Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-31 / 359. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. december 31., szombat Vörösmarty Mihály: T * A • 1 • • •• a A A Újévi koszonto Ártatlanság köntösében A szép új esztendő Eljött, s kínáló kezében Van kupája kettő. Egyik a baj, aggodalom Fanyar ürmösével, Másik teljes a boldogság Édes örömével. E kettőből úgy keverjen, Az új év, magának, Édes Bácsi, hogy örüljön Legjobb italának. Az üröm az örömök közt Csak annyi lehessen, Hogy az édes a késéitől Még jobb ízt vehessen. Ezt kívánja a kis Gili Nem zöld ágú fáról, Hanem jó meleg szobának Közepe tájáról. S marad kicsiny szolgálója Ápoló kegyének. Tartsa meg őt továbbra is Gondja gyermekének. Birtalan Ferenc: Szerelem, új év Isten csak jót akarhat, csak szépet. Nem tudhat mást akarni. Ä rútban, elesettben is ott lakik, a cifrában, a fölfuvalkodottban ő, az oszthatatlan.- Igen - mondja a Nő, fénytelen szeme, mintha gyertya lobbanna, fölparázslik. Kezét a Férfi két tenyere fogja becézőn, simogatva.- Légy áldott, légy áldott ezért a szóért, amit úgy vártam remegve, Te kedves, Te szép, látod a világ elomlik körülöttünk, senki és semmi se fontos, csak halljam a nevetésed, szemed gyönyörű fényét mutassa, ölemben viszlek föl a hegyi patakokhoz, irigyeljenek az ormok, a sziklák ..- Igen - mondja a Nő -, igen, Veled fölhajnalo- dunk, elmaradnak a parttalan, csillagtalan éjek, igen, Veled igen, és látod, jó, milyen jó hozzánk Ő, a Végtelen, a Kimondhatatlan, egymáshoz elvezetett minket, kezem a kezedben, ó az az út, az az út, nélküled hová, nélkülem hová, dicsérjük őt, ő legyen áldott, hogy Te, hogy én, igen, menjünk a hegyi patakokhoz, menjünk irigyeljenek az ormok, a sziklák, hát hol van az ő hatalmuk, hol van fölöttünk, morzsa az Ő ujjai közt, annyi a hegy, orom, de Te, de én, ó az az út ... Elkezdődik ez az új év, mondd mit akarjak, kezem fogja kezed, el nem eresztlek, így megyünk, ó az az út, de velem egy vagy, mondd, mi csodásabb, mint így Veled együtt.- Légy áldott, legyen áldott, aki küldött, szívem túlcsordul, telve szerelemmel, ó az az út, de hát ha azt akarta, s látod, az út elért, vártál reám, elbódul, ködbe borul az elmúlt, nincs más, Te vagy, hűs hegyi ér, forró nyári mező, nincs más, Veled én vagyok immár, életedre-ragyogás, korona, így jön, jön, jön az új év, szemedből a könnyet fölitatom, hallod: szólnak a harsonák, a falak leomolnak ...- Igen, Kedvesem, fogd, erősen fogd a kezem, szólnak a harsonák, szólnak a nászra, ó az az út, az az út, az az út. A zárórát nem Ő akarta, de a kocsmárosok is az Ő gyermekei. A Férfi, a Nő föltápászkodik asztalától, boruk elfogyott, marad a szerelem. A kocsmának zárnia Kell. Aztán jöjjön az Új év, ha Isten is úgy akarja. SADE MÁRKINÉ - BEMUTATÓ A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZBAN A hűség szörnyetege Sade márkiné: Füsti Molnár Éva Minden szempontból érdekes előadást lát az, aki megnézi a Pécsi Nemzeti Színház Szobaszínházában a „Sade márkiné” című előadást. Először is azért", mert a mű japán szerzőjéről, Yu- iko Mishimá ról jószerével semmit sem tudunk itt, a messzi Európában, ám ugyanakkor a darab épp egy európai kultúrtörténeti „mítosz”, Sade márki legendájának művészi adaptációja. A háromfelvonásos dráma hat női szereplőt vonultat fel, akik - a szobalányt kivéve, bár ki tudja - mind kapcsolatban álltak, illetve állnak a börtönben sínylődő, a színen soha meg nem jelenő Sade márkival. Soós Péter rendező, aki már egy tv-változatot is szentelt Mishima művének, ezúttal nagyon visszafogottan jeleníti meg a női keblekben dúló lelki tusákat. Pedig ugyancsak zajlik a 18. századhoz képzeletünkben oly jól illő cselszövés, intrika, kegyes és kegyetlen hazudozás. Sade márki felesége, akit Füsti Molnár Éva alakít meggyőzően és (nincs jobb szó rá:) keményen, észérvekkel tán megmagyarázhatatlanul rajong és ragaszkodik fajtalan vadállatnak kikiáltott férjéhez. Ezt a ragaszkodást épp tulajdon anyja (azaz Sade anyósa) érti legkevésbé, hiszen a „finom hölgy” mindig is a társadalmi ízlésnek óhajt megfelelni, s míg a néhai, királyi rokon Sade-ot szívesen látta a családban, egy börtönben csücsülő senkiházira immár nincs szüksége. Sebők Klára az első két felvonásban imponáló stílusban jelenítette meg a ,jó anya” szerepében tetszelgő, ám számító úrihölgyet, azonban a darab végére mintha kifulladt volna, amit meglepően sok szövegtévesztése is az elnézhetőnél nyomatékosabban jelzett. A Saint-Fond grófnőként bemutatkozó címzetes perdita - Wertig Tímea játssza - és a kolostor főnökasszonya, Simiane bárónő - Bacskó Tünde - a maguk, kicsit sarkított szemszögéből véleményezik a helyzetet. Kár, hogy az apáca „természetesen” magát összehúzva, alulról felfelé pislogva, kenetteljesen beszél, míg ledérebb partnere lábát szét- és ide-odavetve, kibuggyanó keblekkel teszi-veszi magát - mindezt tán a két „főbb” szereplőnél erőtlenebb, mint jeleztem, klisészerűbb játékkal, ami Sade márkiné húgára, Fábián Anitára is áll. A „Sade márkiné” alapproblémája egyébként nem más, mint hogy hol kezdődik és végződik a bűn, illetve bűn-e egyáltalán a bűn, vagy személyes szabadság, ha valaki a társadalmi tilalmak ellenére ilyen meg olyan cselekedeteket végez, azaz nőket korbácsol és gyanús pasztillákat etet velük. Sade márkiné valamiféle istenséghez hasonló szabadságfokot elért lényt lát a főijében. „A hűség szörnyetege leszek” - közli, mikor anyja kérdőre vonja, ugyan mért nem hagyja ott azt a szörnyeteg férjét. A mű végének egyébként érdekes - és nem feltétlenül indokolt - fordulata, hogy a francia forradalom által kiszabadított márki helyett felesége inkább már egy másik istent, a katolikus vallás istenét választja, kolostorba vonul. Kicsit tán túlságosan is „beszélgetős” darab a „Sade márkiné”, ahol sokszor nagyon kell hegyeznie az embernek a fülét, hogy mit miért mondanak, s hogy jutottak egyik következtetésről a másikra - mert bár a kis szoba közönsége szinte ott ül a hölgyek társaságában, nézőhöz illő módon nem kérdezhet visz- sza, hogy „Tessék?” M. K. Montrenil: Sebők Klára Wertig Tímea (balra) és Baskó Tünde jelenete Fotók: Müller KILENC NYELVRE LEFORDÍTOTTÁK Szörnyű időben, nehéz órán Pécsett, a Horvát Intézet és a Horvát Színház jelentette meg az eredeti után három hónappal a jelenkori horvát háborús líra antológiáját Csordás Gábor átültetésében, a délvidéki származású író, újságíró, Illés Sándor előszavával. Vajon tudatosult-e bennünk, hogy három éve esett el Vukovár, három évvel ezelőtt bombázták naponta Eszéket és Szentlászlót, elhallatszott hozzánk a háború zaja, menekültek zörgettek ajtóinkon. Három és fél éve, 1991 júniusában kezdődött déli határainkon túl, a Dráva másik partján a rettenetes balkáni háború. Irodalmi alkotások sora született erről, mintegy rácáfolva a klasszikus mondásra, amely szerint amikor csörögnek a fegyverek, hallgatnak a múzsák. Ivó Sanader, akkor még szerkesztő, azóta külügyminiszter-helyettes és Ante Sta- mac irodalomtörténész versválogatása „U ovom strasnom casu” címmel jelent meg Zágrábban, és lett az egyik legkeresettebb horvát könyv. Hatvan szerzője között találjuk a legnagyobb élő horvát lírikusokat, mint Dragutin Tadija- novic, Slavko Mihalic, Antun Soljan. Heten nem élnek már az antológia költői közül, és haláluknak közvetve, vagy közvetlenül okozója volt a háború. E kötet szerzői amúgy egyetemisták és professzorok, civilek és katonák, papok és apácák, száműzöttek, menekültek és a horvát hadsereg önkéntesei. Horvátok Szlavóniából, Zagorjéből, a dalmát szigetekről, Splitből, Dubrovnikből, Zágrábból, a Krajina háború sújtotta vidékeiről. E földrajzi sokféleség a nyelv és a megszólalás sokféleségét is jelenti, ami különleges feladat elé állította a fordítót. Az eszeveszett pusztítás két reakciót vált ki az emberben - mondta a pécsi könyvbemutatón Ivó Sanader, az 1992. évi választásokig a spliti színház intendánsa, azután parlamenti képviselő, jelenleg a horvát külügyminiszter helyettese: - megadást, vagyis a rabságot, vagy pedig az aktív ellenállást, a háborús költészetben ugyanúgy mint az emberek életében.-Ez a verseskötet a napjainkban folyó háború szörnyű idejéről ad hírt. Sajátságos, hogy nem született kortárs horvát versantológia magyar nyelven, illetve az első e szörnyű idők okán látott napvilágot - mondta a könyvbemutatón a kötet fordítója, Csordás Gábor, kifejezve reményét, hogy mihamar eljön az az idő, amikor nem a háború, hanem az irodalom szempontjai szerint készülhet el a mai horvát költészet magyarországi válogatása. Csordás Gábor ezúttal is érzékeny és pontos fordító, aki képes a különféle költői megszólalások, az eltérő minőségek átültetésére. A „Nehéz órán” című versválogatásnak azóta készül a kilencedik fordítása, és bizonyára nem véletlen, hogy a magyar az első - így a külügyminiszter-helyettes antológia-szerkesztő: - A magyarokat érintette legközelebbről ez a háború, ide futottak Baranyából az első menekültek, és találtak otthonra. Itt fokozottabb érzékenységgel fogadják a költeményeket, mint bármely más országban. A pécsi Horvát Intézet és a Horvát Színház vezetői, Gyúrok János szociológus és Vi- dákovics Antal koreográfus, szerkesztőként és szervezőként - akárcsak a szponzorok - kiemelkedő szerepet játszottak e kiadvány gyors hazai megjelenésében. G. O. Voltak könnyű perceink is ... A felejthetetlen Vetró Margit, a közeli bank „Szögedéből” Pécsre származott tisztviselője rendszeresen az akkori Pannóniában ebédelt. A déli szünet maradék idejében boltunkban tájékozódott a könyvújdonságok felől, ilyenkor kolléganőim valamelyikét meg-megvidámította a nap anekdotájával. Egy alkalommal Fekete István új könyvének örvendeztünk, a baglyokról szóló regény meghökkentő címe: „HŰ”. Gréti kedvtelve forgatta a könyv lapjait, miután összecsukta, ujjával megsimogatta a könyv borítójáról vele szembenéző baglyot:- Tündéri adoma jutott róla az eszembe - mondta talán nem tartalak fel túlságosan, ha elmondom. Tudta, hogy nem vagyok hálás hallgatója a vicceknek, ritkán is jegyzem meg valamelyiket, ezúttal mégis engem tisztelt meg vele. „A virágzó téesz elnöke névnapját megtartandó, vacsorára vendégeket hívott - kezdte pajzán mosollyal Gréti -, este a tágas ház ajtaján sorra kopogtatott orvos, agro- nómus, gyógyszerész és iskolaigazgató, szóval, a falu elitje, a jókapcsolat érdekében még a fiatal plébános, sőt, a postáskisasszony is. A vacsora utáni kellemes hangulatban ki-ki talált magának beszélgetőtársat csak a pártáját már nehezen viselő lány ténfergett ide-oda. Mert hiába nézett szét a férfiak között, azok mindegyike magával hozta élete párját is, egyedül a pap borozgatott magában az asztal végében. A lány gondolt hát merészet és az ölébe ült, pohárral a kezében fészkelődött kissé, majd felcsillanó szemmel sikkantott: - Huhu! - Ám a pap ráncolt homlokkal tolta el magától: Semmi huhu, az a parókia kulcsa.” A dél oldott csendjében a vicc csattanója telitalálat volt, mellettem Éva a nevetéstől fuldokolva vetette magát a pultra úgy, hogy tőlünk távolabb a másik két kollegina is félbeszakította munkáját és mosolygó kíváncsisággal fordult felénk. A sikerével elégedett Gréti nekik is búcsút intett, közben még odasúgta Évinek:- Add tovább. Indulóban aztán összeütközött az ajtót benyitó Gyenis Józseffel. (Gyenis népszerűsége teljében, csak nemrég írta meg talán legsikerültebb elbeszélését: „Üsd, Juliskám, üsd!”) A robusztus Gyenis mellett eltörpülő Gréti gyors lélekjelenléttel átsuttyant a férfi hóna alatt, ami újabb derültséget keltett. A humort maga is kedvelő Jóska elismerően bólintott, s arcán a derűs mosollyal lépett be hozzánk. A bolt közepén megállt, lassan körülnézett és széttárta karját:-Mi ez az általános jókedv? Még te is, Margaret, mi rendkívüli történt? Mondtam volna, de megszállt a nevetés ördöge, helyettem Évi mondta el akadozva a Grétitől hallott történetet. Addigra mindannyian ösz- szegyűltünk a boltban egy kupacba. Jóska a combjára csapott:- Hahaha! Szóval, a parókia kulcsa! Dörgő hangja a plafont verte, s mi jobban nevettük őt, mint az elhangzott anekdotát, Jóska pedig vérszemet kapva, gondoskodott arról, hogy nagy kedvünk ne hagyjon alább. Már elég volt csak egymásra néznünk, hogy újabb és újabb nevetéshullám csapjon fel. Nekem a könnyen is folyt, közben egyre az ajtót lestem, tartva attól, hogy betéved egy gyanútlan vevő, akit lehetetlen magatartásunk megbotránkoztat. Hosszas erőfeszítés árán a kedélyek lassan lecsillapodtak, bár a nevetés ingere továbbra is ott vibrált a levegőben, amikor belépett Tüskés Tibor. Az ismert író a kirtikat- ban fedezte fel fia számára az irodalmi csemegét, egyenest az ifjúsági könyvekkel megrakott asztalhoz ment és mesterkélt szigorúsággal toppantott:-Hu! Aztán kérdő-gyanakvó arccal, kissé zavartan is nézett egyikünkről a másikra azzal tisztában lévén, hogy nem az ő ártatlan ^tréfája robbantotta ki az elsöprő hangorkánt. A változatosság kedvéért pedig őt Gyenis fogta karon, s a maga sajátos modorában adta elő azt az ominózus viccet. Ezek után a mindenkori gyakorlattól eltérően, aznap ebédszünet címén félórára kénytelenek voltunk bezárni a boltot. Leszkó Margit 1 i I A
