Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)
1994-11-13 / 313. szám
Kobayashi Ken-Ichiro vezényel Pécsett Fotó: Läufer László Aki egy lelket megment Gyökér a szikkadt földből A XX. század Európája kellőképpen meggyötörte az embereket: két világméretű háborút fakasztott, majd vörös fasizmusok fokozták a kínokat. E földindulás során a szenvedések mértékét illetlenség megvonni, kinek-kinek kijárt, ám tagadhatatlan: a kiválasztott nép, a zsidóság, többszörösen is megszenvedte azt. Reich Kathalin Ariel a háborúk utáni nemzedék szülötte: apja jómódú gyáros volt, akit aztán az ötvenes évek Magyarországa internált, majd megölt. A zsidó származású gyáros, átrettegve a nyilas időszakot, elkerülte a náci haláltáborokat, de a kommunista haláltábort nem sikerült megúsznia. Groteszk világunk fintora: felesége Józan Vilma, aki keresztény lány volt, s aki magyarságához mindig hű maradt, az internálást követően kénytelen volt 1956-ban emigrálni, az akkor alig tíz esztendős Kathalinnal. (E nemeslelkű asz- szony emlékét a jeruzsálemi Jad Vashem Emlékintézet azon közel 300 magyar között őrzi, akik a holocaust idején zsidókat mentettek!) Kathalinból, a magyar kislányból amerikai asszony lett, kinek meghatározó élményévé vált a gyermekkor mezőberényi intemálótábora, az ott átélt szörnyűségek, az édesapa elvesztése, a kiszolgáltatottság. Hitébe menekült, majd életének új értelmet adott a keleti földcsuszamlás, a kommunista diktatúrák bukása. Mint zsidó misszionáriusnő tért vissza Magyarországra, saját vagyonából létrehozta az Illés Krónikái Alapítványt, mely- lyel főleg az ukrán zsidóságot támogatta. Szervezte az Izraelbe településüket, s elindította a mozgalmat, mellyel a világ zsidóságához szól: hívja őket Izraelbe, az ősök földjére. Közben megírta életrajzi könyvét, a Gyökér a szikkadt földből^címmel, melyben - Göncz Árpád előszavával mondva - a szenvedés emléke minden borzalmával egyetemben emberivé és költőivé lágyul. Vagy idézzünk David Kraus Izrael állam volt magyarországi nagykövetétől, aki így fogalmaz: minden gondolatát áthatja Istennek és népének tisztelete, a kelet-európai zsidóság és Izrael sorsa iránt érzett cselekvő, tenni vágyó szeretet. Manapság sokféle memoár jelenik meg: múltba forduló, szomorú emberi sorsokat villantva föl. A zsidó misszionáriusnő nem vádol, nem számon kér. Tényeket sorol és egyéni sorsát - szomorú házasságának és válásának történetét is - fölvillantva próbál mindazokhoz szólni, akik az élethez gyengék, s azokhoz is, akik szembe tudnak nézni a sorsukkal, s perlekedve szenvedéseikkel erőt tudnak azokból meríteni. A napokban beszélgettem Kathalin asszonnyal. Az alkalom talán a lehető legszebb volt Kathalin életében, hiszen édesapja és édesanyja emléktábláját avatta föl Budapest önkormányzata és a magyarországi Zsidó Hitközségek Szövétsége a Váci úton, az egykori Re- ich-gyár udvarán. És ott idézte Kathalin a Talmud egy sorát: Aki egy lelket megment, az olyan, mint aki az egész világot mentette meg. Kozma Ferenc Szerencsém volt, hogy győztem! Kobayashi Ken-Ichiro Pécsett dirigált Csütörtök este a Pécsi Orvostudományi Egyetem aulájában adott nagy sikerű hangversenyt az Állami Hangverseny Zenekar Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével. Az előadás után az öltözőben beszélgettünk a maestroval, míg csuromvizes frakkjából utcai ruhába öltözött. — Önnek különleges kötődése van Magyarországhoz, immár 20 éve. Mindez csak az 1974-es első televíziós karmesterverseny megnyerésének köszönhető, vagy akkor is így alakult volna a sorsa, ha ott, mondjuk, csak a 3. helyet szerzi meg annak idején?