Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)
1994-10-24 / 293. szám
1994. október 24., hétfő' Külföld aj Dunámon napló 11 A kormány felszólítására sorra térnek vissza a kivándorolt atomkutatók Harminc éve atomhatalom Kína Kalugin, a főkém felfedi a titkot Hogyan dolgoztak a KGB „hosszú karjai”? Szemipalatyinszktól ezer kilométerre, a határ kínai oldalán harminc évvel ezelőtt „megszólalt a sivatag”: atomrobbantás felhőgombája emelkedett az ég felé, jelezve, hogy megszületett az ötödik atomhatalom. 1964. október 16-át mutatott a naptár, 15 órát mutattak a visszaszámláló műszerek. Másfél évtizeddel kikiáltása után diadalt ült a Kínai Népköztársaság, diadalt az amerikai imperialisták és a szovjet revizionisták fölött... Peking Mao eszméinek győzelmét ünnepelte, tizennégy hónappal az 1963-as atom- csend-szerződés után, amelyhez addigra már több, mint száz ország csatlakozott, és tizennégy hónappal azután, hogy Kína világértekezletet javasolt az atomfegyver teljes betiltására és maradéktalan felszámolására. Papírtigris? Ez a fonák ellentmondásosság kezdettől jellemezte Kína nukleáris politikáját. Hirdette, hogy a háború az emberiség javát szolgálja, mert felgyorsítja a forradalmi folyamatot, közben „nagy csalásnak” minősítette az atomcsend-szerződést, amely növeli az atomháború veszélyét. Távolmaradt minden leszerelési tárgyalástól, fegyverzetkorlátozási megállapodástól, közben a világon elsőként deklarálta, hogy soha, semmilyen körülmények között nem alkalmaz elsőnek atomfegyvert. Korán felismerte azt a tragikus igazságot, hogy a fegyverzetkorlátozásért, ezen belül az atomleszerelésért eredményesen csak katonailag erős ország harcolhat. „Papírtigrisnek” minősítette az atomfegyvert, közben mindent elkövetett, hogy teljesértékű atomhatalommá váljék. Az első kínai atombomba, akárcsak az 1967-ben felrobbantott első kínai hidrogénbomba, vagy az 1970-ben fel- bocsátott első kínai mesterséges hold érvrendszerében ott volt, hogy a Kínai Népköztársaság a „harmadik világ” védelmezője, a fejlődő országok érdekeinek kifejezője, amely nem tárgyal atomleszerelésről az atomfegyverrel nem rendelkező országok háta mögött, de megtalálja a módját, hogy felvegye a harcot „a két szuperhatalom atommonopóliuma és atomzsarolása ellen”. Valójában Peking fő ellensége akkor a Szovjetunió volt, amely másfél évtizeddel korábban vált atomhatalommá, s amellyel szemben a legkeményebb eszközöktől sem riadt vissza. Nagy ugrások Moszkva korán megérezte a kínai szándékokban rejlő veszélyt. Rátapintott, hogy a kínai vezetés össze akarja ugrasztani a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, majd nevető harmadikként ráteszi kezét nemcsak a „harmadik”, hanem az „első” és a „második” világra is. A szovjet sajtó egyfolytában cikkezett arról, hogy a maoistáknak szükségük van az atompszichózisra: így akarják feledtetni a lakossággal az éhezést és a kaszárnya-életmódot. Ahány szovjet javaslat elhangzott - akár a katonai költségvetések csökkentéséről, az atomhatalmak csúcstanácskozásáról, az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáról vagy bármi másról - annyiszor szövetkezett Peking (legalábbis Moszkva szerint) a nyugati hatalmakkal a szovjet indítványok megbuktatására, ugyanakkor azt hangoztatta, hogy a vezető nagyhatalmak nem szerelnek le a „vetélkedés miatt”. Való igaz, hogy a szovjet magatartásban is jelentkeztek akkoriban „nagy ugrások”. Egy szovjet kormánynyilatkozat 1963. szeptember 21-én úgy fogalmazott, hogy a saját atomfegyver birtoklásának gondolata egy olyan ország vezetőinél (KNK), amelynek biztonságát „az egész szocialista tábor ereje” szavatolja, csak abban az esetben vetődhet fel, ha e vezetők olyan céloktól és érdekektől vezéreltetnek, amelyeket „a szocialista tábor saját katonai erejével nem támogathat”. Amikor e birtoklás ténnyé vált, új helyzet állt elő. Egy nappal az első kínai atomrobbantás után, 1964. október 17-én Csou En-laj kínai miniszterelnök üzenetben fordult Koszigin szovjet kormányfőhöz és javasolta „a világ kormányfői találkozójának összehívását az atomfegyver teljes betiltása és teljes megsemmisítése kérdésének valamint annak megvitatására, hogy első lépésként az államok mondjanak le e fegyver alkalmazásáról”. A szovjet miniszterelnök válaszában már akkor megvalósítható intézkedésnek minősítette és elfogadta az atomfegyver alkalmazásáról való lemondás gondolatát, egyben közölte, hogy az indítványozott kormányfői értekezlet összehívását és rendeltetését is maradéktalanul támogatja. A Lop Nor tónál A kínai atombomba kifejlesztési munkálatainak történelmileg két szakasza volt: az 1950-től 1958 végéig terjedő időszakot a Szovjetuniótól való erős függés, a meghatározó szovjet pénzügyi, anyagi és műszaki támogatás jellemezte, míg 1959 és 1965 között Kína majdnem kizárólag saját erejére támaszkodott a tudományos kutatómunkában, a bomba-szerkesztésben, a kísérletek, majd a gyártás vonalán. 1950-ben szovjet-kínai közös vállalat alakult a színes és „ritka” fémek kínai előállítására és Pekingben szovjet támogatással létrejött a Kínai Tudományos Akadémia Atomenergia Intézete. A koreai háború miatt egy időre leállt a kínai nukleáris potenciál kiépítése, de 1954-től annál nagyobb erővel folytatódott. A kormány felszólítására az Egyesült Államokból és Nyugat-Európából sorra tértek vissza a kivándorolt és ösztöndíjas atomkutatók, érkeztek a szovjet gyártmányú reaktorok és 1956-ban a dubnai Egyesült Atomkutató Intézet is negnyílt a kínai tudósok előtt. Maga a pekingi intézet 1957-ben mintegy száz atomtudóst bocsátott ki. Vitatott marad, hogy Kína akart-e megszabadulni a szovjet függéstől, vagy a nukleáris önállóságra való törekvés válasz volt a szovjet segítség elapadására, de tény, hogy politikai és stratégiai indíttatású moszkvai döntések nyomán 1959 júniusától gyengült a szovjet támogatás, mígnem 1961-ben visszahívták Kínából a szovjet atomtechnikai szakembereket. A pekingi reaktorból ekkorra már előálltak az első kínai plutóniumkészletek, s jött az 1961-62-es időszak olyan eseményekkel, mint a szovjet légköri atomkísérletek felújítása, a kubai rakétaválság és a kínai-indiai határkonfliktus. Kína párhuzamosan fejlesztette atomfegyverét és ballisztikus rakétáját. Az első sikeres kínai atomfegyver-kísérletnél, amely Hszincsiang tartományban, a Lop Nor tó térségében zajlott le, 20 kilotonnánál nem nagyobb hatóerejű nukleáris szerkezetet, ebben pedig 235-ös uránizotópot használtak fel, ami arra vall, hogy előállítása az akkor új lan- csoui gázdiffúziós üzem közreműködésével történt. A munkálatokban 1800-2000 magasan kvalifikált kínai tudós és műszaki szakember vett részt. A másfél évtized azt mutatta, hogy Kína pragmatikus módon élt a szovjet segítséggel, amíg e függőség fenntartásának politikai ára Peking szerint nem lett túl magas. Bár a szovjetek 1959-ben nem voltak hajlandók kísérleti célokra átengedni Pe- kingnek egy atombomba prototípusát, hanem beérték egy feltételekhez kötött katonai segítség- nyújtási ígérettel, a szovjet rendszabályok nyomán nem lassultak le a kínai atombomba-program munkálatai, s a szellem kijött a palackból... Zsúfolt program Harminc éve le is zárult az igazi, klasszikus atomhatalmak kialakulása - atomhatalom lett az ENSZ Biztonsági Tanácsának mind az öt állandó tagja -, nyomukban csak „küszöbhatalmak” vívódnak a nukleáris ambíciók gondjaival, na meg olyan szovjet utódállamok, amelyek nem tudnak mit kezdeni a veszélyes örökséggel. Megérett az atomfegyver-kísérletek világméretű betiltásának lehetősége is és míg a többiek összesen mintegy 1800 kísérleti robbantással gyakorlatilag minden szükséges ismeretet megszereztek, Kína zsúfolt robbantási programmal igyekszik most hátrányát behozni, még mielőtt 1996-ban tényleg beköszönt a világméretű szerződéses atomcsend, amelyet a mainál kockázatosabb lesz háborítani. Pirityi Sándor „Az éjszaka sötét és hideg volt, teljes holdfogyatkozással. Erősen fagyott, de nem havazott, mintha az egész vidéket fekete lepel borította volna. A tökéletes csendet legfeljebb egy-egy megkésetten lehulló száraz levél zizegése törte meg.” Ha valaki e lírai bevezető nyomán netán azt hinné, korunk valamelyik kiváló szépírója a szerző, alaposan téved. Hiszen a következő mondat már így hangzik: „Terepszínű öltözékben, álcázva búvóhelyünkön vártunk. Akár a vadászok, de nem vaddisznót, vagy medvét, hanem egy embert hajszoltunk.” Az idézet Oleg Kalugin „Széttört hidak” című könyvéből való, s a KGB „hosszú karjairól” szól: miként próbált végezni a szovjet titkosszolgálat azokkal az ügynökökkel, akik átálltak a másik oldalra, vagy akár gyanúba keveredtek. Á most hatvan esztendős Kalugin 1958-ban lépett a KGB kötelékébe, egyike volt a különösen meredeken felívelő pályájú felderítőknek, s 1973 után, már tábornoki rangban a külföldön végzett felderítést, magyarul kémkedést irányította. Nyugdíjba vonulása után, a rendszer- váltás érezhető közeledtével, több hiteles leleplezéssel szolgált, amiért 1991-ben, Gorbacsov még szovjet elnökként, egyik utolsó rendeletével, megfosztotta rangjától és huszonkét kitüntetésétől. Az immár exge- nerális könyve rövid időn belül megjelenik több nyugati országban, s úgy tűnik, hogy még az idén az orosz olvasók is kézbe vehetik. Az amerikai elnök és miniszterei nevét gyakran ismétli a rádió és a televízió. Van azonban Washingtonban valaki, akiről alig hallunk, pedig hatalma, befolyása - a szakértők szerint is - nagyobb, mint némely miniszteréé. De az biztos, hogy naponta többször fordul meg Clinton ovális dolgozószobájában, mint a kormány bármely tagja, ő az igazi szürke eminenciás, aki kifelé nem csillog, befelé, a politika berkeiben azonban nagyon figyelnek rá. Nos, ideje elárulni, hogy Leon Panettáról van szó, a Fehér Ház kabinetfőnökéről. Az 56 éves, olasz származású politikus tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a konzervatívok pártjából, a republikánusoktól jutott a demokrata elnök stábjának az élére. Még Richard Nixon nevezte ki Visszatérve a lírai bevezetőhöz kapcsolódó eseményhez: 1959-ben, Nyikolaj Artomonov, a lengyelországi Gdansk kikötőjében állomásozó szovjet romboló parancsnoka, barátnőjével, gyorsmotoroson Svédországba szökött, majd onnan az Egyesült Államokba távozott. Mindez - jóllehet akkor titokban tartották - kínos órákat okozott a moszkvai legfelsőbb katonai vezetésnek, különösen akkor, amikor megtudták, hogy a dezertált tiszt Nyikolaj Sadrin fedőnéven a Pentagon fontos szakértő konzultánsa lett. A KGB azonban nem adta fel. Több év múlva jelentkezett nála a KGB. Leningrádban élő volt családtagjainak levelével mutatkoztak be, s üzletet ajánlottak: ha vállalja az együttműködést, nem lesz bántódása a gyerekeinek. Lark fedőnéven meg is kezdte jelentéseinek küldését, de ezeket új megbízói gyengének találták, s gyanú ébredt bennük. Más ügynökök bevonásával ellenőrzésnek tették ki s bebizonyosodott: az amerikaiak tudnak a kettős játszmáról. Ezért elhatározták, hogy elrettentő példaként likvidálják. 1975-ben Ausztriába csalták s ott rabolták el a téli éjszakán. Csehszlovákián át szerették volna a Szovjetunióba vinni, de j útközben szívinfarktus végzett vele. Amikor eltemették, más nevet írtak a hant fölé ... Az ügyben Ford akkori amerikai elnök tiltakozó levelet küldött Brezsnyevnek. A szovjet elnök válasza tömör volt: „Mi is szívesen vennénk, ha tudnánk, hol tartózkodik Artomonov ...” Réti Ervin ezt a jogvégzett,nagy munkabírású kaliforniai fiatalembert az egészségügyi- és szociális minisztérium polgárjogi osztályának élére. Panetta azonban túl komolyan vette a harcot az iskolai faji megkülönböztetés ellen, így végül mennie kellett. Ekkor lépett át a Demokrata Pártba és 1977-től egy kaliforniai választókerület igen sikeres washingtoni képviselője volt. Clinton elnök tavaly a törvényhozás egyik legbefolyásosabb személyiségeként hívta meg kabinetjébe, a Fehér Ház költségvetési hivatalának élére. A szinte vég nélküli washingtoni személycserék részeként Panetta most még fontosabb posztra került: az elnöki hivatal kabinetfőnökeként meghatározó szava van személyi döntésekben,csakúgy, mint az amerikai politika irányításában. Li Peng kínai miniszterelnök és orosz kollégája Viktor Cser- nomirgyin 1994. május 27-én Pekingben megállapodott a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok magasabb szintre emelésében, mivel a jelenlegi együttműködés elmarad a hatalmas lehetőségektől. Csilloghat-e egy szürke eminenciás? Olasz médiaháború A cárok vezetnek Az egyre terebélyesedő olasz médiaháborúban a katolikus sajtó eddig gondosan tartózkodott attól, hogy bárkinek az oldalára álljon. Ám ez nem jelenti, hogy az Egyháznak ne lenne véleménye. Ez a vélemény fogalmazódott meg nagyon is határozottan a hétvégén, amikor az olasz egyházmegyék által kiadott hetilapok szövetségének tanácskozásán bejelentették, hogy az olasz és a vatikáni sajtó egységes, multimediális hírhálózatot kíván létrehozni. Az olasz televíziózásban végső leszámolásra készül a két nagy vetélytárs: az állami RAI és a miniszterelnök, Silvio Berlusconi tulajdonában lévő Fi- ninvest cég három-három országos csatornája. Az írott sajtóban egyre jobban formálódnak a szekértáborok. Az újságírók szakmai és érdekképviseleti szerveiben elkerülhetetlennek látszik a szakadás. A katolikus sajtó a készülődő háborúban nem lát jót és rosz- szat. Az 1990-ben életbe lépett olasz sajtótörvény a rossz, mert lehetővé teszi az olyan hatalmas sajtóbirodalmak kialakulását, melyek a nézettségi mutatóért és a példányszám növelésért folytatott kíméletlen harcban egységesen kommersszé válnak, s mint ilyenek ösztönösen igyekeznek a hírek világának peremére szorítani a vallási információt - vallják a katolikus sajtó munkatársai. A háborúnak biztosan lesznek győztesei és vesztesei, de a harc kimenetele a katolikus sajtó helyzetén nem fog változtatni. Ám a háború arra jó alkalmat ad, hogy míg a RAI és a Fininvest egymást gyilkolja, addig összefogjon és egységes erőként lépjen fel az egyházi újságírás. Nem lebecsülendő erőről van szó. Az egyházmegyék 135 hetilapot adnak ki 1,2 millió példányban. A legnagyobb országos katolikus hetilap, a Famig- lia Cristiana egymaga 1,1 millió példányban jelenik meg. Az olasz püspöki kar napilapja, az Avvenire példányszáma most 120 ezer, három évvel ezelőtt 87 ezer volt. A katolikus lapokat a legutóbbi felmérés szerint 9,4 millió ember olvassa rendszeresen Olaszországban. Az írott sajtóhoz kell számítani az Egyház támogatását élvező Corallo konzorciumhoz tartozó 30 helyi televízió- és 300 helyi rádióadót. S természetes az egységes katolikus hírhálózat tagja lesz a Vatikán hivatalos lapja, a L,Osservatore Romano, valamint a Föld minden pontjára sugárzó Vatikáni Rádió. Gőzön István Az angol és az orosz uralkodók kölcsönös látogatásai eddigi mérlegének nyelve a cárok felé hajlik - minthogy II. Erzsébet angol királynő, aki az elmúlt héten kezdte hivatalos látogatását Oroszországban, az első angol uralkodó, aki lábát orosz földre tette. 1814 és 1909 közt ugyanis - vonja meg a mérleget az AFP - négy orosz cár, három cárevics (trónörökös) és egy cámé tett látogatást Nagy-Britanniában. (1814-ben a Napóleont legyőző szövetséges országok uralkodói jöttek össze Londonban, 1909 pedig az az év volt, amikor egy cár utoljára tett látogatást a brit fővárosban.) II. Miklós cár, akit a bolsevikok 1918-ban Jekatyerin- burgban kivégeztek, anélkül, hogy angol unokatestvérei bármit is tehettek volna életének megmentésére, négy alkalommal látogatott Nagy-Bri- tanniába. Az első látogatása alkalmával, 1893 júliusban, 25 éves volt és cárevics. Viktória királynő a legmagasabb angol rendjellel tüntette ki. Rá egy évre Miklós ismét visszatért a szigetországba - a nyár egy részét Windsorban töltötte. 1896-ban, már mint II. Miklós cár tíz napot töltött a skóciai Balmoral kastélyban Viktória királynő meghívására. Végül 1909-ben gyermekeivel együtt a cári jachton érkezett az angol partokhoz, hogy meglátogassa unokatestvéreit és ebből az alkalomból kölcsönösen felkeresték egymás jachtját a Wight szigete előtti vizeken. Nem lépett ugyan orosz földre, de mégis viszonozta a látogatásokat VII. Edward angol király, II. Erzsébet dédapja, 1908-ban, amikor Tallinn kikötőjében á Victoria and Albert nevű királyi jachton üdvözölte II. Miklós cárt, majd annak vacsoravendége volt a Standard nevű orosz császári jachton. A walesi hercegek, a brit trón örökösei ezzel szemben gyakran látogattak Oroszországba 1866 és a bolsevik forradalom között. A forradalmat követően azonban 56 évre megszakadtak a kapcsolatok az angol uralkodóház és Oroszország között. 1973-ban Fülöp herceg, az angol királynő férje mint a nemzetközi lovasszövetség elnöke Moszkvába látogatott. Rá hat évre újból oda utazott, szintén ebben a minőségében. Károly walesi herceg viszont inkább megvárta a Szovjetunió felbomlását és csak tavaly májusban kereste fel először Oroszországot - három napot töltött Szentpétervárott. t 1 Á I
