novellásköteté- ről és Bokányi Péter bírálata Lőrinczy Huba Márai-tanulmá- nyairól. Makay Ida versei Gyertya Neked gyújtom meg ezt hajnalt, vonja egyszer még fénybe arcod (arcod, mely régen elfakult). Megsárgult fotó, vak tükör, melyre az idő csöndje szőtt letéphetetlen szemfedőt: Lobogjon sötét szerelemmel a Nap szentélyén lobbant gyertya a gyászkeretes kép előtt. Hullámzik, elmerít Túlérett ősz. Telt délután; színnek, íznek megcsordulása. Kigyúl a hulló pillanat, október megkoronázza a fákat, az emlékeket. Szivárgó ér, alig-zene hullámzik, mélyre elment. Akár egy eltemetett város süllyedt harangja zengene. G. Tóth Károly Action A mikor arra a nyamvadt tolira, meg a vele történt esetre gondolok, mindig csodálkozom, hogy még egyáltalán emlékszem rá. A tetejében ez az emlékezés látszólag egészen váratlanul, mondhatni: indokolatlanul történik, dehát kénytelen vagyok vele foglalkozni, s ahogy mondani szokás, megadom magam a sorsnak. Különben roppant érdekes, hogy az ember azt hiszi, hogy mindent elfelejtett, vagy el tud felejteni. Aztán állandóan az ellenkezőjére jön rá, arra ti., hogy nincs olyan, ami örökre kitörlődött volna az emlékezetéből. Egyszer, bármikor, minden előjöhet. Még az is, amit az ember valaha kívánt volna mint lehetőséget, nem ám az, ami valamikor, akármilyen kicsi dologról legyen is szó, valóságos tény volt. Mondom, így vagyok én ezzel a szépséges golyóstollal, amit valamikor ajándékba kaptam. Egy időben nagy volt nálunk a vendégjárás, s ki ezt, ki azt hozott, parfümöt, csokoládét, golyóstollat, bort. Kétségtelen, hogy az összes közül minden idők legszebb ajándéka az a bizonyos golyóstoll volt. Vékony, finom ívű, a középtől a sötétlilába játszó, de élénk tónusú szín, a közepén a megszólalásig valódi aranyhoz hasonlító gyűrűkkel, ott, ahol az alsó és a felső rész egymásba csavarodik. A toll teteje pedig csapott volt, tehát nem egyenes, s valami olyan díszítés volt rajta, ami tűzzománcnak tűnt. Az ajándékozónak mondtam is, hogy ilyen szép golyóstoliam már rég nem volt, és én ilyet talán nem is érdemiek meg. Mindenesetre, aki látta, az mindjárt felfigyelt rá. Ha nem is mondott semmit, legalább egy pillanatra rajta hagyta a szemét. Előbb ránézett, aztán után rám, vagy miközben rám nézett, egy szórakozott pillantást vetett rá. A kollégáim is mindjárt észrevették a tollat.- De szép tollad van - mondta az egyik.-Nem cseréled el? - kérdezte a másik.-Jó pénzért kell az ilyet eladni - adta a tanácsot a harmadik. Szóval a toll révén egy kicsit az érdeklődés középpontjába kerültem. Mindenki tudta rólam, hogy nekem olyan szép golyóstoliam van, s ezáltal valahogy megemelkedtem. Egyszer valamilyen ügyben odajött hozzám Csöpike is, valamit kérdezni, s persze, ő is észrevette a tollat. Csöpike fiatal volt, pisze orrú, apróka szeplőkkel, kék szemmel, hosszú szempillákkal, és kellemesen fátyolos orrhanggal. Arról volt nevezetes még, hogy felváltva miniszoknyát, bokáig érő hosszúszoknyát, és testhez feszülő nadrágot hordott. Ezt a válogatást abszolúte feltűnés nélkül tudta csinálni, s tény, hogy bármelyik ruhadarab nagyon előnyösen emelte ki alakját. Szóval odajött hozzám Csöpike, kézbevette a tollat, és szórakozottan nézegette.- Milyen jó - mondta. - Egész jól néz ki. Jó.-Próbáld ki - mondtam, és odatoltam eléje egy papírt. Szerintem nagyon kellemes az írása. Csöpike odaírta a nevét, majd az enyémet, aztán mindkettőt keretbe foglalta, egy képet csinált, mögéje falat, szóval a képet így felakasztotta a falra.- Tényleg nagyon jó írni vele. Olyan sima írása van. Szeretem az ilyen tollakat - mondta biztatóan. Aztán hirtelen az órájára nézett, és már ott sem volt. Aznap korábban mentem haza, és mindenfélét csináltam. Estefelé eszembe jutott, hogy meg kéne írnom egy rég halogatott levelet. Előkészítettem a papírt, és előkerestem a tollat. Most is nagyon szép volt, ahogy ott az Oláh István (Fény)Képes beszéd Ott állt a fotós, nyakában a szuperCanon vagy szuperSz- mena, és fennhangon töprengett: tényleg nagy ez a Nagy Tér (sokak szerint és az asszo- nánc kedvéért: Tapstér), de miért állították az égiek pont ide, s pontosan engem? Egy, netán tíz éve várok itt a. szuperfelvételre. Mikor jön össze, ki tudja? És egyáltalán összejön valamikor a Nagy Fotó, amiért iderendelt e pontra végzetem vagy csak sorsom? Ami ebből a gondolattöredékből, nem is, gondolattörmelékből kiderül: a fotós úgy szereti a nagy és - valljuk be - idejétmúlt kifejezéseket, hogy ettől akár egy középszerű író is lehetne. Csak hát másért állította oda - mint ő mondja - a sorsa, a végzete: egy fotót, egyetlenegyet várnak tőle, és körülbelül olyan türelemmel, mint a Tolnai Világlapjánál a képszerkesztő elődjétől, aki még magnéziumbunkóval dolgozott, és valóban elkattintotta nehézkes gépét, és valóban megcsinálta az évszázad fotóját: egy nyilvános kivégzés pillanatát égette bele az elmulzió ezüstjébe, azt a pillanatot, amikor a fej elválik a testtől, körülbelül három ujjnyira emelkedik a nyak csonkjáról a szamuráj kard csapását követően. A kardcsapást követő ti- zedmásodpercben. A nagy földrengések, nagy szökőárak, a nagy vulkánkitörések is a század fotóinak számítottak. Ó, azok a régiek, azok úgy ügyeskedtek, hogy mindig ott voltak a katasztrófa helyszínén. Ha felrobbant egy gázzal töltött Zeppelin, és az utasok, mint a gyerekszoba szertedobált babái, úgy hevertek a levegő cápájának roncsai körül, már ott volt a fotós, akárcsak a spanyolok polgárháborújában Capa (a nevét nem tudjuk szerencsére), és fotózta a szívlövést kapott mili- cista életének utolsó, ezért halálának első pillanatát. - Engem elkerülnek a témák - kesergett, miközben egy öregember megfagyott egy, a feje fölött lobogtatott jelszó hidegében. Pedig a jelszót a mindenszíntű mozgósítás bevallott igényével szerkesztették meg a kor ideológusai. Ez nem téma. Az sem, hogy a főutcán végigpo- roszkáltak az Apokalipszis lovasai, barátságos vigyorral üdvözölték a várost, amely szemlátomást kihalt. Á, ez sem téma, csak állok le holmi gebéket fényképezni; még ha gömbölyűre hízott cirkuszi lovak lennének, de így ... Közben emberek születtek, és emberek haltak meg körülötte. Csak nem azt akarják, hogy a prózai mindennapok képeivel tömjem meg a gépet... Mert abszolút mindennapi dolog, hogy emberek születnek és múlnak el. Ez a Nagy Tér, amit Tapstémek is mondanak, ha kettészakadna ebben a pillanatban, ha darabokra töredezne, és a kövek közül kigyürem- kedne a szenvedés, akkor igen, akkor megcsinálhatnám életem, a század nagy fotóját! asztalon feküdt. Kezembe vettem és végigsimítottam. Úgy simult a tenyeremhez, ijedten, mint egy kis madár. Mint aki tudja, hogy hozzám tartozik, s nálam találhat nyugalmat. Fémesen ragyogott, de tapintása mégis meleg, bársonyos volt. Nagyot sóhajtottam, aztán fogtam magam, meg a tollat, és lementem a pincébe, ahol egy kis műhelyt rendeztem be magamnak. Előkerestem az üllőnek használt síndarabot és rátettem a tollat. Éppen úgy fért el a síndarab közepén, hosszában, hogy nem gurult le. Amikor így gondosan ^helyeztem, leakasztottam a helyéről a legjobb formájú, azt hiszem formatervezett kalapácsot, egyik kezemmel megfogtam a golyóstollat, hogy le ne guruljon, a másikkal pedig lassan, de nagy erővel háromszor rásújtottam. Aranygyűrűi az üllő oldalára mázolódtak. Tudom, hogy ez az egész eset a golyóstollal teljesen jelentéktelen, bizonyára banális. Nem is értem, hogy miért kellett ezt most elmondanom. De az az érdekes, hogy amint mondtam, mindig előjön ennek a szerencsétlen tolinak az emléke, habár mindig azt hiszem, hogy az egészet már régesrég elfelejtettéin. É rdekes, még arra is emlékszem, hogy a levelet akkor este egy régi, vacak, de megbízható műanyag golyóstollal írtam meg, aminek az akasztója a tetejébe még le is volt törve. Ebben a pillanatban a Tapstér szemlátomást szétmállott, és az iszonyú kiáltások és kínok alvilágában eltűntek darabjai. Végre a nekem való téma - mondta a szuperfotós, ám a következő pillanatban kétségbeesetten kiáltott fel: elkövettem a nagy hibát, amit még a pancse- rek sem: nem fűztem filmet a gépbe.,. Ezek után eszembe jut Franz Kafka egy parabolapályán mozgó története: ott ül a paraszt a jog vagy az igazság vagy csak a törvény előszobájában, és váija, hogy szólítsák. De senki nem szólítja, a paraszt pedig ott öregszik meg a várakozásban, már olyan öreg, hogy halála sokkal közelebb, mint a várakozás első pillanata. És akkor azt mondják neki, nem is kellett volna vámod, minden kopogtatás nélkül beléphettél volna, meglehet, csak neked vágták azt az ajtót. S most, hogy meghalsz, befalazzák, mert más nem léphetett volna be, ez a te különbejáratú jogod volt. Illetve lehetett volna, ha élsz vele. Tessék a két történetet egymásra helyezni, és ahol az egyik nagyon különbözik a másiktól, kérjük használja az ollót. Méhes Károly: Meddig él egy fénykép? „Hogyan lehet, hogy mégis annyi minden elveszett, annyi kép, annyi álom, annyi perc, mik a sötét puhaságból és a sötét keménységből lettek kimetszve?” - kérdezi szomorúan és mégis reménykedve Méhes Károly, poéta, publicista és novellista legújabb kötetének egyik darabjában. Mert nemcsak egy „letört”, találomra kiragadott mondat ez, hanem a műegésszé szervezett tizenkilenc prózaszöveg egyik legsúlyosabb kérdése is. A le- hangoltság érthető, ám a remény sem jogosulatlan. - Mivel éppen a műben, a mű létrehoz- hatóságában jelenik meg. Vagyis abban, hogy megírható, megrögzíthető - akárcsak egyetlen pillanat - valami is ebből a zavaros, szinte felfoghatatlan időfogalomból. Jelen esetben: a személyesen megélt időből. Mert ez a kötet -kendőzetlenül és kitartóan - az időről szól. Az elmélyült szöveg- elemzést nem pótolják az alábbi idézetek és kiemelések (amelyek a klasszikus értelemben vett novellák alaphelyzetének felvezető mondatai, felütései): pusztán jelzésül idézem őket: „Bolondság, semmit sem lehet előre tudni.” ,Akkor már rég tudták...” „Csak azért, mert oly sokáig nem lehet gyerekem?” „Ráadásul sose találkozott vele.” „Ez lenne az idő, hogy kicserélődnek körülöttem az emberek?” (kiemelések tőlem: M. Zs.) Semmilyen extravagancia, axiomatikus bölcselkedés, posztmodem erőlködés sincs itten: világos, valóságszerető (vagyis: realista) prózát vehet kezébe az olvasó. Még pedig olyan prózát, melyet alapvetően lírai alkat vetett papírra. És amely éppen ettől lesz hiteles és átélhető. Az idő (az út mellett) megél- hetőségének és megérthetősé- gének dilemmája a huszadik századi próza egyik alapkérdése. (Gondoljunk csak Pro- ustra, Joycera, Mészölyre, Pálinkás Györgyre ..., stb). Méhes kötete jól érzékelhető ívet ír le: a kora gyerekkorból indul és a meglett apa-korral zárul. Mégsem nevezhető próza-lírai önéletrajznak, sokkal inkább utólag lánccá fűzött reflexiók, tény-képek sorozatának. A narrátor beszéde mindig férfias, szemérmesen ironikus. Rezignált humor jálja át a történetek szövetét. Ezért az „anyag” sohasem száraz, mindenkor élvezhető: „Az érsek is a tornateremben fog szólni hozzájuk, külön Rómából hozott üzenetet a magyar ifjúság számára. Magyar Ifjúság, a KISZ KB lapja. Az olvasóteremben mindig kitépik belőle az az oldalt, ahol meztelen nő van.” Másutt a magát bűntelennek tudó, gyónó (és ütött) gyermek fura pátosza teremt groteszk sti- láris szituációt: „Szegény atyám, megbocsátok néked, mert nem tudod, mit cselekszel. Hát hogyne lennék bűnös magam is, hányszor elképzeltem, amint téged köplek le, nem azt a kedves roncstelepőrt.” Méhes műveinek túlnyomó többsége (az összes?) személyes indíttatású. A család „vé- gigtapogatása” (különösen jól sikerült a nagyapa el- nyomó-megengedő figurája) mellett a legmeghatározóbb benyomások egy Pannonhalma tájékán működő középiskolához kapcsolhatók. A hozzá fűződő fájdalmak és csínyek felidézése egészen erőteljes szövegeket eredményezett. Valószínűsíthető továbbá, hogy a kötetben fellelhető két, kissé tán „irodalmias” darab is szerzőnk empátiáját-szimpátiá- ját tükrözi. Az egyik a kiábrándult, részeges, művével és sorsával bajlódó Adyt tálja elénk, a másik a vonatra szállt hajóst: Krúdy-Szindbádot. E művek is az időről szólnak, illenek tehát az egészbe. Méhes Károlynak stílusa van: pontosan tudható, hogy obeszél, és nem valaki más. Minden „múlás” fájdalmas és kivédhetetlen. De elviselhetőbb, ha van, aki megírja. Amíg van író. Amíg van irodalom. (ORPHEUSZ KÖNYVEK) Mihalik Zsolt Szigeti Szabó János illusztrációja K I 4 1 4 4
