Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-21 / 290. szám

\ Háttér üj Dunántúli napló 11 1994. október 21., péntek Ausztria választások után A „többsebességes Európa” Előnyös a közép-európai országoknak Erhard Busek és Franz Vranitzky MTI FOTÓ A „többsebességes” Európai Unió” elmélete - amely szerint a jövő Uniójában egy kis számú kivételtől eltekintve nem min­den integrációs formában venne részt valamennyi ország, hanem felkészültségtől és szándéktól függően egyesekből (mint a kö­zös pénz, vagy a közös szociális politika) kezdetben néhányan kimaradnának - mindez elő­nyös feltételeket kínálna a tag­ságra váró kelet-európai orszá­goknak - állítja Luc Bemard, vezető belga Európa-szakértő, politológus. Kompromisszum- halmaz helyett Luc Bemard professzor a leuveni katolikus egyetem poli­tológusa, emellett vezető tudo­mányos kutatója az itteni Euró­pai Tanulmányok Intézetének is. Utóbbi minőségében lett tagja annak az úgynevezett Poli­tikai Tanulmányok Transzeuró­pai Hálózatának, amelyet a tag­országok Európa-kutatással foglalkozó elitintézetei alkot­nak, s amely tanácsadásával az uniós szintű döntéshozásban is részt vesz. Az említett háló­zatba minden tagország egyet­len kutatót delegál - Belgiumot Bemard professzor képviseli. Az MTI brüsszeli tudósítójá­nak adott interjújában a belga politológus mindenekelőtt utalt arra, hogy az Európai Unió jö­vőjéről napjainkban dúló vita voltaképpen nem új. A két alapvető törekvés, - hogy a jövő Európája inkább egy föde­rális Európai Egyesült Álla­mokra emlékeztessen, vagy bő­vítse létszámát és maradjon meg nemzetállamok laza együttműködéseként - már a maastrichti szerződés aláírása előtt is összecsapott. Ami új, hogy korábban a különböző in­tegrációs elméletek megmarad­tak a szakmai műhelyeken be­lül, mára a legfelsőbb politika argumentumai lettek. Bemard professzor szerint mindennek hátterében az áll: elmúlt évek kompromisszum­halmaza - de különösen az a ki­látás, hogy az EU-intézmények reformjának szánt 1996-os kormányközi konferencia eset­leg szintén csak efféle komp­romisszumot fog majd szülni - éppen eléggé riasztóan hatott az integráltabb Európa mellett el­kötelezettek szemében, és arra vezette őket, hogy egyesítsék erőfeszítéseiket, s hogy aggo­dalmaikat a politikai akarat szintjén is kifejezzék. „És ez az új: a politikai akarat megjele­nése, a föderalisztikus Európa jövője iránt elkötelezett orszá­gok kemény magjának a felve­tése” - mutat rá Bemard. Bizonyos előfeltételek A professzor a „kemény magból” egyelőre kimaradni látszó országok hangos ellenve­téseit „periférikus problémá­nak” tartja. Mint fogalmaz, a kemény magban résztvevő or­szágok korlátozott száma való­jában „sokad rangú kérdés, ha adottak bizonyos előfeltételek”. Az egyik ilyen feltétel sze­rinte, hogy minden koron, min­den ország - pillanatnyi „sebes­ségétől” függetlenül - értsen egyet az Európai Unió célját és irányát illetően. A második hogy mindenki fogadja el, hogy aki tovább akar lépni az integ­rációban, az hadd menjen előre. A harmadik, hogy mindenki értsen egyet abban, hogy nem mindenki akar vagy tud azonnal minden integrációs formát fel­vállalni, s hogy nekik szívük joga ezekből kezdetben kima­radni. Végül pedig mindenki értsen egyet abban is, hogy ha e kimaradók közül valamelyiké­nél megérett a feltétel a csatla­kozásra a kemény maghoz, ak­kor ezt bármikor megtehesse. „Ha ez adott, akkor a kemény mag kérdése valójában álprob­léma csupán” - hangsúlyozza Bemard professzor. Arra a kérdésre, hogy az ily módon végül felálló kemény mag vajon milyen alapelvek és intézmények keretek között működne, a belga szakértő le­szögezte: arra számít, hogy az abban résztvevő országok együttműködését a mainál haté­konyabb döntéshozási mecha­nizmus jellemzi majd. így egyebek között visszaszorul az egyhangú szavazások rend­szere, és helyette még több esetben alkalmazzák majd a minősített többségen alapuló szavazást. Emellett „a kemény magon belül az együttműködés kevésbé lesz nemzetek közötti és inkább lesz nemzetek fölötti (miként az a gazdasági-keres­kedelmi ügyek intézésénél már ma is adottság). Technikai kérdés Bemard egyúttal arra számít, hogy az 1996-os konferencia eredményeként megvalósul az a német kezdeményezés, amely az EU döntéshozásban a Mi­niszterek Tanácsa mai egyedu­ralkodó szerepének visszaszorí­tását, és helyette a brüsszeli Bi­zottság befolyásának a bővítését célozza, nagyobb szerephez jut­tatva ugyanakkor a ma jobbára csak véleményező strasbourgi Európai Parlamentet is. Arra az ellenvetésre, hogy „több sebesség” mellett a dön­téshozás már csak technikai szempontból sem lenne egy­szerű - vajon a különböző napi­rendi pontoknál mindig más és más országok képviselői, vagy miniszterei kimennek, mivel az adott kérdésben az ő országuk éppen nem érintett? - Bemard válaszul a belga példát hozta fel. Ma, a belga parlamentben ugyanaz a képviselő különböző címeken ülhet. Ott lehet, mint a flamand nyelvi közösség képvi­selője, de ott lehet, mint a Flandria régió honatyája is. „És ha például olyan ügyben kell szavazni, amely Flandriát érinti, akkor a mellette ülő, brüsszeli régióból érkezett képviselőtár­sának teljesen természetes, hogy abban a szavazásban nem vesz részt, mert az őt nem érinti. Mindez valójában nem okoz semmi problémát akkor, ha egyébként adott a szükséges akarat arra, hogy a keretek egé­szét elfogadják közös keretnek” - mutat rá a belga politológus. Amiben azonnal csatlakozhatunk Végül, ami a kelet-, és kö­zép-európai országokat illeti, a belga politológus úgy vélte, hogy a „többsebességes Eu­rópa” létrejötte „nagyon is jó dolog” volna a számukra. Mi­ként fogalmaz: kell, hogy le­gyenek az integrációnak olyan vetületei, amelyhez az itteni or­szágok azonnal csatlakozni tud­nak. Aztán nyilván vannak terü­letek - mint mondjuk az egysé­ges piac - amelybe később, de még a belátható jövőben kap­csolódnának be. És kezdetben lesznek olyan területek is, ame­lyek még csak nem is e közeli időszakban elérhetők a szá­mukra. „De akkor is, minden­képpen szükség van arra, ne csak ünnepélyes politikai de­monstrációk, hanem jogilag is kötelező érvényű keretek is rögzítsék azt, hogy az alapvető cél és a természetes rendeltetés, hogy ezen országok teljes jogú tagjai legyenek a közösség egé­szének” és a „több sebesség” éppen erre ad lehetőséget - mu­tat rá Luc Bemard belga Eu­rópa-szakértő. Fóris György A parlamenti választások után Bécsben megkezdődtek a koalíciós tárgyalások: ismét Franz Vranitzky, a szociálde­mokraták és Erhard Busek, a néppártiak elnöke állíthatta ösz- sze a két tárgyaló csapatot. A választási eredményt, a két ed­digi nagy párt közepessé zsugo­rodásának felismerését köve­tően hamar világossá vált, hogy nincs más megoldás: a külföld jelezte, mennyi esélye lenne az elismerésre egy olyan kor­mánynak, amiben a jobboldali Haider helyet kap. A másik két párt, a Zöldek és a Liberális Fó­rum még messze nem érett a kormányzati felelősségre. Hiába mérlegelt hát oly kö­rültekintően a magának jelentő­sebb belpolitikai szerepet akaró államfő: Klestil is tudta, hogy találkozhat ő akárhányszor a pártvezetőkkel, tehet sejtelmes nyilatkozatokat, végül is Vra- nitzkyt, a még mindig legerő­sebb SPÖ vezérét fogja meg­bízni. Persze, ha nem boldogul egymással a két párt, az más eset: a határidő az év vége, ez­után Klestil alakíthat kormányt szakértőkből és hivatalnokok­ból is. Vranitzky mást ígér: a koalí­ciós tárgyalásokat hetekre, és nem hónapokra tervezi, a leg­végső időpontnak pedig decem­ber 23-át jelöli meg. Miközben nem titkolja: nem sokat tart a határidőkről, hiszen az elsődle­ges az, hogy ezúttal a hagyo­mányoktól eltérő típusú koalí­ció alakuljon, olyan, amely meg tud birkózni a kihívásokkal és eleget tesz a modernizálás köve­telményeinek. A választások nyomán Ausztriában az 1945 óta meg­szilárdult politikai struktúra úgy borult fel, hogy kő kövön nem maradt - sokan értenek egyet ezzel az egyik első politológusi kommentárral. Ausztriában nincs többé nagy párt, és a szak- szervezeti alapokon nyugvó be­rendezkedéssel is szakítani kell. Lényegében úgy, ahogyan azt a jobboldali Szabadságpárt, il­letve vezére, Jörg Haider köve­teli. Az első hét a kezdeti döbbe­net után mozgalmas volt. Vra­nitzky kancellár minden befo­lyását latba vetve rábírta a vere­ségben oly nagy szerepet játszó Munkáskamara elnökét a távo­zásra: Vogler nemcsak abba a Haider-leleplezésbe bukott bele, hogy a munkások érdek- védelmi szervezetének egyes - stájerországi vezetői - megma­gyarázhatatlanul magas jöve­delmet élveznek, hanem pök­hendi nyilatkozatába is. A szo­ciáldemokraták a munkáska­mara választásokon alaposan visszaestek, de mivel még min­dig ők maradtak a legnagyobb frakció - Vogler győzelemről beszélt. Öreg szocikat sikerült ezzel elriasztania. Most „ön­ként” távozott, s a helyébe lépő Eleonore Hostasch változásokat ígér. Ha e változások egyike lesz a kötelező kamarai (szakszerve­zeti) tagság eltörlése, akár nép­szavazás eredményeként, akkor folytatódik a „kő kövön nem marad” folyamat, hiszen olyasmi szűnik meg, ami a há­ború utáni Ausztriában fontos alap volt. Ä Néppárt egyelőre nem tett semmit. Él van foglalva azzal a súlyos belső válsággal, amely két irányzat összecsapásából adódik: a tömegbázisát vesztett konzervatívokat Alois Mock külügyminiszter szívesen vinné a jobboldal felé, nagyobb biz­tonságot remélve egy szabad­ságpárti koalíciótól, mint a megszokott folytátásától. Kifelé marad az egység látszata: Mock ott ül a tárgyalóküldöttségben, legföljebb néha titokban talál- kozgat Haiderrel. Ez utóbbi elemében van, ontja az ötlete­ket. Felemelkedését pontosan látja: számára nem kétséges, hogy amit mostanában tesz, az csakis 98-as kancellárrá válását készíti elő. Ami a kamarákban történni fog - az az ő kezdemé­nyezésére és elképzelései sze­rint lesz. S ha a számítások sze­rint vagy 250 ezer SPÖ-hívet csábított át a mostani szavazá­son, miért ne jönnének még többen, hiszen látják, hogy neki van igaza. Mindenesetre megint egy orrhosszal a többiek előtt jár: Vranitzky emlegeti az SPÖ korszerűsítésének szükségessé­gét - Haider máris megvaló­sítja. Mint közölte, pártja tö­megmozgalommá alakul, meg­szűnnek olyan vaskalapos in­tézmények, mint a titkárság. Személycserék, változtatások, lássa ország-világ, hogy itt van erő és készség a megújulásra, pedig ők győztek. Most nincs szó azokról az ötletekről, ame­lyek miatt Haidert joggal tartják szélsőjobboldalinak: most di­namikus újító jellege áll előtér­ben, s alig leplezhetően szítja'a megosztottságot a Néppárton belül. Szakértőket ajánlott egy néppárti kormánynak - mert po­litikusaiból nem kíván miniszte­reket csinálni, és támogatást egy néppárti parlamenti elnök megválasztásához - Heinz Fischer, a szociáldemokraták köztiszteletben álló politikusa helyett. Mindezek az ajánlatok elég vonzóak ahhoz, hogy az ÖVP Haiderhez húzó szárnya gyara­podjék. Haider ötleteiben to­vábbra sem lesz hiány - őt nem kötik le a koalíciós tárgyalások, lesz ideje kívülről kritizálni mindent. Közben Vranitzky tíz pontban foglalta össze a témá­kat - a több demokrácia, a privi­légiumok leépítése az első, de a szociális állam, a nők helyzete, az ifjúság, a bűnözés elleni harc, az Oktatás is olyan súly­pont, amit előre szeretne tisz­tázni. Nem függ a koalíciós tárgy­asoktól a parlamenti menet­rend: az elnökség november 7-re tűzte ki az alakuló ülést, és 11-re az első nagy erőpróbát, az Európai Unióhoz való csatlako­zás ratifikálását. Bár a kéthar­mados többség elveszett, az SPÖ-nek és az ÖVP-nek nem kell reszketnie. A Liberális Fó­rum igennel fog szavazni, a Zöldek nagy része is, és Haider sem írta elő kötelezően a „nem”-et. Szászi Júlia «* A jövő héten pedig, ha csoda nem történik, kö­vetkezik a Beszélő utolsó száma - írták a lap múlt csütörtökön megjelent számá­ban leplezetlen reménytelen­séggel a szerkesztők. Ha nem történt volna csoda, szinte napra pontosan 5 évvel azután, hogy 1989. október 19-én megjelent a szamizdatból legálissá váló li­berális orgánum első (még próba) száma, elbúcsúzott volna a Beszélő. Másnap azonban megtörtént a csoda: a lap fősz­ponzora, a Postabank közölte, hogy újabb egy évre vállalja a költségeket. „Lapot alapítani manapság üzleti vállalkozás. A Beszélő alapítása erkölcsi vállalkozás volt.” - írta három éve a sza- mizdat Beszélő 27. számát új- raközlő három vaskos kötet elé Kiss János, az alapítók egyike. 1981. decemberében, a len­gyelországi Jaruzelski-puccs napjaiban jelent meg az illegális Beszélő - egyébként októberre, az 1956-os forradalom 25. év­fordulójára tervezett és dátumo­zó« száma. „Azt mondják, Ma­gyarországon nem történik semmi. A nép örül, hogy békén hagyják a politikával, ráérő ide­jében családi házat épít, barom­fit tenyészt, kontárkodik. Az ér­telmiség bezárkózott a kultúra kertjébe, a politikát maga is a politikusokra hagyja ... A hata­lom néha megmutatja vasöklét, de látva, hogy senki sem rakon- cátlankodik, sietve zsebre teszi. .. A társadalmi békét csak egy maroknyi ellenzék próbálja megtörni - nem sok sikerrel,” - írták tizennégy évvel ezelőtt, az első vezércikkben. „A Beszélő rendhagyó eseményekről fog beszélni: egy-egy személy vagy több ember együtt átlépi a hata­lom és az alattvalók közötti érintkezés szokásszabályait, el­lenszegül a sérelmes parancs­nak, jogaira hivatkozik, nyo­mást gyakorol feljebbvalóira.. Szeretnénk utánajárni, mi készteti őket a viselkedési rutin feladására. Megtudni, milyen eszközöket vet be a felsőbbség, hogy visszazökkentse a gépeze­tet rendes kerékvágásába .. . Természetesen beszámolunk azokról az esetekről is, amelye­ket Magyarországon ellenzéki fellépésnek neveznek: néhány ember a széles társadalmi nyil­vánosság előtt veti el az enge­delmeskedés rutinját, hogy mi­nél több ember számára de­monstrálja, van lehetőség önálló cselekvésre.” A Beszélő szerkesztői, Haraszti Miklós, Kis János, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint és Petri György névvel, lakcímmel és telefon­számmal vállalták fellépésüket, demonstrálták a közléshez, a ki­fejezés szabadságához való jo­gukat. A szamizdat Beszélő 1. száma a többi között egy 1956-os Bibó István dokumen­tumot közölt, beszámolt az 1981 tavaszi egyetemi mozgo­lódásokról, meg egy elhallgatott sztrájkról, fórumot adott a kato­likus egyház hivatalos hierar­chiájával szembehelyezkedő papoknak, foglalkozott a cseh­szlovákiai magyar kisebbség helyzetével és a lengyel Szoli­daritás küzdelmével. Nyolc év­vel később, 1989 nyarán, a 27. számmal, búcsúzott a Beszélő az illegalitástól, bejelentve, hogy ősztől a lap új, immár le­gális folyama hetenként jelenik meg. E szám írásai már a rend­szerváltozást tükrözik. Bokros Lajos bírálja az Országgyűlés elé terjesztett átalakulási tör­vényt, amiért privatizálás címén az akkori politikai-gazdasági elit monopóliumát szentesítené. Szalay Edit Az új elit című cik­kében pedig ezt írja: „Nem lesz radikális reform, sem diktatúra. Ami várható, az egy autoriter, de nem diktatórikus politikai berendezkedés és a társadalom alapvetően rendies jellegének fennmaradása - nyugat-európai színekben.” S Kis Jánosnak a későbbi - 1990-es és 1994-es választások után bekövetkező - fejlemények tükrében is figye­lemre méltó gondolatai: „Az átmeneti időszak várható politi­kai viszontagságai, valamint a válságos politikai helyzet okvet­lenül megkívánják, hogy az or­szág ügyeit a szokásosnál jóval szélesebb többséggel rendel­kező kormány vigye. A szamizdat Beszélő - le­genda, a legális Beszélő - tekin­tély. Szerzői, szerkesztői és ter­jesztői köréből jön az SZDSZ vezető gárdája. Az évek során azonban egyre többször derül ki, hogy a Beszélő nem azonos az SZDSZ-szel, pontosabban mindig vannak olyan mértékadó irányzatai, csoportjai az SZDSZ-nek, amelyek gyanak­vással tekintőnek a lapra, annak - egyébként parlamenti képvi­selő és alkalmankénti pártveze­tőségi tag - szerkesztőire, Kő­szeg Ferencre, Solt Ottíliára, Iványi Gáborra, F. Havas Gá­borra. Nem vették jónéven, amikor időről-időre a nyilvá­nosság elé vitték a párt belső küzdelmeit, például Tölgyessy Péter és a „kemény mag” össze­csapását, s ráadásul nem titkol­ták az akkor pártelnökké válasz­tott Tölgyessyvel szembeni fenntartásaikat. Mint ahogy nem titkolták idén tavasszal és nyáron, hogy nem hívei a szoci­alista-szabaddemokrata koalí­ciónak. Kőszeg és Solt akkor sem szerette a hatalmukkal visszaélő rendőröket, akkor is védelmébe vette a marginalizált társadalmi, csoportokat - szegé­nyeket, cigányokat stb. -, ami­kor ezt a párt vezetői, például választási propagandaszempon­tok miatt - éppen nem tartották időszerűnek. Idén nyáron, ami­kor már egy-egy hétre szünetelt a lap megjelenése, F. Havas Gábor főszerkesztő így fakadt ki: „Az elmúlt évek tapasztala­tai alapján nem győzzük elhes­segetni azt a - meglehetősen rosszhiszemű - gyanút, hogy az SZDSZ vezető köreiben van­nak, akik nem kedvelnek ben­nünket, s ezt a potenciális szponzorok előtt sem titkolják el.” A Beszélő - bár morális tő­kéje megmaradt - anyagi csődbe jutott. Tartósan tízezer alá süllyedő példányszáma azt jelezte, hogy nemigen tud mást megszólítani, mint egy szűk, li­berális értelmiségi réteget. Az igazsághoz azonban hoz­zátartozik, hogy minden szere- tetük, nagyrabecsülésük mellett is, Eőrsi István, Fejtő Ferenc, Konrád György, Radnóti Sán­dor, Tamás Gáspár Miklós, Vajda Mihály és a többiek az utóbbi időben inkább publikál­tak például a Holmiban, a 2000-ben, a Kritikában, a Mozgó Világban vagy éppen a Magyar Narancsban (hogy a konkurenciát is említsük), mint a Beszélőben. Mondhatjuk tehát azt is: (majdnem) győzött a piac. Végülis, 1981-ben és 1989-ben ez is a Beszélő céljai közé tartozott. Hajdú András Mégsem hallgat a Beszélő? A legenda és a tekintély _____________________________________________ f i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents