Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-29 / 298. szám

1994. október 29., szombat Irodalom - Művészet aj Dunántúli napló 11 Kígyós Sándor emléke Köztéri szobrát avatták szülőföldjén Tíz éve lesz holnap, hogy Kigyós Sándor szobrászművész 41 évesen eltávozott az élők so­rából. Ritka adománya a sors­nak, hogy egy már halott alkotó szellemi hagyatéka olyan ele­venen éljen az ittmaradottak- ban, ahogyan az övé. Hagyaté­kának gondozását vállalta a múlt évben, születésének 50. évfordulóján megalakult Kí­gyós Emlékkor, melynek el­nöke, dr. Újvári Jenő, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum fő- múzeológusa október 15-én avatta fel Kigyós „Zászló” című szobrát a művész gyermekkorá­nak színhelyén, Hajdúszobosz­lón, a Szilfákalja parkban. Az eseményen összegyűltek tiszte­lői és barátai, gyermekkorának tanúi, az avatóünnepségen köz­reműködtek egykori muzsikus­társai valamint barátai, Feny­vesi Béla és Mohai Gábor elő­adóművészek.- A maradandóság elérésé­nek, beteljesülésének eszköze, hogy a művész alkotásai jel­képpé váljanak, elszakadva lét­rehozójának valóságos lényétől, alakjától, életétől és küzdelmei­től. Vagy úgy, hogy azok mú­zeumba kerülve, bevonulnak a művészetek történetébe, s úgy is, hogy köztereken állva hirde­tik létrehozójuk gondolatait - kezdte avatóbeszédét Újvári Jenő, majd így folytatta:- Kígyós Sándor ma már a halhatatlanok sugárzó erejével van így jelen Pécs, Pécsvárad, Hajdúszoboszló múzeumaiban, a villányi szoborparkban, a zánkai úttörőtáborban, Szászha- lombatta, Pécs utcáin és közte­rein, és most itt, Hajdúszo­boszló e szép parkjában, hogy megvalósítsa művészi hitvallá­sát: „megkísérelni bővíteni az emberi lehetőségeket”. Azáltal is, hogy „a laikusokkal meg kell kerestetni a szépen kívüli eszté­tikumot, a kínét, a fájdalomét például, szét kell tudni válasz­tani a tárgy csúfságát és az áb­rázolás tökéletességét. Rá lehet vezetni a nézőt, hogy ne csupán a külső formában megjelenő témát, hanem a gondolatot is olvassa ki belőle” - idézett Ki­gyós egyik tanulmányából. Debrecenben született 1943-ban, Hajdúszoboszlón gyerekeskedett: „Apai nagy­anyámnál a szikkadt, verejté­kező paraszti életet, a kínnal élő, mégis büszke küzdelmet tanulhattam. Anyám családjá­nál, ha szükséget érezhettem is, kínt sohasem láttam. A bohém kedély felülemelkedett a nehéz­ségeken, legalábbis mi, gyer­mekek így láttuk.” Azután következett újra Deb­recen: a vegyipari technikum, a zeneművészeti szakiskola, a ta­nítóképző intézet, az egyetem majd Pécsvárad. „Baranyai új életemben talán a kollektív muzsikálás hiányá­nak vagy a tájban, a természet­ben való feloldódás vágyának hatására újból megerősödött bennem az igény a természetes kreációra, a képzőművészeti te­vékenységre.” így lett tagja 1970-től a Villányi Szobrász Szimpozionnak. Kigyós Sándor gazdag, aktív életet élt. Egyszerre foglalko­zott a művészettel alkotóként, az esztétika tanáraként és nép­művelőként. Belülről, de kívül­ről is látta művészetét, és kívül­ről is több nézőpontból. Ame­rigo Tot már megismerkedésük előtt a magyar szobrászat nagy meglepetésének tartotta Kigyós Sándort, akit „megtanult cso­dálni. Olyan ember, akiből va­laki lesz”. Mi már tudjuk, hogy ez a jóslat beteljesült - sum­mázta Újvári Jenő. A most avatott szobrot a Szoboszlói Kulturális Közös­ség, az önkormányzat, a műve­lődési központ állíttatta helyi egyesületek, cégek támogatásá­val. Illa Gyula, Ion Pop és Rácz György készítették el a „Zászló” köztéri méretre nagyított mását afrikai fekete gránitból, amely­ből már faragják Pécsváradra a másik jelentős műalkotás, a „Gömb-Hasáb” másolatát. A szülővárosról, a versírásról, az életről „Képes beszéd” Petrőczi Évával Ludwig Évának ismertem meg. És költőnek. Talán még gimnazista volt, de már verseit hozta a rádióba. Tehetséget éreztem sorai mögött, így né­hány el is hangzott valamelyik műsoromban. Családját ismervén tudtam, hogy Szegeden elvégezte az egyetemet, rövid ideig a pécsi Leöwey Klára Gimnázium an­gol tagozatán tanított, majd el­került Pécsről. Hosszúra nyúlt esztendők múltával egy Graits Endre szá­zadfordulós pécsi festőművész emlékét idéző rádióműsorom kapcsán megtudtam, hogy a festő 1880-ban portrét készített Johann Nepomuk Ludwig, első pécsi orvos fiatalon elhunyt kis­lányáról, Bettikéről. Ez a fest­mény a szépunoka Éva asz- szonyhoz került és ez díszíti „Képes beszéd” című válogatott verskötetének címlapját is. A költő ekkor már a Petrőczi Éva nevet használta. Ugyanis ti­zenkilenc évesen, amikor első fordítása, Millicent G. Dillon novellája az Égtájak antológiá­ban megjelenésre várt, Karig Sára figyelmeztette: „Válassz magadnak írói nevet, Ludwig néven Magyarországon nem le­het publikálni.”-Én Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708) költőnő vezeték­nevét választottam, akinek ver­seit már olvastam és szerettem, egyházi jellegű munkáit csak később ismertem meg. És bár habitusunk teljesen eltérő, sok minden hasonló benne: például a hit - hit a nyelvi igényesség­ben. Abban, amennyire szerette a metaforákat, a nyelvi játéko­kat, mindenképpen hasonlítunk - világosított fel Petrőczi Éva legutóbbi pécsi látogatásakor. Elmesélte, hogy kocsival ér­kezve Pest felől elhaladtak amellett a Rákóczi úti ház mel­lett, ahol legszebb éveit töltötte. Még ma is gyakran megkérdi tőle valaki álmában: Hol laksz? És ő mindig és kizárólag ezt az egyetlen címet mondja, ezt a hi­teles helyét és pontját az életé­nek, mint egyfajta otthon-eta­lont, amit azóta sem sikerült új­ból elérnie - jóllehet mai laká­sukba átmentette, legalábbis tárgyaiban néhány darabját ré­gebbi otthonainak -, mert a vá­rost nem tudja körérakni. Tíz egynéhány éve él Pesten, előtte néhány évet Aszódon töl­tött közművelődési munkával, 15 évet pedig szabadúszóként. Közben sokat utazott.- Ezek nem kéjutazások vol­tak, csupán szolgálati munkau- tak - folytatta vallomását. - A legemlékezetesebb utam 1984 tavaszán volt, amikor a Calvin Synod, az egyik amerikai magyar református egyház meghívására nagyon sok közös­ségben tartottam hol magyarul, hol angolul előadásokat. Ezenkívül férjemmel, dr. Szabó András iro­dalom- és egyháztörté­nésszel kö­zösen ad­tunk elő Köln és München magyarjai­nak, felke­restük együtt a bécsi ma­gyar gyüle­kezetét, Svájcban is voltak közös előadásaink. Meghívott a hollandiai Mikes Ke­lemen aka­démia, gyö­nyörű emlé­ket őrzök norvégiai utamról, az­tán kijutot­tam Svédor­szágba, de az égvilágon semmit sem láttam, csak egy lundi egyházi konferenciater­met, ahol a nyugat-európai ma­gyar lelkigondozás-szolgálat 1992-es konferenciáján tartot­tam előadást „A költészet sze­repe a külföldre szakadt ma­gyarság lelki gondozásában” címmel. Igazi nagyon-nagy szerelme a rádió, ami nem azt jelenti, hogy - szavait idézve - „elda­dogom vagy eldadogják verse­imet, hanem jelent összeállítá­sokat, válogatásokat, zenei mű­sorokat, éjszakai rádiósszolgá­latokat. Voltak tv-s kirándulásaim is. B amber Gascoigne-nak: A ke­resztények című világhírű tv-so- rozatát fordítottam, amit köny­valakban Szabó Istvánnal közö­sen a Kossuth kiadó kihozott'” Emellett sűrűn jelennek meg érdekes, tartalmas írásai a Nők Lapjában, legutóbb Carl Larsson (1835-1919) svéd fes­tőművészről. És tanít a Károli Gáspár református egyetemen angol reneszánsz irodalmat és egy speciálkollégiumot is tervez Emily Dickinson költé­szetéből.- Persze, van egy főállásom: öt éve vagyok a Reformátusok Lapjánál főmunkatárs, ahol megint csak kutyakötelessé­gemnek érzem, hogy minél több Baranyát, Pécset és környékét csempésszek be a lapba. Most Fülep Lajosnak 1920-as évek­beli kérő-köszönő levelével fog­lalkozom, melyben Ravasz Lászlónak köszöni, hogy Zen- gővárkonyba helyezték, egyben kéri, hogy a parókiát ember számára lakhatóvá tegyék. En­nek kapcsán írtam Fülep zengő- várkonyi éveiről és közlöm a levelet, valamint az én Zengő-1 várkony című versemet. Megemlíti még, hogy harma­dik verseskötete a Soros-alapít­vány jóvoltából jelent meg. Mostanában lát napvilágot ötö­dik könyve a Balassi kiadónál, „Szőlő holdfényben” címmel - ez egy Szenczi Molnár-idézet -, ebben benne vannak a pécsi szőlők és szőlőtermelő Ludwig nagyapja is. Dr. Nádor Tamás Graits Endre: Bettiké. Ez a kép díszíti Petrőczi Éva most megjelent kötetének címlapját. Kigyós Sándor: Zászló című szobrát október 15-én avatták fel Hajdúszoboszlón Fotó: Suzuki Kimiyoshi Bán Zsuzsa: Halottak napján A föld betakart, és múlt to­vább az idő. Másnap felkelt a Nap, de már Nélküled. Egy ágy, egy szék üres maradt és attól a reggeltől sokáig, na­gyon .sokáig az egész világ üres maradt. Az idő múlik, és begyógyítja a sebeket. Lassú és nehéz ez a gyógyulás, míg eljön a nap, amikor nem jutot­tál eszembe. Észre sem vet­tem. Múlt az idő, de néha hir­telen azt hittem, Téged látlak az utca másik oldalán, és hirte­len erősen kezdett dobogni a szívem. Az eszem azt mondta: lehe­tetlen. A szívem azt dobogta: ott megy! Siet. Nem lát engem. Kiáltani nem mertem, de át­szaladtam az autók előtt, li­hegve értelek utói. Felém for­dultál ... és nem Te voltál. Csak onnan, a másik oldal­ról látszott ez az idegen éppen olyannak. Ugyanolyan volt a járása, a haja színe, de még a kabátja is . .. Az idegen, akit utolértem lihegve, rám nézett, és nem csodálkozott. Kicsit szomorú volt az arca. Mintha értette volna... Mintha ő is azért sietne, mert keres valakit, akit elve­szített, és nem talál meg többet soha. Valakit, akinek üres az ágya és a széke otthon. Akinek a mosolyát hívebben meg­őrizte, mint a fényképek, me­lyek róla megmaradtak. Megy az idő. Napok múlnak el, és nem jutsz az eszembe. Aztán hirtelen, egy tavaszi nyíló magnóliafa virágai alatt végigfolyik a könny az arco­mon. Nem tudom, hogy miért ép­pen akkor, miért éppen a vi­rágzó fa alatt, de hirtelen ma­gam előtt látom az arcodat, ahogy utoljára rám néztél. Görcsbe szorul a torkom, nem látom az utat a könnyeimtől. Mélyeket sóhajtok, hogy el­múljon a roham.- Jól van? - kérdezi egy ag­gódó hang előttem, és meglá­tok egy idegen arcot, felém ha­jol. - Segíthetek valamit? Hirtelen olyan jó lenne be­szélni rólad. De tudom, csak összefüggéstelen szavak buk­nának ki a számon, nem ér­tené. Hogyan is érthetné azt meg valaki, hogy annyi év múlt el azóta, és én itt állok most, és folynak a könnyeim? Hát mégsem gyógyulnak be a sebek? Halottak napja van. Aki tud, elmegy meghalt szerettei sírjához, virágot visz, szomorú illatú krizantémot, és gyertya vagy mécses lángjába bámulva gondol arra, akit el­veszített. Akit itt a Földön többet soha nem lát, de elfelej­teni nem tudja, amíg él. Aki nem mehet el a sírjá­hoz, otthon fohászkodik ma­gában panaszos, síró szavakat.- Emlékszel? És felelevenítik a szavait, szokásait, talán előveszik a régi képeket.- Nézd, akkor kapta ezt az új ruhát! Milyen boldogan mo­solyog benne, tudom, tele volt tervekkel akkoriban. Dehogyis gondolt a halálra. Többet soha nem nevet rám. Többet nem simíthatom meg a haját. Nem foghatom a kezét, és reggel nem hallgathatom meg, mit álmodott. Vajon álmodnak-e a halot­tak ott lent? Almodnak-e, ha csillagfényes éjszakákon könnyű szél kószál a temető fái között? Álmodnak-e, ha ta­vasszal fészket raknak ezeken a fákon a madarak? Már soha nem mondhatja el. Legfeljebb és hiszem néha álmomban, hogy itt van velem. Legfeljebb én álmodok néha vele, vagy én vélem megpil­lantani az utca túlsó oldalán. A merikában a fogorvoslás gyakran együtt jár a hip­notikus úton való gyó­gyítással, s jóllehet ez is, az is az emberen kíván segíteni, ne­künk azért különös ez a párosí­tás, valljuk be. Egy könyvben olvasok ezekről a kettős orvosi hivatásgyakorlásról, s miköz­ben leteszem a könyvet, az jut eszembe, hogy csak nem a kábí­tás hozza össze a két dolgot. Már úgy értve, hogy a fogorvos fájdalomcsillapítóval enyhíti, zsibbasztja, narkotizálja a fáj­dalmat, a hipnotizáló orvos pe­dig a lélekre hat, hogy létrehoz­zon valami „transz” állapotot. Ez az orvos, akiről beszélni akarok, nem Amerikában él, hanem itt az egyik városban, ott is egy úgynevezett ,jó helyen”. Tehetős a környék, meg tudják fizetni szolgáltatásait, hasznos elképzelés volt tehát, hogy ma­gánrendelőt nyitott. Ez amúgyis benne van a levegőben. A priva­tizálás. Én a címét egy ismerőstől kaptam, aki nagyon dicsérte a tiszta környezetet, a paciensek figyelmes kiszolgálását, s még a foghúzás árát sem tartotta sok­nak. Várakozással érkeztem ren­delőjébe a fogadó óra előtt nemsokkal. Az ínyemet gyötrő fájdalom is indokolta, hogy si­essek. Aznap tört rám alattomo­san, váratlanul a nyilalló fájás. A várószoba több mint cso­dás. A falon festmények, virág­tartóban futómuskátli, piros szirmú kaktuszok, satöbbi. Fo­tel, hogy ne érezze magát va­lami fehér, mosókonyhaszerű esztékában az ember. A sarok­ban színes televízió. Mire sorra veszem, már el is telt öt perc. De milyen lassan vonszolódik a többi öt, ami még a rendelésig hátra van! Igen, bim-bam óra is van a falon, elüti az ötöt. Kez­dődhet a rendelés. Még öt perc. Nem kezdődik. Hanem ekkortájt valósággal ki­sodródik valaki nagy lendülettel az orvosi szobából, bekapcsolja a tévét, s amikor megnyikka- nok, hogy szabad volna esetleg bemenni, az orvos - kiderül ké­sőbb, ő az - elmagyarázza, hogy a rendelést még nem kezdi meg, mert előbb be kell mosa­kodnia. „Nem lehetne ezt a za­jos zenét kikapcsolni... addig is?” Mint akit méltóságában sér­tettek meg. Majd - mint hülye gyereknek az okos apuka - el­magyarázza, hogy „Be szoktuk kapcsolni, hogy a páciensek ne unatkozzanak.” „Jó, jó, csak­hogy most egyedül vagyok, jobban szeretném ... különben is úgy fáj . .. „Nem lehet. Ná­lunk ez a színvonal tartozéka.” S erősebbre állítja a dühöngő hangzavart. M iután a beteggel való együttérzésből ilyen remekül ledoktorált, csendesen becsuktam magam mögött az ajtót. Inkább fájjon. Keresek másik orvost. Ugyanis nem sok jót várhatok ezek után. Nem szeretem, ha így kábíta­nak. á i i 1 Konczek Károly Kábító

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents