Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)

1994-11-05 / 305. szám

1994. november 5., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 11 Öreg pincék Mohácson Kelle Sándor tusrajza Csernavölgyi Antal Őszi séta Egykor jobb időket látott öregúr divatjamúlt ruhájában sétálgatott a város utcáin. Ide­gennek érezte magát a tülekedő emberek között és nem is na­gyon értette, mi történik körü­lötte. Az ismerős boltok felett az ismeretlen feliratokat hival- kodóknak látta. Egykoron meg­tanult az anyanyelvén ími-ol- vasni; tanult latinul, németül, franciául, s mégis mintha hie­roglifákat látna. Egykedvűen nézte az áruikat csillagászati áron kínáló kirakatokat. Nosz­talgiával bámult a virágillatot is megszégyenítő parfüm-fel­hőkbe burkolt nők után, kik oly kívánatosak és egyben oly kihí- vóak voltak, mint azelőtt soha. Hangosan zsinatoltak egymás között, de őt már észre sem vet­ték. Hajh! Pedig hajdanán . . . A mászkálásban elfáradva megpihent egy árnyas parkban az egyetlen épen maradt pádon. Reumás tagjait kellemesen me­lengette a kora őszi napsugár, szemét lehúnyta, arcát feléje fordította .. . Fiatal pár balla­gott el a pad előtt. Fogták egy­más kezét, szemükből csodavá­rás ragyogott. Az öregember szeretettel tekintett utánuk és mintha az ő szíve is hevesebben dobbant volna. - Ő is így sétál­gatott valaha messzi a Latorca partján. Váratlanul hangoskodó fia­talemberek ugráltak a pad tám­lájára, sáros lábukat az ülőkén csiszolták tisztára. Az öreg a pad szélére húzódott. Egyikük haja kopasz feje tetején egyet­len csíkban nyírott sövényként meredt az égnek. Olyasmi mó­don, mint az egykori római cen- túriók sisakján a lószőrdísz, de - Uram bocsá! :, zölden. Az öregúr ha megkérdezte volna a fiatalembert, hogy ki, vagy mi volt az a centúrió, fogalma sem lett volna róla. Fényes szögek­kel kivert fekete bőrdzsekijéből aranyozott kereszt villant ki időnként, fülében és orrában is sárgállott valami orrba-fülbe- való. A másik kettőnek ápolat­lan, zsíros haja a válláig lógott. A kisebbik karjára pálmafa és egy szív volt tetoválva. Rágó­gumival csámcsogtak és időn­ként hólyagokat fújtak, amit aj­kukon szétpukkasztottak. Akárha köptek volna, úgy fröccsent szét. A kakadú hajú lehetett a vezér, egyfolytában ömlött belőle a szó:- ... micsoda spinkó volt, b . . .d meg haver, ha láttátok volna, már a nézésétől is elél­veztetek volna ... És akkor pe- chemre jött a muterom, b . . .d meg, és vele kellett mennem, pedig inkább jót dugtam volna a csajjal. - A két rágógumis irigykedve hallgatta a centúriót. Váratlanul bájos kis gimna­zista-forma lányka lépdelt el a pad előtt. Az egyik rágógumis beszólt neki:- Szívi, gyere velünk! Meglá­tod, milyen jól elszórakozunk majd együtt. A haveromnak tök jó kéglije van, akár reggelig is ott maradhatunk. Meglátod, mi­lyen állati lesz! Szegény lányka futva igye­kezett minél messzebb kerülni tőlük. Az öregurat viszont elön­tötte a méreg, mert az ő egyik unokája hasonló volt az imént elment kislányhoz:-Nem szégyellitek magato­kat?! Talán így beszéltek a hú­gotokkal is?- Fogd be a szád, fater! - csak így tegezve -, ha valami hézag van, ülj át a másik padra. De jobb lenne ha mindjárt befe­küdnél egy kriptába, úgyis oda­való vagy! Ott legalább csend van - röhögött szemébe a pál­mafás pimasz. Az öregnek el­akadt a hangja. Bár ezeknél na­gyobb unokái is voltak, még­sem mert visszaszólni, mert .. .félt! Csak azért nem piszkálták tovább a huligánok, mert alig- szoknyában három, fenekét vil­logtató lány jött cigarettázva. Most ők szóltak be a fiúknak és kuncogva odébb álltak. Ezek hangos füttyögetések kötepette utánuk eredtek. Újra csend lett a pad körül. Az öregember képtelen volt megérteni a bőrruhást, meg a társait. Sem a beszédüket, sem a viselkedésüket. Nem nevelhette ezeket sem az otthon, sem az is­kola. Csak úgy megszülettek - talán apa nélkül - és kiszóród­tak, akár az út szélére hullott mag. Pár éve maga azt vallotta, akkor öregszik meg valaki, ha már nem tudja befogadni az újat, nem érti meg a fiatalokat. - Úgy látszik, megöregedtem - állapította meg magában, de nem dúltak benne haragos gondolatok, elfogadta a körü­lötte történteket. Szerényen ült tovább a pad szélén és élvezte a nap melegét. Középkorú férfi köszöntött rá és leült melléje. Nem ismerték egymást, de hamarosan beszél­getni kezdtek. A férfi tisztelettel válaszolgatott az öregúr doho- gásaira, aki az első vele szóbae- legyedő embernek tüstént elme­sélte a történteket, majd az öre­gek szokása szerint rátért saját fiatalságára, amikor „minden másképp”volt. .. Aztán követ­kezett az országgyarapítás, meg a háború, amit maga is végig szenvedett. Az idegen egy da­rabig hallgatta, majd váratlanul a szavába vágott és leintette. Bosszantotta őt és a mai kultú- remberhez méltatlannak vélte a két háború közötti sokadrangú hazafiaskodást, az irredentizm- sut, a magyarságtudatot. Valami az öregember szívébe nyilallott... maga elé meredt és egyetlen szót sem mondott többé. A másik megkérdezte, hogy talán rosszul lett, de nem válaszolt neki. Egy darabig még nézte, majd értetlenül felvonva vállát elment. Eszébe sem ju­tott, hogy az ő szavai okán hall­gatott el a vén hadfi, aki nem is köszönt vissza neki, sőt fel sem pillantott. Megkopott, fáradt ve­rébként ült a pad sarkán. Nem emlékezett, meddig ül­hetett ott, majd hirtelen felállt és elindult. Ment, de nem tudta, merre járt. Mardosta belülről a keserűség. Azt még megértette, hogy városának arca állandóan változik, mert az természetes. Azt is, hogy a fiatalság a vál­tozó világban talaját vesztve szabadossá vált, de bízott benne, hogy majd kinövik idét­lenkedéseiket ... De az a férfi! Az semmibe vette, hogy harcolt hazájáért, még gúnyolta is! A második háborúban nem csak a hadsereget győzték le, hanem a lelkeket is! Idegen eszmék, idegen fegyverek megmételyezték. Talán szé­gyellnie kellett volna magát, amiért magyar még akkor is, ha felmenő vérei között bajor, osztrák, sváb, angol, szerb és csupán egyetlen magyar ág akad. Hazájának vallotta azt a helyet, ahol született, élt, csalá­dot alapított, ahol halottai nyu- gosznak, bármerre legyenek is a határok. A haza fogalmát nem lehet lekicsinyelni! O mindenre emlékszik, s senki sem tilthatta meg neki, hogy emlékei ne fáj­janak. Tudta azt is nagyon jól, hogy három vesztes háború és két forradalom után nem lehet álmokat kergetni, nem lehet a „régi dicsőséget” visszasírni. A tényeket mindenkinek tudomá­sul kell vennie, de az áldozato­kat, a történelmet cinikusan le­kezelni, a hazafiságot ostoba­ságnak gyúnyolni! .. . Erre nem talált mentséget. Ez bűn volt! Óriási bűn! Gondolatai vad táncot jártak. Úgy érezte, az a férfi sárba ta­posott mindent, ami számára nemes, sőt szent volt. Amit be­csületnek, tisztességnek ismert meg gyermek korában. Hirtelen idegennek érezte magát saját otthonában. De hova menjen? Mi legyen vele? Küzdeni már gyenge, az emlékeit kigúnyol­ták azok, akiknek otthonát, böl­csőjét próbálták megvédeni ő és kortársai... Céltalan ődöngése közben őszhajú párjába botlott, aki rög­tön észrevette - mert ismerte arcának minden rándulását -, hogy valami nagyon bántja az öreget. Hiába unszolta, csak nagy sokára szólalt meg, akkor is kurtán:- Úgy érzem magam, mintha arcul ütöttek volna.- Az öreg hölgy belékarolt élete társába:- Gyere, Papa! Most már menjünk szépen haza, mert fá­radt vagy, és mert ünnep van: az unokád születésnapja. „Mindig szerettem fellépni a pécsi közönség előtt” Beszélgetés Sassy Iringó gordonkaművésszel Mint annyi más a hangver­senyre járók közül, legelőször én is a koncertpódiumon talál­koztam vele a pécsi filharmoni­kusok első csellistájaként. Más alkalommal kamaraegyütesben vagy szólóesten láttam föllépni. A levéltárba kerülvén láttam: a pécsi zenei élet történetével kapcsolatos iratokban illetve a városi törvényhatóság személyi anyagában fordult elő a neve férjéével, dr. Zádor Imre városi főjegyző-kultúrtanácsnokéval együtt.- Bizony, nem mindig jó az, ha valakinek jó a memóriája - kezdi nevetve a beszélgetést Sassy Iringó a pécsi Endresz György utcai panel-ház tizedik emeletén lévő lakásában. - Régi miskolci család a miénk. Nagy­apám, Sassy Árpád együtt szer­kesztette az Aranytrombitá-t Táncsics Mihállyal. Apám, Sassy Csaba a maga korában jónevű író volt - általa ismer­kedtem emg az Erdélyi Szép- míves Céh és a Petőfi Társaság neves író-körével, köztük Ta­mási Áronnal és Mécs László­val. Édesanyám, Szilágyi Er­zsébet a szatmárnémeti zárdá­ban együtt járt Kaffka Margit­tal, akivel később is jó viszony­ban volt. Nálunk mindig sok művészember fordult meg, ál­landóan kamarazenén éltünk, de három lánytestvéremmel együtt rendszeresen sportoltunk is, vagy hosszú túrákat tettünk.- Hogyan fedezték föl zenei tehetségét?- Nem akarok dicsekedni, de igen korán megmutatkozott. Már 9 évesen fölvettek volna a Zeneakadémiára, de csak 14 éves koromra jöttek össze az anyagiak, mivel abban az idő­ben semmiféle támogatást nem adtak. 1929-ben a legtehetsége­sebb növendékek között engem is meghallgatott Pablo Casals, az akkor már világhírű spanyol művész, de nem sikerült a pári­zsi ösztöndíj. (Egy tábornok lá­nya kapta meg.)-Pécsre 1940-ben kerültem Vadas Gábor javaslatára, mivel akkor itt még kevés csellista volt. A pályázat elnyerése után zenetanár lettem a Kürschner Emánuel vezette zeneiskolában, amely 1942-ben, immár Takács Jenő vezetése alatt zenekonzer­vatóriummá fejlődött. Itt taní­tott Maros Rudolf - aki később átvette a vezetést Takács Jenő­től -, akkori felesége, Molnár Klára, Piovesan Sirio és Thir- ring Zoltán is.-Nagy fordulat következett be életében 1941-ben.- Ekkor házasodtunk össze a férjemmel, s öt évig „csak” fel­eség voltam, ezalatt született a két lányom. Sass Dezső közös hangversenyre invitált, majd visszamentem tanítani. Addig zongorát is tanítottam, ezt átad­tam Sass Dezsőnek, s 1973-ig egyfolytában tanítottam, immár a főiskolán, Antal György igaz­gatósága alatt. Itt többek között kedves kollégám volt Borsay Pál zongoraművész.- S akkor még nem esett szó a kamarazenélésről.- Nagyon szerettem kamara­zenélni. Annak idején Fischer Anniéval is gyakran léptünk föl együtt. Pécsett Graef Tildyvel, Molnár Klárával, Várhalmi Oszkáméval megalakítottuk a Pécsi Vonósnégyest, Graef Tildyvel, Molnár Klárával és Opritia Máriával a Pécsi Zongo­ranégyest, s számos hangver­senyt adtunk. A zenekari köte­lezettség mellett a színházban rengeteg opera- és balett-előa­dásban közreműködtünk. Min­dig örültem, amikor a pécsi kö­zönség előtt fölléphettem. Vég­leg 1977-ben vonultam nyug­díjba.- Legendás volt tanári tevé­kenysége.- Mindigis szerettem taní­tani, s tanítványaim közül jelen­leg sokan muzsikálnak külföl­dön, az ország minden részében és Pécsett is. 1992-ben, 80 éves koromban kedves hangver- sennnyel és ünnepséggel leptek meg a zeneiskola Ágoston téri épületében. Nem szoktam meg­rendülni - igen hamar hozzá­szoktam az önállósághoz, s fér­jem 1973-ban bekövetkezett ha­lála után egyedül élek -, de ak­kor, érthetően, nagyon elérzé- kenyültem.- Egyedül él, de nem család nélkül.-Két lányom, négy unokám és két dédunokám van, s ez mindennél többet jelent nekem. Dr. Vargha Dezső Kultúr­szösszenetek Kosztolányi-evidencia Nyilván a: Nirvána. Ady-feleselő Nagy a pofon vadúlni tanárok! S mégis büszke a ti fejetek? In memóriám György Lukács Kiteljesül a nembeli lényeg: szaporodnak az emberi lények Gyula kontra Attila De Flórája de­florálva! A Visztulánál (töredék) A makogó csajt Varsó tövén gyűrtem, kérdtem: hogy úszhat el ennyi kéj? Mihalik Zsolt Törő István Megváltottál Vágytam én akkor fénnyé lenni, mikor sötétet vert közénk a baj, s elővontam fényes arcodat, hittem, a valóság mindent eltakar, állandóság? múlékony minden, végtelen időkig lengő hinták, hazug álomba merült a kert, a múlandóságot nem tanítják, mozdulatomban benne bújkálsz, sejtelek már a sejtjeimmel, törvénybe bezárt égi rabként immár sohasem eresztelek el, olyan vagy már, mint az a rög, mely hiszi, hogy barázdát alkot, letérdepel övéi közé, s utat keres a csillagokhoz ­trópusi álom, halként lebeg, megváltottál, örökké lehetsz hósúlykolt mezőben ködámyak nyoma, ne hagyj el kedves, soha! A kétszámyú ajtó becsapó­dott, mindjárt utána felber­regett a motor, s a kocsi elhaj­tott az utca sarkáig. Ott azon­ban megfordult, s mintegy bú­csúztatóul mégegyszer elvo­nult a ház előtt. Sándor hosz- szan nézett utána, még azután is, hogy az autót elnyelte a köd. Amig ott állt, a nyirkosság a csontjáig hatolt, megborzon­gott és bement a házba. Az aj­tót egy időre nyitva hagyta maga után, mert a szobából áporodott, nehéz levegő tódult kifelé. Miután nagyjából így kiszellőztetett, gyertyát gyúj­tott, s a villanyt eloltotta. Né­hány tétova lépéssel vissza­ment az asztalhoz, a gyertya fénye megduplázódott az aszta­lon álló üveg oldalán. A pa­lackban bor volt, Rozi kívánta meg napokkal előbb, de az üveg tartalmából még alig hi­ányzott valami. Sándor előtt rejtély volt mindaz, ami történt, nemrégen még gombát szedtek az erdőn, vitték a faluba, biztos helyre, együtt, mint szokták is, ő elől, szájában az egyenesszárú pi­pával, mögötte tisztességtudó távolságban Rozi vitte a kosa­rat. Kimért léptekkel haladtak az út közepén, mert a járdát a mai szent napig sem tudták magukhoz szeliditeni. Az emlék fájdalmasan szúrt Sándor mellébe, kénytelen volt felállni az asztal mellől, fel­vette foszladozó ujjú kabátját, Gyász s gépiesen az üveg után nyúlt. Kint megint csak állt az egykor bányászoklakta ház sarkán gondtalanul, kókadt fejjel, mint a ház kerítése mellett a nedves­ségtől elnehezült őszirózsák és dáliák. Kimondhatatlan magá­nyérzetében nekivágott a falusi útnak, az út fordulójánál azon­ban megtorpant; kihez megy tulajdonképpen és minek? Epe íze gyűlt meg a nyelve alatt, vigasztkeresőn szájához emelte a borosüveget, de csak az első kortyig jutott, mert a napokon át a meleg szobában tartott bor időközben megrom­lott. Az ecetes íz csak fokozta Sándor keserűségét, hirtelen támadt indulattal teljes erőből földhözvágta az üveget, mely csörömpölve tört darabokra, tartalma pedig elfolyt a köve­zeten. Ezzel mintha utolsó tá­maszát vesztette volna. Körü­lötte vattaszerű csomókban gomolygott a köd, letompította az ébredő világ zajait, s elta­karta szeme elől az eget. Re­ményvesztetten lépte át az el­folyt bor keskeny csíkját, s meg-megroggyanó térdekkel indult útnak megint. Amint így botorkált, megcsendült fülében a valahol, valamikor az emlé­kezetébe vésődött halottas ének és szíve mélyéből tört fel az ajkán: „Szűz Mária, Jézus­nak szent anyja, lelkem hozzád fohászkodik.. Teljes odaadással énekelt, s a hangjából kiáradó mérhetet­len bánat itt is, ott is félrevonta az ablakok függönyét, s a mö­göttük álldogálók gondolatban együttérzően folytatták együtt Sándorral: „Adj Uram, örök nyugodalmat hívednek .. Leszkó Margit 1 í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents