Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-22 / 291. szám

1994. október 22., szombat A mai nap uj Dunántúli napló 3 Nehéz manapság 56-ról írni írta: Mécs Imre, az Ötvenhatos Emlékbizottság elnöke Nem mintha unalmas volna, vagy mert mindent feltártak a történészek, hiszen még mi sem tudunk eleget a forradalomról, az akkori magyar társadalomról, a nemzetközi összefüggésekről, mi, akik tevékeny résztvevői, ta­núi és a megtorlás elszenvedői voltunk, hátmég az újabb, azóta született generációk! A múlt nincsen magától, írta Illyés Gyula, minden generáció­nak újra meg újra meg kell „al­kotnia” a saját múltját, kitisztíta­nia az elpiszkolt, elrejtett forrá­sokat. Ez az újraalkotás, a saját múltunkkal való tényleges és őszinte szembenézés maradt el, és marad el ma is, csupán felszí­nes, részleges torzulásokkal ta­lálkozunk. Tisztáznunk kell a múltunkat, ez a nemzeti-társa­dalmi leltár első nagy feladata. Kétségtelenül idegen diktatúra fojtotta belénk a tisztázást, de va­lahogy túlságosan könnyen bele­törődtünk, hogy elmaradt, hogy elnapoltatott, hogy tüneti keze­lésként, stílszerű hasonlattal élve, afféle csernobili szarkofág­ként lebetonozták, mások, ne­vünkben és helyettünk és mi nem tiltakoztunk eléggé. Most fizetünk - talán bűntele- nül - mindezért, amikor fiatal emberekben reinkarnálódnak az ordas eszmék, a felületesen gonosz indulatok, a tetszetősen és könnyen emészthetően felépí­tett, de velejükig romlott gondo­latok, melyek viszályt hintenek és ékelnek közénk. Amelyekkel szemben védtelen a jószándékú emberek társadalma, mert nin­csenek „szervezetükben” védő és ellenanyagok, mert nem kap­tak időben korai védőoltásokat, amelyek az immunitást adnák. De nem könnyű 56-ról írni azért sem, mert szinte minden­hez lábjegyzetet kell fűzni, el­magyarázni, hogy ki mi volt és mi mit jelent. Mit jelent az, hogy sokan barátaink közül kommu­nistának vallották magukat, mégis ádáz ellenfelei voltak a diktatúrának és meghaltak a sza­badságért. A mai felzaklatott, harsánnyá és a finomabb értékek iránt érzéketlenné vált légkörben nehéz mindazt a sok árnyalatot és színt visszaadni, érzékeltetni, ami 56-ot jelenti. Nem könnyű beszélni az ak­kori, lélegzetvisszafojtva, önma­gunkba zárt, nem deklarált, mégis a nagy többség által elfo­gadott közmegegyezésről: a füg­getlenségről, a semlegességről, a magunk útján járó szocialista el­képzelésről, az akkor egyedül reális magyar szocialista harma­dik útról. De közmegegyezés volt arról is, hogy a 45 előtti rendszerhez, viszonyokhoz és közállapotok­hoz visszalépni nem szabad és nem is lehet. Újat akartunk, előre lépni, bármilyen naivan hangzik is ma, meghaladni a múltat. A munkástanácsok, a forradalmi tanácsok, a diákság és a forra­dalmi értelmiség szerveződései nem akartak reprivatizációt, csu­pán korlátozott privatizációt. Bár követeléseink között szerepelt a többpártrendszer, a pártok gombamód történő buijánzását, a függetlenségi harc győzelméig kifejezetten károsként elítéltük. A munkástanácsok valóban megkezdték az üzemek tulaj- donbavételét, az állami tulajdon társadalmasítását, csoporttulaj­donná formálását. Ma lehet ezen fölényesen mosolyogni, s arról is vitatkozni, hogy vajon a forrada­lom győzelme után nem jelentek volna meg más, erőteljes polgári, reprivatizáló erők. Ma nem könnyű írni arról sem, kié 56, kik csinálták 56-ot. Paradoxon, de könnyebb volt a diktatúra idején azt írni, hogy a miénk és, hogy mi csináltuk, ezt senki el nem vi­tatta tőlünk, „rohadt ellenforra­dalmároktól”. Bizony kevesen vállalták ezt, kockáztatva egzisz­tenciájukat, olykor szabadságu­kat is. S ezek között a vállalók között ott voltak a revizionista kommunisták, vagy ahogy akkor nevezték magukat, a reform­kommunisták is. Olyanok, mint Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Mérei Ferenc, Rajk Júlia, hogy csak a halottak közül említsek néhány fontos nevet. Ötvenhatot sokan készítették elő, sokan harcoltak érte, és igen sokan viselték a megtorlás ször­nyű terhét. Más-más közegből, társadalmi csoportból érkező, különféle származású és indítta­tású emberek ezrei, százezrei, a velük érzők milliói „csinálták” 56-ot. Közülük bárkit kihagyni, szerepüket lekicsinyelni vagy másokét oktalanul és aránytala­nul felnagyítani bizony csúnya történelemhamisítás. Ma sem kell változtatnom azokon a soro­kon, amelyeket a forradalom harmincadik évfordulóján tartott illegális történészkonferencia számára írtam és elemeztem a történelmi szakaszokat, valamint az események dinamikáját. Az első szakaszban a főszere­pet a kommunista párton belül működő reformkommunisták vitték, táboruk egyre szélesedett, bekapcsolódtak az értelmiség fő­leg fiatal rétegei, gyűjtőnéven az egyetemisták. Október 6.-a után az esemé­nyek átszaladnak a reformisták feje fölött, az egyetemisták ke­rülnek az élre, de október 23-án éjjel túlzúdul a forradalom leg­többjükön. A tömegek veszik át a vezetést, súlypontot képezvén a spontán felkelők, akik felfog­ják és visszaszorítják a szovjet hadsereg támadásait. A konszo­lidáció napjaiban a viharos ütemben szerveződő kollektí­váké, bizottságoké és alakuló új politikai formációké a szó, és Nagy Imre kormánya kerül az élre. Rövid időre a külső táma­dás rettenetes terhe ismét a felke­lőket állítja előre (a szó eredeti értelmében), hogy azután a nép képviselete a munkástanácsokra szálljon. A megtorlás és restauráció ke­serű, hosszú időszakának terhei visszaszálltak a közösségeitől megfosztott atomizált népre. A statisztikai adatok szerint az ag­resszió következtében mintegy 20 000 lakás sérült meg, 13 000 ember sebesült meg, közülük mintegy 3500-an meghaltak. Ma már ismertek a megtorlás adatai: 1956 és ’61 között közel 400 embert végeztek ki, 24 000 büntető ítélet született, ezreket internáltak és tízezreket távolí­tottak el munkahelyükről. Az or­szágból több mint 200 000 em­ber menekült el. 1956-ban forradalom és sza­badságharc Volt Magyarorszá­gon, amely történelmünk nagy forradalmainak sorába tartozik. Nagy forradalomnak azokat a népmozgalmakat tekintjük, ame­lyek a magyar társadalom összes alapvető rétegének politikai aka­ratát hosszútávra kifejezték, amely olyan szélességű és mély­ségű társadalmi igényeket feje­zett ki, hogy a győztes reakció, illetve ellenforradalom is kény­szerült figyelembe venni és lega­lább töredékét megvalósítani, s amelyek jelentős nemzetközi ha­tást gyakoroltak. 1956-ban, miként 1848-ban, egységben léptek fel a haza­fias-nemzeti és a demokrati- kus-progresszív erők. Történeti­leg 1956 ebben a tekintetben elő­relépést is jelentett abban az érte­lemben, hogy a magyar történe­lemben elsőízben lépett fel a nemzeti követelés tisztán és ki­zárólag felszabadító tartalom­mal, megfelelvén Illyés Gyula kritériumának: csak jogot védett, anélkül, hogy jogot - kisebbsé­gek, együttélő etnikumok és más nemzetek jogát - sértett volna. 56 értékei ma is aktuálisak; hogy teljesértékű megvalósítása erőszak áldozata lett, tragédiája a magyar történelemnek. 56 azon­ban leveretésében is példát te­remtett az utókor számára. Ha­gyomány lett, amely politikai kultúrát teremtett, példaadó tett, mítosz és legenda. (Részletek a szerző egy hosszabb tanulmányából) Az iskola könyvtárában mindig pezseg az élet Fotó: Läufer László Bemutatkozik a Babits Mihály Gimnázium és Szakközépiskola A megye középiskolásainak játéka, csalafinta kérdésekkel Stafétajátékunk legutóbbi részvevője, a pécsi Leőwey Klára Gimnázium a Janus Pan­nonius Tudományegyetem Ba­bits Mihály Gyakorló Gimnázi­umának adta tovább a bemutat­kozás jogát. Előbb azonban megfogalmazták azt a kérdést, amire a babitsosoknak vála­szolniuk kell. A válasz értékelé­sére a karácsonyi időszakban kerül sor. A kérdés így hang­zott: A Leőwey Gimnáziumban van egy olyan tárgy, amiből csak huszonkettő darab létezik a világon. Mi ez? A babitsosok válasza: Egy Bösendorfer zongora, amelyet Liszt Ferenc közvetlenül a gyár­tól kapott. 1844-ben játszott rajta a Miasszonyunk Rend dísztermében, a mai iskolai díszteremben (32-es terem). A hangversenyt követően a zongo­rát a püspökségnek adomá­nyozta. Mivel az iskola a püs­pökséghez tartozott, így a Rend tulajdonába került. Mint ritka kultúrtörténeti tárgyat az iskola ma is nagy becsben tartja. A Babits Gimnáziumot és Szakközépiskolát 1963-ban alapították. Előző neve Koma­rov Gimnázium és Szakközép- iskola volt. 1990-ben vették fel Babits Mihály nevét, azután, hogy az iskola 1989-ben a Janus Pannonius Tudomány Egyetem gyakorló gimnáziuma lett. Dr. Litkei József igazgató elmondta, a névcserének nem politikai okai voltak, az egyetem neve mellé kellett egy olyan jelentős, az európai kultúrát ismerő sze­mélyt választani, aki méltó arra, hogy együtt szerepeljen Janus Pannoniusszal. Az átállással azonban nem­csak a név változott. A beisko­lázás minősége sokat javult, az iskola vonzóbbá vált a szülők számára. A tanulmányi átlag is emelkedett. Az iskolában a gimnáziumi oktatás mellett pos­tás szakközépiskolai osztály is működik, ahol idegen nyelvet beszélő, a számítástechnikához értő szakembereket nevelnek. A nyelvoktatást segítő számítógé­pes nyelvi labort idén szerelték be a Magyar Posta Rt. segítsé­gével. A gimnáziumi angolos osz­tályban emelt óraszámban ta­nulhatják meg a diákok a nyel­vet. Fakultáció keretében pedig az angol-amerikai kultúrával ismerkedhetnek meg. A néme- tes osztályban is emelt óraszám áll rendelkezésre a nyelv elsajá­títására. Mindkét osztályban az a cél, hogy a tanulók negyedik­ben nyelvvizsgát tegyenek. Egyre gyakoribb a példa arra, hogy vannak, akik nemzetközi nyelvvizsgát tesznek le. Az ok­tatást külföldi kapcsolatok is segítik. A biofizika osztályban a ta­nulók biztos alapot kapnak ah­hoz, hogy biológiából és fiziká­ból sikeresen felvételizzenek az egyetemen. A számítástech- nika-matemetika osztályt el­végzettek pedig a negyedik év végén középfokú szoftverüze­meltetői vizsgát tehetnek le. Az iskola sportlétesítményei és sportkörei minden igényt ki­elégítenek. A gimnázium csapa­tai évtizedeken keresztül a diák­sport élvonalához tartoztak. Naponta hetven, hetvennégy egyetemi hallgató végzi itt taní­tási gyakorlatát. Az egyetem­mel nemcsak formális az együttműködés. Oktatói rend­szeresen keresik fel a gimnázi­umot, hogy tudományos előa­dásokat tartsanak az érdeklő­dőknek. A diákok körében feltámasz­tották a régi önképzőkört, ahol a legkiválóbbak mutathatják be munkáikat, kutatási eredménye­iket. Sikeresen működik az iro­dalmi színpad, a versmondókör, a rajzszakkör, az énekkar és az ásványgyűjtők köre. A tanulók a barlangászat rejtelmeibe is beavatást nyerhetnek. Az isko­lában szabadon választott diá­könkormányzat szérvezi a diák­ság közéletét. Segítségükkel működik az iskolaújság, az is­kolarádió, a havonta jelentkező TV-Híradó. Rendezvényeik be­vételéből rászoruló társaikat szeretnék segíteni. A gimnázium céljai között kiemelt helyen szerepel a kör­nyezetvédelem és az egészséges életmódra nevelés. Minden év­ben Erdei Iskola Napot rendez­nek, ahol a Mecsek egy-egy táj­egységét keresik fel, és megis­merkednek az ottani földrajzi, biológiai adottságokkal, az ott élő emberek kultúrájával, törté­netével. Angolul tudó gyerme­keik éppen most, október végén vesznek részt Keszthelyen az Európai Nemzetközi Ifjúsági Központ környezetvédelemmel foglalkozó rendezvényén. Ma­gyarországot a Babits Gimná­zium képviseli. A Babits Gimnázium és Szakközépiskola a pécsi He- vesy György Műszaki Szakkö­zépiskolának adja tovább a sta­fétabotot. A következő kérdésre várják tőlük a választ: A Babits Gimnázium és Szakközépiskola által vállalt értékek hogyan tük­röződnek az intézmény címeré­ben? Újvári Gábor Új hétfők Pécsett a DOZSO-ban A hétfői színházi szünnapra szeretnének rendszeres progra­mot kínálni most hétfőtől, októ­ber 24-étől Pécsett a DO- ZSO-ban. Először havonta egy­szer, majd sűrűbben adnának te­ret a bemutatkozó amatőr mű­vészeti csoportoknak, neves pé­csi és fővárosi művészeknek. Első alkalommal 18 órától a Mecsek Táncegyüttes lép fel, Pécsett még nem látott új műso­rával, mely augusztusban a Belgiumban rendezett Nemzet­közi Fesztiválon is elismerést aratott. A másik fellépő a Bara­nya Táncegyüttes lesz. Kórósiak találkozója Immáron hagyomány, hogy minden esztendőben egy napon a kórósiak és a Kórósból el­származottak közös isten-tiszte­leten vesznek részt a falu mesz- sze vidékén is híres szép, kazet­tás templomában. Az idén ok­tóber 23-án vasárnap 11 órakor kezdődik a közös istentisztelet, melyre a helybéliek szerettei várnak mindenkit. Nemzeti Szalon A XX. századi magyar pik- túra legrangosabb képviselői­nek műveit vonultatják fel a Nemzeti Szalon tegnap nyílt ki­állításán. A Magyar Nemzeti Galériában húsz műkereskedő galéria mutatkozik be, például az Artel, az Eri, a Körmendi, a Műgyűjtők, a Műterem, a Nagyházi, a Piktúra, a Qualitas, a Rózsa, a Stúdió 1900, a TM, valamint a Várfok 14. Műhely­galéria. A seregszemle célja, hogy újjáélesszék a II. világhá­ború előtt jól működő és évente megrendezett rangos Nemzeti Szalon tárlatokat. Kiadatási kérelmek Az Igazságügyi Miniszté­rium kérelemmel fordult a ro­mán hatóságokhoz, a magyar ál­lampolgárságú Kovács Zoltán kiadatása ügyében. Kovács egyik gyanúsítottja az 1993. ok­tóber 6-án elkövetett közel 90 milliós óbudai bankrablásnak. Németországtól Chirita Niculae román állampolgárt kérték ki, akit a budapesti Zsidó Múzeum tavaly decemberi kirablásában való részvétellel vádolnak. Elefánt az úton Aladdin meséjébe csöppen­hetnek azok, akik október 22-én végigsétálnak egy elefánttal, egy lángoló torkú tűznyelővel és egy pikírt fakírral egy pará­dés kocsit kísérve Budapesten, az Astoriától a Blaha Lujza té­rig. A menetet a Bergendy Ka­marafúvós Együttes kíséri. A végállomáson a film Oscar-dí- jas betétdalát is meghallgathat­ják a jelenlevők. Futnak a képek Zazie a szellemvasúton Bertrand Blier új filmjében az, ami igen erős túlzással cse­lekménynek nevezhető, egy la­kótelepen játszódik, ám azt sej­teni sem lehet, hol. Viszont megtudjuk, hogy a házak egy­formák (ki hitte volna?), el lehet tévedni köztük, s a 722-es lakás éppen olyan, mint mondjuk a 376-os. A szereplők leginkább a felkapott idegszanatórium sza­badnapos ápoltjaira emlékez­tetnek, akik céltalanul lézenge­nek a sivár, külvárosi környe­zetben, s makacsul ragaszkod­nak ahhoz a meggyőződésük­höz, hogy ők nem ám felnőttek, hanem neveletlen kölykök, ezért fejükbe vették, hogy ok­vetlenül iskolába kell járniuk, utána pedig pótmamát keresse­nek maguknak, s időnként ta­lálnak is. A film magyarított címe Ipi-apacs, egy, kettő, három (az eredeti: Une, deux, trois... so­ldi), de ez teljesen mindegy, akár Boci-boci tarka is lehetne, már ami a fülét és a farkát illeti. Bertrand Blier ezúttal halvány másolatát adja korábbi munkái­nak, így a Kösz, megva- gyok-nak, s többnyire az új hul­lám legmodorosabb pillanatait idézi. Mintha a kedves-bolon­dos Zazie előjött volna a metró­ból, és felült volna egy mindun­talan kisikló szellemvasútra. A színészek, élükön a Victorine-t alakító Anouk Grinberggel, el­képesztően mesterkélt, egytől egyig túlstilizálják szerepüket. Gyermeiek akarnak lenni, ehe­lyütt kiállhatatlanul gyerekesek, akik, ha örülnek, ugrabugrál­nak, szenvedés helyett pedig szenvelegnek. Egyszóval ez egy lila film! A rendező talán úgy vélte, hogy ha hősei akadálytalanul (és cél nélkül) közlekednek az idő különféle dimenzióban, s a halottak folyton visszajárnak, hogy fura kérdéseket tegyenek fel élő hozzátartozóiknak, attól a néző majd el fog ájulni, hogy hűha, ez aztán micsoda művé­szet. És ha mindezt megtetézi azzal, hogy fontoskodva kije­lenti: a mai felnőttek bizony in­fantilisek, olyanok, mintha nagyra nőtt gyerekek lennének, a személyiség a mostani világ­ban pedig gyakran felcserélhe- tővé vagy mellőzhetővé válik, kutya legyek, ha nem, hát akkor valami nagyon újszerű műalko­tást kerekít nekünk. Ám ezek csupán közhelyek. A modern­ségnek is megvannak a maga sablonjai, amelyek, bárhogyan is kiszínezik és felsallangozzák őket, mégiscsak sablonok ma­radnak. És mégis van a filmnek egy remekbeszabott figurája: Cons­tantin, a hősnő apja, egy része­ges olasz bevándorló, őt Mar­cello Mastroianni játssza, aki Fellini tanár úr felső matemati­kai osztályából tévedt ide, ahol azon vitatkoznak, hogy mennyi háromszor öt. Mastroianni fi­noman elmosolyodik, halkan megmondja nekik, majd, amíg a többiek lelkesen szoroznak és kivonnak, szerényen megold egy harmadfokú egyenletet. Lelket lehel egy alig megírt sze­repbe! Ha megjelenik a vásznon, hirtelen élni kezd minden, s hogy, hogy nem, értelme lesz a dolognak, s még a kamera is el­hiszi olykor, érdemes volt őt annak idején kitalálni. Ahogy ez a Constantin remegő kézzel felhajtja az italt, s fáradt, tétova szemmel, borostás arccal ránk tekint, ahogy félrecsapott sap­kával ténfereg az otthonát és a, lányát keresve, majd tönkreivott szívével összeesik, s képzelet­ben kinyitja a végre megtalált ajtó, hogy a vakító fényben megpillantsa szicíliai szülőfalu­ját - nos, ezt filmművészetnek nevezik... Mastroianni számára, úgy tű­nik, nincs lehetetlen: még egy rossz filmben is tud nagyon jó lenni. Nagy Imre 4 « 1 *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents