Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)

1994-12-27 / 357. szám (355. szám)

8 új Dunántúli napló Háttér 1994. december 27., kedd Januárban értékeli munkáját a kormány SÚLYOS DILEMMA ELÉ KERÜLT A NYUGAT Csecsenföld és az orosz belpolitika A napokban a miniszterelnök nyilatkozata kapcsán szóba ke­rült annak a lehetősége, hogy a kormány esetleges átalakítása során „tiszta” minisztériumokat hozzanak létre. Pető Iván, az SZDSZ elnöke úgy véli, semmi nem indokolja, hogy pártja ezzel a kérdéssel foglalkozzon. Szekeres Imre, az MSZP frakcióvezetője szerint ha majd januárban felülvizsgál­ják a kormány működésének féléves tapasztalatait, ez a ja­vaslat is szóba kerülhet a pártok vezetőségi ülésein és a koalíciós tárgyalásokon. Kérdésünkre válaszolva Sze­keres Imre elmondta: a Magyar Szocialista Párt nem kezdemé­nyez semmi olyan változtatást, ami bármilyen módon, vagy mértékben változtatna az SZDSZ kormányon belüli sú­lyán, tartani kívánják magukat a koalíciós megállapodás ide vo­natkozó részéhez. A keddi koalíciós egyeztetés után eldöntött tény, hogy a kormányzópártok a jövő évet - ha úgy tetszik - önkritikával kezdik. Pontosabban: megvizs­gálják az egyes tárcák eddigi működését, értékelik tevékeny­ségüket. A tanulságok leszűrése azonban nem jár feltétlenül személycserékkel - tette hozzá kérdésünkre válaszolva az MSZP frakcióvezetője. A szabaddemokraták szor­galmaznák a december óta üre­sen lévő művelődési miniszté­rium politikai államtitkári posztjának betöltését, az MSZP azonban mindezidáig nem ne­vezett meg határozottan egyet­len jelöltet sem, így várhatóan az „önkritika befejeztéig”, azaz január közepéig nem lesz utódja Jánossi Györgynek. S hogy mi lesz a többi államtitkár sorsa, erről Szekeres Imre annyit mondott: korai lenne erről most beszélni. Mire mehet Carter? Az Egyesült Államokban las­san szinte „diplomáciai varázs­lónak” tekintik Jimmy Cartert. Az exelnök az elmúlt hónapok­ban Koreától Haitiig jópár olyan kényes küldetést vállalt, amelybe a hivatalos közvetítők bicskája beletört. Lehet, hogy most Boszniában rádupláz a si­kerekre? Tény, hogy tárgyalásai nyomán nemcsak a tűzszünet azonnali elfogadására kapott ígéretet Karadzsicséktól, hanem eljutott odáig is, hogy a bosz­niai szerbek - elvben - elfogad­ták a területmegosztáson ala­puló, mindeddig elvetett ötha­talmi béketervet, s az ENSZ- konvojok szabad mozgásának biztosítását. Mit érhet el Carter? Valós si­kereket? Bár ezt bizonyítaná az idő, ám a dolog egyelőre elég kétséges. Tűzszüneti bejelenté­sek már szép számmal elhang­zottak, s a külvilág kissé fásul­tan fogadja az újabb bizakodást sugalló jelentéseket. Próbál­kozni persze kell, s ennyiben Carter közvetítése is üdvöz­lendő, mint ahogy a pápa leg­frissebb karácsonyi békefelhí­vása is nemes indíttatású. Az osztrák védelmi miniszter sze­rint azonban közvetlen szom­szédságunk akár hosszú évekig fegyveres konfliktus gócpontja lehet. Borúlátó jóslat? A politikus nyilatkozata elég pesszimistá­nak tűnt, ám vannak még ború­látóbbak, akik 20 évet említe­nek, sőt egyesek egy „modem kori 30 éves háború” lehetősé­gét sem zárják ki. Tűnődhet az ember: most a carteri hurrá-op­timizmusban vagy a komor pró­féciákban higgyünk? Valószí­nűleg egyik szélsőséges véle­mény sem megalapozott. De azzal tisztában kell lennünk, hogy most olyan népek állnak gyűlölködve egymással szem­ben, amelyek korábban békében éltek egymással. S a feltört lán­gokat nehezebb eloltani, mint a tüzet meggyújtani. Ha Carter valóban tüzet tud oltani, akkor varázslatos politikus. Sz. G. Jeruzsálem státusza Anvar Szadat néhai egyip­tomi elnök javaslatai Jeruzsá­lemről alapul szolgálhatnak a szent város státusáról szóló jö­vőbeni tárgyalásokhoz - nyilat­kozta Kairóban Ezer Weizman izraeli elnök, aki háromnapos hivatalos látogatást kezdett Egyiptomban. Az izraeli ál­lamfő szerint Szadat elképze­lése a párbeszéd alapja lehet mindhárom monoteista vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám számára. Az izraeli elnök szerint arabok és izraeliek az egyenlőség elve alapján kö­zös önkormányzatot hoznának létre úgy, hogy Jeruzsálem egy­szerre lenne egyesítve és meg­osztva. Bombázás után Grozníjban MTI FOTÓ A csecsenföldi fejlemények arra utalnak, hogy Moszkva mindinkább belesodródik egy kaukázusi háborúba. A vasár­napi bombázások után egyre csökken a kompromisszum le­hetősége: Borisz Jelcin vissza­kozása nyilvánvaló vereséggel érne fel az elnök és környezete számára. Ez óhatatlanul fel­vetné a két örök orosz kérdést: ki a felelős és mi a teendő? Alighanem ez is az oka annak, hogy a moszkvai háborús párt mind nyíltabban próbálja meg­torpedózni a békés megoldást. A csecsenföldi konfliktus elmé­lyülése emiatt újabb belpolitikai válsággal fenyeget, s ennek hosszú távon csak vesztesei le­hetnek. Vaskos tények A csecsenföldi orosz beavat­kozás minden eddiginél éleseb­ben rávilágított: a demokrácia a szó hagyományos értelmében nem működik Oroszországban. A társadalom lényegében nem képes ellenőrizni és befolyá­solni a végrehajtó hatalom cse­csenföldi lépéseit. Az erőtlen parlamentnek másodlagos sze­repet szánó alaptörvény miatti aggodalmakat vaskos tények támasztják alá. A demokrácia alapintézmé­nyének számító törvényhozás­sal senki sem tanácskozott a csecsenföldi beavatkozás előtt, s a háznak esélye sincs arra, hogy beleszóljon az események alakulásába. Miközben a par­lament felhívásokat fogalma­zott, az események a háborús szembenállás logikája szerint alakultak a héten. A kormány minden létező módon igyekszik szűrni a válsággal kapcsolatos információkat. Az egykori SZKP agitációs propagandaosz­tályát idéző nyilatkozatokat fo­galmaz a „közvélemény jobb tá­jékoztatására” létrehozott ideig­lenes sajtóközpont. Nyílt és egyoldalú propagandával pró­bálják megokolni az akció szükségességét, ez azonban semmiképpen sem hozza köze­lebb a válság rendezését. S az orosz társadalom nagyobb része ezzel tökéletesen tisztában van. Csoda-e, ha a duma és a fel­sőház módosítani próbálja az alkotmányt a végrehajtó hata­lom ellenőrzése érdekében, ami garantáltan újabb feszültség for­rásává válik a társadalmi kont­roll nélküli végrehajtó hatalom és a törvényhozás között. Az egy héttel ezelőtt kezdő­dött katonai akció a csecsen­földi alkotmányos rend helyre- állításának jelszavával zajlik, s külön jelképes értelmű volt az, hogy az új orosz alaptörvény el­fogadásának évfordulóján kez­dődött az akció, amelynek al­kotmányossága erősen kérdé­ses. Nyilvánvaló: Moszkva vér- rel-vassal meg akarja regulázni az engedetlen kis kaukázusi köztársaságot. Ez teljesen egyértelművé vált akkor, amikor az orrsövénymű- tétje után felépülőben lévő Bo­risz Jelcin elnökletével az orosz nemzetbiztonsági tanács lénye­gében szabad kezet adott a ka­tonáknak. Jelcin helytartót ne­vezett ki a köztársaság élére az erőszakos megoldás legodaa- dóbb hívének számító Nyikolaj Jegorov nemzetiségügyi mi­niszter személyében. Dudajevet és rendszerét ka­tonai úton meg lehet dönteni. Aligha kétséges azonban, hogy a politikai megoldás nem kerül közelebb a csecsen fegyveres csoportok felszámolásával. Moszkva garantáltan hosszú időre szembekerül a Kaukázus egészével, s legfeljebb állandó katonai jelenlét útján tarthatja féken a helyi népeket, akik nem engedelmeskednek egy moszk­vai helytartónak. Mindennek kapcsán felmerül a kérdés: mi­ért volt szükség a katonai be­avatkozásra, ha azáltal nem le­het hosszú távú megoldást ta­lálni. Átrendeződés A döntésnek orosz belpoliti­kai okai vannak: az utóbbi idő­ben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Jelcin elnök veszít társa­dalmi támogatottságából. A közvélemény előtt a bűnözésért és az ország más bajaiért bűn­baknak megtett csecsének elleni sikeres akció reményében azt igyekeztek elhitetni az elnök­kel, hogy a katonai fellépés nem fog ártani tekintélyének. Nem ez történt. Az elnök egyre in­kább az erőszakszervek vezető­inek befolyása alá kerül. Ebben az értelemben feltűnő a párhu­zam a Gorbacsov-korszak utolsó időszakával, amikor a szovjet elnök is egyre inkább az erőszakszervekre volt kénytelen támaszkodni. A végkifejlet is­mert. Tény, hogy furcsa átrendező­dés ment végbe az orosz politi­kai életben. A csecsenföldi vál­ság kapcsán egy oldalra kerül­tek a Jelcint eddig támogató demokraták és a kommunisták, miközben a nacionalista szélső­jobb hangos helyeslése köze­pette zajlik a rendcsinálás. Moszkvai megfigyelők arra is rámutatnak: az eddig liberális­nak és Nyugat-barátnak tartott Kozirev külügyminiszter szinte a vezetés többi tagját felülmú­lóan támogatta a kemény cse­csenföldi fellépést. A moszkvai vezetés mindinkább naciona­lista húrokat penget, és biro­dalmi magatartást idéző mód­szereket alkalmaz. Az orosz belügynek minő­sülő akció aligha marad külpoli­tikai következmények nélkül, noha külföldön hivatalosan szi­gorúan orosz belügynek tekintik Moszkva akcióját. Az oroszor­szági demokrácia jövőjével kapcsolatban legalábbis kérdé­seket felvető, a belpolitikai helyzetet megingató fejlemé­nyeket fenyegetőnek tartják Oroszország szomszédai. A Moszkva által szorgalmazott át­fogó európai biztonsági rend­szer hitelvesztése miatt a cse­csenföldi akció gyorsíthatja a NATO-bővítés folyamatát. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a válságrendezésre vonatkozó eu­rópai elképzelésekhez nem sok köze van annak, ami Csecsen- földön és ennek kapcsán Moszkvában folyik. Az máris világos, hogy a Nyugat súlyos dilemma elé ke­rült. Nevezetesen: hol a határ Jelcin elnök rendszerének tá­mogatásában akkor, amikor az orosz elnök mindinkább a naci­onalista erők felé fordul, mi­közben a Nyugat éppen ezen erők térnyerésétől tart. Kóti Lóránt E gy évvel ezelőtt újévi kö­szöntőjében Göncz Ár­pád köztársasági elnök többi között így összegezte Magyarország 1994-es várako­zásait: „Sokféleképpen kö­szöntjük az újesztendőt, néhá- nyan dúsgazdagon, sokan sze­rényen, vagy éppen szorongató szegénységben. De egy biztos: valamennyien kiéhezve”. Nos, ez a békességre vágyás fontos tényezője lehetett az év legfon­tosabb eseményének, a Magyar Szocialista Párt választási győ­zelmének. (Bár a rájuk szava­zók nagy része lelke mélyén az elszegényedés megállítását is remélte.) A szocialisták egy­részt a politikai-ideológiai had­járatok végét ígérték, azt, hogy vége lesz a múltért való elszá­moltatásnak. Másrészt az MSZP helye, szerepe a magyar politikai életben, kapcsolatrendszere a vállalkozói szférával és a legje­lentősebb szakszervezetekkel azt a reményt is jelentette, hogy minden előrelátható gazda­sági-szociális nehézség dacára megőrizhető lesz a társadalmi béke. Tény, hogy mindeddig nem sikerült tető alá hozni az MSZP legfontosabb konkrét választási programpontját, a szociális paktumot. Az Érdek­egyeztető Tanácsban a költ­ségvetésről és a jövő évi adók­ról november született megál­lapodás, a decemberi vasutas- sztrájk lefolyása, a borsodi vál­ságövezet helyzetének rende­zése, a most kidolgozott elkép­zelések azonban ebben az irányban mutatnak. Az önkormányzati választá­sok bizonyították, hogy bő fél év kormányzás után lényegé­ben sértetlen az MSZP-t és személyesen Horn Gyulát övező bizalom és várakozás. Ellenzéki politikusok ezt első­sorban azzal magyarázzák, hogy a kormány nem tett meg fontos intézkedéseket, például késleltette az energiaáremelést, illetve, hogy a miniszterelnök nem tartóztatta meg magát a közhangulat kiszolgálásától. Ide sorolják az elmúlt évek pri­vatizációs intézkedéseinek nagy garral bejelentett - és szinte semmi eredményt nem hozó - felülvizsgálatát, a va­gyonadó augusztus 20-án hirte­len bedobott ötletét, az oktatási költségvetés - hamisnak bizo­nyult - megemelését vagy leg­utóbb a közalkalmazottak 13. havi bérével kapcsolatos fejle­ményeket. A szocialista párt­hoz is közelálló liberális köz­gazdászok legfontosabb vád­pontja a privatizáció lelassu­lása. Nyár elején a koalíciós szerződés és a kormányprog­ram a privatizáció felgyorsítá­sát, az új kormánystratégia gyors kidolgozását, az állami vagyonkezelés és privatizáció új, egységes szervezetének gyors kialakulását ígérte. (Pél­dául azért nem váltották le azonnal Csépi Lajost az ÁV Rt. éléről. „Arra a kis időre ...”) Szeptember 27-i parlamenti beszédében a miniszterelnök újból megígérte a privatizáció meggyorsítását, és egy hét múlva ... leváltották Csépi La­jost. Decemberben Horn ismét meglepte a fél kormányt: utasí­tást adott az év legjelentősebb - hónapok óta húzódó - priva­tizációs döntésének, a Hungar Hotels részleges amerikai megvásárlásának a felülvizsgá­latára. Az 1994-től olyannyira re­mélt politikai béke jele volt a koalíció létrejötte, a hajdani ál­lampárt utódainak békekötése a hajdani demokratikus ellenzék örököseivel. Két választás és közvéleménykutatások tucatja bizonyítja: a múlton való túllé­pés nagyobb visszhangra, tá­mogatásra talált, mint a közben mégiscsak folytatódó „igazság- tétel”. Horn Gyula és Nagy Er­zsébet együtt hajtott fejet Nagy Imre sírjánál, de közben - szinte a jobbközép koalíció végnapjaiban - mégiscsak megszülettek az első feljelenté­sek és vádiratok az 56-os sor- tüzek ügyében, megkezdődött az ügynöktörvény végrehajtása igaz, már csak az új parlament tagjainak átvilágításával, és Orbán Viktor elutasította a megbékélést. 1994-ben hazai földbe temették Bethlen István egykori miniszterelnököt, meg­indult Mindszenty József bol­doggá avatása és Orbán Viktor csak a jobboldali pártokkal volt hajlandó együtt ünnepelni ok­tóber 23-át. 1 994-ben ugyanis fontos változások történtek a ma­gyar belpolitikai tájképen. A szocialista-szabaddemokrata „baloldali”?, „balközép”? - koalícióval szemben, nem utol­sósorban az önkormányzati vá­lasztások játékszabályainak megváltoztatása mellett a má­sik oldalon kialakult az MDF-KDNP-Fidesz együtt­működés. Ez minden bizonnyal több lesz alkalmi pártszövet­ségnél, a mérsékelt jobboldal konzervatív és liberális eleme­ket ötvöző koalíciója 1998-as kormányzati alternatívát je­lenthet. E polgári szövetség ve­zető személyisége lehet a há­rom párt budapesti főpolgár- mesteijelöltje, a keresztény- demokrata Latorcai János. La­torcai egyike az év politikai felfedezettéinek, gyorsan emelkedő politikus csillagai­nak. Mellettük mindenképpen meg kell említeni a szabadde­mokrata Kuncze Gábort, a szo­cialista Szekeres Imrét, az MDF első számú vezetőjévé vált Szabó Ivánt, meg olyan „újrafelfedezetteket”, mint az MSZP egyik kulcsemberévé is vált Nagy Sándort, vagy éppen a szociáldemokratákba életet lehelni próbáló Kapolyi Lász­lót. Mindegyikükre jellemző, hogy az átlagember szemében nem a konfrontációt testesítik meg, ha tetszik, a békesség emberei. Kuncze nem hangoz­tatja, hogy „férfias” rendőrö két akar látni az utcán és .jó­képű, vidéki magyar gyereke­ket” a tévé képernyőjén. Szabó Iván és Latorcai János nem hirdet keresztes háborút a „kommunisták” ellen és Nagy Sándor is inkább megelőzni, leszerelni fogja a sztrájkokat. Az pedig, hogy Kapolyi mire jut a jobb sorsra érdemes MSZDP-vel, lényegesen kisebb érdeklődést vált ki, mint az uk­rán-orosz, litván, román, szerb maffiózók véres konkurencia- harca, vagy a máig felderítettlen három robbantásos merénylet. Mert azért 1994 mégse vált a békesség évévé. Hajdú András A békesség éve? fi * i

Next

/
Thumbnails
Contents