Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-09 / 339. szám
10 uj Dunántúli napló Háttér 1994. december 9., péntek Hibás váltóállítások A péntek délutáni száj öli tragédiának valószínűleg döntő szerepe van abban, hogy talán még figyelmeztető sztrájkot sem tartanak a vasutasok, a kilátásba helyezett jövő heti 36 órás munkabeszüntetés - évtizedek óta a legnagyobb magyarországi sztrájk lenne - eshetősége pedig a minimumra csökkent. A vasutas szakszervezetek szerda 17 óráig adtak önmaguknak haladékot. Ezt a Magyar Távirati Iroda hétfőn 15 órára keltezett telexjelentése adta tudtul. E tudósítás első mondata még úgy szólt, hogy nem közeledtek az álláspontok a szakszervezetek és a MÁV megbeszélésein. Három órával később viszont az MTI már azt jelentette: a Vasutasok Szak- szervezete, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete és a Mozdonyvezetők Szakszervezete kész kompromisszumra. Közleményük szerint „tudomásul vesszük, hogy elkerülhetetlen a vasutas reálbérek jövő évi csökkenése”. A vasút vezetőivel folytatott tárgyalásokat értékelve úgy látják: „a kormány és a MÁV Rt. vezetésének javaslata, valamint a szakszervezeti béremelési követelése közti szakadék áthidalására vannak lehetőségek.” Mint ismeretes, a szakszervezetek minimálisan 15 százalékos emelésre tartottak igényt, a kormány és a MÁV közösen 6 százalékot ígért, illetve Lotz Károly közlekedési miniszter a múlt heti eredménytelen tárgyalás után még ezt is kétségessé tette. Az már valószínűleg az idegháborúhoz és a szakszervezetek egymás közti presztízsharcának tartozik, hogy a legkisebb, de legmili- tánsabb érdekképviselet, a - hangzatos nevű - Vasutasok Független Szakszervezeti Szövetsége ugyancsak hétfőn felhívásban fordult a vasutasokhoz, hamisnak minősítve azokat a híreket, hogy az érdek- képviseletek megelégednének 10 százalékos bérfejlesztéssel is. „A VFSZSZ 40 százalékos, de minimálisan a jövő évre elő- rejelzett megegyező béremelést követel” - hangzott nyilatkozatuk. Amiből a cáfolt 10 százalék akár a többiek által jelzett „szakadékáthidalás” is lehet. A mértékadó szakszervezeteknek számításba kellett venni, hogy - részben az elmúlt napokban a minisztérium és a MÁV által nyilvánosságra hozott bérstatisztikák miatt - más ágazatok szolidaritása véges lehet, miközben a kormány valószínűleg a végsőkig kitart, hogy ne menjen bele egy béremelési precedensbe. És nem utolsósorban: a vasutasokat nyilvánvalóan demoralizálta a szajoli tragédia, az, hogy a katasztrófa okozói munkatársaik. Lotz Károly közlekedési miniszter a parlament hétfői reggeli ülésén az áldozatokra emlékezve egyúttal arról is beszél, hogy nemcsak a vasúti technika, hanem a munkafegyelem megerősítése is elodázhatatlan. Akárhogyis, úgy tűnik, a szocialista-szabaddemokrata kormány a közalkalmazottak - legalábbis átmeneti - leszerelése után második bércsatáját is megnyeri, s ebben nyilvánvalóan segítségre vannak az MSZP parlamenti frakciójában helyet foglaló szakszervezeti vezetők. A MÁV és a vasutas szakszervezetek hétfői alkudozásával egyidőben Nagy Sándor, a MSZOSZ elnöke egy debreceni lakossági fórumon arról beszélt, hogy bár a sztrájk sorsa az ágazati szakszervezetek és a MÁV megegyezésén múlik, a szakszervezeti szövetségeknek kötelességük ezt elősegíteni. Egy kérdésre válaszolva Nagy Sándor a „vállalható