-Mindez Magyarországnak köszönhető - mondja Kobayashi széles mosollyal. - Az, hogy én ott, akkor nyertem, puszta szerencse volt...- Semmi egyéb?-Ó nem, higgye el, szerencse. Nézze, először próbáltam magam megmérni Japánon kívül, s egyszerre minden összejött. Ha nincs az a budapesti kiruccanás, valószínű, hogy én ma vidéki japán zenekarokat vezényelnék.- Mit szeret annyira Magyarországon?-Mondhatnám azt, hogy az itteni légkört, dehát ez mit is jelent? Szeretem, hogy az embereknek még van szívük, érzéseik, tudnak lelkesedni. A magyar zenészekben is ezt becsülöm legfőképpen, a szívet, a teljes odaadást.- Európa és a világ koncerttermeiben leginkább az európai zeneirodalom nagyjait játsszák. Voltaképp semmit sem tudunk az ázsiai, ezen belül a japán zenéről. Nem bántja ez egy kicsit?- Bántani nem bánt, két okból. Egyrészt mert szerelmese vagyok az európai zenének, másrészt nagyon jól tudom, milyen értékeket képvisel a japán zene, a hagyományos és a kortárs muzsika egyaránt. Mindenféle küldetéstudat nélkül alkalmanként műsorra is szoktam tűzni egy-egy japán művet.- Vannak olyan szerzők, művek, amiket kedveinceiként vezényel?- Minden és mindenki a kedvencem. Ma Mahler volt a kedvencem, holnap Dvorákot próbálunk, akkor ő lesz kedvencem, aztán Muszorgszkij. A zeneirodalom végtelen gazdagságú, nem szabad egy valakinél letáborozni! M. K. Zöldkerti Ottó és felesége a bajai határban épülő különleges házuk előtt Fotó: Läufer László Az én házam az én homokdombom Különleges ház a bajai szolok között Bajáról Nagybaracska felé menet, Bátmonostor község közelében az út mellett egy fura építmény ragadja meg az ember szemét. Az egykori futóhomok alkotta dombokra telepített szőlőskertek között, az út felé néző, kövekkel keretezett ablaksor látszik, alatta-felette föld, dombot formázva. Csak félig kész az építkezés, azonban már látszik, hogy valami különös készül itt. A televízió építészettel foglalkozó egyik műsorában lehetett látni ehhez hasonló házat, amit az építtető félig földbe süllyesztett, tetőszerkezet helyett földdel terítette be, s füvesítette. Tulajdonosa állította, hogy ennél jobb szigetelést ki sem lehetne találni és ez a leg- természetbarátabb építkezés. Vajon ki az, aki ennek a mintájára építkezik itt a szőlők között? A „tettes” Zöldkerti Ottó bajai lakos, akinek a története sem mindennapi. Pár évvel ezelőtt, a háború elől menekülve jött át családjával a Vajdaságból Magyarországra. Szobrász, de hogy meg is éljen, sírkőfaragó- kérit dolgozik. Egész életében dédelgetett álma volt, hogy olyan háza legyen, ami szinte eggyé válik a természettel, de műterem célját is szolgálja. Jó évtizede már, hogy a tv Delta című műsorában látott egy ilyen házat és gyorsan lerajzolta. Amikor megvette ezt a telket, írt haza az édesapjának, hogy keresse elő a régi rajzot, s ez alapján terveztette meg. Ä ház belsejébe lépve az ember meglepődik a kívülről nem is sejtett méreteken. Az alapterület és a belmagassága is meglehetős tágas teret ad. A földet tartó födémet 4 oszlop támasztja alá, s a tervek szerint válaszfalak nem lesznek, még akkor sem, ha ideiglenesen ez lesz a család otthona is. Később csak műteremként szeretné használni. Nemcsak az épület külső megjelenése különleges, hanem a tervezett belső megoldások is. Csak egy példát említve: a fűtést igazi búbos kemence fogja szolgáltatni, de úgy, hogy a kiáramló, füsttel keveredett levegőt nem engedik azonnal a szabadba, hanem egy csőrendszeren áramoltatják végig a falakban, a padlózat alatt. A ház köré arborétumot tervez a tulajdonos. S. Zs. 90 éves a Berzsenyi Társaság A kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaság november 10-én este a budapesti Fészek Klubban tartotta ünnepi estjét. Azért Budapesten, mert alapítása óta a taglétszáma nagymértékben emelkedett az ország minden táján, sőt a határon túl is. Amint Fodor András, az est szerkesztő-házigazdája külön is kiemelte, ebben a társaságban van a legtöbb író és költő az írószövetségen kívül. A társaság alapítói illetve új- raalapítói nevében Takáts Gyula elnök és Kanyar József főtitkár köszöntötte a megjelenteket, felelevenítve az elmúlt 90 év történetét, kiemelkedő eseményeit. Takáts Gyula szavaival szólva ,berzsenyi eszmevilága olyan példa a nemzet előtt, mely magyarságra és emberségre egyaránt tanít”, hiszen „a poétái szép és az emberség a legszebb teremtőerő.” Az ünnepi est szereplői és hallgatói jórészt maguk is írók, költők, zeneszerzők, művészek Berzsenyitől és Berzsenyiről vallottak. Az előadók közt szerepelt saját költeményével Csoóri Sándor, Döbrentei Koméi, Fodor András, Horgas Béla, Lator László, Veress Miklós, de nagy sikert aratott a színművészek tolmácsolásában előadott Berták László és Csorba Győző költemény is. Pitti Katalin előadását Czigány György kísérte zongorán, Kiss Dénes pedig Berzsenyi utóéletéről szólt. A Somogy ünnepi számát a főszerkesztő, Tüskés Tibor mutatta be, hangsúlyozva, hogy folyóiratként a Somogy Berzsenyi szellemében kíván működni a jövőben. Tornai József, írószövetségi elnök zárszava után az est kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Sallai Éva Éles anyenyelvünk 1. A feneketlen ostobaságnál csak a tetőzött bölcsesség szörnyűbb. 2. Egy kézfogás is sorsvonalak találkozása. 3. A szocializmus nemcsak a munkát ünnepelte, de az ünnepet is megmunkálta. 4. Üres fejnek már a fal is telitalálat. 5. Ott kerül sor kenyértörésre, ahol elfelejtették azt megáldani. 6. Elég egyszer szemet hunyni a szakadék fölött. 7. Égigérő fának is földön az árnyéka. 8. Minden diktatúra két dolgot tud: lealázni és lefölözni. 9. Nem attól lóg az ember nyelve, hogy a száját tátja. 10. Képmutató csak az lehet, akinek van képe hozzá. Kerekes László Rádió mellett.. Lehet ám nagyokat mondani, csak az a lényeg, hogy a hatás ne maradjon el és akkor jöhet a taps, az elismerő bólintgatás, hogy lám, ez aztán jól megmondta a „zanyamindenit”! A rádióban vadászatról beszélgetnek, és bevezetésképpen a riporter kis „színesként” elővezeti a témát, miszerint hajdanában az urak jártak vadászni, majd később az elvtárs-urak - akik valóságos vérfürdőt rendeztek az erdőben - és most pedig a vállalkozók vadásznak. Hogy a régi urak hogyan vadásztak -, ki tudja? De azt hiszem már akkor is érvényben volt az írott és íratlan vadászerkölcs, amely eleve kizárta a „nagy vérengzéseket”, hiszen ezt a sportot szigorú szabályok között űzték mindenféle rendszerben. Hiszen különben -ha valóban vérfürdőt rendeztek volna a mindenkori vadásztársaságok, - ma már egyetlen vad nem szaladgálna honi erdeinkben, mezeinken. Kicsi ország vagyunk, könnyen kiirtható a vadállomány, csak lőni kell. Én soha nem vadásztam, képtelen lennék egyetlen vadat is halálra sebezni, a nyaranta, vagy éppen őszelején lakásomba tévedt darazsat is inkább kihajtom az ablakon, néha nem kevés ugrálás, csapkodás kíséretében. De fönnállásom óta mint újságíró, körülbelül hét-nyolc alkalommal kisértem el hol egyik, hol másik baranyai vadásztársaságot, többnyire a májusi őzbak, vagy a nyárvégi-őszeleji szar- vasbika-bőgés idején és egyszer egy téli nyúl és fácán vadászatra. De vérengzés nem volt, hanem többségében a selejtes vadat lőtték ki a vadászok, mindenképpen az állomány megóvása érdekében. Azért, hogy az egészséges vadak egészséges utódokat „szüljenek”. A társaságok - nem beszélve a rezervátumokról - az érmes trófeás vadak kilövését külföldi vendégvadászoknak kínálták fel, akkor is, ma is. Kemény valutáért. Nem is kevésért. Márkáért, vagy dollárért. Mert a vadgazdálkodás - ebbe tartozik maga a selejtezés is - sok pénzbe kerül. Ami pedig az „elvtárs-urakat” illeti, szigorú szabály volt, amely előírta, hogy a társaságok tagságának összetételében jelentős mértékben szerepeljenek fizikai munkások. - Persze az akkoriban jobban megfizetett bányászok például, vagy kohászok, akik anyagilag ezt megengedhették maguknak. Hogy ma a társaságok a vállalkozókból állnak össze? Nem hiszem, hogy csak ők ejtik el a vadakat. De hát egyáltalán: a vállalkozó miért ne léphetne be akármelyik társaságba, ha van hely? Meg ha elvégzi a rövidke kis tanfolyamot. Ahol megtanulja, mikor, milyen vadra, milyen körülmények között lőhet? A riporter - megkérdezett egy minisztériumi főszakembert is vadászat ügyben, aki nyilatkozatában többek között ezt is mondotta: „ .. .aztán lepuffantják a vadat.. .” Szomorú, hogy „szakértő” létére puffantja a vadat. Némely újságíró riportját is olvastam már, vagy hallottam a rádióban, amikor is a kolléga ilyen szavakat használt: „Agyonlőtte” ... vagy „lelőtte” a vadat. Kérdezzék meg erről bármelyik vadászt: azt válaszolja majd - jobbik esetben elnézően mosolyogva - hogy a vadász nem gyilkos, a társaság nem kivégző osztag. A vadász meglövi a vadat. Aki e témáról ír, mindezt illő tudnia. Nincs az a társadalmi rendszer, amelyről ne lehetne leszedni a keresztvizet -, utólag. De komoly érvekkel és nem olcsó és hatáskeltő szöveggel. Mindenáron. Unalmas is, meg nevetséges is. Még ilyen „kis” ügyekben is. Még valamit a hatáskeltő nagy mondásokról. Egyik képviselőnő - felolvasva hozzászólását - „megrázó” szavakkal ecsetelte az ózdi, kilakoltatott családok sorsát: síró gyermekekről - akiket, szerinte államigondozásba helyeztek lakás híján - kirakott bútorokról, fázó nőkről, férfiakról „számolt be” és ezért ki más, mint a kormány Hatás-vadászok... tehet. Arról is, - ezt másik képviselő rótta fel szintén a kormánynak, meg a miniszterelnöknek - hogy elherdálták a nemzeti vagyont. . .stb. A belügyminiszter válaszában elmondotta, hogy 11 önkéntes lakásfoglalóról van szó, akik közül négy család önkéntesen visszaköltözött valóban silány lakhelyükre, a többieket pedig ideiglenesen elhelyezték és senkit sem az utcára. A gyermekeket sem vitték állami gondozásba. Az önkéntes lakás- foglalást mindig, ma is tiltja a törvény. A „nemzeti vagyon elherdálásáról” pedig - ezt nem a miniszter mondta - hanem csak én jegyzem meg: tessék már megmondani, hogy a nemzeti vagyont kik, mikor, milyen módon herdálták el? Pontosan kéretik a vádat szavakba önteni. És nem bután, alantas, hatáskeltő módon. Ha lehet. 4 Új VDN 1994. NOVEMBER 13., VASÁRNAP 1 2
