Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-13 / 282. szám

1994. október 13., csütörtök Honismeret üj Dunántúli napló 11- Kodály - Agócsy - Hergenrőder - Bárdos - Paulusz Régi októberek A pécsi városvédők Történelmi események Halász - Bartók A korabeli napilapokban nem találtam nyomát, de a pécsi pol­gárcsaládok körében annak ide­jén gyorsan teijedt a hír: Halász Antalt, a pécsi pénzügyigazga­tóság köztiszteletnek örvendő vezetőjét felesége, Buday Mar­git 1908. október 11-én gyer­mekkel ajándékozta meg. Antal és Mihály után a harmadik fiú a Béla nevet kapta a keresztség- ben.- Hárman voltunk hasonló korú testvérek, egy-egy év kü­lönbséggel - mesélte nekem életútjáról Halász Béla, váro­sunk egykori, kiváló tehetsége ellenére mindig szerény orgo­naművésze. A negyedik Ha­lász-fiú, az ugyancsak tehetsé­ges orgonaművész és zene­szerző, Kálmán 1919-ben szü­letett. Halász Bélát az orgona titka­iba a bergenzi születésű Eduard Jaksch (1863-1943) vezette be, akinek halála után Halász Béla lett a székesegyház orgonistája. Ilyen minőségben sokat dolgo­zott együtt Lajos Gyulával (1877-1955), aki tolnai káplán­ból lett a székesegyházi énekis­kola tanulmányi felügyelője, majd regensburgi tanulmányok után, ugyancsak egy októberi napon, 9-én 1917-ben a súlyo­san megbetegedett Glatt Ignác helyett, igazgatója. * Egy következő októberi dá­tum: 1923. október 30.: Bartók Béla egyetlen pécsi zongora­estje az akkori Pannónia (ma Palatínus Szálló) nagytermé­ben, mely azóta az ő nevét vi­seli. Az épület falán pedig em­léktábla hirdeti: itt koncertezett Bartók Béla, akinek játéka - Weininger Margit (1901-1982), a fiatal Jandó Jenőt is művészi útján elindító zongoratanárnő visszaemlékezése szerint „a kö­zönség kisebb részének jelentett csak nagy zenei élményt. Vég­eredményben az irodalom, a képzőművészet már mind előre­lépett, és a várt Bartók-művek­kel a muzsikusok vágya is telje­sedett. Új harmóniák, csodála­tos színek, lüktető ritmusok tel­jesen új világot teremtettek.” A Pécsi Est névtelen kriti­kusa keményebben fogalma­zott: „Akik a disszonanciákban tobzódó hipermodern zene irányhívei avagy barátai, azok talán tudtak élvezetet találni a tegnapi Bartók hangversenyen hallottakban. A közönség túl­nyomó többsége azonban nem. Az emberek egymásra néztek, mikor pl. egyszerre szólt a ská­lának mind a nyolc hangja. Ez a zene a nemes zenei hagyomá­nyokban nevelkedett pécsi kö­zönségnek legalábbis - hogy udvariasan szóljak - borzasz­tóan szokatlan. Pedig Bartók Béla elsőrendű, nagyszerű zon­goraművész. Káprázatosán ját­szik, csodás technikája, elra­gadó billentése van. Örülünk, hogy hallottuk őt Beethovent, Scarlattit játszani...” Az egyébként vérbeli muzsi­kus Boldis Dezső, bevallottan Szkrjabin zongoradarabjait megemészteni tudó zenei ké­szültségével képes volt azt is le­írni, hogy „őszintén aggódom azért a generációért, mely az ő szonatináin fog nevelkedni.” * Az 1923. októberben még meg nem értett Bartóknak 1945. október 22-én Kodály szolgálta­tott igazságot. Ő mondta a nem­sokkal korábban elhunyt Bartók emlékére rendezett hangverse­nyen a színházban: „Feladata­ink Bartókkal szemben: tiszta