Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)

1995-01-14 / 13. szám

1995. január 14., szombat Irodalom - Művészet új Dunántúli napló 11 Erdei-Szabó István: Bujdosóének Csönd van bennem hatalmas csönd szinte ásít egyik éjszakám a másikba vásik szemem mögött háborúzik Szerbia Bosznia ha az ember maga elől is menekül hová lehet húzódnia miféle erdő elfuserált évszak fogadna be verstelen idők jöttek nem kell a tiszta mese Csönd van bennem hatalmas csönd minden sejtemben pusztít az idő vásznáról letörölhetetlen katasztrófa-film végéig fogynak a szereplők a remény is vélük ám otromba kezek a tekercset kicserélik és pereg a film kidőlnek csecsemők vének fájdalmuk haláluk átrajzolja a világtérképet hiányuk csöndem bástyáját építi hiába kiáltok versben értük remélem csonka testükből épen száll ki a lélek üzenem nékik várjanak a föltámadással boldogabb időkig Prokusztész ágya Járjunk úgy, ahogyan meg­szoktuk, vagy álljunk tótágast: az utcának két oldala van. A jobboldalról most éppen azt ki­áltják felém, hogy lehet ilyen névvel létezni egyáltalán, mint az enyém. Az utca bal oldalán szemmel láthatatlanul - senki. Ettől függetlenül még a Hold­ból is érkezhetnek kozmikus visszajelzések, hogy kedves barátaink, egy kicsit, igazán csak egy icipicit balosok vagytok. Mit mondhat erre a halandó újságíró? Hát azt, hogy a bal­kezesek jobb agyi féltekéje ál­lítólag tevékenyebb, mint a magdeburgi bal félteke. Úgy­hogy végül ebből is a jobb nyerhet, ebből az „olyan icipi­cit balból”, ami végső soron közép- középjobb; a független politikai napi- vagy hetilapok kedvelt macskaasztala, a kicsi­szék is mellékelve ... Éppen azt részleteztem, hogy ilyen névvel nem lehet élni Romániában. Egyrészt azért, mert a román nacionalis­ták visszakövetelnek, mond­ván, hogy származásom a szó szoros értelmében ott van a ke­resztlevélben, illetve a család­névben. Másrészt mert fajtám mondja, hogy valóban valami­kor, de már Oláh Miklós, a nagy humanista is magyar volt, a nagy magyar király, Mátyás udvarában (aki körül mostan­ság ugyancsak nagy a huzako­dás Kolozsváron). Jó pillana­tában így mondja, aki okos; az oktalan kapásból három viccet gyárt oláhságomra, hálisten- nek nálunk oly könnyű a szó, mint a pihe, és egykettőre meg­ragad az ember hajában, de még inkább a haja alatt. Magyarságomról soha nem szoktam beszélni. Ha jól em­lékszem, Cegléden kérdeztek rám - meglehet, ők is neve­mért, hogy hát hogyan is állok én a nemzettudattal. A tudat ép és töretlen, válaszoltam, és kö­rülbelül úgy működik, mint a test akármelyik nemesebb szerve. Tudjuk, hogy van, azt is, hogy pótolhatatlan (mind­amellett behelyettesíthető, ezt is tudjuk Bemard professzor munkásságára és tartósan ide­genbe szakadt véreinkre fi­gyelve); csupán akkor kezdünk beszélni róla, amikor valami funkciózavar áll be akár nálam, akár pedig abban a politi­kai-társadalmi közegben, amelyben élek. Ilyenkor, de csak ilyenkor mondom, hogy magyar vagyok. Egyébként a hosszú ideig párizsi költővel, Faludy Györggyel pendülök egy húron, aki szerint az ember érzi magyarságát, és az érzés minden szó, minden deklaráció és deklináció fölött való. Nem elírás! Itt-ott deklinálni szokás, ki az igazi, az igazibb, a legi­gazibb magyar; amint deklinál- ták már jónéhányszor e szá­zadban, megvonva a védfalat (a támlafalat?) a mélymagyar­ság körül, a hígmagyarokat természetesen lángpallossal űzték ki a népnemzeti minta­farmról. Minden név- és vérségi elemzésen túl az ember ott van otthon, övéi között, ahova ma­gát besorolja. Illetve ahonnan nem rekesztik ki. Úgyhogy ezért ostoba és egyben ionescói vagy mondjuk flamandul: Ghelderode-i a helyzet: nosza elő a névvel barátom, s én megmondom, ki vagy! Esetleg én tudnám megmondani, mi minden vagyok, az erek nem­zetközi útrendszerére figyelve; vagy hogy ki s mi lennék, ha magam dönthetnék az újjászü­letés zűrzavarában. Erről nem többet, a sok név-retortázásról, vércsoport-mikroszkópozásról, rassz-kibernetikáról. Legyünk következetesek! Hízleljuk föl Kövér Józsefet, aki elég keszeg pasas. Soványítsuk meg Ke­szeg Jánost, aki testes. Vegyük el Gyenge István bivalyerejét, Fekete Magdit a törvény szi­gora sújtsa, ha netán szőke. Kis Jánost zsugorítsuk száznegy­venöt centis törpévé még akkor is, ha egykilencvenre taksálták a sorozáskor. Nagy Andort vi­szont legalább egynyolcvan- kettőre nyújtsuk, lévén hogy százötvenöt centijével egyálta­lán nem magaslik ki korából, a tömegből sem. Ezzel újból föltaláltuk Pro­kusztész ágyát, az annyira iri­gyelt antikvitás kedvenc nyújtó-, illetve zsugorító-, il­letve vágószerszámát. A kérdés pedig tán már most logikus: ha egyszer majd mindkét járdát használni fog­ják a mi kis hazánkban-váro­sunkban, a jobbot és a balt, megpróbálják-e átvinni ezt a belevaló bútordarabot, miköz­ben (a szó politikai értelmében vett centrum) élénk forgalmat produkál vagy csak mímeli? Végül: ennek a jegyzetnek semmi köze a politikához. Amint a névnek sincs politikai töltése, tartalma; mondjuk, ahogy akarjuk. Legfönnebb hagulati-érzelmi töltése van - azzal a hangulattal-érzéssel te­lítődött, amely a névadás pilla­natában az egeket ha nem is, de a földet s a vizeket minden­képpen besugározta. Nevem s neved: boros­tyánkő, amiben egy sárkány alussza álmát, egy hangya, egy pillangó. Oláh István A Pécsi Balett nagy korszakának részese volt Herda János balettművész a szerepekről, a barátokról és a tanítványokról Milyen egy nyugdíjas ba­lettművész? Mi, civilek nehe­zen tudjuk elképzelni, noha tisz­tában vagyunk vele, hogy ez nagyon kegyetlen szakma; nemcsak a táncossá fejlődésért, nemcsak minden egyes sikerért kell megküzdeni szinte ember- feletti módon, hanem az aktív táncos pályafutás szűkre sza­bottságával is. A pályaív végén szembe kell nézni a valósággal: a végérvényes lelépéssel a szín­padról. Ezek a gondolatok jár­nak a kérdező fejében, mialatt Herda Jánossal beszélgetünk pécsi Endresz György utcai pa­nel-lakásában.- Kilenc évi kemény tanulás után 1963-ban végeztem az Ál­lami Balettintézetben - kezdi a visszaemlékezést Herda János - Már korán belénk nevelték a fe­gyelmet, a művészi alázatot, amelyet a közmondásosan szi­gorú képzés mellett sajátítot­tunk el, s mivel már növendék koromban gyermekszerepekben fölléptem az Operaházban és az Erkel Színházban, a nagy nyil­vánosság előtt való szereplés is a véremmé vált. Az akkori előírásoknak meg­felelően vidéki évek következ­tek a végzésem után. Két évet töltöttem Szegeden, ezt köve­tően hívott meg Eck Imre az ak­kor már híres Pécsi Baletthez, s negyedmagammal örömmel jöt­tem egy felfelé hajló ívű új együtteshez.. .- ... Ahol nagyon meg kel­lett küzdeni az elismertségért.- Igen, és én végigjártam ezt az utat. Ha csak a pályám első felének szerepeit vesszük, ak­kor is kitűnik. 1964-ben már szerepeltem a Szegedi Szabad­téri Játékokon a Fából faragott királyfi-ban, 1965-ben pedig a címszerepet vettem át Csifó Fe- renctől - immár Pécsett. Jelen­tős feladatokat kaptam az 1966-os Vivaldi-Fodor: Balo Szepesi Attila A hiteles életre nincs recept. Kinek-kinek magának kell meg­találnia a sorsát. Valamiképp azt az egyetlen arcot, akivel egészen azonos. Aki ő maga. Kellene legalábbis, hisz az ez­redvégi ember örök halogatás­ban él: ma még meg kell tennie ezt-azt, de holnaptól már a maga dolgát teszi. így csapja be önmagát. Mert holnap ugyanott folytatja, ahol ma abbahagyta: csipcsup ügyei közt hánykódik, a mitizált körülmények szorítá­sában. Magyarázza a magya- rázhatatlant. Közben elkerüli a maga sorsát. Mintha el akarna rejtőzni önmaga elől. Ahogy az öreg Tolsztoj, aki útra kelt, hogy ne találhasson rá a halál. Az ókori görögök hiedelme szerint tízezernél több ember nem élhet egy településen. Pon­tosabban szólva. Élhet, de en­nek már nincs semmi értelme. A közösség erővonalai összeku- szálódnak. Tízezernél több em­ber elveszíti az arcát, a tájéko­zódóképességét. Pontos és egyértelmű kapcsolatait. Nem az események, a mindenkori történelem részese már, hanem a szóbeszéd kuszasága gomo­lyog körülötte. Hall valamit így is, meg úgy is, amiről nem tudja eldönteni, hogyan is van az va­lójában. A tér és az idő nem lé­teleme többé, csak megélheté­sének közege. A távoli lármák az ezerféle hírek között elveszíti a sorsát. Elmegy mellette, s csak ritkán érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Önmaga hiányzik. Az, hogy leüljön és bámészkodjék. Hogy befelé fi­gyeljen. Hogy elbeszélgessen önmagával. A hiteles sorshoz hiteles éle­tet kell élni. Hiteles művészet pedig csak hiteles sorsból szü­lethet. Az embernek tudnia kell, mi micsoda. Meg kell ismernie a Herda János pécsi lakásában concertante és az Eck Imre-Tóth Sándor: Kisműsor, az 1969-es A veronai szerelme­sek mártíriuma, az 1971-es Ko- dály-Eck: Fölszállott a páva az 1972-es Bizet-Scsedrin: Car­men és Stravinsky-Eck: Ta­vaszünnep, az 1973-as Bá- gya-Tóth: Egyszer volt, az 1974-es Szokolay-Eck: Az iszonyat balladája, az 1976-os Balett ’76-ban Bach-Tóth: h-moll szvit és Ravel-Murd- maa: Daphnis és Chloé című táncművekben, s még folytat­hatnám a sort...-A Pécsi Balett nagy kor­szakának részeseként nemcsak a színházban lépett föl.- Természetesen az ország minden részében szerepeltünk, sok film- és TV-felvételre hív­tak meg, bejártuk az öreg konti­nens majd’ minden országát, de megfordultunk Egyiptomban, világot. Ez a tudás csak kellő önismeret birtokában lehetsé­ges. Ismerni kell eszközt és hangulatot, követ és fát. Arcot, évszakokat, hagyományt és jö­vőt. A magam gyarlóságát, a mások erényeit. Az információ nem elegendő. A hír, az értesü­lés. Mindent tartósan át kell élni. Amit lehet, meg kell tapin­tani. Csontot és mohos fatör­zset. Párálló kutyaszőrt és leá­nyarcot. Mert a világ bonyolult ugyan, de apróságokból épül. Aki az elemeit nem ismeri, nem lehet köze az egész építmény­hez. Nem a maga sorsát éli, ha­nem egy kópiáét, aki többé-ke- vésbé hasonlít hozzá. Somogyi Győző, a festő és grafikus ma Álföldön él. Sok köze nincs pedig - már múltját tekintve - a Balaton-felvidéken, a Káli-mdence csücskében rej­tező kis faluhoz. A képzőmű­vész-mesterséget sem a szokott módon tanulta. Nem járt a Főis­kolára, ahol - Csanádi Imre sze­rint, aki hajdan maga is elvég­zett Aba Novák Vilmos tanítvá­nyaként néhány szemesztert - bohémeket és epigonokat ké­peznek. Somogyi a papi hiva­tást választotta, s felszentelése után néhány esztendeig gyako­rolta is. Később, már félig-meddig sikeres festőként, „feljelentette magát” a püspökénél. Együtt él egy asszonnynal. A püspök mo­solygott, szelíden arcul legyin­tette, de a papjai közül nem akarta elbocsátani. A festő él­hette volna tovább a maga félig-életét, ahogy annyi pap­társa. Hitelét veszítve, hisz mindenki tudta róla, amit tud, s ő is tudta, hogy mindenki tudja. Végül radikálisan szakított a felemás élettel. A papi stallu- mot elhagyta. A hitét megőrizte. A hitét és a sorsát. Innen Salföldig még hosszú Indiában, Sri Lankában, Kubá­ban és a Közel-Keleten is. Számtalanszor ugrottam be - sokszor az utolsó pillanatban - egy-egy megbetegedett kolléga helyett. Minden erőmmel azon voltam, hogy segítsem part- nere(i)m munkáját, igyekeztem mindig a legjobb tudásom sze­rint teljesíteni. Nemcsak balett­ben léptünk föl, hanem operet­tekben, musicalekben, opera-betétekben, népi táncjá­tékokban is. Sok kedves part­nerrel táncoltam, akik nevét azért nem sorolom föl, nehogy kifelejtsek, s így megbántsak valakit.- Korán kezdett el tanítani.- Budapesten elvégeztem 1979-ben a három éves balett­mesteri tanfolyamot. Pécsett és Dél-Dunántúlon több helyen ta­nítottam különböző korosztá­lyokat az óvodásoktól a nagylá­volt az út, végül csak ide torkol­lott. Az elszenderült faluba, amit a jégkorszakból visszama­radt kőtenger és egy ősborókás övez. Nyáron turisták látogat­ják, de télen szinte megáll benne az élet. Megáll felette az idő. A falu pici és leromlott volt. Somogyi elkezdett hozzá hason­lítani. Meg kell tanulnia „sal- földiül”. Nem az ottani szava­kat, ez kevés lett volna. Meg kellett tanulnia az évszakokat. A mediterrán nyarat, a téli kar­antént. A széna illatát, a szőlők kacsait. Az arcok és a vállak görbületeit. Az ölyvek hangját, a birkák bégetését. A rétekből kibukkanó köveket. És ami­korra megtanulta, a „történet” valamiképp megfordult, ettől fogva a falu kezdett rá hasonlí­tani. Tatarozta a házát, s a hom­lokzatra parasztbarokk díszt fes­tett. Aztán segített a többi ház felújításában. Az útszélek bum­fordi feszületéinek felújításá­ban. Rétet vásárolt, és megta­nult kaszálni. Birkákat, lovakat és szamarakat vásárolt, és meg­tanult velük bánni. Paraszt lett, ahogy maga mondja: paraszt és művész. És ahogy beletanult ebbe a világvégi életbe, valamiképp hi­telesítette a sorsát. Megismerte a falut, szelíd öregasszonyaival, szorgos gazdáival és kerge ré­szegeivel. Megismerte a kutyá­kat, a házfalakat, a mohos tető­ket és a környék kanyargó ös­vényeit. Ezáltal egészen meg­ismerte önmagát. Mert ahogy az ember a világot nézi, a világ- ugyanazzal az arccal néz vissza rá. Somogyi Győzőre „somo- gyigyőző-arccal” néz vissza Salföld. A tolókocsis öreg rok­kant arcával, aki nyaranta ott sütkérezik az útpadka oldalá­Fotó: Tóth László nyokig. Arra is büszke vagyok, hogy tanítványaim közül sokan szerették meg a balettet, s néző­ként tudják értékelni a ba­lett-táncosok erőfeszítéseit a színpadon. Számos olyan nö­vendékem volt, akinek a gyer­mekét is tanítottam.-Az 1988-as nyugdíjba vo­nulása után új szakasz kezdő­dött el az életében, s most töl­tötte be az 50. életévét.- Igen, s bár kisebb szere­pekre azóta is meghívnak, át­alakult az életem. Második fele­ségemmel, Kárpáthy Magdol­nával - aki logopédus - nevel­jük kilenc éves Jancsi fiunkat, bár azt azért el kell mondanom, hogy nekünk balett-táncosok­nak is kétségbeejtően kevés a nyugdíjunk - bármilyen sikeres pályát is tudunk magunk mö­gött. Dr. Vargha Dezső ban. A fenyvesben meghúzódó öreg temető arcával. A roskadt présházakéval, meg a köveken sárgálló zuzmókéval. A márga- bánya és a partifecske-telep csupa-üreg arcával. A Bur- nót-patak egykori vízimalmá­nak ablakszemeivel. A két arabs-ló, a Bence és a Bori te­kintetével. A nyári rekkenőben árnyékba húzódott rackanyáj rezzenetlen pillantásával. Ez a világ, mely részben ma­gához szelídítette, részben ál­tala született, a modellje. Nem tudni, hol az az imaginárius pont, ahol e kettős igazság - te­remtő és a teremtett egymást felvillantó rejtett tükre - talál­kozik. Csak az bizonyos, hogy minden tájképe, parasztportréja, Biblia-parafrázisa és állatábrá­zolás önarckép. Ez a megállapítás akár lapos is lehetne, de az ő esetében sorsa hitelességével telített. Mert a borókafenyőket ugyan­úgy érintésközeiből ismeri, mint a remetekúti pálos kolos­tor málladozó köveit. A bo- gáncskórót ugyanúgy, mint a talicska nyelét. Nem az imp­resszió futó hangulatával, az sem kevés, hanem a maga sor­sába ágyazva. A kerítések lé­ceit, a gólyafészket, a trágya­dombot meg a harangszót. A napraforgókat és a mezei pa­csirtákat. Sorsa valamiképp a szamár - ha úgy tetszik, a saját szama­rai, a Dani és a Mari - ke­resztje jegyében telik. Egyszer, a remetekúti romok­nál barangolóban mesélte el, hogy minden szamár hátán ott látható a kereszt. Nem a terhek­től megrokkant sorsé, amit kese­rűen szoktak emlegetni, hanem a hajdani virágvasámapra emlé­keztető, amikor Jézus szamárhá­ton vonult be Jeruzsá­lembe. (MTI-Press) A szamár keresztje \ t 4 k i 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents