Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)

1994-11-04 / 304. szám

1994. november 4., péntek Városaink aj Dunántúli napló 7 November végére befejezik a lehalászatot Nőuralom a Halász Szövetkezetnél A tavak éves hozama 300 tonna hal Mohácsi körkép Halottakra emlékezve Krizantémok, koszorúk, im­bolygó gyertyalángok jelezték a mohácsi temetőkben is a hét elején, hogy elhunyt szerette­ikre gondoltak az emberek. Az idegen földben nyugvó mene­kültek sírjai sem tűntek elha­gyatottnak. Került virág a Sze­pesi parkban álló orosz és bol­gár katonák síremlékére is. Rá­juk az önkormányzat vezetői emlékeztek halottak napján. Kiállítás Szilágyi Imre, az debreceni születésű grafikusművész mű­helyében linómetszetek, rézkar­cok, színes ceruzarajzok, ex lib­risek, plakátok, könyvillusztrá­ciók születnek. Az alkotásaiból válogatott kiállítás most a Mo­hácsi Mikrogalériában látható, s egyúttal a kiállított tárgyak megvásárolhatóak. Hálaajándék A németországi Ginsheim- Gustavsburgban élő Franz Thum úr hozzátartozóját gyógykezelték a közelmúltban a mohácsi Kórházban. A gondos ápolást hétfőn sajátos módon jött megköszönni hétfőn Thum úr: megközelítően 500 ezer fo­rint értékben 120 darab huzattal ellátott új ágymatracot ajándé­kozott az intézménynek. Zeneszerzői bemutatók Bojtár László mohácsi zene­szerzőnek „A Duna partján” című művét október 15-én mu­tatta be a gráci Wassermusik kó­rusfesztiválon a győri Rába Ve­gyeskar Bojtár Imréné Gál Anikó vezényletével. A Bartók Rádióban október 28-án „Can- zona és fúga ” című műve volt hallható Ament Lukács bencés orgonaművész-tanár előadásá­ban. A Mohács főtere környé­kén tartózkodók idén májustól naponta akár óránként hallhat­ják a „Meg kell a búzának érni” kezdetű helyi népdal feldolgo­zásával komponált dallamát, hi­szen Bojtár László órazenéje ezzel köszönti az arra közleke­dőket. Nyugdíjba készül a mohácsi Petőfi Halász Szövetkezettől Tófei Károlyné elnökasszony, ezért a legutóbb tartott közgyű­lésen a tagság Köpeti Magdol­nát választotta elnöknek. E tisztséget nem függetlenített ve­zetőként tölti be és mint azt Mohácson majd' mindenki jól tudja, nem is elsőnek áll e posz­ton a családból. A nagyapa, Köpeti Antal, ha­lász ember volt a bérlők idején, 1946-ban aztán, amikor a Dél-Dunai Halászati Szövetke­zet megalakult, annak egyik alapítója és egyben elnöke lett. Fia, Köpeti József az édesapja mesterségét folytatta. 1950-től dolgozott a szövetkezetben, majd 1952-ben a termelőszö­vetkezetté alakuláskor a tagság őt választotta elnöknek és 1972-ig, a nyugdíjba vonulásáig több cikluson át folyamatosan látta el ezt a feladatot. Egyetlen leány gyermeke nem szakított a családi hagyományokkal, hiába való volt a szülők ellenkezése, kitartott a kicsi korától dédelge­tett vágya mellett és maga is a halász-szakmát választotta. 1975-ben fejezte be tanulmá­nyait Keszthelyen az általános agrármérnöki karon, később megszerezte Debrecenben a ha­lász szakmérnöki képesítést és 1980-tól a HTSZ főagronómusa lett. A beosztás nem adminiszt­rációs munkát jelentett a szá­mára. Többet állt a tározó tavak hátán imbolygó csónakban az állomány etetésekor, egészségi állapotának ellenőrzésekor, sza­ladgált ivadékot, takarmányt beszerezni, mint amennyi időt az irodájában töltött. A vizek betelepítése idején, vagy az őszi lehalászatok alkalmával pedig kora hajnaltól késő estig a bri­gáddal kint dolgozott. Ha kellett húzta a hálót, cipelte a hallal telt szákot, kosarat. Számára a teendők a titulus változásával most sem módo­sultak. Október elejétől megint naponta csizmába bújik, sötét­ben indul el hazulról és akkor is érkezik, aztán halász-öltözéke rendre átnedvesedik már dél­előtt a halak fröcskölésétől, no meg a kiadós őszi záporoktól.-Nálunk az őszi betakarítás ideje október 6-án indult. A Csele-tározót halásztuk le első­nek, innen az egynyaras ivadé­kot szállítottuk el, hogy helyet adjanak a teleltetésre szánt ét­kezési halnak. Somogyapátiban 10-étől dolgoztunk, a ponty, a busa, az amur, a harcsa, a csuka, a kárász és a törpeharcsa zömét tározóba hordtuk, a többit a hal- csarnokban eladtuk. Hétfőn kezdtük a hásságyi tározó leha- lászatát, itt is hasonló összeté­telű állományt neveltünk, de a csuka helyett süllőt telepítet­tünk. Két hét alatt végzünk, utána a kisebb tavakat szűrjük át, a három majsi és a töttösi tá­rozót. Ezekben a következő évi „termésünket” részben biztosító tenyészhalat tartottuk. Somo- gyapátiból és Hásságyról a számításom szerint közel 300 tonna halat fogunk ki és a kö­vetkező év tavaszáig ezt kínál­juk a vásárlóinknak - sorolta Köpeti Magdolna. Arról, hogy milyen ered­ménnyel dolgoztak egész év­ben, egyelőre még nem áll mód­jában adatokkal szolgálni. Mint mondta, november végén, ami­kor befejezik a lehalászatot, összeveti a ráfordítást a kifogott mennyiséggel és az eddigi el­adásokból származó bevétellel, s majd akkor derül ki, jövedel­mező volt-e a tógazdaság? Mindenesetre árat nem szándé­koznak emelni, karácsonyra is szeretnék a pontyot a legol­csóbban, kilónként 200 forintért adni. Amúgy a nemesebb halak közül a csukát és a süllőt expor­tálják, mert így kilónként 6-700 forintot kapnak érte, míg hely­ben 3-400 forintért lehet eladni. A harcsát viszont nem viszik el, annak kilója 400 forint. A dunai halászat önállóan gazdálkodó ágazatuk néhány éve. A hét fő alkotta Kft-ben 30 százalékkal a szövetkezet is tu­lajdonos, s ezzel megtartotta a jogot a szakmai felügyelet ellá­tásához, a halkihelyezések üte­mezéséhez, szervezéséhez és az elnök tartja a kapcsolatot a kör­nyezetvédőkkel is. A természe­tes vizen halászók maguk gondoskodnak az általuk kifo­gott hal értékesítéséről. Ellátják a városban a boltokat, a keres­kedőket, a vendéglátó egysége­ket, de amikor Mohácson teli­tett a piac, visznek még Paksra is belőle. Az elnökasszony jó­nak tartja a kft-nél kialakított módszert, állítja, rátermett gárda állt föl. Jobbára csak el­adható mennyiségű halat fog­nak ki és nagyon odafigyelnek a vizek állapotára, a környezetre! Köpeti József nyugdíjazása óta Köpeti Magdolna a család­ból sorban a harmadik halász és elnök, illetve két elnökasszony után a harmadik nő vezető a szövetkezetben. Neki szintén egy kislánya van, s ha netán ő is beleszeretne ebbe a foglalko­zásba, biztos elmondja majd a gyermekének, mennyire nem nőnek való munka ez. Ám ha a kis Magdus annakidején ugyan úgy gondolkodik mint az anyu­kája és olyan határozott, kitartó is lesz, akkor a mohácsi halá­szok hosszú ideig nőuralomra számíthatnak! Hásságyon tegnap halászták le az átlagosan három kg-ot nyomó busákat Fotó: Tóth László A testület taktikázik? Az Új Dunántúli Napló Mohács és környéki terjesztői ügynökségé­nek telefonszáma: 69-364-268 Az oldalt összeállította: Berta Mária Mohácson az Dunántúli BSfflQ ___ha M AYER NYOMDA Árok u. 17. Tel.: 69 / 31 1-047 ÁLOM Bt. Széchenyi tér 9. Tel.: 69 / 322-847 SPITCZ JÁNOSNÉ Dézsa Gy. u. 40. (Temető Iroda) Semmilyen jogszabály sem kötelezte az önkormányzatot Mohácson arra, hogy az egykori Polgári Olvasókör Gőzhajó ut­cai ingatlanát visszaadja a haj­dani tulajdonosoknak, a kérel­müknek eleget téve 1992-ben mégis úgy döntöttek, megte­szik. A ház funkciója persze az elmúlt négy évtized alatt jócs­kán megváltozott. Hosszú ideje az idősek napközi otthonának ad helyet és harminc magányos, öreg emberről gondoskodnak az intézményben, így nem tehették meg, hogy azonnal kiürítik, ha­nem kompromisszumot ajánlot­tak: 1997. június 30-ig vissza­adják az olvasókör tulajdonába, de addig is a jelenlegi fenntartó, az ESZI helyet ad a heti két al­kalommal tervezett összejövete­leknek. Az újjá szerveződött ol­vasókör elnöke és a jegyző e feltételeket megállapodásban rögzítette is, viszont a kör veze­tőségi tagjai nem mentek bele az alkuba, változatlanul a mie­lőbbi visszaadást sürgették. A közgyűlés ezzel a témával 1992 májusában, júniusában és júliusában foglalkozott, minden alkalommal a már említett ja­vaslatot erősítette meg. Az ol­vasókör ismételt kérésére 1993. február 22-én újból napirendre vették a témát, csakhogy ekkor már többszöri szavazás után sem tudták döntésre vinni a dolgot, egyik javaslat sem kapta meg a kellő számú támogatást, tehát nem született határozat. A mohácsi képviselők egy részének a ciklus elején tanúsí­tott adakozó kedve apadni lát­szik. A legutóbbi közgyűlésen ugyanis egy újabb beadvány alapján állást kellett volna fog­lalniuk, ehelyett a szavazásnál a vélemény nyilvánításnak egy sajátos módját alkalmazva töb­ben az ülésterem elhagyását vá­lasztották. Végül a kérést elna­polták. Az biztos, bárhogy dön­tenek, az intézkedésük csak népszerűtlen lehet: ha visszaad­ják a házat, harminc öreget rak­nak utcára, ha nem, akkor a köri tagok sértődnek meg. Egyéb­ként a kör újjászervezése óta a Gőzhajó utcában a felkínált le­hetőség ellenére egyetlen össze­jövetelt sem tartottak ... A kivonulásos módszer még egy napirendnél „bejött” a leg­utóbbi önkormányzati ülésen a testületnek. Kivételesen még egyetértést is felfedezhettünk a volt és a jelenlegi állampárti képviselőknél, hiszen hol az egyik, hol a másik csapat hagyta el a városháza díszter­mét, ezzel könnyítve a helyzetét a véleményét a nyilvánosság előtt is vállalóknak. Nevezete­sen a Református Olvasókör használatáért - ahol jelenleg az éjjeli menedékhely és a nép­konyha üzemel - 1995-re az egyházközség presbitériuma ál­tal benyújtott 468.750 forint éves bérleti díjat kellett volna elfogadni, vagy elutasítani. Eb­ben a kérdésben sem döntöttek. A helyhatósági választásokig még egy önkormányzati ülést tartanak Mohácson. Akad né­hány eldöntendő dolog a város­ban, melyeket jó lenne, ha föl­vállalnának a választott képvi­selők, vagy legalább annyit mondjanak: meghagyják a kö­vetkező testületnek. De lehető­leg a véleményüket ne a jelzett két eset módjára hozzák a la­kosság tudomására! A Mohácsi ÁFÉSZ új ÁBC-boltot nyitott a Dózsa Gy. és Tán­csics M. utca sarkán nemrég felépített „Oroszlános Házban”. A vásárlókat hat millió Ft-os nyitókészlettel várják a száz négy­zetméternyi, korszerű eladótérben. Fotó: Tóth László Vita a járandóságról A Menekültügyi és Migrá­ciós Hivatal rendelkezése ér­telmében a menekülteket befo­gadott mohácsi családokat kö­züzemi hozzájárulás címén fű­tési idényben havonta 2500 fo­rint térítési díj illeti meg, míg a nyári hónapokban ez az összeg esetenként 1000 forinttal keve­sebb. Az év első felében csak a fűtési díjakat utalták, így a kü- lönbözetet ezekben a napokban postázták. Lett is belőle jókora botrány. Befogadók és lakók vi­tatkoznak, kit illet a pénz? A migrációs hivatal egyér­telműen rendelkezett, csak azt feltehetően nem mérlegelték, hogy Mohácson már alig né­hány család akad, aki 1991-től máig ingyen és bérmentve osztja meg az otthonát a határ túloldaláról érkezettekkel. A re­alitás az, hogy a bejelentett 680 menedékes döntő többsége al­bérletben él a városban, és a la­kás minőségétől, nagyságától függően fizetik a havi 5-15 ezer forintot, vagy ennek megfelelő márkát. Valószínű a bérleti díj kiszabásakor megállapodtak, a rezsit az összegbe betudják-e, vagy sem. Mert amennyiben a házigazda ezeket a költségeket is felszámolta, akkor talán még­sem őt illetné a juttatás! Nyárádi Ádám Egykori hittanárom minden bizonnyal a tőle megszokott nyájassággal legyintett volna rá, hogy a halála kapcsán róla emlékező rövid nekrológom címében neve sajnálatos el­írással jelent meg. Amikor porhüvelye október 19-én sze­retett szülőfalujában, Nagy- nyárádon végső nyugvóhe­lyére tért meg, Mayer Mihály megyéspüspök hatvannál több pappal koncelebrálva végezte el a gyásszertartást. A lelkész­testvérek részvétét Galambos Ferenc tolmácsolta. Volt gim­náziumi tanártársai gyászának Lieli István adott megrendül­tén hangot. Mindnyájan, kik pályája so­rán Nyárádi Adám szereteté- ben részesültünk, megindult kegyelettel kívánjuk: „Lux perpetua luceat ei! ” B. L. Pályavázlat a lokálpatrióta szemével Emlékezés Mohácsi Jenőre A mohácsi Armuth Hermina és a fővárosi Klein Bemát fiá­nak, az ötven éve elhunyt Mo­hácsi Jenőnek (1886-1944) első kötetéből 1906-ban közöl elő­ször verseket a Mohács és Vi­déke. 1908-ban, jogi tanulmá­nyainak befejeztével, magyar és német nyelvű fővárosi lapoknak lesz munkatársa, sőt a Frankfur­ter Zeitung is szívesen publikál tőle. Ifjúkori sikereinek lexiká­lis taglalásáról már csak terje­delmi okokból is le kell monda­nom. Jó dolog ugyan, hogy könyvtárunk, egy emléktábla és egy utca ébren tartja városunk­ban emlékét. De még jobb volna, ha szülőhelyéhez való ragaszkodásáról is hiteles in­formációink lennének. Baráti körben hallottam már olyan vé­leményt, hogy noha 17 éves ko­rában névcseréjével hűségnyi­latkozatot tett Mohács mellett, pályája során azért rezzenéste­lenül vágta ketté a szülővárosá­hoz rögzítő köldökzsinórt. íme néhány ékes cáfolat: 1910-ben az iparoskor „biedermeyer-est- jén” 400 bálozó szorongja végig a műsort. Ezen az estélyen a 24 éves költő nem átallja - Mis- kolczyné zongorajátéka közben - Miskolczy Irmával Alt-Wien porcelán szoborpár tagjaként ál­lam a színpadon a kiváncsi so- kadalom szemének kereszttü­zét, majd később amatőr szí­nészként is bemutatkozni. A nőegylet műkedvelő gárdája ugyanis Kisfaludy Károly „Sze­get szeggel” című vígjátékának egy felvonását adja elő az ő fő­szereplésével. Pár év múlva „Zeneköltő a Dunán” címmel novellát ír Andersennek 1841 -ben Mohácson tett látoga­tásáról. 1916-ban az ő prológja hangzik el egy zenés irodalmi est bevezetőjeként. Az sem ér­tékelhető merőben rokoni gesz­tusnak, hogy az anyai ágon szintén mohácsi származású Abrahám Pálnak „Etelka szíve” című báboperájához ő alkotja meg a szövegkönyvet. Működésével kapcsolatban csak kevesek előtt ismert tény, hogy egész sor színpadi zene­műhöz ír librettót. Gajáry Ist­vántól „A makrancos hölgy ”-et huszonötször játssza Operahá­zunk. Nádor Mihály „Donna Anná"~yd is eljut erre a szín­padra, továbbá Zádor Jenő Di­anája és Szabados Béla Fannyja. Életművének legma­radandóbb eredményei azonban filológiai pontosságú és költői hevületű műfordításai. Az ő német átültetésében ismerte meg a Nyugat a Bánk bánt, a Csongor és Tündét, valamint Az ember tragédiáját. Mai foga­lomkörünkben azt mondhatnók tehát: ő nyitott utat Európa irá­nyába a magyar drámairodalom kiemelkedő alkotásainak. Neki köszönhető, hogy Az ember tragédiája színpadra kerülhetett 1933-ban a bécsi Burgtheater- ben, majd 1937-ben a hamburgi Schauspielhausban. A Csongor és Tünde a bécsi rádió hallgató­ságához jutott el 1938-ban. A magam nemzedéke szá­mára örökre emlékezetes az egykori Tolnai Világlapjában oly gyakorta látható arcképe, melyen elmaradhatatlan mo­noklijával kissé tán arisztokra­tikus, de a világra ártatlan-nai- vul rácsodálkozó ember be­nyomását keltette. Gonosz fin­tora a sorsnak, hogy a Pen Club alelnökének életét épp az a hit­lerivé aljasuk Németország ol­totta ki, melyhez annyi jóhi­szeműséggel akarta csatlakoz­tatni pátriáját. Bojtár László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents