Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-26 / 25. szám
6 uj Dunántúli napló Külföld 1995. január 26., csütörtök Az oroszok és a Kaukázus A Csecsenföldről származó riasztó híradások, Groznij ostromának véres képei sokakban felébresztik a kíváncsiságot ennek a távoli hegyi tájnak történelme iránt. Amíg a nyugat fejlett országai a XIX. század során a tengereken túl s főleg Afrikában építettek ki hatalmas gyarmati birodalmakat, a cári hatalom szívós, következetes munkával háromfelé terjesztette ki országa határait. A leköszönő Jacques Delors mutatja az utat utódjának Jacques Santernak a brüsszeli EU-központban január 20-án. Jacques Santer Három irányban A legészrevétlenebb a szibériai térhódítás volt. Az Líraion túli hatalmas területeken ismeretlen volt az elnyomásnak több oly faja, amely Oroszországban megnehezítette sok ember életét. Ott nem volt katonasorozás, nem volt jobbágyság és nem voltak kényszer rendszabályok más vallási meggyőződésűek ellen, mert ott az óriási távolságoknál fogva az orosz hatóság hatalma sok tekintetben csak névleges volt. Sok oroszban oly erővel élt a kivándorlás vágya Kelet felé, a szabadság földjére, hogy inkább bűnt követettek el, csakhogy oda száműzzék őket. A száműzetés leggyakrabban csak bizonyos helyen való kényszertartózkodást jelentett. Az oroszok szibériai uralma voltaképpen ezekre a szerény kezdetekre épült fel s megfelelő erejű ellenállás hiányában gátta- lanul haladt Kelet felé. A század közepére már elérte az Amur vidéket 1860-ban Kína kénytelen volt az egész tengerparti vidéket, az Amurtál a koreai határig átengedni az oroszoknak. Uralmuk szimbólumául és a további terjeszkedés kiindulópontjaként új kikötőt alapítottak, ez lett Vladivosztok, a „Kelet ura”. Ez az erődítmény ék módjára fúródik előre a déli tengerek irányába. Ezt a területgyarapítást egészítette ki 1875-ben a Japántól megvásárolt Szakhalin szigete. Mintegy húsz esztendős háborúskodásba került, amikor 1864-1884 között sikerült a turkménok ellenállását megtömi s meghódítani az egész Tur- kesztánt, minden szabad földet egészen a perzsa és az afgán határig. A hadjáratokban résztvevő Verescsagin, a hires csataképfestő művei a mai tévé-riporterek felvételeivel vetekedő élességgel és részletességgel számolnak be ezeknek az ösz- szecsapásdknak embertelenségeiről, a levágott koponyákból rakott „győzelmi emlékművekről”, a hadifoglyok sorsáról. A Kaukázus térsége volt a harmadik front, ahol a népvándorlás viharai által összekeveredve önálló hegyi törzsek tucatjai éltek a török-perzsa és orosz hatalmak szorításában. Samil Ali Oroszország már a század elején befészkelte magát a Kaukázustól délre elterülő vidéken és megvetette a lábát a Fekete-tenger keleti partján. Georgia (Grúzia) cárja ekkor tette meg örökösévé a szentpétervári cárt. De a kaukázusi terület nyugati része, Dagesztán, még továbbra is a hegyi törzsek kezében volt, akik már mohamedán vallásuk miatt is kapálóztak az orosz uralom ellen. Amikor az oroszok ezeket a hegylakókat le akarták igázni, hasonló feladat előtt állottak, mint a franciák, amikor Algírban a parti sávról tovább akartak nyomulni. Itt sem hiányzott a nemzeti hős, aki azt a szerepet játszotta, mint Algírban Abd-el-Kader. A dagesztániak vezére egy személyben próféta és hadvezér is volt, Samil Ali, az ezer forté- lyú, agyafúrt és évtizedekig kézrekerítlen ember. 1830-tól 1859-ig hasztalan próbálták meg a vakmerő ellenfelet megtörni. Körülbelül 200 ezer embert állítottak hadba az oroszok, hogy legyőzzék, de Samil Alinak mindig sikerült eszükön túljárni. 1839-ben, amikor elfoglalták Akulso várát, már azt hitték, sikerrel jártak, de a próféta ekkor is el tudott menekülni, húga pedig inkább a folyóba vetette magát, mintsem, hogy az oroszok kezére jusson. A hegylakók sokszor komoly katonai vereségeket mértek az uttalan terepen bajlódó orosz hadoszlopokra. 1842-ben Grabbe tábornok (1849-ben majd a magyar hadtörténelemben is találkozunk vele, ő égettette fel Losoncot) hadserege, mely Dargo erődjét akarta bevenni, teljesen felmorzsolódott, kudarcai miatt le is váltották a kaukázusi határvidék parancsnokságának tisztsége alól. A cári udvar kedvencének, a cári trón örököse sógorának, Hesseni Sándor hercegnek naplófeljegyzései pontosan nyo- monkövetik a Voroncov tábornok által 1845-ben vezetett hadjáratának eseményeit. Az expedíció kezdeti sikerek után csak nagy üggyel-bajjal tudott meg- 'meneküln ia teljes megsemmisítéstől. Samil Ali vasfegyelmet gyakorolt emberei között, harcosai nem dohányozhattak s nem fogyaszthattak alkoholt. Akit pipázáson kaptak rajta, orrán ütötték át a bűnös szerszámot, s aki lerészegedett, orra elvesztésével lakolt. A csatákban fanatikus bátorsággal helytálló hegylakók a kezük közé került foglyokkal sem sokat teketóriáztak. Samil Ali a közelgő hadoszlopot szinte bántatlanul beengedte a földig lerombolt Dargóba s akkor zárta csak be a gyűrűt körülötte. A magaslatokról uralta a terepet, az utánpótlási vonalakat elvágta, a csapatok élelmiszer- s lőszerhiánnyal küszködtek. Hasztalanul próbáltak meg elkeseredett szuronyrohamokkal maguknak utat tömi, e kísérletek összeomlottak a rejtett állásokból tüzelő felkelők golyózáporában. Csak jelentős tüzérség bevetésével sikerült a felmentő seregeknek kiszabadítani s a végső pusztulástól megmenteni a katlanba zárt hadoszlopot. „Alig hittem, hogy valaha is viszontláthatlak” írta húgának, az eljövendő cár- nénak a fiatal herceg. Sami Ali még majd másfél évtizedig dacolt a cári túlerővel. Egy megközelíthetetlen hegyi fészekben sáncolta el magát s csak 1859-ben tudta néhány önként jelentkező orosz katona a fennsíkot megmászni, majd sziklákba vert vaskampókra erősített köteleken húzták fel bajtársaikat. A keresett prófétának majd az egész kísérete elesett s végül egy barlangba beszorítva megadta magát. A cár „kegyes” völt vele, házi őrizetben tartotta s haláláig, 1871-ig, gondoskodott tisztes megélhetéséről. Emléke sokáig élt még hegyei között. Sztálini megtorlás A Kaukázust csak a múlt százas 80-as éveiben lehetett kié- heztetéssel, deportálásokkal, erdők, települések felégetésével termőföldek feldulásával, szóval a „felperzselt föld” harcmodorával „pacifikálni”. Az évtizedeken át tartó háborúskodásokban az orosz hadsereg 77 ezer halottat vesztett tisztekben és katonákban, ehhez járult a XIX. századi katonai statisztika adatainak megfelelően mintegy 250-300 ezer sebesült. (Az 1849-es magyarországi intervenció egész orosz véráldozata 3155 halott és sebesült volt!) A büszke harcosok népe soha nem tudott belenyugodni az idegen uralomba. Felkeléseket szerveztek a polgárháború évei alatt, majd újra kibontott félholdas lobogókkal, naív módon felszabadítóként üdvözölték .1942-ben a Kaukázus sziklái közé érkező német csapatokat. A kozákokhoz hasonlóan önkéntes alakulatok felállításával akarták megszolgálni függetlenségüket. A sztálini megtorlás egész - árulónak minősített - népeket söpört el a föld színéről, még a temetőket is elegyengették a bulldózerek, hogy nyoma sem maradjon a rebelliseknek. A legújabb eseményekből azonban arra lehet következtem, hogy mégsem végeztek egészen „tökéletes” munkát. Páva István Az érintettre nézve már-már bántóan kétkedő hangok fogadták jelölését az Európai Bizottság élére. Amikor tavaly júliusban, a brüsszeli rendkívüli csúcson véglegessé vált, hogy az állam- és kormányfők őt választották a 10 év után megdi- csőülve búcsúzó Jacques Delors helyére, a nemzetközi sajtó nem győzött gúnyolódni a kárára. „Legkisebb közös többszörösnek” nevezték, akire a „nagy ágyúk” (Lubbers, Dehaene, Gonzales, Amato nevének felemlegetése után) azért esett csak a választás, mert már nem maradt más, s mert szürkeségénél fogva egyedül tőle nem tartott senki - és így tovább. Azóta eltelt fél év, s mire szerdán sor került a végső európai parlamenti szavazásra, már sokkal nagyobb tisztelettel emlegették. Nem csoda, addigra már mögötte állt az első, sikeresen megoldott feladat: az új, 20 fős Bizottság összeválogatása, illetve - ami a fontosabb - a tény, hogy ígéretéhez híven, október végére sikerült keresztülvinnie a gyakran csökönyösnek tűnő bizottsági tagok között az általa elképzelt „tárcaelosztást”. Azzal, hogy szerdán lényegében változtatás nélkül sikerült el is „adnia” a képviselőknek a leendő brüsszeli „kormányt”, általános vélemények szerint megkétszerezte tekintélyét: egyszerre tüntette őt fel jó kommunikátornak, aki képes volt megszelídíteni egy erőfitogtatásra hajló képviselőtestületet, emellett (végső soron) képes volt szilárdan kitartani eredeti koncepciója mellett. Időközben nézeteiről, hitvallásáról is többet lehetett megtudni. Ismertté váltak alapvető célkitűzései: a monetáris unió és a közös pénz századfordulóig történő megvalósítása melletti elkötelezettsége; a közös kül- és biztonságpolitika erősítésének a szándéka; és a törekvés, hogy alaposan előkészítse a terepet az 1996-os EU-reformkonferencia számára. Elődje, a francia Jacques Delors annak idején 59 évesen lépett e posztra. Santer most 58 éves. Delors-hoz hasonlóan mögötte is gazdag politikai és tudományos előélet áll. Tanulmányai során jogot és közgazdaságtant tanult - mindkettőt párizsi egyetemeken -, utóbb (1961-ben) jogból doktorált. Pályafutását ügyvédként kezdte, majd 1972-ben vállalt először kormányzati munkát, mint a szociális és kulturális ügyek államtitkára. Ekkor már egyúttal országa keresztényszocialista pártjának főtitkára, amelynek aztán 1974-ben elnökévé választják. Miniszteri tárcát először 1979-ben kapott, méghozzá a pénzügyi, munkaügyi és szociális biztonság összevont területének élén. A következő lépés innen már a kormány élére vezetett, amelynek 1984-ben lett miniszterelnöke, hosszú időn át megőrizve eközben a pénzügy- miniszteri tárcát is. Az általa vezetett kormánykoalíció egymás után három választáson is - legutóbb tavaly júniusban - megőrizte elsőségét Luxemburgban. Megbízatása idején kétszer is országára jutott az EK-elnökség féléve, méghozzá mindkétszer fontos időszakban: 1985-ben a belső piacot előkészítő Egységes Okmány kialakítása, 1991-ben a leendő Maastrichti Szerződés véglegesítése volt napirenden. „Európai” múltjában további fontos tényezőt jelentett strasbourgi európai parlamenti tagsága, amelynek 1975-77 között alelnöke is volt. S most, immár a barikád másik oldalán állva, az első csatát is megnyerte a strasbourgi honatyák ellen. Még hátra van, hogy hétfőn a tagországok külügyminiszteri tanácsa - a parlamenti döntés ismeretében - formálisan is megerősítse az új Bizottság megbízatását. Aztán szerdán megkezdődhet a munka. Ot éven át. Fóris György Három férfi útban az élelmiszerelosztó hely felé, január 25-én Groznijban. FÉL ÉVSZÁZAD Az Auschwitz-igazság Az emberi történelmet átszövik az elemi csapások, a háborúk okozta tömegkatasztrófák. Egész városok tűntek el a föld színéről. A XX. század horrorja, aminek Auschwitz nem az egyetlen, de leginkább megdöbbentő jelképe lett, azonban valami mást is jelentett. Első ízben alkották meg a halál iszonyatos ipari nagyüzemét, ahol hideg tudatossággal tervezték és szervezték a szállítást, válogatást, gyilkolást, az emberi maradványok eltüntetését. Himmler 1940 áprilisában az Oswiecim lengyel település körzetében tett helyszíni szemléjén adta ki utasítását a haláltábor létrehozására. Két hónap múlva 728 lengyel politikai fogoly megkezdte az építkezést. Nemsokára működött a gázkamra és a krematórium már Birkenauban is, Mengele százezreket küldött a halálba. Három-négymillióra becsülik azok számát, akik füstté váltak Auschwitzban és melléktáboraiban. Az utolsó nagy transzportot, 1944 kora nyarán, nyolc hét alatt, 438 ezer Magyarországról deportált zsidó tette ki. De az áldozatok között voltak cigányok és szövetséges hadifoglyok, homoszexuálisok és utéai razziákon összefogottak. Amikor már odahallatszott az ágyuk hangja, 65 ezren voltak még a táborban, közülük 58 ezret indítottak el más megsemmisítő táborok felé. Hétezer élő csontváz maradt, és érte meg a felszabadulást, de közülük sokan már nem voltak képesek hazatérni otthonaikba. A neves filozófus, Theodor Adorno mondta, amikor a világ szembesült az auschwitzi képekkel, és a túlélők vallomásaival: meghalt a líra és Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Szerencsére, a torokszorító jövendöléséből nem lett valóság. Az élet ezúttal is győzött, a poéták sem tették le a tollat, de egy nemzedék meghatározó élményét magukkal kell vinniük és át kell örökíteniük az utódokra. Annál inkább, mert Auschwitz- nak sajnos utóélete is lett. Már az ötvenes években elkezdték a tagadást a neonácik. 1973-ban beszélt először - jellemző módon egy volt SS-tiszt és táborparancsnok, Thies Christophersen - az Auschwitz-Lügé-ről, az Auschwitz-hazugságról, kétségbe vonva a történteket. Több országban törvényes felelősségre vonás vár e képtelen állítás terjesztőire, amely meghamisítja a történelmet, sérti az áldozatok emlékét. Auschwitz nem mehet feledésbe azért sem, mert a népirtás és tömegmészárlás ma sem ismeretlen a nemzetközi színtéren, a közeli Boszniától a távolabbi Ruandáig. Az ötvenedik évfordulóra Magyar zsidó asszonyok az auschwitz-birkenaui táborban 1944 nyarán magasrangú vendégeket, No- bel-díjasokat, államfőket várnak Auschwitzba (ott lesz Göncz Árpád köztársasági elnök is): a megemlékezés nemcsak kegyeleti aktus lesz, hanem figyelmeztetés a mának. Intés az Áuschwitz-igazságra és tanulságaira. Réti Ervin t * 4 A
