Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)
1994-11-12 / 312. szám
1994. november 12., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 Szelet kiabálunk, és az minden álmunk, te is énekelj velünk Húszéves fennállását ünnepli a pécsi Szélkiáltó együttes Az utóbbi tíz évet már a képünkön látható felállásban zenélték végig: Lakner Tamás, Fenyvesi Béla, Rozs Tamás, Keresztény Béla és Horváth József Fotó: Tóth László Az emberiség történelmének ősidejében a verset bizonyára mindig együtt énekelték a dallammal. A vers akkor még nem vált el a zenétől, a muzsika a költészettől. A fennállásának huszadik évfordulóját idén ünneplő Szélkiáltó együttes dalaiban líra és zene ismét egymásra találnak. Hegedűn, furulyán, gitáron, gordonkán, ritmushangszereken, ébresztőórán, ollókon, sípoló gumimalacokon szólalnak meg a magyar költészet legszebb megzenésíthető alkotásai. Az együttes dalaira jellemző a szatirikus hangnem, de nem állnak távol tőlük a lírai érzelmek, a szerelem és a tragikum sem. A Szélkiáltó a pécsi Tanárképző Főiskola magyar-ének szakos hallgatóiból alakult 1974-ben. Természetes talán, hogy önkifejezésük formáját az irodalom és zene összeolvasztásában találták meg. A dalok születésének helyszíne a kollégium volt, ahol nem csupán az együttes tagjai vettek részt az alkotásban. Az ott lakó kollégisták bármikor elmondhatták ötleteiket, véleményüket az éppen születő alkotásokkal kapcsolatban. Lakner Tamás, a zenekar vezetője a legtermékenyebb időszaknak érzi azokat az éveket. A főiskola után az együttes tagjai lecserélődtek. 1983 óta játszanak változatlanul a mai felállásban. Fenyvesi Béla furulyán és gitáron, Horváth József gitáron, Keresztény Béla ritmushangszereken, furulyákon, gitáron, metallofonon, xilofonon, Rozs Tamás bőgőn és csellón, Lakner Tamás hegedűn és gitáron játszik elsősorban. Az országos hírnevet az 1983-as Ki Mit Tud? hozta meg az együttesnek, hiszen kategóriájukban megnyerték a versenyt. A Magyar Televízió azóta kétévente önálló műsort készít velük.-Nem szeretnénk megerőszakolni a verseket, a költemény érintetlenül kell, hogy maradjon - fogalmazza meg Lakner Tamás a versek megzenésítésének elveit. - A zene csak értelmez, vagy az érzelmeket erősíti fel. így azonban könnyebben eljuttatja az emberekhez a költészetet. A költemények kiválasztásakor mindig előnyben részesítették a pécsi költőket, akik több verset is írtak nekik. A Szélkiáltó nagyon sok országban járt már, Ausztriától Kubáig. Ott is mindig sikert arattak, ahol a hallgatók nem tudtak magyarul, és nem értették a dalok szövegét. 1984-ben Lesz-e még menedék? című szerzeményükkel megnyerték az országos békedalpályázatot, megosztva Varga Miklós Európa című dalával. (Katonai körökből a Fenyvesi Béla által írt szövegre éles, elítélő kritika érkezett.) Ebben az évben jelent meg első nagylemezük, a Ke serédes. 1987-ben a második, a Bukfenc. 1988-ban This is the Way címmel angol nyelvű kazettát adtak ki, majd 1989-ben koncertkazettát, mely a Születésnap elnevezést viselte. 1990-ben jelent meg a Szélkiáltó dalok, a harmadik nagylemez. 1992-ben ugyanez videokazettán került forgalomba. Tavaly a Pécsi Harmadik Színház a Aucassin és Ni- colette című ófrancia széphistóriát mutatta be. Ennek kísérőzenéjét ők írták, és ez kazettán is megjelent. A napokban kerül a boltokba CD-lemezük, Húsz év címmel. A budapesti Arany János Színház, valamint a pécsi Bóbita Bábszínház több előadásához írtak zenét. A Pécsi Nemzeti Színház művésznőjével, Sólyom Katival több közös műsort készítettek. 1982-ben elnyerték a Népművelési Intézet nívódíját, 1984-ben az Előadóművész Fesztivál nívódíját kapták meg.- Arra mindig ügyeltünk, hogy a verseknek napi, politikai vonatkozása ne legyen, és örök emberi értékeket hordozzanak. Persze, voltak az elmúlt rendszerben olyanok, akik szerették volna, ha politikai dalokat is énekelünk - emlékezik az együttesvezető. - Mások a rockzene felé akartak minket terelni. A mi műfajunkban azonban a szöveg legalább jó, szoktuk magunk között mondogatni. Zenénk pedig az óvodásoktól kezdve mindenkit megszólít. „Szelet kiabálunk, és az minden álmunk, hogy együtt énekelj velünk.”- énekeljük a Szélkiáltó álma című dalunkban. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a koncerten hangosan énekeljen a közönség, hanem azt is, hogy mindenki lelkében szóljon a zene. Hiszen szépnek kell belül ahhoz maradnunk, hogy kívül is meglássuk azt, ami szép. U. G. Novák Béla Dénes Költő mai éneke Béke van. Alusznak a szörnyek. Mindenki végzi mi dolgunk. Boron búsong a poéta, a betörők tervszerint betörnek. Vad harcokat - ágyúból öntötték - álmodik templom tornyában a harang. Húsvétra sarjad, zöldül az arcom, giling-galang, giling-galang. Még legutószor, önmagam ellen, lázítsd föl szívemet, Élet. Falevél-áldás kísér, ha Ősszel földemre hullok, hazatérek. Kiss János Kő a kőre Csendes vagyok Hallgatag mint a gránit Valaki belesett napjaim zárkáiba Valaki járt itt Mint a csont fehérük bennem a béke Temetők kristálycsendjén az álmok mélyrepülése Találkoztunk Egymásra néztünk Kő a kőre Brasnyó István Az eb kötése a karóhoz Az üvegben víz van konyak helyett (Bánky Gábor, Pilinczes József és Derzsi János) Fotó: Tóth Lehet-e boldognak lenni?! Füst Milán-bemutató a pécsi Harmadik Színházban Füst Milán „Boldogtalanok” című három felvonásos színművét mutatta be múlt szombaton a pécsi Harmadik Színház, Vincze János rendezésében. Nos, tán nem túlzás azt állítani, hogy a nézők boldogtalanul álltak fel a székekből az előadás végén, ám pont ez a „boldogtalanság okozás” volt az este legfőbb erénye. Aki kicsit is hagyta, hogy hasson rá a darab, valóban eltöltekezhetett félelemmel és részvéttel, amint azt Arisztotelész szabta egy színdarab elengedhetetlen követelményéül. Félni és a bajban részvéttel osztozni pedig ugyancsak nem szül boldogságot. Az 1914-ben, tehát az első világháború kitörésének évében játszódó cselekmény (amikor, tudvalevőleg „minden egész eltörött”; - ma már tudjuk, menynyire ripityára), nem történelmi léptékekben ábrázol, csupán egy pincelakás háborújába és ,Jds” gyilkosságaiba enged bepillantást. A rendezés legfőbb erénye - és persze a színészeké egyben! - a tökéletesen megformált karakterek, hisz a darab cselekménye voltaképp másodrendű a személyek külön-külön álló, egyedi, már-már statikus boldogtalanságához képest. Mindezek mellett vannak történések is, elsősorban Víg Vilma kisasszony (Dér Denisa bájos és ezzel együtt határozott alakításában) bedarálódása a boldogtalanok közé, méghozzá oly tökéletességgel, hogy ő az egyetlen, aki meg is bünteti magát, amiért ilyen sorsot juttatott magának. Igen, mert e boldogtalan lelkek valamiképp maguk is mind felelősek azért, amiért idáig süllyedtek (?). Voltaképp keveset tudunk meg róluk. Húber Vilmos nyomdász viselt dolgaival találkozunk, s az ő, még a gimnáziumi kimaradásakor keresztbe tört életéhez tartozó szereplőkkel. Derzsi János olyan embert formáz, aki ha őrlődik is belül, ebből kifelé megpróbál semmit sem mutatni, látszólag nyegle, sorsáról nem vesz tudomást, mások sorsa csak egy-egy kiszámíthatatlan pillanat erejéig érdekli; nem annyira részvéttel, mint félelemmel tekintünk rá, talán azért, mert nem értjük, mért kell mindennek feltétlenül így történnie. A boldogtalanság sokkal inkább érthető a már három éve Húber mellett szenvedő Róza esetében, aki Töreky Zsuzsa személyében egy végképp elárvult, elfásult, lassan érzelmeit is elvesztő asszony. Konok, önsorsrontásnak tűnő ragaszkodására, maradására természetesen nem elég magyarázat az általa is fáradt hangon kimondott valahai „szerelem”. Kisfiúk halála készteti utolsó elhatározására, hogy Vilmával lelövesse Húbert, ám - mint szó volt róla - a szerelemben csalódott 17 éves kis nyomdászlány inkább magával végez a pisztollyal. Húber családjából megismerkedünk még komédiázó, lusta, csalódott édesanyjával, akit Vári Éva játszik remekül, sok apró gesztussal; és húgával, a szájas, öntudatos, de ugyanolyan boldogtalan Füsti Molnár Évával. A többi szereplő is - a ,jó szellemként” fellépő orvos {Bánky Gábor), az öreg szolga {Barkó György), a háztulajdonos (Pilinczes József) - mind-mind külön világot alkot, saját bejáratú boldogtalansággal. Ugyanis mintha a címben is szereplő boldogtalanságnak lenne egy még alapvetőbb táptalaja: a magányosság. Emberek élnek egymás mellett, mintegy véletlenül, akik a szükségesnél jobban nem kívánják, talán nem is tudnák megismerni egymást. Mai korunkban mindez olyannyira időszerű, hogy szinte semmilyen újdonsággal nem szolgál. A 1914-es hangulatot egyébként tisztességesen visz- szaadó díszlet és jelmez (tervezőjük Csík György) akár helyettesíthető lenne panellakással és hétköznapi utcai viseletűnkkel. De épp ettől mai, mondhatnánk, ettől vagyunk boldogtalanok. Még folytatni is lehetne, kerekedhetne belőle egy olyan hosz- szú tévéregény, mint az élet. Hiszen látott már a világ valaha is boldog embereket?! M. K. Ha józan ésszel mérlegelem a dolgot, már rég nem kellene itt lennem, a Délvidéken. Úgyhogy helyben maradásom végtére is kevésbé józan megfontolás eredménye lenne? Még időben el kellett volna sütnöm magamat valahol pereputtyostól menekültnek - amikor még csakugyan lehetett? A Délvidék történetét különben is jellemzik a menekültáradatok. Mintha ez az egész a Mohácsot megelőző hetekben kezdődött volna. Vagy csupán ösztönösen, elfogadható önigazolásként folyik a történelem szimulálása? Túlérzékeny idegzetű emberek riogatják egymást, ki tudja, milyen jellegű és eredetű fóbiákkal? Mindent egybevetve, nem tudnám okát adni annak, hogy miért nem távoztam időben, időnap előtt, vagy akár tegnap, mint ahogy annak sem, hogy miért maradtam itt. Azt túlzás lenne állítani, hogy nincs bennem szorongás, ám ez a szorongás semmivel sem féktelenebb annál, amit harminc éven át éreztem, miután ráeszméltem a szocializmus lényegére, hogy az közelről sem olyan kíméletes rezsim, ahogyan az iskolában tanították. Valójában akik propagálták, azok féltek csak tőle istenigazában! Tehát a szorongásaimmal meg a félelmeimmel majd eldű- lözők én magam, a kiszolgáltatottsággal meg - de ha egyszer ezelőttiskiszolgáltatottvoltam ... Végül is úgy fest a dolog, hogy ez lehet az a hely, amelyet mérhetetlenül szeretek, amelyhez ragaszkodom, és csak itt tudom elképzelni az életemet. Pedig nem ez az a hely, vagy közelről sem ez az a hely, illetve el tudnék képzelni más helyeket is, továbbá azt is sejtem, hogy miféle gazdasági tényezők fogják majd az elkövetkező húsz évben befolyásolni mindennapjaimat - ez esetemben minden további nélkül élethossziglani jelent -, én pedig itt ülök ugyanannál az asztalnál (ez is épp húsz évet jelent hátrafelé), és semmit sem teszek ellene. Csak írok valamiről, erről-arról. Mélypontra tulajdonképpen akkor jutottam, amikor alig-alig tudtam magamnak papírt szerezni. Azelőtt sejtelmem sem volt arról, hogy számomra eny- nyire fontos dolog a papír. Ám a végén minden üres papírlap megtalálja a maga elszánt teleíróját. Egyáltalán nem vagyok eltelve vele, de mégis értékelni tudom ezt a helyzetet, ezt a szánalmas és tartós perifériát. Ezt a rettenetes ridegséget, a különböző nemzetközi szankciókat, amelyeket föltételezésem szerint nem kifejezetten ellenem, mint a magyar nemzeti kisebbséghez tartozó ellen vezettek be (már magában a kisebbségi létem is szankció, amelyet a magyarság ellen foganatosítottak, és az már természetes számomra, hogy azért lakolnom kell, mert az említett nemzethez tartozom), de érvényben vannak, én meg nyilvánvalóan azért vagyok itt, mert olyan hiszékeny fickónak tartom magam, aki az ilyesmit játszva képes elviselni. Képlékeny vagyok és fagyálló. Képes vagyok éhkoppot tűrni, mint a csiga gyomra. Végső soron az emberiségnek abba az állományába tartozom, amelyen a XXI. század okulására hetedíziglen kísérleteket fognak végrehajtani, nemzetközi összefogással: jelenleg már az ötödik nemzedéknél tartanak. Nem tudom, ha túléljük, akkor sikeresnek lesz-e mondható a művelt világ e nagy kísérlete, amelyben azért mégis, ha mindent egybevetünk, számos nagy elme kompromittálta magát. És ha már a fölöttünk álló nagyhatalmak, amelyek hatalmukat Istenével egyenértékűnek tartják, ennyire kötik az ebet a karóhoz, én is kitartok a magamé mellett: maradok; majd csak a pártomra áll valaki. Hiszen azt mondanom sem kell talán, hogy a gyöngébb én vagyok. Ezzel nem hivalkodni szeretnék, csupán szóvá tenni, hogy mégiscsak sok lesz ez, függetlenül attól, hogy megértemén a jó szándékokat: talán a bűnös lelkem üdvösségét szándékozzák megmenteni, ahogy az az inkvizíció tette volna annak idején. i Í i k á
