Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-05 / 4. szám
10 új Dunántúli napló Társadalom 1995. január 5., csütörtök Klubokban a cukorbetegek Egy évvel ezelőtt jelent meg az Uj Dunántúli Naplóban az a felhívás, amely összefogásra szólította a cukorbetegeket. A többi szinte már magától ment. Jelentkeztek a cukorbetegek, jöttek az orvosok, akiknek hallatlanul nagy szerepük van abban, hogy alig félévvel az egyesület megalakulása után az egész megyére kiterjedő klubhálózatot hoztunk létre. Megkezdődött a cukorbetegek oktatása is. Ezeket a változásokat példa értékűnek minősítette az országos szövetségünk. A dolog lényege, hogy orvosok és betegek azonos oldalon, egymást erősítve tevékenykednek ugyanazért a célért. Lehet-e ezt az alaphelyzetet tovább erősíteni, javítani? Ez a kérdés foglalkoztat most bennünket, s a válasz a következő. A legkisebb falvakban élő cukorbetegekhez is el kell jutnunk. Nekik is el kell mondanunk, amit erről a betegségről tudni kell annak érdekében, hogy a súlyos szövődményeket elkerülhessék. Minél korábban meg kell tudni, hogy a gyermekek között vannak-e cukorbetegek. Ennek érdekében kezdeményeztük az iskolákon belüli szűrést. Ebben az esztendőben ezekkel a teendőkkel bővül az alap- tevékenységünk, s reméljük, hogy egy év múlva eredményekről is beszámolhatunk. Kovács József a Diabétesz Egyesület elnöke Nyugdíjasok bálja Megtartotta év végi záró bálját a 71 tagot számláló vásáros- dombói nyugdíjasok klubja. Kiss János elnök, röviden visz- szaemlékezett közös élményeikre, a pécsi színházlátogatásokra, a pannonhalmi és hévízi autóbuszos kirándulásokra, a természetgyógyászati előadásokra, vetítésekre, a hajduszo- boszlói üdülésre. A klub 1995-ben is igényes programok szervezésével szeretné folytatni hagyományait. A z asztaltársaság átlagélet- kora ugyancsak tiszteletreméltó. A java része már ingyen utazhat autóbuszon, vonaton. Magam, a hatvanhat évemmel éppenséggel a legfia- talabbnak minősülök. Életkorát tekintve nagyjából egységesnek tűnik a gárda, előéletét, foglalkozását, érdeklődési körét és társaságát tekintve azonban igencsak különbözik egymástól. Van közöttünk kőművesmester (hiú rá, hogy így nevezzék), van ügyvéd, hentes és mészáros, orvos, tisztviselő és kalauz csakúgy, mint szabadfoglalkozású, kereskedő és vegyészmérnök. Van még egy pont, ahol ösz- szecsengenek a vélemények, érzések, emlékek: mindannyian tűkének mondjuk magunkat. A szó inkább átvitt, mintsem valóságos értelmében. A pécsi tüke ugyanis nem csak őslakost, de szőlőtulajdonost is jelent. Kompániánk egyik tagja sem dicsekedhet ilyen ingatlannal, tűkének hát A nyugdíjasok pécsi városi képviselői Megtört a jég! Az önkormányzati választáson két jelölt - Petrovits Béla és Tomics János - a Pécsi Nyugdíjas Egyesület színeiben, egy pedig - Traj Ferenc - az MSZP listáján jutott be a pécsi városi közgyűlésbe a félszázezemyi nyugdíjas képviseletében. Éz, ha szerény eredmény is az előző ciklushoz képest, amikor egyetlen képviselőjük sem volt a nyugdíjasoknak, határozott előrelépés. És ha hozzávesszük, hogy még féltucat olyan képviselő ül a közgyűlésben, aki maga is nyugdíjaskorú, talán még elégedettek is lehetünk. És a képviselők? P. B.: Nem úgy szerepeltünk, mint szerettük volna. Alacsony volt a részvétel, főleg a nyugdíjasok részvétele a választáson. T. F.: Bizony, a nyugdíjasok döntötték el - országosan is - a választás eredményét. így adtak kifejezést a csalódottságuknak. P. B.: Már az aláírásgyűjtésnél is sokan mondták: az aláírásunkat adjuk, de szavazni nem megyünk. Hanem azért örülünk, hogy legalább ketten bejutottunk a közgyűlésbe az egyesületi jelöltek közül, ez óriási lépés a korábbihoz képest. Az abszolút pártsemlegesség, a város és a polgárok érdeke fog minket vezetni.- És az MSZP-s képviselő? T. F.: Engem meglepett, hogy jelölésemkor semmilyen politikai nyomást nem gyakorolt rám az MSZP, rám bízták, hogyan fogok majd dönteni, bár meg is mondtam, hogy csak így vállalom a képviselőséget, s hogy frakciófegyelmet sem veszek figyelembe, ha ez nem vág egybe a városérdekkel. T. J.: Az elégedettségünkhöz még annyit, hogy tudomásom szerint 150-200 szavazat kellett volna ahhoz, hogy még egy nyugdíjas-jelölt bejusson a közgyűlésbe. Persze az igazság az, hogy ha a félszázezemyi nyugdíjas közül többen mennek el szavazni, akkor most akár öten-hatan is képviselhetnénk őket, vagyis nagyobb erőt jelenthettünk volna.- A meg nem választott nyugdíjas-jelöltek szakértelmét veszni hagyják? P. B.: Ézt nem szeretnénk. Hiszen olyan neves pécsi polgárok vannak köztük, mint például Szabó Antal (energetika), Dénesi Ödön és Felcser László (építészet), vagy dr. Bank József (egészségügy), akiket javasoltunk is szakértőként a bizottságokba. Különösen Bank doktor személye jelenthetne sokat, hiszen az egész közgyűlésben, így az egészségügyi bizottságban sem, nincs egyetlen orvos!- Elképzelhető-e valamiféle alkalmi együttműködés a többi nyugdíjaskorú képviselővel? P. B.: Nem. Kizártnak tartom! T. F.: De talán felül kellene emelkedni az előítéleteken. P. B.: Hát persze, hogy meg kellene próbálkozni az együttműködés megalapozásával. T. F: Én ugyanis nem hiszem, hogy bárki is nyíltan az ellenkezőjét vallaná a választási ígéretekben foglaltaknak, hogy tudniillik felülemelkednek mindenféle pártérdeken, ha a város érdeke úgy kívánja. Ezért én optimistán közelítek ehhez: tán a szóbanforgó képviselőtársak is úgy gondolják adott esetekben, hogy érdemes közös álláspontra helyezkedni a nyugdíjasok érdekében.- Es most hogyan tovább? P. B.: Természetesen az az alapállásunk, hogy nem leszünk megalkuvók egyik irányban sem. Ami pedig a munkánk konkrétságát illeti, erről azt hiszem, korai még beszélni. Azt kell látni, milyen feladatokat rónak majd a közgyűlésre. T. F.: Azért arról már beszélhetünk, hogy nem vagyunk hívei a közüzemi vállalatok minden áron való privatizálásának, hiszen ezáltal a nyereségérdekeltség kerül előtérbe, ez pedig a fogyasztókat hozza borzasztó helyzetbe. Valamikor is, például a város tisztántartását nonprofit alapon a Köztisztasági Vállalat látta el és - lássunk csodát! - tisztán tudta tartani a várost. És ha most külföldi kézre adjuk a vízszolgáltatást, attól vajon jobb minőségű lesz-e a víz? Aligha, hiszen a víz minőségével már sok-sok év óta nem volt semmi bajunk. Akkor pedig csak egy lehet: drágább lesz a víz. Ez pedig egyetlen pécsi polgárnak sem hiányzik. Aztán - különös a gondolat, de kimondom - miért ne vehetné meg a lakosság közvetlenül a Hőerőműtől a melegvizet, nem pedig az annak a költségét csak növelő PÉTÁV közvetítésével? És még egy csomó dolgot meg kellene vizsgálni, hogy is lehetne növelni a város bevételeit, ugyanakkor csökkenteni a kiadásait, de úgy, hogy ez a lakosságnak is jó legyen. Hársfai István Együtt a nehéz évek is könnyebbek Az egyházi esküvő előtt fél órával még kenyérért állt sorba Kaposi János és felesége Ábel Magdolna hangulatos pécsi otthonukban Fotó: Läufer László Szürke, hideg idő volt azon a napon. A nagykabátba burkoló- dzott menyasszonyok, vőlegények fázósan toporogva lesték az anyakönyvvezetőt. Huszon- hatan várakoztak reggel fél nyolctól. Már dél felé járt az idő, amikor az orosz tolmács szerepét is betöltő anyakönyvvezető beesett a terembe: nincs időm kü- lön-külön esketésre - közölte azonnal és várakozva nézett rájuk. - Csoportban is jó lesz - hangzott a válasz és tizenhárom pécsi fiatal perceken belül kórusban válaszolta az igen-t. Köztük Abel Magdolna és Kaposi János. Történt mindez 1944. december 30-án, a pécsi városházán, vagyis pár nappal ezelőtt ünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat. Most étteremben vacsoráztak. Ott kapták meg a gyerekektől az ajándékot, köztük egy gyönyörű arany medaliont, belegravírozva a keresztnevük és az 50-es számjegy. Aztán a lányukkal, vejükkel és az egyetemista lány unokájukkal együtt haza mentek az Őz utcai lakásba, egy kicsit emlékezni. Emlékezni arra a több mint mint ötven évvel ezelőtti júniusi napra, amikor megismerkedtek, emlékezni a találkozásaikra, amelyeket mindig behatárolt, a kijárási tilalom. Meg arra a percre is, amikor Magdolna édesapja beleegyezett, hogy elmenjen Jánossal Gyékényesre, bemutatkozni a fiú szüleinek. Mintha érezte volna, hogy pár nap múlva megkapja a behívót és számára nem lesz visz- szatérés. Három nő búcsúztatta. A felesége és a két lánya. Szavak nélkül bízta őket Jánosra, aki már túl volt a katonaidőn, s akinek egy kis szerencsével sikerült megúsznia az újbóli behívást. A megismerkedésüktől számítva fél év múlva összeházasodtak. A békeidők szokásai szerint akkor még rövidnek számított ez az idő. Ezt gondolom magamban, s Magda asz- szony kérdés nélkül reagál: igen, valószínűleg az is belejátszott, hogy úgy gondoltuk, együtt sokkal könnyebb lesz. Ezt gondolhatta az Ágoston téri templom plébánosa is, aki ugyanaznap délután összeadta őket. Kishíján elkéstek a két órai egyházi esküvőről, mert Magda fél kettőkor még kenyérért állt sorba. Másnap mindketten dolgozni mentek. Nekik még arra sem volt lehetőségük, ami azokban az időkben egyfajta kényszerdivat volt a pécsi ifjú házasok között: két-három napos nászúira mentek a Kikelet Hotelbe, vagy a Nádor Szállóba. János a tanult szakmájában hentes és mészárosként dolgozott a húsüzemben, Magda asz- szony pedig az ipartestületnél vállalt négy órás munkát. Az édesanyja járt a kötelező ingyen munkára, a húga még kicsi volt. Az ötvenes évek sem teltek sokkal könnyebben, többször kellett új munkahely után nézniük. Kettőjüknek mindenképp dolgozniuk kellett ahhoz, hogy a közben gyarapodott családról - 1947-ben megszületett a lányuk - gondoskodni tudjanak. A hetvenes években stabilizálódtak a körülményeik. Akkor tudtak venni egy Trabantot, később Orfűn egy telket faházzal. Közben sokat utaztak. Kezdetben a volt szocialista országokba, később Ausztriába, Németországba is eljutottak. Az utazás volt a legnagyobb szenvedélyük, na és a porcelán gyűjtés. Magda asszony rengeteg herendi és Zsolnay porcelánt vásárolt, folyamatosan gyarapítva a háború előtti időkből megmaradt darabokat. És hatalmas gobelineket készít. A barátaiknak is, akikhez több évtizede élő, erős szálak fűzik. A szűk családon kívül ma már csak a velük való találkozások jelentik az ünnepnapokat. Mert az élet ma sem könnyű. Nehéz beosztani a nyugdíjat és még mindig adni szeretnének a gyerekeknek nem pedig kapni. De ma kimondják, amit ötven évvel ezelőtt csak gondoltak: közösen, együtt, a nehéz évek is könnyebbek. T. É. PÁLYÁZATOK Külön fedél alatt a generációk A Család éve alkalmából pályázatot hirdetett a Pécsi Nyugdíjasok Egyesülete az elmúlt év végén. Témaköröket adva azt kérték a pályázóktól, írják meg véleményüket, tapasztalataikat. A beérkezett munkák közül többet jutalmaztak. Közülük az egyik Nádai Imre nyugdíjas rajztanár pályázata, aki a generációk együttéléséről írt. Ebből ismertetünk most részletet. A mai családok többsége szűkebb közösség, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt. Ennek csak egyik oka, hogy kevés a három, vagy több gyermekes család. A másik, hogy ma már nem jellemző több generáció együttélése. Ma már inkább emlék, ami húsz-harminc évvel ezelőtt is magától értetődő volt: a megházasodott gyermekek közül legalább egy a szülői háznál maradt. Napjainkban a fiatalok is arra törekednek, hogy önálló életet éljenek. Ha ez nem lehetséges, akkor is csak átmeneti megoldásnak tekintik az együttlakást. A szülők is igyekeznek saját, önálló lakásukat, háztartásukat megőrizni és megözvegyüléskor sem szívesen költöznek össze gyermekükkel. A szüleikkel együttélő fiatalok nagy részének életét főleg az keseríti meg, hogy a szülők változatlanul gyereknek tekintik őket és beleszólnak a dolgaikba. A szülőknek pedig részben a kéretlen tanácsok visszautasítása, részben az okoz keserűséget, hogy a befogadott fiatalok nem akarnak alkalmazkodni az ő kialakult életvitelükhöz. Öreg pécsi tükék inkább őslakosságunk nyomán és miatt tekintjük magunkat. Ebből fakadóan mi sem természetesebb, minthogy rendszeres, ám sohasem szervezett találkozásainkon a város régmúltja, események, történetek kerülnek újra és újra megtárgyalásra, némiképpen fűszerezve azzal a megvetéssel, amely korunknál fogva kijár a jelennek, mondván: ma nem történik semmi. Vagyishogy ami történik, ahhoz sajna semmi közünk, ebből kirekesztődtünk, beleszólásunk nincs, hát savanyú a szőlő alapon inkább kritizáljuk, mintsem elismerjük a mai élet rohanó tempóját, már-már mindenütt fellelhető elembertelenedését, sivárnak tűnő életét, szélmalomharcait, tehetetlenségét. Társaságunk doyenje Feri. Ő mindenkit magáz, s elvárja, hogy ugyanígy viselkedjenek vele szemben is. Voltaképpen nem is magáz, hanem önöz mindenkit. Velem kivételt tesz (a taknyossal), de a tegeződés amolyan csendőrpertu. O tegez, én önözöm. Feri még látta, miként építik 1913-ban a villa- mosvasutat, már-már kamaszként utazott az ütközőkön is, s szende pikantériával mondja, mit is jelentett a PVKV elnevezés, amely oly jól olvashatóan virított minden városi járművön. Imre és Béla tegezik egymást. Nem régóta, tán két-há- rom éve. Történt, hogy ifjú korukban egy lányba voltak szerelmesek, s máig is kiderítetlen, kinek jutott Páris almája ez ügyben. De mert a féltékenység és hiúság volt a tanácsadó, jóllehet egy városban, majdnem azonos körben éltek és mozogtak, jóba sohasem lettek egymással. Mígnem Emmike három éve meg nem halt. Imre is, Béla is hatalmas sírcsokorral jelent meg a temetésen. A szertartás után kart-karba öltve jöttek ki a temetőből s azóta szüntelenül Emmikét idézi a két egykori szeladon. Andor hentes volt. Pontosabban hentes és mészáros. Szigorúan ragaszkodik ehhez a titulushoz. Mert nemcsak árulta, de levágta, feldolgozta és forgalmazta példásan tisztán tartott üzletében a ma már sehol fel nem lelhető áruféleségeket. Nála lehetett kapni a legjobb borjúfrikandót, s Andor semmireva- lónak tartja azt a világot, amelyben ezt a fogalmat nem ismerik. Pedig a borjúcomb (hívták borjúremeknek is) fogalom volt. Sült szalonnával spé- kelve Andor üzletének dísze volt, s a vásárlók pontosan tudták, hogy ha frissen akarják fogyasztani, pénteken 10 óra tájban kell megjelenni az üzletben. Kálmán és Zoli hosszú évek óta vitatkozik olyan dolgokon, amelyek könnyen ellenőrizhetők lennének, de amelyek hitelességéért, vitájuk eldöntéséért a világ minden kincséért sem hallgatnának meg másokat. Meddig volt sárga keramitkoc- kás a Zsolnay-utca? A gyárig, vagy a mohácsi elágazásig? Hány perc alatt tette meg a sárga villamos az utat a Hadap- ród-iskolától ha a kisállomásra és hány perc alatt, ha a Balo- kány-ligetbe ment? Volt-e aranyhal a Balokány-ligeti tóban? Az 1945 tavaszán a repülőtéren kényszerleszállt Liberator pilótafülkéjében Rita Hay- wort majdnem életnagyságú képe a hírneves és gyönyörű színésznőt lenge öltözékben, netán anélkül ábrázolta? Szóval csupa életbevágóan fontos kérdések! ők csak veselkednek egymással. Harag és a meggyőzés legkisebb reménye nélkül. Ödön (ámbár inkább Dönci) örökifjú dandy. Nemcsak divatos sáljai, mindig kínos rendezettsége árulkodik erről, de az a reverencia is, amellyel az ifjú lánykákat csakúgy, mint a tisztességben őszült matrónákat tudja köszönteni, ajnározni. Az udvarlás kézikönyvét írhatná meg, ha volna rá ideje. De I nincs, mert a szépet tenni kell. És látni, felfedezni, értékelni, dicsérni, szeretni. A múlt nyáron szépen lebarnult Dönci. Irigyeltük is érte. Széles gesztusokkal kezdte mesélni szelíd kalandjait. Nem figyeltünk oda illőképpen. Dönci megvárta, míg egy kis szünet adódik, s sztentori hangon imigyen szóla: Uraim! Én a nyáron egy ültő helyemben tíz gombóc fagylaltot ettem meg! Á döbbenet csendje szállt meg mindannyiunkat. Ma sem tudom, mi volt a megdöbbenés oka. Az-e, hogy Döncinek eny- nyi pénze van, vagy az-e, hogy ilyen hányaveti módon teszi kockára egészségét. „így élünk Pannóniában” - mondhatnánk Bemáth Auréllal közösen. Gondolataink, emlékeink, vitáink, anekdotáink a régmúltban gyökereznek. I gazgyöngyként őrizzük őket és szeretjük, holtig szeretjük ezt a várost, amely egykor nekünk adta ezeket, s amelynek egykor oly hetykén dobtuk oda iljúságunkat. Bokrétás András
