Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-27 / 357. szám (355. szám)
8 új Dunántúli napló Háttér 1994. december 27., kedd Januárban értékeli munkáját a kormány SÚLYOS DILEMMA ELÉ KERÜLT A NYUGAT Csecsenföld és az orosz belpolitika A napokban a miniszterelnök nyilatkozata kapcsán szóba került annak a lehetősége, hogy a kormány esetleges átalakítása során „tiszta” minisztériumokat hozzanak létre. Pető Iván, az SZDSZ elnöke úgy véli, semmi nem indokolja, hogy pártja ezzel a kérdéssel foglalkozzon. Szekeres Imre, az MSZP frakcióvezetője szerint ha majd januárban felülvizsgálják a kormány működésének féléves tapasztalatait, ez a javaslat is szóba kerülhet a pártok vezetőségi ülésein és a koalíciós tárgyalásokon. Kérdésünkre válaszolva Szekeres Imre elmondta: a Magyar Szocialista Párt nem kezdeményez semmi olyan változtatást, ami bármilyen módon, vagy mértékben változtatna az SZDSZ kormányon belüli súlyán, tartani kívánják magukat a koalíciós megállapodás ide vonatkozó részéhez. A keddi koalíciós egyeztetés után eldöntött tény, hogy a kormányzópártok a jövő évet - ha úgy tetszik - önkritikával kezdik. Pontosabban: megvizsgálják az egyes tárcák eddigi működését, értékelik tevékenységüket. A tanulságok leszűrése azonban nem jár feltétlenül személycserékkel - tette hozzá kérdésünkre válaszolva az MSZP frakcióvezetője. A szabaddemokraták szorgalmaznák a december óta üresen lévő művelődési minisztérium politikai államtitkári posztjának betöltését, az MSZP azonban mindezidáig nem nevezett meg határozottan egyetlen jelöltet sem, így várhatóan az „önkritika befejeztéig”, azaz január közepéig nem lesz utódja Jánossi Györgynek. S hogy mi lesz a többi államtitkár sorsa, erről Szekeres Imre annyit mondott: korai lenne erről most beszélni. Mire mehet Carter? Az Egyesült Államokban lassan szinte „diplomáciai varázslónak” tekintik Jimmy Cartert. Az exelnök az elmúlt hónapokban Koreától Haitiig jópár olyan kényes küldetést vállalt, amelybe a hivatalos közvetítők bicskája beletört. Lehet, hogy most Boszniában rádupláz a sikerekre? Tény, hogy tárgyalásai nyomán nemcsak a tűzszünet azonnali elfogadására kapott ígéretet Karadzsicséktól, hanem eljutott odáig is, hogy a boszniai szerbek - elvben - elfogadták a területmegosztáson alapuló, mindeddig elvetett öthatalmi béketervet, s az ENSZ- konvojok szabad mozgásának biztosítását. Mit érhet el Carter? Valós sikereket? Bár ezt bizonyítaná az idő, ám a dolog egyelőre elég kétséges. Tűzszüneti bejelentések már szép számmal elhangzottak, s a külvilág kissé fásultan fogadja az újabb bizakodást sugalló jelentéseket. Próbálkozni persze kell, s ennyiben Carter közvetítése is üdvözlendő, mint ahogy a pápa legfrissebb karácsonyi békefelhívása is nemes indíttatású. Az osztrák védelmi miniszter szerint azonban közvetlen szomszédságunk akár hosszú évekig fegyveres konfliktus gócpontja lehet. Borúlátó jóslat? A politikus nyilatkozata elég pesszimistának tűnt, ám vannak még borúlátóbbak, akik 20 évet említenek, sőt egyesek egy „modem kori 30 éves háború” lehetőségét sem zárják ki. Tűnődhet az ember: most a carteri hurrá-optimizmusban vagy a komor próféciákban higgyünk? Valószínűleg egyik szélsőséges vélemény sem megalapozott. De azzal tisztában kell lennünk, hogy most olyan népek állnak gyűlölködve egymással szemben, amelyek korábban békében éltek egymással. S a feltört lángokat nehezebb eloltani, mint a tüzet meggyújtani. Ha Carter valóban tüzet tud oltani, akkor varázslatos politikus. Sz. G. Jeruzsálem státusza Anvar Szadat néhai egyiptomi elnök javaslatai Jeruzsálemről alapul szolgálhatnak a szent város státusáról szóló jövőbeni tárgyalásokhoz - nyilatkozta Kairóban Ezer Weizman izraeli elnök, aki háromnapos hivatalos látogatást