kompromisszum” alapjául az Érdekegyeztető Tanácsban elért megállapodást jelölte meg. Ez pedig az a bizonyos 6 százalék, amit a közalkalmazottak kapnak. Egy bérmegállapodásnak - a béremelési követelés legalább részleges feladásának - azonban ára van. Ez pedig valószínűleg a vasút korszerűsítési terveibe való nagyobb szakszervezeti beleszólás lesz. A vasutas szakszervezetek elmúlt hetekben tanúsított harcosságának ugyanis nemcsak a kilátásba helyezett jövő évi reálbércsökkenés az oka. Hosszú távon számukra sokkal aggasztóbbak a kormány november elején ismertté vált racionalizálási tervei. (Illetve: sok más dologhoz hasonlóan nem tudni, hogy ismerünk-e valamit, s hogy amit ismerünk, azok tervek vagy „gondolatkísérletek”.) A november 8-i kormányülést követő első hírek még azt sugallták, hogy néhány éven belül 3 900 kilométernyi mellékvonalat - az ország teljes vasúthálózatának csaknem a felét - megszűntetik. Később kiderült, felülvizsgálatról van szó, amely az első lépcsőben'900 kilométerre teljed ki, s nem akaiják feltétlenül megszüntetni, hanem például a MÁV-ról leválasztva magántársaságok vagy az önkormányzatok tulajdonába - kezelésébe? - adni. A kirobbant vita érvei sok mindenre kiteijednek. Egyfelől arra például, hogy - nem utolsósorban a kisforgalmú szárnyvonalak miatt - a MÁV bevételei a kiadások 52 százalékát fedezik csak, s ez sokszázmilliós adósság felhalmozásához vezetett. A másik tábor viszont például arra emlékezett, hogy a 60-as, 70-es évek vasútfelszámolásai egész körzeteket vágtak el a világtól, ítéltek halálra, mert a beígért közúti személy- és teherszállításnak hiányoztak az infrastrukturális és financiális feltételei - érhe- tőbben: nem épültek utak, amin a buszok és teherautók közlekedhetnének, illetve ha voltak, rövidesen a Volán jött rá, hogy az égész úgy ráfizetéses, ahogy van. Kálnoki Kiss Sándor, a MÁV Rt. elnöke legutóbb arra figyelmeztetett, hogy a racionalizálási kísérletek után is veszteséges vasútvonalak megszüntetése vagy fenntartása elsősorban nem gazdasági, hanem politikai ügy. Hajdú András Jön a bérspirál? A stabilitás mindannyiunk érdeke Az érdekegyeztetőknek három hosszú tárgyalási nap kellett a megegyezéshez. Nem csoda, jövedelmekről és adóter- hekről, költségvetési kiadásokról és adótörvényekről volt szó. Ezen a húzd-meg-ereszd-meg tárgyaláson a költségvetési intézmények szakszervezetei tartottak ki a legtovább, mert nem értették, miért a rosszul fizetett állami és önkormányzati alkalmazottakon, a tanárokon, az orvosokon, az ápolónőkön kell megspórolni azt a potom három milliárd forintot? Talán igazuk van, de még- sincs. Az országot a finanszírozhatatlanság veszélye fenyegeti, elsősorban ami a külső forrásokat illeti. Tavaly és idén összesen 7 milliárd dollár deficitet halmoztunk fel, de minderre további 24 milliárd dollárnyi külső adósság rakódik. A világ pénz- és tőkepiacain pedig nincs kínálat ekkora magyar hitelkeresletre, ez kiderült abból is, hogy most sem sikerült egyezményt kötni a Nemzetközi Valutaalappal. A világ azt várja tőlünk, hogy helyreállítsuk végre mind a nemzetközi fizetési mérlegünket, mind a költségvetésünk egyensúlyát. Mi köze van e kettőnek egymáshoz? A magyar gazdaság bruttó hazai terméke 30 milliárd dollár körül van, a behozatal 13 milliárd dollárnyi. Ez annyit jelent, hogy minden 100 forint jövedelem csaknem 40 forintnyi behozatalt von maga után. Nincs versenyképes, a többlet behozatalt fedezni képes kiviteli árualapunk, pénzzé tehető szolgáltatásunk. De a harmadik forrás - a megfelelő forintbevétel - sem növelhető, mert az adóprésen aligha lehet tovább szorítani. Az csak a termelés és a szolgáltatások ösztönzését csökkentené, az amúgy is nagy belföldi államadósságot növelné, még jobban kiszorítaná a hitelfelvételi lehetőségekből az üzleti célú kölcsönök igénylőit. Ez pedig visszahatna a kínálat bővülésére. A ki nem elégíthető kínálat a belső piacon az infláció éltetője, a külsőn pedig a fizetési mérleg hiányának forrása. Az infláció folyamatosan újra elosztja a nemzeti jövedelmet, egyeseket gazdaggá tesz, másokat még jobban leszegényít, leértékeli a vagyonokat és az alkúpozició- ban kiharcolt béreket egyaránt. Hangos az ország a vasutasok bérköveteléseitől. A milliárdos defficittel működő, túlméretezett cég évek óta képtelen eleget tenni kötelezettségeinek, száz milliókkal tartozik a tb-nek és. most mégis béremelést követelnek az ott dolgozók. Talán ők sem tudják, mások sem értik, hogy minden indokolatlan béremelésnek precedens értéke van. Magam is pedagógus vagyok, betegként sajnos mind gyakrabban volt módom tisztelni és becsülni az orvosok és ápolónők szakértelmét, fáradságát. Mégis azt kérdezem: kinek állhat érdekében, hogy az ár-bérspirál mellett még egy bér-bérspirál is jelentkezzen? Most a stabilitás mindannyiunk érdeke. Bácskai Tamás Tisztább a víz a pohárban Az európai biztonság budapesti csúcstalálkozója meghozta annak bizonyosságát, amit már régebben sejteni lehetett: Washington és Moszkva kapcsolataiban az időjárás mind borúsabbra fordul. Történetesen éppen a mi térségünk miatt, amelyet Amerika gyorsabban szeretne közelíteni a Nyugathoz katonailag is és ez az, ami Oroszországnak nem tetszik. A kérdés: mennyire komoly a NATO-bővítés szándéka illetve mennyire kemény az orosz ellenállás, többek között épp a kis Magyarország esetében? A találkozó másik szomorú tanulsága, hogy - a bosnyákok tragikus üzenetei ellenére - még írásos nyilatkozatra sem futotta. Ennyire megerősödött annak a Moszkvának a befolyása, amely a régi módira emlékeztetőén szólt bele egy európai válság ügyébe? S mit tehetünk a mérleg pozitív serpenyőjébe? Azt, hogy ez a két sajnálatos körülmény nem tette semmissé azoknak az erőfeszítéseit, akik az európai biztonság és együttműködés szervezetének kialakításán fáradoztak, s egyfajta, katonai és politikai értelemű magatartási kódexet fogalmaztak meg. S vitathatatlan magyar siker volt a találkozó megrendezése, és reméljük, hogy sok hasznot hajt majd a kétoldalú találkozók sorozata. De elég-e immár szervezetnek hívni az első 20 évében szinte tehetetlennek bizonyult konferenciát, amely Európa legnagyobb, égő válságában ezúttal is tehetetlen marad? S amelyről még mindig nem lehet tudni, hogy mi lesz a szerepe az egyetlen hatékony biztonsági szervezet, a NATO mellett? A nagy lehetőségek budapesti csúcsa után annyit biztosan mondhatunk, hogy tisztább víz került a világpolitika poharába. De kinek lehet elég, hogy immár jobban látjuk a valóságos bajokat és az eltérő érdekeket? Heltai András MEG SOK A DOLGUNK, DE JÓ ÚTON JÁRUNK. Szavazzon polgármester- és képviselőjelöltjeinkre! MENJÜNK EGYÜTT TOVÁBB < 4 t
