Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)
1994-10-15 / 284. szám
1994. október 15., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 11 Súlyzókkal a fölépülésért Beteglátogatóban Faludi Lászlónál Vári Évával Lehár: Luxemburg grófjában Nemrég meglátogattam Faludi László színművészt, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagját. Súlyos betegsége nagyjából egy éve kezdődött, és attól fosztotta meg, - mi, a közönség bizakodunk: csupán időlegesen -, ami színész létfeltétele. A beszédtől és a mozgástól. Találkozásunk számomra föllélegzést jelentett. Szavai, gondolatai jól érthetőek, emlékezete a régi, lépései biztonságosak. Felesége a másik szobában sorakozó tornaszerekre mutat, s kérdéseim hogy létére, időtöltéseire nézvést valahogy bennszakadnak. Faludi László csodálatos akaraterejére bizonyság sok minden, de legfőképp az, hogy itt ülünk egymással szemben és beszélgetünk. Miközben sok minden eszembe jut életéről, művészi pályája ívétől a legutóbbi szerepekig, amelyekben láthattuk. A Rákfene beteg öregura vagy a Marica grófnő kedves Kudelkája szerepében. * Ha úgy részleteiben is osztályoznák pályafutását, művészi értékei, egyéni stílusa mellett alighanem a legkalandosabb életű magyar színművész címét vagy kalkulusát is elnyerhetné. Sokszor írtunk már erről, hiszen szülei, a színészházaspár második fiúgyereke véletlenül éppen Pécsett született, hogy azután aradi fölcseperedését, diákosko- dását követően már kész fog- technikusként szeressen bele a színházba; pályakezdésétől az Aradi Városi Színházban - mindmáig. E rendhagyó indulásától kezdve, lassan immár 65 éves színészi munkásságának szinte valamennyi korszakából, mindig tudott s tud ma is valami újat mondani. Azt számos beszélgetésünk nyomán eddig is tudtam, hogy hányatott sorsa hosszabb-rövi- debb időre megízleltette vele a virágkertész, bohóc, fuvaros, szénrakodó, könyvkereskedő, fogász és még a jó ég tudná felsorolni, mi mindenféle mesterség kenyerét, amikor időszakosan pár évig nem volt szerződése. Azt viszont most tudtam meg, hogy volt ő dúsgazdag bohém világfi is vagy másfél évig. A Fortuna című magazin -, mutatta csöndes derűvel -, kétoldalas riportban számolt be nemrég Faludi László szerencséjéről, amikor a boldog pengős békeévek vége felé sorsjeggyel 30 000 pengőt nyert unokaöcs- csével. Ez fantasztikus összeg volt az idő tájt. Bérházakat, földbirtokokat lehetett rajta vásárolni. Ők is befektettek. Megvásároltak egy mozit, felújították, filmklubot nyitottak, a maradék néhány ezret pedig szerencsejátékon áldozták fel Fortuna istenasszony oltárán. Ide értve ä mozivállalkozást is. Azután folytatódott a színpad világa ismét alacsony gázsival, a nyomorküszöbön, mintha mi sem történt volna. És még sok minden jött az élet, a sors, a háború, a korabeli politika csapásaival; megismerkedve az üldöztetés infemális szörnyűségeivel, pokolbéli bugyraival. Túlélte, hogy annyi évtizeden át - 1955-től már végleges pécsi állomáshelyén, száznál is több operett főszerepében s megannyi epizód- és karakterszerepben oly sok derűt, kacagást árasszon maga körül, ki tudja, hány tízezer néző örömére. Akik ma is, esti sétáin köszöntik, megszólítják, s szeretetük számtalan jelével halmozzák el az utcán. „S ez nagyon jólesik” - mondja melegséggel a hangjában. * Búcsúzóul ismét nem mindennapi lelki és testi kondíciójára terelődik a szó. Ő szerényen hallgat ugyan, de belső szobájában nem szobadíszként sorakoznak a súlyzók, a szobabicikli, az expanderes evezőpad. Naponta keményen dolgozik velük, s azt is tudom róla, hogy régóta intenzíven jógázik. Mielőbbi teljes gyógyulást kívánok neki - úgy gondolom, mindannyionk nevében, akik ismerjük, tiszteljük művészetét, emberi és művészi értékeit. W. E. Otthonában lábadozik Faludi Laci bácsi Fotó: Tóth László Erdei-Szabó István Hiánytalan panasz Bennefelejtődöm az időben mint temetőben a keresztek jelenlétem jeltelenné válik talajt és gyökeret vesztek Titkok tudója föladom magam nem vált már meg az ének búcsúztatom azokat akik valaha a szívemig értek Ünnepeim fekete gúnyába bújnak s elveszítvén zöldemből a zöldet bújdosásaim is elbujdokolnak amint megérintem az elmenőket Zsombor Balázs Burján Gyula bácsi Öreg karóra az éjjeliszekrényen. Öreg bicikli az ajtó előtt. Vén macska, a rühes, a lábtörlőn hasonlóképpen. Elkajszult rőzseseprő, a sárga, vakolt falnak támasztotta még, meg ne dőljön. Régi gyári pad, ezen szokott aludni vagy nézelődni, bár törött, nyári délutánokon. Itt mindennek értelme, jelentősége van. Ahogy kiviszi azt a zománchagyott piros fazekat, s nézi, mint nyalja ki abból a menzakaja maradékát annak rendje s módja szerint a rühes. Ahogy inni megy a fekete slag végéhez a bokrok közé-jó víz jön onnan -, ahogy lassan seper hajnalonta, amint eszik vagy újságot olvas, nagyritkán, erőlködve. Mikor legutóbb ott jártam, nem nyitott ajtót, mondták, ne zavarjam, nagyon beteg; csupán a rádió szólt benn hangosan, éreztem, mellette ül. Szegény macska nem érti majd, mért nem jön a piros fazék. Ács Jenő Ország pupilla előtt És mire vársz te, két üres kezeddel? hogy zúdulnak a gazdag városok! a veszteség, mint délután, sötét lett, szakadnak a súlyos záporok. Gázolhatsz az évszak vörhenyében, ország-pupillád örök-kéket lát; de: halott társak ordítják füledbe áruitatásuk tenger-zokszavát. Hol tölgyek csöndjén felnő a muhar, s nyarat kiált a vadvirág mezője, hurkot keres a gyilkos-óceán, s sziget ragyog: négy évszak szemfedője. Konczek József Az a harmatos reggel K ora reggel jártam lopni Ká ré Magdolnával. (Hat vagy hétéves voltam akkor. Ott aludt a lepedős ablakú szobában Káré Magdolna keze alatt a kisebbik húgom, meg az öcsém is. Hogy Káré Magdolnát miért hívtuk nagyanyámnak, azt nem tudom biztosan, hiszen tulajdonképpen dédanyánk volt. Ha igaz, akkor azért, s ezt maga is így magyarázta, merthogy a család anyámmal szakadt ketté, ő már városi asszony lett, Káré Magdolna a nagyanyja volt, s mi utána mondtuk, nagyanya.) Harmatos júliusi reggel hat órakor hűvös az utca. Az akácok beverve porral. Ni, ott a hentesékkel szemben a tegnap eltört ág lengedez, nem vágta le senki. (Itt jött el tegnap délután a cséplőgép. Nagyapám puskáival voltam elfoglalva. Káré Magdolna hanyatt fekve horkolt az ágyon, ott csúszkált körülötte a húgom. Öcsémmel a szekrény alatt, vászonba csavarva találtuk a két puskát. Akkoriban minden lőfegyvert be kellett adni - még a vadászpuskát is elvették nagyapámtól. Nem is volt vadász, hanem erdész. Ka- kasa-rontott, závárzatlan rozsdás két mordály volt ez. Őrizgetni persze így sem volt szabad, s ez csak érdekesebbé tette a játékot. Öcsémmel fölváltva próbálgattuk. Egyedül nem bírtuk volna el, ezért hol én, hol ő tartotta a vállát, a másik pedig ilyenkor célozgatott. Még a legyeket is lelövöldöztük képzeletben. A csendes háborúskodásnak rendszerint Káré Magdolna azzal vetett véget, hogy úgy négy óra tájban föllebbentette a lepedőt az ablakon és kinézett. Megkereste aztán a pár tornacipőt, amin borotvával lyukat vágott tyúkszemeinek, s aztán megindult újra az élet a falak közt. Ahogy hóna alatt kikukkantottam az ablakon, dohogva, hörögve jött le a cséplőgép az utcán. Miska pedig odakiáltott nekem: „Gyere Jozsó, nézd, a masina levitte Horeskáék akácfáját!” Együtt csettegtünk aztán a nyomában, míg a Kál- vira-domb alá nem ért.) Már dohogott kora reggel. A kapuig hallatszott, ahogy kiléptünk. A törött ágú fa körül gyülekeztek az erdei munkások, akik minden nap följártak a Csóványosra fakitermelésre. Voltak ott fiatalabbak is, gyerekmunkások. Csemetét kapálni, bokrot irtani mentek kapával. Én csak később ismertem meg ezt a munkát, úgy tízéves korom körül, de szememben ezek a gyerekek félig már felnőttszámba mentek. Míg a többiekre vártak, hogy együtt induljanak, volt aki kapája élét igazgatta reszelővei, néhányan meg az árokba lógatott lábbal, a poros füvön ülve cigarettát szívtak. Ezekre ugyan rászóltak néha az idősebbek, de nem nagyon komolyan. Többen odaköszöntek nagyanyámnak: „Jó reggelt D. néni”! (Ez csak tovább bonyolította a dolgot, a faluban mindenki nagyapám anyjának gondolta Káré Magdolnát, holott hát az anyósa volt. Káré Magdolnának negyven holdja volt, ha nem több, valamikor. Nagyapám, erdőt hajkurászó, vadat fölhajtó tizenhét év körüli szegénylegény, megszöktette a lányát. Mikor ebbe a faluba költözött a nagyapám, akkor már az én igazi nagyanyám nem élt. Meghalt a háború alatt, tüdőbeteg volt, nem kapott orvost. Később eljött Káré Magdolna a nagyapámhoz. Nem átkozódott már, mint amikor a lánya megszökött, s kitagadta az egyetlen lányt mindenből, hanem csak eljött, és azt mondta neki: „Sándorom.” Akkor már egy hold földje se volt Káré Magdolnának. Elvitte a téesz, vagy tán maga mondott le róla? Megöregedett.) Káré Magdolna arcánál jóval előbbre húzta a fekete fejkendőt, árnyékban volt mindig az arca. Jobb kezébe görbebot, bal keze - azt légnyomás érte a háborúban - állandóan a szoknyája ráncán motoszkált. Megállt a letört akácfaágnál. Virágait kezdte tépdesni. Biztatott, szedjem én is. Már elhaladtunk az utcán várakozók előtt, hát nem értettem, miért köszönnek oda neki mégegyszer. Kezét botjával a szeméhez emelte, úgy nézett vissza rájuk. Hűvös és szürke por. Jól esik mezítlábamnak. Előre futkosom, rámszól. Megfogja a kezem. A réten nagyanyám meg-megáll, leszakít egy-egy virágot. Először azt gondolom, csokrot akar szedni. Aztán látom, hogy fekete szoknyáját fölhajtva, a derekára erősített kötélen lógó vászonzacskóba gyömöszöli a kék virágú sza- márkórót. Otthon mindenféle teákat főz ezekből a virágokból, barna meg sárga színű vizeket, ott állnak a kamra ablakában kis üvegekben, lekötözve celofánnal, bedugva újságpapírral. Ott gyűjtötte, aztán kis bádogdobozban az utcára néző ablakba tette azt a búzát is, amit a tarlón hajolgatva szedett össze most, aratáskor. Elővetette velem az iskolatáskámból a piros ceruzámat, amit jól kifaragtam, ő meg szakított az újság széléből egy darabot. Elém tette, hogy írjam rá, az ára: egy forint. „De minek, nagyanya?” - kérdeztem. „Ne kérdezz te semmit, csak írjad.” Ezt aztán ráragasztotta a bádogra. Aznap délután nagyapám nagyon haragosan jött haza. Nem szólt egy szót sem, hanem azt a bádogdobozt mindenestül kidobatta velem az udvarra. Kiérünk a szilváshoz. Azonnal másznék a fára, mert kezd érni már a jó magvaváló, a ringló pedig olyan édes, mint a méz. Nem enged fölmenni. Pedig ez a szilvás közös. Azért nem szólnak, ha itt szed az ember egy ingaljával. Nem enged fölmenni. A temető mellett sokkal gyatrább szilvafák nőnek, arra biztat, ezt másszam meg. Rázom sorban az ágakat, ahogy mondja. Nagyon szeretek fára mászni. De miért erre kell?- Nagyanya, most lopunk? - kiáltok le neki a fáról.- Elhallgass, te szegíny gyerek, mert a fejedbe ütöm a botomat.- Lopunk? - súgom le neki egy ág mögül.- Nem. Bengészünk.- Az mit jelent?- Azt, te szegíny gyerek, amit csinálsz. Bengészünk. Hát, jól van. Beng-beng. Egy csomó szilva a földre. Beng egy másik a krumpliföldre. Szedem a szilvát, köpöm a magját. Úgy köpöm, nehogy eltaláljam a szép lila krumplivirágokat. Kicsi. Hajladozik a krumpliföldön. A zacskóban, amik a derekán lógnak, és olyanok, mint a kofák pénzes zacskói, azokba teszi a szilvát. A nap itt billeg a szilvafa ágán. Ha kimegyek végig az ágon, éppen elérem.-Jó reggelt, D. néni! - köszön egy gereblyés ember.- Akinek. Jónapot! - így Káré Magdolna.- Egy kis szilvát?- Az, az!- A gyerek meg rázza.- Igen.- Maga meg szedi.- Láthatja.- A Lestyákéké földön.- Idehull, ugye, idehull. Melléje huppanok az ágról. Jaj, eltörtem egy krumplivirágot. Pedig milyen gyönyörű, milyen kedves halvány színe van, ahogy kékje játszik, órákig nézegetném.- No, istán áldja, D. néni! Jó kis találmány ez a sok zseb. Káré Magdolna ugyan kicsit farosabbnak látszik, meg elől is jobban kidagad a szoknyája. De ki nézne meg egy ilyen vénséget? Most aztán van jó sok szilvánk. Biztosan gombócot csinál ebédre. Kérdezem is tőle.-Elhallgass, te szegíny gyerek. (Miért mondja ezt nekem mindig? Anyámnak azt mondta, amikor a vonattal megérkeztünk, hogy „Ennek a nagyob- biknak van láttatja, de mit csináljak a két kicsivel? Mert ezt a nagyobbikat jól ki tudom használni, de őket otthon hagyhattad volna.” Anyám meg semmit nem szólt, csak keményen megfogta a kezem, másik oldalt az öcsém fogta a szoknyáját, kis- húgomat meg a karján vitte, és ment elől. Káré Magda utána. És kiáltozott, hogy ne siessen annyira.) Otthon elém totyogott a kis- húgom. „Hoztatok szijját?” D e hogy a szilva hova lett,azt nem tudom. Ebédre zsírban sült új krumplit ettünk kenyérrel, vacsorára meg krumplilevest. \ J 4 I 4 A V