kezdett Egyiptomban. Az izraeli államfő szerint Szadat elképzelése a párbeszéd alapja lehet mindhárom monoteista vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám számára. Az izraeli elnök szerint arabok és izraeliek az egyenlőség elve alapján közös önkormányzatot hoznának létre úgy, hogy Jeruzsálem egyszerre lenne egyesítve és megosztva. Bombázás után Grozníjban MTI FOTÓ A csecsenföldi fejlemények arra utalnak, hogy Moszkva mindinkább belesodródik egy kaukázusi háborúba. A vasárnapi bombázások után egyre csökken a kompromisszum lehetősége: Borisz Jelcin visszakozása nyilvánvaló vereséggel érne fel az elnök és környezete számára. Ez óhatatlanul felvetné a két örök orosz kérdést: ki a felelős és mi a teendő? Alighanem ez is az oka annak, hogy a moszkvai háborús párt mind nyíltabban próbálja megtorpedózni a békés megoldást. A csecsenföldi konfliktus elmélyülése emiatt újabb belpolitikai válsággal fenyeget, s ennek hosszú távon csak vesztesei lehetnek. Vaskos tények A csecsenföldi orosz beavatkozás minden eddiginél élesebben rávilágított: a demokrácia a szó hagyományos értelmében nem működik Oroszországban. A társadalom lényegében nem képes ellenőrizni és befolyásolni a végrehajtó hatalom csecsenföldi lépéseit. Az erőtlen parlamentnek másodlagos szerepet szánó alaptörvény miatti aggodalmakat vaskos tények támasztják alá. A demokrácia alapintézményének számító törvényhozással senki sem tanácskozott a csecsenföldi beavatkozás előtt, s a háznak esélye sincs arra, hogy beleszóljon az események alakulásába. Miközben a parlament felhívásokat fogalmazott, az események a háborús szembenállás logikája szerint alakultak a héten. A kormány minden létező módon igyekszik szűrni a válsággal kapcsolatos információkat. Az egykori SZKP agitációs propagandaosztályát idéző nyilatkozatokat fogalmaz a „közvélemény jobb tájékoztatására” létrehozott ideiglenes sajtóközpont. Nyílt és egyoldalú propagandával próbálják megokolni az akció szükségességét, ez azonban semmiképpen sem hozza közelebb a válság rendezését. S az orosz társadalom nagyobb része ezzel tökéletesen tisztában van. Csoda-e, ha a duma és a felsőház módosítani próbálja az alkotmányt a végrehajtó hatalom ellenőrzése érdekében, ami garantáltan újabb feszültség forrásává válik a társadalmi kontroll nélküli végrehajtó hatalom és a törvényhozás között. Az egy héttel ezelőtt kezdődött katonai akció a csecsenföldi alkotmányos rend helyre- állításának jelszavával zajlik, s külön jelképes értelmű volt az, hogy az új orosz alaptörvény elfogadásának évfordulóján kezdődött az akció, amelynek alkotmányossága erősen kérdéses. Nyilvánvaló: Moszkva vér- rel-vassal meg akarja regulázni az engedetlen kis kaukázusi köztársaságot. Ez teljesen egyértelművé vált akkor, amikor az orrsövénymű- tétje után felépülőben lévő Borisz Jelcin elnökletével az orosz nemzetbiztonsági tanács lényegében szabad kezet adott a katonáknak. Jelcin helytartót nevezett ki a köztársaság élére az erőszakos megoldás legodaa- dóbb hívének számító Nyikolaj Jegorov nemzetiségügyi miniszter személyében. Dudajevet és rendszerét katonai úton meg lehet dönteni. Aligha kétséges azonban, hogy a politikai megoldás nem kerül közelebb a csecsen fegyveres csoportok felszámolásával. Moszkva garantáltan hosszú időre szembekerül a Kaukázus egészével, s legfeljebb állandó katonai jelenlét útján tarthatja féken a helyi népeket, akik nem engedelmeskednek egy moszkvai helytartónak. Mindennek kapcsán felmerül a kérdés: miért volt szükség a katonai beavatkozásra, ha azáltal nem lehet hosszú távú megoldást találni. Átrendeződés A döntésnek orosz belpolitikai okai vannak: az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Jelcin elnök veszít társadalmi támogatottságából. A közvélemény előtt a bűnözésért és az ország más bajaiért bűnbaknak megtett csecsének elleni sikeres akció reményében azt igyekeztek elhitetni az elnökkel, hogy a katonai fellépés nem fog ártani tekintélyének. Nem ez történt. Az elnök egyre inkább az erőszakszervek vezetőinek befolyása alá kerül. Ebben az értelemben feltűnő a párhuzam a Gorbacsov-korszak utolsó időszakával, amikor a szovjet elnök is egyre inkább az erőszakszervekre volt kénytelen támaszkodni. A végkifejlet ismert. Tény, hogy furcsa átrendeződés ment végbe az orosz politikai életben. A csecsenföldi válság kapcsán egy oldalra kerültek a Jelcint eddig támogató demokraták és a kommunisták, miközben a nacionalista szélsőjobb hangos helyeslése közepette zajlik a rendcsinálás. Moszkvai megfigyelők arra is rámutatnak: az eddig liberálisnak és Nyugat-barátnak tartott Kozirev külügyminiszter szinte a vezetés többi tagját felülmúlóan támogatta a kemény csecsenföldi fellépést. A moszkvai vezetés mindinkább nacionalista húrokat penget, és birodalmi magatartást idéző módszereket alkalmaz. Az orosz belügynek minősülő akció aligha marad külpolitikai következmények nélkül, noha külföldön hivatalosan szigorúan orosz belügynek tekintik Moszkva akcióját. Az oroszországi demokrácia jövőjével kapcsolatban legalábbis kérdéseket felvető, a belpolitikai helyzetet megingató fejleményeket fenyegetőnek tartják Oroszország szomszédai. A Moszkva által szorgalmazott átfogó európai biztonsági rendszer hitelvesztése miatt a csecsenföldi akció gyorsíthatja a NATO-bővítés folyamatát. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a válságrendezésre vonatkozó európai elképzelésekhez nem sok köze van annak, ami Csecsen- földön és ennek kapcsán Moszkvában folyik. Az máris világos, hogy a Nyugat súlyos dilemma elé került. Nevezetesen: hol a határ Jelcin elnök rendszerének támogatásában akkor, amikor az orosz elnök mindinkább a nacionalista erők felé fordul, miközben a Nyugat éppen ezen erők térnyerésétől tart. Kóti Lóránt E gy évvel ezelőtt újévi köszöntőjében Göncz Árpád köztársasági elnök többi között így összegezte Magyarország 1994-es várakozásait: „Sokféleképpen köszöntjük az újesztendőt, néhá- nyan dúsgazdagon, sokan szerényen, vagy éppen szorongató szegénységben. De egy biztos: valamennyien kiéhezve”. Nos, ez a békességre vágyás fontos tényezője lehetett az év legfontosabb eseményének, a Magyar Szocialista Párt választási győzelmének. (Bár a rájuk szavazók nagy része lelke mélyén az elszegényedés megállítását is remélte.) A szocialisták egyrészt a politikai-ideológiai hadjáratok végét ígérték, azt, hogy vége lesz a múltért való elszámoltatásnak. Másrészt az MSZP helye, szerepe a magyar politikai életben, kapcsolatrendszere a vállalkozói szférával és a legjelentősebb szakszervezetekkel azt a reményt is jelentette, hogy minden előrelátható gazdasági-szociális nehézség dacára megőrizhető lesz a társadalmi béke. Tény, hogy mindeddig nem sikerült tető alá hozni az MSZP legfontosabb konkrét választási programpontját, a szociális paktumot. Az Érdekegyeztető Tanácsban a költségvetésről és a jövő évi adókról november született megállapodás, a decemberi vasutas- sztrájk lefolyása, a borsodi válságövezet helyzetének rendezése, a most kidolgozott elképzelések azonban ebben az irányban mutatnak. Az önkormányzati választások bizonyították, hogy bő fél év kormányzás után lényegében sértetlen az MSZP-t és személyesen Horn Gyulát övező bizalom és várakozás. Ellenzéki politikusok ezt elsősorban azzal magyarázzák, hogy a kormány nem tett meg fontos intézkedéseket, például késleltette az energiaáremelést, illetve, hogy a miniszterelnök nem tartóztatta meg magát a közhangulat kiszolgálásától. Ide sorolják az elmúlt évek privatizációs intézkedéseinek nagy garral bejelentett - és szinte semmi eredményt nem hozó - felülvizsgálatát, a vagyonadó augusztus 20-án hirtelen bedobott ötletét, az oktatási költségvetés - hamisnak bizonyult - megemelését vagy legutóbb a közalkalmazottak 13. havi bérével kapcsolatos fejleményeket. A szocialista párthoz is közelálló liberális közgazdászok legfontosabb vádpontja a privatizáció lelassulása. Nyár elején a koalíciós szerződés és a kormányprogram a privatizáció felgyorsítását, az új kormánystratégia gyors kidolgozását, az állami vagyonkezelés és privatizáció új, egységes szervezetének gyors kialakulását ígérte. (Például azért nem váltották le azonnal Csépi Lajost az ÁV Rt. éléről. „Arra a kis időre ...”) Szeptember 27-i parlamenti beszédében a miniszterelnök újból megígérte a privatizáció meggyorsítását, és egy hét múlva ... leváltották Csépi Lajost. Decemberben Horn ismét meglepte a fél kormányt: utasítást adott az év legjelentősebb - hónapok óta húzódó - privatizációs döntésének, a Hungar Hotels részleges amerikai megvásárlásának a felülvizsgálatára. Az 1994-től olyannyira remélt politikai béke jele volt a koalíció létrejötte, a hajdani állampárt utódainak békekötése a hajdani demokratikus ellenzék örököseivel. Két választás és közvéleménykutatások tucatja bizonyítja: a múlton való túllépés nagyobb visszhangra, támogatásra talált, mint a közben mégiscsak folytatódó „igazság- tétel”. Horn Gyula és Nagy Erzsébet együtt hajtott fejet Nagy Imre sírjánál, de közben - szinte a jobbközép koalíció végnapjaiban - mégiscsak megszülettek az első feljelentések és vádiratok az 56-os sor- tüzek ügyében, megkezdődött az ügynöktörvény végrehajtása igaz, már csak az új parlament tagjainak átvilágításával, és Orbán Viktor elutasította a megbékélést. 1994-ben hazai földbe temették Bethlen István egykori miniszterelnököt, megindult Mindszenty József boldoggá avatása és Orbán Viktor csak a jobboldali pártokkal volt hajlandó együtt ünnepelni október 23-át. 1 994-ben ugyanis fontos változások történtek a magyar belpolitikai tájképen. A szocialista-szabaddemokrata „baloldali”?, „balközép”? - koalícióval szemben, nem utolsósorban az önkormányzati választások játékszabályainak megváltoztatása mellett a másik oldalon kialakult az MDF-KDNP-Fidesz együttműködés. Ez minden bizonnyal több lesz alkalmi pártszövetségnél, a mérsékelt jobboldal konzervatív és liberális elemeket ötvöző koalíciója 1998-as kormányzati alternatívát jelenthet. E polgári szövetség vezető személyisége lehet a három párt budapesti főpolgár- mesteijelöltje, a keresztény- demokrata Latorcai János. Latorcai egyike az év politikai felfedezettéinek, gyorsan emelkedő politikus csillagainak. Mellettük mindenképpen meg kell említeni a szabaddemokrata Kuncze Gábort, a szocialista Szekeres Imrét, az MDF első számú vezetőjévé vált Szabó Ivánt, meg olyan „újrafelfedezetteket”, mint az MSZP egyik kulcsemberévé is vált Nagy Sándort, vagy éppen a szociáldemokratákba életet lehelni próbáló Kapolyi Lászlót. Mindegyikükre jellemző, hogy az átlagember szemében nem a konfrontációt testesítik meg, ha tetszik, a békesség emberei. Kuncze nem hangoztatja, hogy „férfias” rendőrö két akar látni az utcán és .jóképű, vidéki magyar gyerekeket” a tévé képernyőjén. Szabó Iván és Latorcai János nem hirdet keresztes háborút a „kommunisták” ellen és Nagy Sándor is inkább megelőzni, leszerelni fogja a sztrájkokat. Az pedig, hogy Kapolyi mire jut a jobb sorsra érdemes MSZDP-vel, lényegesen kisebb érdeklődést vált ki, mint az ukrán-orosz, litván, román, szerb maffiózók véres konkurencia- harca, vagy a máig felderítettlen három robbantásos merénylet. Mert azért 1994 mégse vált a békesség évévé. Hajdú András A békesség éve? fi * i