fejjel, tiszta füllel és tiszta szív­vel közeledjünk az ő muzsiká­jához. A közönséget hozzá kell nevelni. Zenetanításban hasz­náljuk fel a gyermekeinknek írt darabjait, iskolákban tanítsuk gyermekkarait.” A zeneoktatásban azóta vi­lágszerte ismertté vált (s már kissé el is feledett) új kodályi módszerét október 27-én mu­tatta be Agócsy László lelkes előképzős csoportja. Néhány nappal korábban, ok­tóber 21-én a 9 órai misén a dómban szólaltatta meg Kodály Missa brevisét a székesegyházi énekkar, melyről a korabeli Dunántúli Népszava megírta, hogy a háborús évek alaposan megtépázták. Ismét le kell ír­nom Halász Béla nevét: ő ját­szotta a Misa brevis orgonaszó­lamát és élete végéig féltett kincsként őrizte azt a partitúrát, amelybe Kodály saját kezűleg írt - a kórus által kért transzpo­nálás miatt - egy orgonamene­tet az Agnus Dei és a Dona no­bis közé. A Missa brevist később is énekelte a székesegyházi ének­kar, akkor már Hergenrőder Miklós karnagy vezényletével, aki - ismét októberi dátum - 1990. október 24-én hunyt el. Képünkön ő látható a székes- egyház előtt, a műveit ott ve­zénylő Bárdos Lajos társaságá­ban, aki október első napján született 1899-ben. * A régi októberek sorából ki­emelkedik egy 35 esztendővel ezelőtti dátum: 1959. október 22. Régi, jogos kívánság, álom vált valóra: Pécs önálló operát kapott. „Az álom teljesülése sokmillió forintjába került és kerül még az államnak - olvas­hatjuk az évadnyitó színházi műsorfüzetben. - De kulturális gazdagodásunknak ez a nagy­szerű, fényes bizonyítéka, előre­láthatóan jó anyagi befektetés lesz. Éltető eleme, a zeneked­velő közönség várhatóan széle­sedik majd.. A Pécsi Nemzeti Színház önálló operaegyüttesének első bemutatóját, Verdi Rigolettóját az opera zenei vezetésével megbízott, nagy gyakorlatú Paulusz Elemér vezényelte és Németh Antal dr., a magyar színházi világ akkoriban Pécsre száműzött kiválósága rendezte. Dr. Nádor Tamás Érdemes-e a mai anyagias, közömbös világunkban a múlt jeles eseményeit, nagy egyéni­ségeit megörökíteni, s ha lehe­tőség van rá, miből tudjuk meg­valósítani, lesz-e erőnk tető alá hozni kigondolt elképzelésein­ket? Tény, hogy a Pécsi Város­szépítő és Városvédő Egyesület vezetőségének támogatása és anyagi háttere nélkül nem lehe­tett volna eredményt elérni, s az is tény sikerült megszervezni egy olyan csapatot, amelynek segítségével fölavathattunk egy-egy emléktáblát, megren­dezhettünk egy-egy emlékülést, vagy más módon állíthattunk emléket. Nézzük meg, 1984-től kez­dődően milyen terveinket sike­rült megvalósítanunk, milyen emléktáblákat avattunk föl! Körösi Csorna Sándor: Dr. Tóth István javaslatára 1984-ben avattuk föl az emlék­táblát a róla elnevezett utca ele­jén, a nagy magyar tudósra em­lékezve. Pécsi Disputa (1588): A Mindenszentek temploma falán 1993. augusztus 1-jén avattuk föl a hires történelmi hitvita emléktábláját, s itt, va­lamint a Városháza közgyűlési termében megrendezett emlék­ülésen egy sor tekintélyes sze­mélyiség vett részt - élén kato­likus, református, unitárius egyházvezetőkkel, az azóta el­hunyt ifj. Bartók Bélával és a történész Benda Kálmánnal. A tervet Keresztes Béla (Pécsi­terv) készítette. A szponzor a FORDÁN Kft. volt. A török alóli fölszabadulás emléke: Boda Zoltán tervezte az 1990. október 22-i évfordulón, a Barbakán téren fölavatott em­léktáblát az 1686-os fölszabadu­lás dátumára emlékezve. Déldunántúli Holocaust: A mai Mártírok útja 42. sz. MÁV-bérház falán 1988 július 3-án került fölavatásra a Dévényi Sándor által tervezett emlékmű, amellyel az 1944. július 4-én de­portálásra emlékeztünk, s emlé­kezünk azóta is minden évben július első vasárnapján. Az ava­táson közreműködött a MÁV Igazgatóság Koncert Fúvósze­nekara és a Mecsek Kórus. Dr. Schweitzer József - azóta orszá­gos főrabbi - és jelen sorok írója mondott emlékbeszédet. Angster Orgonagyár: Az 1867-től 1950-ig műkö­dött nemzetközi hírű orgona- gyárnak a mai Mária u. 35. sz. ház falán állítottunk emléket 1989. március 21-én. Ezt követte a Belvárosi templomban az az emlékhangverseny, amelyen Ha­lász Béla és Baróti István orgo­naművészek, a Mecsek Kórus, a Belvárosi templom énekkara működött közre. A tervet D. Lu­gosi Ágnes készítette. A pécsi villamosközlekedés: Az 1913-tól 1960-ig közleke­dett pécsi villamosvasútnak állí­tottunk emléket a Pannon Vo­lánnal közösen, s a Szigetvári János által tervezett emléktáblát a Pannon Volán Férfikórusa köz­reműködésével avattuk 1988. október 21-én, az évfordulón, a Király utcai Corso Kávéház fa­lán. A Pécsi Városszépítő és Vá­rosvédő Egyesület közreműkö­dött az Amtmann-Weidinger Em­lékoszlop, a Széchenyi téri Mete­orológiai Állomás, a POTE előtt Zrínyi-szobor és a Zsolnay Mau­zóleum helyreállításában, a Kál­vária rendbehozásában. Ezek voltak a legfontosabb eredményeink a város múltja egy-egy történelmi dátuma, ne­vezetes helye megörökítésében. A Zsolnay Mauzóleum helyre­hozásában kezdeményező, ösz- szehangoló szerepe volt Lovas Lászlónak, egyesületünk egyik vezetőjének, aki ma is kalauzolja a mauzóleumot meglátogató csoportokat, egyéni érdeklődő­ket. Egyesületünk elnöke, dr. Marton István mindenben támo­gatja elképzeléseinket. Dr. Vargha Dezső Hergenrőder Miklós és Bárdos Lajos a székesegyház előtt 1969-ben, pécsi karnagyok társaságában Otven éve történt A Tatár-hágótól Hatvanig F? zerkilencszázharmincnyolc- J_/tól a háború végéig a tarta­lékos katonák szinte meg sem melegedhettek otthon, máris várta őket a SAS behívó. Felvi­déki, délvidéki, erdélyi bevonu­lás, oroszföldi mozgósítások, átképzések stb. A doni tragédi­ából hazatérve 1943 májusában hadikórház és egészségügyi szabadság után azonnal behívót kaptam Veszprémbe tartalékos alosztályparancsnoki tanfo­lyamra. A kiképzés utolsó hetében a zárógyakorlat végén a feny­veserdőben Szombathelyi Fe­renc vezérezredes tartott meg­lepő beszédet. Arról szólt, ne avatkozzunk bele tovább a na­gyok háborújába, óvjuk meg, erősítsük hadseregünket, hogy a háború végén erőnket megmu­tatva bele tudjunk szólni a béke­tárgyalásokba. Szó volt még a Kárpátokban ezeréves határaink védelméről, semlegességre való törekvésről. Szívünkből beszélt, végre azt hallottuk legmagasabb helyről, amit mindenki óhajtott az or­szágban. Mi doniak láttuk a ha­talmas orosz erőfölényt, a né­met hátrálást, nekünk hiába be­széltek a németek titkos fegyve­reiről, nem tudtuk elképzelni, hogy a németek meg tudják nyerni ezt a háborút. Szombat, vasárnap mindany- nyian vonatra szálltunk, több százan utaztunk szerte az or­szágba, még Erdélybe is. Az elmondott beszéd hatása alatt örömmel újságoltuk az utasok­nak, mit hallottunk. Boldog re­ménykedés volt az egész utazás, hiszen mindenki távol akarta magát tartani a gigászok küz­delmétől. Mi közünk hozzá? Aztán este bemondta az an­gol rádió, mit mondott Szom­bathelyi Veszprémben. Nem tudom, hogy diplomá- ciailag, vagy politikai vonalon milyen következménye lett a beszédnek, de mikor vissza­mentünk, számunkra megkez­dődött a pokol. Rohamgyakor­latok, páncélromboló járőr (kamikázé) kiképzés, megbújni egy lyukban a tank alatt, majd kiugrani, hátul tapadó aknát he­lyezni a forró páncélra, szokta­tás mind közelebb a robbantás­hoz (csak úgy rengett a sisak). Lábtörések, égések, a nehéz ak­navető részeinek cipelése stb. Ez volt a retorziója fecsegé­sünknek. 1944. júliusában mozgósítot­ták a 10. hadosztályt. Irány a Kárpátok! A Tatár hágó előte­rében kerültünk a frontra, majd az ezeréves határ védelmére ki­épített Árpád vonalba. Mára- marossziget és Rahó között a Kabola Polyána erdőtisztáson Oszlányi tábornok a hadosztály gyülekezési körzetében arról szólt, hogy nekünk itt meg kell állítanunk az oroszokat. Aztán gyónás, áldozás a fenyőfák alatt és indulás át a Kárpátokon Ga­líciába. Jaremce, Mikulcsin, Jablonica helységek, Prút fo­lyó, Javorova, Makovica, Gorgán nevű hegységekben foglaltuk el a védőállást. Hadosztályunk székhelye a Tatárhágó előterében, Mikuli- csinben volt egy valamikori apácazárda épületeiben. A kö­zelben folyó Prútból utászaink szorgalmasan robbantgatták a pisztrángokat, még parancsno­kuknak, Párducz alezrednek is szépen kigömbölyödött a po­cakja, ellátta hallal és az erdő­ben szedett áfonyával a tiszti étkezdét. Ettől, vagy attól, hogy a kútvizek mind fertőzöttek voltak, kitört az ukránka has­menés. Augusztus 23-án éjjel az oroszok nagy tüzet zúdítottak állásainkra. Égő vörös fényben ragyogott a Javorova 1001-es magaslat, a Makovica és Ja- remcétől vagy 16 kilométeren át az egész frontvonal. Képesek voltak belőni az udvarunkba is aknával. Éppen telefonügyele­tes voltam. Berohant a tábor­nok, mit tudok a nagy csetepa­téról. Nem tudtam semmit, mert nem jelentettek semmit a vonalakból. Az oroszok ugyanis nem támadtak éjjeli szokásukhoz híven, csak hát­rább lévő állásaikból tüzelget- tek minden fegyverből. Az éj­jeli kézigránátharc mindig a pécsiek Javorova alatti állásai­nál történt, felhívtam őket: mi ez a nagy zenebona? Semmi különös esemény nem történt, volt a válasz, csak az oroszok tűzijátékot játszanak valamiért. Akkor még senki sem tudta ná­lunk, hogy a románok letették a fegyvert. Másnap tisztigyűlésen jelen­tette be parancsnokunk az ese­ményt. Éngem kiküldött a leg­exponáltabb helyre, derítsem fel és jelentsem, honnét tudnak az oroszok ilyen messzire be­lőni. Talán mégis benyomták valahol a vonalunkat, vagy szokásukhoz híven beszivárog­tak állásaink mögé. A havasi legelőkön át kimentem a Javo- rovára, ahol a I. pécsi zlj. volt védőállásban az erdő szegé­lyén. Közben egy süldőnyulat fogtam a magas fűben, azzal je­lentkeztem a századparancs­noknál, ahonnan tovább kúsz­tam a szakaszparancsnok védő­állásába. A nyulat átadtam az embereknek. Az aknavető állásokat sike­rült felderíteni a Bujárszki pa­tak völgyében. Tüzéreink tűz alá vették a helyet, saját akna­vetőink is odapörköltek. Többé nem lőttek be az oroszok a had- osztályparancnsokságra. A tá­bornok azonban hastífusszal - ahogy ő írta paratífusszal - ha­zajött és csak novemberben tért vissza hadosztályához. Decem­ber 6-án Gödöllőn ismét belőt­tek a Grassalkovich kastélyban lévő hadosztályparancsnok­ságra, ami újfent idegesítette. Szitkozódva kocsiba ült, bero­hant Pestre, többé nem láttuk. Münchenben halt meg 1968-ban. 1944. szeptember elején Jab- lonicán, a Tatár hágón túl - me­lyet az oroszok Jablonkai há­góra kereszteltek, - Oszlányi elhatározta, hogy a harci szel­lem növelésére elnevezi had­osztályát Rossebb Hadosztály­nak. Ézzel a somogyi rossebb bakáknak akart emléket állítani. Szerkesztett vagy 6-7 verssza­kaszból való indulót, melyben gyakori volt a rossebb szó. Pa­rancsba adta, hogy a jövőben mi is gyakran használjuk ezt a férfias káromkodást. Az indulót a tamburmajor megzenésítette és Oszlányi ablaka alatt mutatta be. Nekem az volt a feladatom, hogy szerkesszem a Rossebb Híradót, mely csak esetenként jelent meg. Voltak benne kari­katúrák, tréfás írások és olyan dolgok, melyek nem sértették a hadititkot. Jablonicáról külön is kell szólnom, mert az ezeréves ma­gyar határon túl 3 kilométerre ez volt az első település. Mikor közös határunk volt az oro­szokkal 1940-ben és 1941 ele­jén, egy erdőmérnök barátomat a határon át beszivárgott orosz járőr elvitte és Jablonicán ki­verték belőle, fejét is betörve, hogy ő a határsértő. Tíz évre ítélték, de csak 14 év múlva ke­rült elő Szibériából. Októberben alakulataink ki­vonás és felváltás alatt álltak. 10-én kaptunk egy parancsot, hogy vonjuk ki a 10., azaz most már Rossebb Hadosztályt és azonnal induljunk Budapestre. A gépvontatású tüzérség el is indult. Kivontattuk az erdőkből a páncéltörő lövegeket, légvé­delmi ágyúkat. De csak egy vo­natszerelvény futott be Mára- maroszigetre, azzal egy zászló­aljat elindítottunk, de már őket sem engedték be 15-én Buda­pestre. Leállították, majd két nap múlva ismét elrendelték a visszavonulást: a gyalogos me­neteljen addig, míg valahol vo­natot talál. A leállítás indoka az volt, hogy a németek győztek a debreceni tankcsatában. Az orosz erők azonban Erdélyen át hátunkba nerültek és október 15-re már felzárkóztak a Tisza vonalára. Október 18-tól érkeztek be szerelvényeink a Duna-Tisza közére. Kiskunhalastól Kalo­csáig foglaltunk védőállást, mert a vonatokat már Hatvantól ide irányították. Kötelességemnek tartom a. hozzám érkezett levelek miatt, hogy megírjam: Jäger Antal fő­hadnagy Tatarovnál esett el, Horváth Gyula főhadnagy (ki­rályegyházai) az Árpád vonal­ban az ezeréves határon, ugyanott Pilisi Lajos tizedes nagyszokolyi lakos. Sírjuk Kő­rösmezőn (Knezevo) akkor még megvolt. Bíró József i 2 * i \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents