Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)

1994-11-28 / 328. szám

1994. november 28., hétfő Gazdaság aj Dunántúli napló 9 Valutakeret Október végéig 509 millió dollárt váltottak ki a magyar ál­lampolgárok éves valutakeretük terhére, 47 százalékkal többet, mint az elmúlt év azonos idő­szakában, amikor 346 millió dollár volt ez az összeg. Az előzetes adatok szerint csak októberben 43,8 millió dollárt adtak el a túristakeretre. Az eddig kiváltott 509 millió dollár azt mutatja, hogy az ál­lampolgárok mintegy 55 milli­árd forintot költöttek október végéig konvertibilis valuta vá­sárlására a hivatalos pénzvál­tóknál, míg tavaly ez az összeg 30 milliárd forint körül volt. Összesen 1 750 000 alka­lommal váltottak ki valutát, azaz egy vásárlásra átlagosan mintegy 300 dollár jutott az éves 800 dolláros keretből. Vasutasbér A MÁV illetékese közölte az MTI-vei: a bruttó bértömeg be­fagyasztása nem jelenti azt, hogy jövőre egyáltalán nem emelkedhet a vasutasok bére. Az úgynevezett soros előlépte­tések keretében ugyanis minden harmadik vasutas négy százalék béremelésben részesül. Lét­számcsökkentés esetén pedig szintén nőhetnek a keresetek. Adó Az Érdekegyeztető Tanács plenáris ülésén a kormány hoz­zájárult ahhoz, hogy jövőre évi 500 ezer forintos jövedelemha­tárig az alacsony jövedelműek havonta 600 forinttal csökkent- hetik adóelőlegüket. Az étke­zési hozzájárulás pedig 1200 helyett 2000 forintig lesz adó­mentes: a szellemi foglalkozá­súak a tervezett 25 ezer helyett 50 ezer forinttal csökkenthetik adójukat a következő évben. Haderőreform A jövő év elején megkezdődő haderőreform révén 20-30 szá­zalékkal csökken majd a hon­védség létszáma, 1996-tól pedig 9 vagy 10 hónapos lesz a sorka­tonai szolgálati idő. Ezt Keleti György honvédelmi miniszter nyilatkozta a Magyar Honvéd című lapban hozzátéve, hogy a haderőreform az elkövetkező években mintegy 16 milliárd fo­rintba kerül. Mindehhez azon­ban még kormányzati, illetve parlamenti hozzájárulás szük­séges. T oloncegy ezmény Magyar-lengyel tolonce- gyezményt írt alá a két ország belügyminisztere. A megálla­podás szerint mindkét szerződő fél visszafogadja azt a másik or­szágban jogellenesen tartóz­kodó személyt, akiről bebizo­nyosodik, hogy nem annak az országnak az állampolgára. Peko precedens A kötelezettség értelmezése Balról jobbra: Albert Wulbrandt, Graf Ferenc, az MME Baranya megyei vezetője és Günter Brüning, a DLG-Agriservice munkatársa Fotó: Hári Péter Fajtaméz szabványüvegekben, minőséget garantáló zárócímkékkel Nem álmodozni, tenni kell! Egyik legértékesebb, de saj­nos hazánkban még mindig nem eléggé becsült-fogyasztott ter­mészetes élelmiszerünk a méz. A két világháború között kü­lönösen virágzásnak indult a magyar méhészetet nem csupán a háborús pusztítások törték de­rékba, hanem az ocsúdást kö­vető „állami kezelésébe vétel” csődje is. Szerencsére már az 1950-es évek elején kénytele­nek voltak újra magánkézbe adni a méztermelést, amelynek hagyományos minőségén az­után sokat rontott a kizárólagos mennyiségi szemlélet és az ál­lami monopólium kizárólagos hordós tételben történő tömeg­felvásárlása. 35 méztöltőgép A piacgazdasági változások súlyosan érintették a méhésze­ket is, egyre jobban eladatlan készlet halmozódott fel a raktá­rakban. Érthető hát, hogy ami­kor az NSZK magyarországi támogatási programja keretében három évvel ezelőtt a DLG-Ag­riservice megnyitotta Pécsett tanácsadó irodáját, több méhész kereste fel Günter Brüning marketing szaktanácsadót, s nem csupán Baranyából. Több­száz méztermelő problémáit és igényeit megismerve javasolta, hogy egy nagytapasztalatú né­met méhészmester Magyaror­szágra küldésével igyekezzenek megtalálni a szükséges segítség leghatékonyabb módját. A több mint 40 esztendő gyakorlati tapasztalattal rendel­kező Albert Wulbrandt ország­járó körútja során 1993-ban csaknem 700 (!) méhészt meg­ismerve, többszáz méhészetet meglátogatva „elsősegélyként” korszerű méztöltő berendezések ajándékozását indítványozta a közvetlen, „termelő-fogyasztói” értékesítés mielőbbi megvalósí­tása érdekében. Kiváló partner­nek bizonyult ebben az MME (Magyar Méhészek Egyesülete) az egységes, félkilós szabvány­üvegek és a minőséget garan­táló zárócímkék elkészíttetésé­vel. Az NSZK segítségeként idén augusztusban 35 olyan korszerű Graze-méztöltőgép érkezett, amilyennel még a legtöbb hiva­tásos német méhész sem ren­delkezik. A több, mint 140 000 DM - közel hét és félmillió fo­rint - értékű ajándékot szétosz­tották az országban az MME-tagok között, akik a gép- használattal a környékbeli mé­hészeknek is segítenek. 20 dekás átlag Az anyagi segítség szakmai tanácsadással párosult. Albert Wulbrandt német méhészmes­ter több, mint egyhónapos újabb körútja során háromnapos to­vábbképző szemináriumot tar­tott Pécsett, Gyulán, Egerben és Szombathelyen, felkeresve közben valamennyi üzembe ál­lított méztöltő berendezést is. Tapasztalatairól kérdezve hang­súlyozta, hogy a problémákat nem a méztermelés, hanem az értékesítés módja-elmaradott- sága okozza. Meggyőződése, hogy a magyar méhészek nyu­gateurópai színvonalon végzik szakmai munkájukat, de még „keleti” felfogásban, lehetőleg „nagyban” igyekeznek eladni, korszerű piaci ismeretek nélkül, fétisként tisztelve például az akácmézet. Elszomorítóan ke­vés hazánkban az egy főre eső évenkénti mézfogyasztás a maga alig 20 dekás (!) átlagá­val, - ha ezt jobb termékismer­tető és marketing-munkával csupán évi 10 dekagrammal le­hetne növelni, 6000 tonnával több mézet tudnának itthon ér­tékesíteni méhészeink, ami csaknem a kétszerese az 1992-ben Németországba ex­portált magyar méz mennyisé­gének! Különlegességek Az első teendő a közvetlen kereskedelmi kapcsolat kiépí­tése a termelő és fogyasztó kö­zött, kikapcsolva minden árnö­velő egyéb tevékenységet. Ezt természetesen csak szívós és szakértő, felvilágosító és rek­lámmunkával lehet elérni, nem máról holnapra. Rengeteg a ki­használatlan lehetőség az ún. fajtamézek, mint pl. a geszte­nye, selyemfű, aranyvessző-kü- lönlegességek kínálatában csakúgy, mint a bármely méz­ből egyszerűen előállítható, sű- rűnfolyós ún. krém-méz ajánla­tában, amely nem kristályoso­dik. A német méhészek bevéte­lének jelentős részét biztosítják a mézkészítmények, mint a propolisz, pollen, méhpempő tisztán, vagy gyógyhatású ké­szítmények, kozmetikumok formájában feldolgozva, meg a kedvelt mézbor és mézlikőr. A cukor mindenben helyettesít­hető és sokkal egészségesebb mézzel, és újból divatba jöttek a mézes sütemények. Gondol­kodni és tenni kell, nem pedig mindig a „nyugati exportról” álmodozni, ami az egyre foko­zódó kíméletlen verseny és az egyre alacsonyabbra szorított árak miatt egyre nehezebb és egyre kevésbé kifizetődő, már a magas szállítási költségek miatt is. A német szakemberek té­nyekkel és gyakorlati tanácsok­kal alátámasztott felvilágo- sító-segítő munkájának már mu­tatkoznak az eredményei. Or­szágjáró kőrútjuk során több bíztató kezdeményezésnek, eredményes útkeresésnek örül­hettek. Dr. Szász János Petrenkó János, egykori szo­cialista párti, majd független képviselő, az ózdi Peko Művek tulajdonosa fizetésképtelenség címén leállította a gyárat és a munkásoknak azt tanácsolta: mondják fel megegyezéssel munkaviszonyukat, hogy mie­lőbb megkaphassák a munka- nélküli segélyt. Végkielégítést ugyanis jelen anyagi helyzeté­ben egyiküknek sem tud fizetni.- Valóban ez lenne az ott dolgozók javát szolgáló megol­dás? Erről kérdeztük Hódi Zoltánt, a Vasas Szakszervezeti Szövet­ség alelnökét. — Semmiesetre sem! A mun­káltató nem bocsájthatja el az általa foglalkoztatottakat ké- nye-kedve szerint. Ha ilyen döntésre készül, azt legalább 90 nappal előbb be kell jelentenie az érintettek körében és a terüle­tileg illetékes Munkaügyi Köz­pontnál is. A felmondás tényét pedig ezek után ninimum 30 nappal előbb írásban és névre szólóan kell közölnie ugyanígy. Ezt Pet­renkó János elmulasztotta, így a dolgozóknak azt tudjuk taná­csolni: követeljék meg a tör­vényben előírt kötelezettségek betartását munkáltatójuktól. Tavaly született az a pénz­ügyminiszteri rendelet, amely kötelezővé tette a kereskede­lemben és a vendéglátóiparban működő vállalkozók számára a pénztárgép használatát, illetve a nyugtaadást. Az érintettek az elmúlt év július 1-ig szinte in­gyen juthattak hozzá a pénztár­gépekhez: árukat ugyanis az APEH-től vissza lehetett igé­nyelni. Noha ezt követően a kedvezmény megszűnt, a vál­lalkozók még ma is jutányos áron szerezhetik be a működé­sükhöz szükséges masinákat. Az egyszerű gépek után 25, a számítógépes változatok után 50 ezer forintot igényelhetnek vissza a kereskedők az adóhiva­taltól. így akár már 30 000 fo­rintért is eleget lehet tenni a pénzügyminiszter kötelező ér­vényű rendeletének. De kedvezmény ide, ked­vezmény oda, még mindig szá­mosán „buknak le” az ellenőr­zések alkalmával, mert nem tesznek eleget a számlaadási kö­telezettségüknek. Pedig a bünte­tés mértéke az adóhivatal szak­embere szerint akár egymillió forintra is rúghat.- Az elmúlt év január elsejé­től szigorodott az adózás rendje, így a kiszabható pénzbírság- Hogyan fogadják Petrenkó Jánosnak a közös megegyezés­sel történő elválásra vonatkozó ajánlását?- Ne mondjanak le az ózdi dolgozók a munkáltatójukkal szembeni jogos igényekről ilyen formában sem! Annál in­kább ne tegyék ezt, mert szak- szervezeti szövetségünk már tárgyal a jelzálogkölcsönt érvé­nyesíteni kívánó céggel, s re­mélhető, hogy az új tulajdonos működtetni kívánja a céget, mégpedig ugyanazokkal, akik eddig ott dolgoztak. A munka- viszony tehát vélhetően folytat­ható marad, akik pedig netán mégis állás nélkül maradnának, azok akár bírósági peres úton is harcoljanak a nekik jogosan ki­járó végkielégítésért.- Igenám, de a Peko tulajdo­nosa azt állítja, nincs miből fi­zetnie!- Lehet, hogy a cég tulajdo­náról le kell mondania, ám ma­gánvagyona történetesen van. Túl egyszerű volna, hogy egy tulajdonos egyszercsak be­csukja a gyárkaput és „Utánam az özönvíz!” felkiáltással úgy véli, hogy tovább őt már sem­miféle kötelezettség nem ter­heli. Schöffer Jenő mértéke is nőtt - mondja Zom- bory István, az APEH helyettes főosztályvezetője - Ha valaki elmulasztja a nyugtaadási köte­lezettséget, már első esetben 100 ezer forintra büntethető, második alkalommal pedig az első büntetés kétszeresét veti ki az adóhatóság. Az ismétlődő bírságok összege akár a 800 ezer forintot is elérheti. Akinél az ellenőrök négyszer tapasz­talnak szabálytalanságot, annak az üzletét előbb 3 napra, ötszöri vétség esetén 5, ennél többszöri szabálysértés esetén akár 10 napra is bezáratják.- Szankció tehát van. De va­jon van-e elegendő pénztárgép, s eljutnak-e az ország legeldu­gottabb kisközségeibe is?- Pénztárgépekből bőséges a kínálat. Az Országos Pénztár­gép és Taxaméter Technikai Bi­zottság által elfogadott pénztár­gépekből ki tudják elégíteni az igényeket. A csődbe ment vál­lalkozók feleslegessé vált pénz­tárgépeit visszavásárolják, újra­értékesítik. A főosztályvezető szerint a vállalkozók már csak egy évig juthatnak jutányos áron pénz­tárgépekhez, 1995. december 31-éig kérhetik az adóhivataltól a visszatérítést. (újvári) 1995 után már nem térít az APEH Ha nincs számla: bezárják a bazárt S okat és szívesen beszélünk róla: mit várunk az or­szággyűléstől, a kormány­tól, az önkormányzatoktól, hogy sorsunk jobbra forduljon. Elvégre ők a mi bizalmunkból - pontosabban a többség bizal­mából - vannak a helyükön, te­gyenek hát érdekünkben. A várakozás jogos. Ugyan­akkor mintha megfeledkeznénk róla, hogy rajtunk is múlik va­lami. Hogy nem sakkfigurák vagyunk a táblán, hanem az ál­lam - a város, a falu - felelős polgárai: ráadásul nemcsak a választások napján. Megéri ta­lán a néhány percet, hogy el­gondolkodjunk, mit is jelent ez. Mit tehetünk mi, akik a közélet piramisának alján tanyázunk? Abból kellene kiindulni, hogy mindenért mi fizetünk. Mégpedig akkor, amikor meg­veszünk valamit. Különösebb közgazdasági ismeretek nélkül is könnyen belátható, hogy a termék, a szolgáltatás árában a vállalkozó nyeresége mellett benne vannak az adók, a járulé­kok, a vám, az illeték, azaz a költségvetés bevétele is. Az állam pénze a polgárok pénze. Mindössze arról van szó, hogy a polgárok pénzük egy részének elköltésére - vá­lasztások útján - felhatalmaz­zák az országgyűlést, a kor­mányt, az önkormányzatokat. A dolog lényege: mi tartjuk el a miniszterelnököt és a takarító­nőjét, a tanárt, a rendőrt, a tűz­oltót, az önkormányzati hiva­talnokokat: azaz a közigazga­tást, a közszolgáltatást. To­vábbá: az a vagyon - a közva­gyon - amely az általunk meg­hatalmazottak döntései alapján létrejött - utak, parkok, rend­őrőrsök, iskolák, laktanyák - a mi pénzünkből lett. Ha valaki a költségvetés pénzéről, a város pénzéről, a közpénzekről beszél - a mi fo­rintjainkról beszél. Viszonyunk a közpénzekhez, a közvagyon­hoz: viszony saját forintjaink­hoz. És saját pénzünkre cél­szerű vigyázni. Otthon, a családok túlnyomó többségében ez magától érte­tődő. Természetes, hogy annyi kenyeret veszünk, amennyit megeszünk, hogy tubusból az utolsó cseppig kinyomjuk a fogkrémet és nem dobjuk el a felét, hogy feleslegesen nem égetjük a villanyt, hogy nem a szőnyegen tapossuk el a ciga­rettavéget, hogy nem törjük be saját ablakunkat: vigyázunk pénzünkre, vigyázunk tulajdo­nunkra. Ésszerűen, takarékosan élünk. Úgy tűnik, mintha a közpén­zekhez, a közvagyonhoz más lenne a viszony. Mintha az lenne a jelszó, hogy ami a közé, az senlaé. Mintha a köztulaj­donban okozott kár nem fájna: vagy legalábbis nem annyira. Az általánosítás természetesen igazságtalan, de jellemzően azért ilyen a helyzet. Azt az ember valahogy még csak-csak megérti - ha még annyira el is ítéli -, hogy valaki úgy okoz kárt a köznek, hogy neki magának haszna van be­lőle. De ha úgy tesz kárt, hogy abból semmi haszna sincs, az maga az értelmetlenség. A számlát persze mindenképpen mi fizetjük. Banális, hétköznapi dolgok ezek. A svájci valószínűleg azért sem szemetel, mert gene­rációk óta tudja, hogy ő fizeti az utcaseprőt. Lehet szurkolni az autóbuszon bliccelőnek az ellenőrrel szemben, de nem árt tudni, hogy áttételesen az ő je­gyét is mi vesszük meg. Lehet együttérezni az adó-eltitkoló- val, de csak annak tudatában, hogy fizetünk helyette mi. Le­het közömbösen nézni a ga­rázda rongálását, tudva, hogy a helyreállítás a mi zsebünkre megy. Bárki folytathatja a pél­dákat saját tapasztalataiból Sajnos. Hogy az általunk meghatal­mazott képviselők hogyan dön­tenek a közcélokra szedett pén­zek elköltéséről, az egy dolog. Erről menet közben véleményt nyilváníthatunk, aztán majd a soron következő meghatalma­zás - választás - alkalmával akár nyomatékot is adhatunk véleményünknek. Az ügy másik, cseppet sem kevésbé fontos oldala, hogy mi, személy szerint hogyan bánunk a köztulajdonnal, a közszolgál­tatásokkal. Sokan elintézhető- nek vélik a dolgot szigorúbb jogszabályokkal, erélyesebb rendőrökkel, több közterület­felügyelővel. Csakhogy ez nem más, mint a felelősség áthárí­tása. Ismét sokan megeléged­nek azzal, hogy ők tisztessége­sek: a többi nem az ő dolguk. Ez viszont passzivitás. Nem lehet mindent jogszabá­lyok keretei közé szorítani (bárcsak a meglévők betartásá­nak kikényszerítése sikeresebb lenne), s főként nem lehet a polgári közmegegyezést írott joggal helyettesíteni. Képlete­sen szólva: nekünk kell a ke­zére ütnünk annak, aki a közét herdálja. Vegyük és környezetünkkel is vétessük tudomásul: nem­csak az ebédünk, a házunk és a kabátunk a miénk, hanem ez az ország, ez a város, ez a falu is. No igen, nem kizárólag, de ak­kor is. Ha építik, ha elhanyagol­ják, ha rontják: a mi pénzünkön teszik. Ha építjük, ha elhanya­goljuk, ha romboljuk: a saját pénzünkön tesszük. Építsük és óvjuk inkább: magasabb szin­ten, tisztességes közmegegye­zéssel. Különben lyukas zsákba töltjük a közjóra szánt forinto­kat. Dr. Geisz Mihály Alulnézet ( < * 4 (

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents