Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-21 / 20. szám
1995. január 21., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 Ismerjük meg a város történetét! Bezerédy Győző a helytörténész feladatairól Bezerédy Győző pécsi hely- történész januárban vonult nyugdíjba a Baranya Megyei Könyvtárból, ahol a helytörténeti gyűjtemény létrehozásán dolgozott. Olvasóink többször találkozhattak Pécs történetével foglalkozó cikkeivel az Új Dunántúli Naplóban és más lapokban is, műsorait hallhatták a rádióban. Bezerédy Győző mindig fontosnak tartotta, hogy a tudomány ne csak a tudósokhoz szóljon.- Az én szemem előtt Benedek Elek Hazánk története című könyve lebeg akkor, amikor Pécs történetéről írok. Ez egy kifejezetten olvasmányos mű, amit nemcsak szakemberek érthetnek meg. A történészek általában alantas munkának érzik azt, hogy közművelődési munkát folytassanak, rádióban előadásokat tartsanak, olyan lapokba írjanak, ami nem tudományos jellegűek. Ez a felfogás végzetes hiba, mert ekkor fennáll annak a veszélye, hogy senki sem fogja elolvasni munkájukat. Számtalan múlt századi tudományos kötettel találkoztam, ami fel sem volt vágva. Azokat pedig meseíróknak tartják, akik kilépnek ebből a szerepből. Természetesen vannak ilyen meseírók, akik eltorzítják a forrásokat, és fantáziájukkal elferdítik a múltat. Szerintem az ismeretterjesztő munkának a tudományosság maximumát kell nyújtania, a legújabb kutatási eredményeket, de mindezt élvezhető stílusban.- Az emberek igénylik azt, hogy megismerjék településük történetét. Nagy örömmel fedezik fel, ha valahol a múltban felbukkan őseik neve. Az 1950-es években Pécsről elszívódtak a régi polgárok, rengetegen kerülték Budapestre és külföldre. Akik helyükbe jöttek, nem ismerték és ma sem ismerik a várost, fogalmuk sincs, mi van a belvárosban, például miért dzsámi a dzsámi. A fiatalokkal kellene ezt megismertetni, így lehetne őket kötni a városhoz és igazán hazaszeretetre nevelni. Bezerédy Győző pécsi levéltárosként kezdte pályafutását, majd Szentgálon és Kölkeden tanított. 1970-ben hívták visz- sza a levéltárba, hogy szervezze meg a baranyai falvakban a krónika írást. A Baranya Megyei Tanács ugyanis rendeletben előírta, hogy minden községnek krónikát kell vezetnie az ott történt eseményekről. A munka eredményeit a Baranyai Krónikaírás című folyóiratban közölték. 1975-ben került a Baranya megyei Múzeumokhoz, a helytörténeti osztályra azzal a megbízással, hogy irányítsa a várostörténeti gyűjtemény létrehozását. Ennek eredménye lett a Várostörténeti és Munkásmozgalmi Múzeum. Ebben csak egy-két tárló szólt a mozgalomról, olyan eseményekről, amelyek egyébként is hozzátartoznak a város történetéhez. Az emberek nem néztek volna meg egy munkásmozgalmi kiállítást, nem olyan idők jártak már akkor. A múzeum vezetésének támogatásával várostörténeti tárlat lett belőle. 1990-ben hívták a Baranya Megyei Könyvtárba, hogy helytörténeti gyűjteményt hozzon létre. Sajnos itt nem minden alakult az eredeti elképzelések szerint.- Harmadik nagy vállalkozásomon, a krónikaszervezés és a várostörténeti kiállítás után, most dolgozom. Ez egy kismonográfia, amiben népszerűsítő formában foglalom össze Pécs történetét. Talán jövőre jelenik meg a Pannónia Könyvek sorozatban az a kötetem, amelyben az ide vetődött külföldi utazók Pécsről szóló leírásait teszem közzé általános korbemutatókkal együtt. Nyomdakész állapotban van már régóta a régi emberek életmódjával foglalkozó kéziratom is. Negyedik könyvem pedig valóban „mese” és nem tudományos munka lenne. Egy Magyarországon letelepedett emigráns orosz hercegről szólna, akinek leszármazottjai még most is itt élnek, és akik szívesen elmesélik nekem a családi legendát. Ha ezt a négy könyvet még meg tudnám jelentetni, elégedett lennék a munkámmal. Újvári Gábor Bezerédy Győző helytörténész Fotó: Läufer László Lackfi János három verse Hordalék Valami furcsa hordalék, Melyet medrében hord a lét, S mind komorabb, mind ostobább Dühvei forgatva mos tovább, Mely megül minden kavicson, Majd tovább rántja az iszony Sűrű szövésű lepleit... Délután Szekrényajtaját behajtja ez a délután is, Deszkáin fölpercennek az apró szú-nyomok, Üvegén még áttetszik vörös rum, zöldes ánizs, S a nyármelegben táncolva jönnek szúnyogok. A kaptár Még étkezel, még vétkezel A sejtben, melyet élni kaptál, És más is így tesz, még ezer, Hamis morajjal zeng a kaptár: Találkozik, elvál, kezel, Sárgult idő pereg: a naptár. Aforizmák Mindig az adott helyzettől függ, hogy bölcs mondással vagy bölcs hallgatással segítünk magunkon. ■Sk Végre bekopogott hozzá a szerelem, de pechje volt szegénynek. A férje is otthon maradt betegállományban. * Olyan nagy a drágaság mifelénk, hogy a jövő héten már a kegyelemkenyér árát is felemelik. * Állítólag valamikor nagy idők nagy tanúja volt.. . Csak sajnos, mostanában állandóan változtatja a vallomását. Gyakorlatlan eladó. Amikor a vevővel közli az új árakat, mindig elpirul. * Állítólag egyszer mindenki rátalál az igazi nagy szerelemre ... Ez rendben van ... De aztán otthon mit mondok a feleségemnek? A magyar jazz élet egyik legnagyobb egyénisége Szakcsi Lakatos Béla és együttese lépett fel Pécsett. Képeinken a zongoránál Szakcsi Lakatos Béla, szaxofonnal Csepregi Gyula, a dobnál Solti János és a gitárosok Tóth Gyula (kottánál), valamint Vasvári Pál Müller Andrea képriportja Filmek, óhajok, nézők Már megint szemlére készül a magyar filmszakma. (Február elején rendezik Budapesten.) Már megint megkérdeznék sokan: van-e még egyáltalán magyar film? Már megint nehéz az ilyen hegyes kérdésre válaszolni. Mert lehet azt mondani, hogy igazában nincs is magyar film, hiszen a mozikban bemutatott hazai munkáknak igen csekély a látogatottsága. A tavalyi csúcstartó, Koltai Róbert Sose halunk meg-je is csak 200 ezernél valamivel több mozilátogatót vonzott, és hol van ez a hajdani egymilliós Szegénylegényekhez képest. Másrészt hol vannak a mai magyar filmek a Koltaiéhoz képest? Viszont azt is lehet válaszolni a létezést is kétségbevonó kérdésre, hogy manapság semelyik ország filmgyártása sem dicsekedhet nagy látogatottsággal. Még az amerikai sem, pedig a mozik programjának 60-80 százalékát a tengeren túl gyártják, s nekik még a reklámra is van elég pénzük. Ennek ellenére száz amerikai produkcióból jó, ha évente 4-5 akad, amelyik igazán nagy kasszasiker. Aztán lehet a kiinduló kérdésre úgy is válaszolni, hogy igenis van magyar filmgyártás, amit igen sokan néznek - a televízió képernyőjén. A Duna Televízió például 1993 végéig 182 olyan magyar művet mutatott be, amelyek mind 1945 után készültek. Az MTV (a hazai közszolgálati média, és nem az angol nyelvű zenés csatorna) 1992- ben ötvenkét, majd 1993- ban hatvannyolc magyar filmet mutatott be. 1994-ben a Játékfilm Szemle idején minden este magyar munkákat közvetítettek. Fábri Zoltán halála után sorozatot kezdett az MTV és a Dunatévé. A 90 éves Tolnai Klárit is sorozattal köszönti az MTV, és újra indult a Csak nézünk, mint a moziban című sikeres sorozat, most kezdték a hatvanas évek filmjeit vetíteni. Az elején feltett kérdésre tehát teljes joggal lehet azt is válaszolni, hogy a magyar film soha nem volt annyira jelen a nézők előtt, mint ma. Ha pedig így van, akkor már csak azt a következő kérdést lehet (kell) feltenni: képes-e a mai magyar film olyan jelentős, az ország közgondolkodásában, vitáiban is nagy szerepet vállaló munkákkal előállni, mint annak idején a Szegénylegények, a Falak, a Tanú vagy a Szerelem ? Erre a kérdésre majdnem olyan nehéz válaszolni, mint az elsőre. A válasz előtt ugyanis tudni kell, hogy a hatvanas évek óta a körülmények lényegesen megváltoztak. Ami azt jelenti, hogy politikai, történelmi vagy érzelmi ügyekben nem kell az irodalom vagy a film kicsit mindig elvont, esztétikai nyelvén üzengetni a közvéleménynek. Márpedig a fent felsorolt filmeket - és számtalan másikat - az tette igazán izgalmassá, vonzóvá, hogy olyasmiről szóltak, amiről abban az időben nem volt ildomos, vagy éppen nem is lehetett beszélni. Ma elég kinyitni hétfőn és kedden a televíziót a parlamenti közvetítések idején, hogy a legkülönbözőbb politikai, történelmi, erkölcsi érvek nyilvános csatáját figyelhessük. A filmnek, a művészetnek általában, megváltozott a szerepe, funkciója: ”csu- pán” műalkotásnak kell tekinteni valamennyit. Ami nem azt jelenti, hogy a mai művésznek ne lenne (lehetne) mondanivalója, üzenete a mai közönség számára, akár erkölcsi, politikai vagy történelmi kérdésekben, csak már nincs ezeknek az üzeneteknek hiánypótló, a nyilvánosság más fórumait helyettesítő szerepe, mint annak idején. Ezért nehéz is elvárni, hogy ma olyan hatású művek szülessenek, mint a Falak, a Szegény- legények, a Tanú vagy akár a Szerelem. Valószínűleg jól megfigyelhetjük majd ezt Bacsó Péter új vállalkozásán, a Megint tanú-n. (Remény van rá, hogy ezzel nyitják februárban, a sorrendben a 26. Magyar Filmszemlét.) Bacsó maga is tudja - sok nyilatkozatában meg is fogalmazta ezt - hogy most „csak” egy jó vígjátékot, esetleg szatírát készíthet a mai közállapotokról, régi hőseivel, mindenekelőtt a már nyugdíjas Pelikán József gátőrrel. Am tíz éves betiltással - mint az első Tanúnál - és az ezzel járó külön kíváncsisággal nem számolhat. A Megint tanú-nak politikai pikantéria nélkül kell megállni a lábán. Másfajta sikeres, értékes filmek azért az elmúlt évben is készültek. A legnagyobb elismerés-sorozatot Szász János Woy- zeckje érte el egyetlen év alatt. (A magyar közönség valószínűleg azt sem tudja, hogy mit kezdjen a lengyelesen hangzó névvel, pedig a már több mint másfélszáz éves dráma a gyilkossá lett német katona-borbélyról, az utóbbi időben nem hagyja nyugodni a színházak, zeneszerzők és a filmesek fantáziáját. Szász áttette a történetet a mába, és a borbélyból MÁV vasúti váltóőrt kreált, ami nagy hasznára vált a filmes feldolgozásnak!) A mű, szinte elkészülte pillanatában megkapta a Magyar Filmszemle - megosztott - első díját, aztán a magyar filmkritikusok díját, Ber- gamóban egy második helyet, Szocsiban is díjat kapott, és most a legjobb európai filmek Felix-díját. Valóságos díjeső hullott az előző évben Szabó Ildikó Gyermekgyilkosságok című filmjére is. Nemrég érkezett a hír, hogy Puszt Tibor A gólyák visszatérnek című műve egy amerikai gyermekfilm-fesztivá- lon első díjat kapott. A kitűnő magyar animációs művészek díjait tán össze sem lehet számolni, de mindenképpen meg kell említeni Cakó Ferenc Hámjának berlini Arany medvéjét. Ha a fesztiválsikereken mérnénk a magyar film nemzetközi jelenlétét, akkor még mindig az élvonalhoz tartozónak tekinthetjük magunkat. A fesztiváldíjak azonban csak jelzések. Nem jelentéktelenek, hiszen nemcsak a film, hanem az ország jó hírét is terjesztik, egyelőre eredményesebben, mint mondjuk a magyar ipar. Ám a lényeg természetesen az: mit szól, pontosabban mit néz a hazai közönség. A jelek szerint a mozikban nem sokat, de otthon a képernyő előtt, papucsban sokat és szívesen. Az egyetlen mentsége és igazolása annak, hogy továbbra is szükség van magyar filmüvé- szetre. Bernáth László N em sokkal nevelőanyám halála után az öregem összeállt egy me- gyeszerte hírhedt és vénségében is fehérmájú nőszeméllyel. Faterom már nyugdíjas volt, akkoriban tisztesnek számító járandósággal, magas vérnyomással, szívpanaszokkal s az asztalosok jellegzetes betegségével: trombózisos csúnya visszerekkel a lábán. Hasztalan volt minden figyelmeztetés, a hiúságra játszó nőstény-hízelgés karon fogta maradék férfiösztönét, és belevitte a gyilkos kapcsolatba. A nő hamar rászoktatta őt a dohányzásra és az italozásra is. Befogta maga mellé újságkihordónak, kellett a pénz szórakozásra, s lányáék építkezésének támogatására. Kísérletei ellenére sem sikerült kibontakoznia a minden hájjal megkent némber fojtogató szorításából. Infarktus infarktust követett, végül szív- e légtelenséget állapítottak meg a proszektúrán. Halála híre csak a temetés után jutott el hozzám. Élettársa fölmarkolta a biztosítási összeget, a segélyeket, és apám holttestét elhamvasztatta. Ez volt a legolcsóbb „megoldás”. Az urnát kolumbárium híján harmadik férje sírjába ásatta a bányászvári temetőben. A fejfának néhány hónap múlva nyomaveszett, és én az idegen halottal „társbérletben” nyugvók sírja előtt róttam le kegyeletemet, amikor csak apám előtt szerettem volna. Esztendők múltán szántam rá magam a „sírrablásra.” Szóltam a helybeli sírásónak, akit az urnát is tartalmazó halomhoz vezettem. Gere úr egy rövid nyelű szeneslapátszerű eszközzel ki- hantolta az éjszakai esőtől puhára ázott földből apám hamvvedrét. Rövid lapátolás után elegyengette a morzsalékot, visszaduggatta a virágokat és az ott talált árva kaporszálat, azután kajánul megjegyezte: „az öreglány az életben nem fog rájönni a dologra.” Egy bő bevásárló szatyorban utaztattam falumig a porcelánedénybe helyezett fémdobozt. A temetőben Gere úr félrehúzta anyám sírjának fedlapját, s a kávák között kiképzett mélyedésbe tettem az urnát. Földelés, fedlapp vissza, most már „csak” apám nevét és a tól-ig dátumot kell „rátetováltatnom” a fényesre csiszolt fekete márványlapra. Halottak napjára az is meglett, és a tömött szirmú krizantémok között a múlandóság gyertyalángjai lobogtak. Itt állok nevelőszüleim pora, hamva előtt, és nem tudok mit „mondani” árnyaiknak, ha bánatomban kérdőn leiken érintenének... Sárándi József ! 4 4 í Sírrablás?
