Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)

1994-11-27 / 327. szám

A színház ne váljon sohasem múzeummá Csiszár Imre szerint hatás nélkül minden produkció halott Csiszár Imre rendezőt, ahogy ő maga fogalmaz, „rapid megoldással” távolították el 1991-ben a budapesti Nemzeti Színház éléről. Az akkori kor­mányzat képviselői az igazgató háta mögött összehívott társu­lati ülésen közölték meneszté­sét, és mutatták be az új igazga­tót, Ablonczy Lászlót, aki elő­zőleg a Magyar Fórum tudósí­tója volt. A szakmát a kor­mányzat felé képviselő Szín­házi Tanácsadó Testület oly­annyira nem értett egyet a dön­téssel, hogy feloszlott, és máig sem alakult újjá. Csiszár Imre 1976. és 1977. között a kecskeméti Katona Jó­zsef Színházban rendezett. Ez­után a szolnoki Szigligeti Szín­házhoz került. 1979-től 1988-ig a miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője volt. 1989-ben a budapesti Nemzeti Színházba hívták igazgatóhelyettesnek, majd ő lett a színház igazgató-főren­dezője. A Jászai Mari-díjat 1982-ben az érdemes művész kitüntető címet 1987-ben ítél­ték neki oda. Menesztése óta vendég rendezőként több szín­házban is dolgozott. Legutóbb a pécsi Nemzeti Színházban rendezte Alekszandr Szu­hovo-Kobilin Tarelkin halála című képtelen komédiáját.- Az 1950-es évek mintájára emlékeztető menesztésem azért is esett nagyon rosszul, mert félbehagyott munkát hagytam magam mögött. Két év kevés volt arra, hogy véghez vigyem azt, amit elterveztem. Csiszár Imre a Nemzeti Színházat az ország első szín­házává szerette volna tenni, úgy, hogy az ne csak a neve miatt legyen az első, hanem at­tól, hogy a legjobb és a legiz­galmasabb. Véleménye szerint a budapesti Nemzeti Színház krónikus konzervatizmusban szenvedett. Olyan darabokat mutattak be, amelyek nem szól­tak a mához. Elraktározták a le­futott előadások díszleteit és jelmezeit, hogy egy évtized múlva újra elővegyék azokat, nem törődve azzal, hogy mennyit változott azóta a kö­zönség ízlése és a világ.- Sikerült kimásznom a gö­dörből, jól érzem már magam, mert azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Rendezek. A jö­vőben is olyan színházat sze­retnék csinálni, és olyan dara­bokat elővenni, amelyek a va­lóságból indulnak ki. Hiszen a nézőnek hol segédkezet kell nyújtanunk, hol szórakoztat­nunk kell, hol bemutatnunk azokat a konfliktusokat, ame­lyekkel a mindennapjaiban meg kell küzdenie. Nem azért kell megrendezni egy darabot, mert régen ment a műsorban, hanem hogy ráismerjünk benne saját életproblémáinkra. A színháznak ugyanis mindig ha­tást kell elérnie, mert hatás nél­kül halott. U. G. Csiszár Imre rendező Fotó: Tóth László Szóvarázs Szekszárdi könyvet loptak el a frankfurti könyvvásáron Új Révai lexikon a láthatáron Az évszázad legnagyobb magyar könyvkiadói vállalkozása volt A napokban jelent meg a 17-ik kötet Fotó: Löffler Gábor A legrosszabb tanács Rákosi Mátyás a kolbászkarikák között Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye amatőr költői, írói találkoztak tegnap Pécsett, a Várkonyi Nándor Könyvtárban, abból az alkalomból, hogy Szó­varázs címmel megjelent önálló antológiájuk. A kötet negyven­egy szerző műveit tartalmazza. Az Amatőr Költők és írók Szövetsége öt évvel ezelőtt ala­kult meg. Rózsavölgyi János, a szövetség elnöke civilben busz­sofőr. Elmondta, azok számára hozták létre szervezetüket, akik hiába járták végig a különböző lapok szerkesztőségeit, írásaikat nem jelentették meg. Az amatőr szó nevükben nem minőséget jelöl, egyszerűen csak azt, hogy nem pénzért írnak, csupán a sa­ját örömükre. Céljuk, hogy teret adjanak azoknak a költőknek, íróknak, akik (még) nem az első vonalban dolgoznak. Fontos számukra az is, hogy tagjaik fo­lyamatosan képezzék önmagu­kat. Elszomorítónak tartják, hogy hiába pályáztak, anyagi támogatást eddig senkitől sem kaptak. A szövetség pécsi regionális csoportjának irodalmi lapja á negyedik éve megjelenő Új Hang, amit teljesen önerőből, támogatás nélkül állítanak elő. Tagjaik között akadnak helyü­ket kereső fiatalok, magukat el­veszettnek érző idős emberek. Itt megtalálják a helyüket, célt nyer életük. A találkozón nyitották meg a kaposvári V. Horváth Anna ki­állítását. A művésznő, amellett, hogy verseket ír, fest és rajzol is. Képzőművészeti főiskolát nem végzett, félje halála után elevenítette fel ezt az ifjúkori szenvedélyét. Tíz éve alkot is­mét, első önálló kiállítása 1991-ben nyílt meg. Munkáját nehezíti, hogy egyik szemére megvakult. Tájképeinek és csendéleteinek nagy részét em­lékképeiből építi fel. U. G. Sok mindennel foglalkozik a szekszárdi Babits Kiadó: most éppen hazánk numizmatikai tör­ténetének legnagyobb emlék­érmét forgalmazzák majd, mely II. János Pál pápa ma­gyarországi látogatására való emlékezés. Az óriásérem 10 unciás - 31 dekagrammos ezüst veret. Amit persze mindenki tud: a Babits a Révai lexikonok reprint kiadója, s éppen a na­pokban jelentették meg a 17-dik kötetet. A Révai alighanem az évszá­zad legnagyobb magyar könyv­kiadói vállalkozása volt: hosz- szas előkészület után 1911-ben jelent meg első kötete, majd kö­zel negyedszázad múltán, 1935-ben a huszonegyedik. E sorozat újranyomása, mint arról dr. Károly István kiadó-igazga­tóval beszélgettünk meghozta a századvégen is a századelő óri­ási sikerét. Üzleti titok ugyan, de annyit Károly István elárult: százezer példány fölött jelenik meg egy-egy lexikon, s még ma is folyik az utánnyomás, mind az eddig megjelent 17 kötetből. Évente 4 kötetet visznek a nyomdába: azért ennyi, hogy a gyengébb anyagi helyzetben lé­vők is meg tudják venni. A kiadó igazgatója szerint üz­leti sikerük az ár aránylag ala­csonyan tartása is (1600 forint kötetenként), s ehhez szeretné­nek ragaszkodni. Másrészt 1995-96-ben, a Révai-reprint kiadásának befejezése után azonnal megkezdik a vadonatúj, de a mostanihoz mégis hason­lító Új Révai Lexikon kiadását. Lélegzetelállítóan szép vállal­kozás: ha a Révai fivérek élné­nek, bizony elcsodálkoznának: munkájuknak újabb folytatása lesz. Egyébként a még élő Ré- vai-rokonok beleegyeztek az új­jávarázsolt kiadásba, s a Szerzői Jogvédő iroda is rábólintott a Révai név használatára. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy már mintegy 150 neves hazai szakértő bevonásával dol­goznak 10 kötetes munkán. (Czeizel Endre írja például a genetikai részt.) A lexikonok ellenére - vagy éppen nyomán - a szekszárdi Babits Kiadó - régiónk legna­gyobb kiadójává nőtte ki idő­közben magát. A Révai mellett igen nagy sikerrel fut két soro­zatuk, a Magyar Klasszikusok és a Mikszáth összes műveinek ki­adása. Az előbbi a klasszikussá vált magyar írók munkáiból való válogatás, de nem a köz­ismert, sláger-regények sora. Inkább a kuriózumok kerülnek előtérbe. A Mikszáthból pedig már a hatodik kötetnél tartanak. Jövőre a legszebb megjele­nésű könyvek felé is elmozdul­nak - ehhez csúcsminőséget tudó olasz nyomdára van szük­ség -, s várhatóan Beethoven és Mozart albumot is kiadnak, CD-lemezekkel. Most karácsonyra adták ki a Királyi könyvet, 100 nemesi címerrel. A könyv megjeleníté­sében figyelemfelkeltő a tarta­lom mellett: a sötétzöld bársony borító míves, színezüst verettel ékített. Arra a kérdésre, hogy mi a szekszárdi könyvek szépségé­nek bizonyítéka, Károly István azt válaszolta: „A tavaszi frank­furti könyvvásáron két könyvet loptak el a magyar standokról, egyiket a mi klasszikus soroza­tunkból." Kozma Ferenc 1951. és 1953. között kerül­hetett ki egy Abaliget környéki kis falu tanácsának falára a „A pécsi járás legrosszabb taná­csa" feliratú tábla. Bezerédy Győző helytörténész ezt az idő­pontot tartja valószínűnek. A kihelyezésről hivatalos papír nem maradt fenn, de a táblán még a Rákosi-címer látható, te­hát 1956. előtti időkről van szó. A termelési versenyláz is ezek­ben az években ért tetőpontjára Magyarországon. Az üzemek­ben kiírták a normát túlteljesítő dolgozók nevét, akik természe­tesen Rákosi Mátyás tiszteletére dolgoztak ilyen szépen. De azokat is megnevezték, akik nem bírták az iramot. A táblának volt egy párja is, amelyet a legjobb tanácsra tűz­tek ki, de azt a felhelyezés után a falról lelopták. A legrosszabb tanács címet egy hegyi falu kaphatta, ahol nemigen lehetett mezőgazda- sági termelést folytatni, és így a felajánlásokat nem tudták telje­síteni. Nem szolgáltattak be annyi terményt, mint amennyit elvártak tőlük. A tábla nem so­káig maradt a helyén. Annak a napnak az éjszakáján, amikor feltetette a fekete autóval ér­kező operatív bizottság, a ta­nács dolgozói bevették. Nem akartak szégyenkezni. A felirat végül az akkori járási elnökhe­lyettes fiókjában kapott helyet, tiki megőrizte az utókor szá­mára. Bezerédy Győző szerint, en­nél a táblánál jobban semmi sem tudná jelképezni annak a korszaknak a szellemét, amikor a pécsi Bem utcai Húsboltban Rákosi mosolygós fényképét füstölt kolbászokkal és hurkák­kal vonták körül. U. G. Tanácskozás a fogyatékos emberek jogairól A fogyatékosság emberi jogi problémái címmel rendezett ta­nácskozást december 3-a, a rokkantak világnapja alkalmá­ból a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szö­vetsége, szombaton. Chikán Csaba, a MEOSZ el­nöke az alkotmányban megfo­galmazott alapjogokat sértő, a mozgáskorlátozottak minden­napjait meghatározó tényekre hívta fel a figyelmet előadásá­ban. Hangsúlyozta, hogy a sza­bad mozgás jogát sértik a kör­nyezeti akadályok (járdaszegé­lyek, szűk ajtók, a tömegközle­kedési eszközök műszaki ki­képzése). Ugyancsak környe­zeti akadályok gátolják a fogya­tékosokat abban, hogy részt ve­gyenek a közügyekben, hogy szakmai tudásuknak megfelelő közhivatalt viseljenek. Hátrá­nyos megkülönböztetésben van részük a munkavégzés során is. Rádió mellett... Vannak unalmas napok, meg vannak eseménydús napok, és most mindjárt így kéne folytat­nom, hogy: attól függ ... stb. De nem mondom, mert nem tu­dom, mitől függ. A rádióból hallok egy riportot, valamelyik alföldi település színhelyéről. A szereplők - magyarok. Vagyis cigányok is szerepelnek, tehát ezért hangsúlyozom, hogy ma­gyarok. Panaszkodnak a ripor­ternek, hogy kopasz fejű fiata­lok a múltkor is betörtek késő este a telepre és néhány házikó ablakát beverték, meg is ütöttek néhány lakót - naná, hogy a gyengébbeket, és ezt kiabálták fennhangon: „Meghaltok cigá­nyok, rohadtak!” Ez csak a legutóbbi eset, mert korábban még vadabb dolgok is történtek. A riporter kérdi, mi lett a támadókkal? A cigány fér­fiak, asszonyok körülállták és mondták, hogy rendőrök elfog­ták őket, de hamar szélnek eresztették őket. A riporter tovább vizsgálja az ügyet, többek között érdeklődik a Főrendőrtől is. Aki - a riport szerint - kapitányi beosztásban dolgozik, ő azt válaszolja, hogy a nyomozás során kiderült: fizi­kai sérülés nem történt, de lelki sérülés sem merült fel. Az ügy lezárva. Csak a cigányok nem zárják le az ügyet, nyilván azért, mert - bár meglehetősen ke­mény ütlegelés sem hagy nyo­mot minden esetben az ember testén - arról a bizonyos „lelki sérülésről” csakis ők tudnának mesélni, ha valaki efelől fag­gatná őket. A rendőrök pedig nem folytatnak pszichológiai tanulmányokat, mert nem is ez a dolguk. A riporter tovább lép. Meg­szólít több - szintén - magyart. Vannak, akiket fölháborított az eset, ami ugye, gyakori. S nem csak itt. De akad más vélemény is. Például egyik ifjú ezt mondja: „Ezek nem dolgoznak s közben Mercedes-szel és BMW-vel furikáznak.” Bizto­san van több magyar cigány, aki beülhet saját „mercijébe”, vagy „béemvéjébe”, ha már hozzáju­tott. S hogy miképpen, azért nem kérdezem, mert a kérdést akkor az összes magyar merci-tulajdonosnak is felte­hetnénk, minden gyanakvó gondolat nélkül. De ez oktalan lenne, elvégre mindenkiről a jót kell feltételezni, amíg csak ki nem derül esetleg az ellenke­zője. De mert valakinek mercije van (lehet, hogy a fenti ci- gány-mercis a roncstelepen vette a kocsit bagóért), nem kell az arcába ököllel csapdosni. Az­tán megszólal egy pedagógus is, aki - feltehetően - magyar-ci­gány gyermekeket is tanít. Ne­vel. Oktat. „Tudja - mondja a riporternek -, néhányat ki kel­lene emelni közülük és áttelepí­teni valamelyik városba ...” Ekkor öntött el az epe. (Melles­leg: nehogy most megsértődje­nek az amúgy is gondokban őr­lődő pedagógusok, mert ebben az ügyben csak egy pedagógus­ról volt szó.) Tehát ez az egy: kirekesztést javasol. Hogy egyik magyart rekesszük ki, zavarjuk el egy másik városba, mert „nem dol­gozik, mert más a bőre színe, mert mercivel furikázik, és egyáltalán, minek élnek?” Nem jön rá, hogy a „kire­kesztés” - erre aztán van törté­nelmi tapasztalat - a gázkam­rákban fejeződött be, ha befeje­ződik egyáltalán, hiszen a halál­lal végződő „kirekesztést” most is folytatják vadul, kegyetlenül, a magyar hontól lejjebb, délre. Ez a legközelebbi példa. De hát egészen tisztességes emberek is - sajnos - egyik percről a másikra elvadulnak. A déli buszon (rendszám ná­lam, de soha nem adom ki sen­kinek) már feltolakodtunk és egy nő az első ajtó közé szorul. Csak éppen meglódul a busz, de azonnal megáll. A nőt fölhúz­zuk, a sofőr kikiált a fülkéből: Miért száll föl, ha látja, hogy indulok! Mondjuk neki, már fél teste fönt volt, amikor megin­dult, különben is, ha a visszapil­lantón látja, hogy valaki még lóg az ajtóból, ne induljon el. „Tud olvasni?” - formed rám és mutat a táblára, miszerint mozgó járműre felszállni tilos. Lehet, ez volt a felirat. De ezt csak akkor tudja bárki is elol­vasni, ha már fönt van! Me­gyünk tovább, az utasok dü- höngenek az udvariatlan so­főrre, aki már feledve az ügyet, egy fiatal lánnyal cseveg. Veze­tés közben. Bennem van az ör­dög. Beszólok neki a fülkébe: Kérem, tud ön olvasni? Miért?! - kérdi vadul. Mert egy táblán az van, hogy vezetés közben a vezetővel beszélni tilos! He­lyette a csevegő társa, a bakfis lányka válaszol, szemét villog­tatva: Na és?! Nem válaszoltam. A helyzet nagyon elmérgesedett. Külön­ben is gyönyörűen sütött a nap, és-nem is volt hideg. Hány nyelven beszélünk? 4 Új VDN 1994. NOVEMBER 27., VASÁRNAP i < I t i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents