Új Dunántúli Napló, 1994. szeptember (5. évfolyam, 240-269. szám)

1994-09-18 / 257. szám

Siker Némiképp meglepődtem, amikor Sióibk-Kiliti repülőte­rén ejtőemyősruhában közele­dett felém. Akkor tudtam meg, hogy Szalma Tamás számára nemcsak azok a pillanatok je­lentenek izgalmakat, amikor a színpadon felmegy a függöny, hanem azok is, amikor bizo­nyossá válik: igen, minden rendben, nyílik az ernyő. A harminchat éves színészt a főiskola elvégzése után Zala­egerszegen, majd Kaposváron láthatta a közönség, miközben Pécsett is gyakran színpadra lépett. Kötődései ebben a vá­rosban a legerősebbek, ugyanis ide nősült, 15 éve már, hogy a Mecsek aljában él. A Nemzeti Színháznak nem állandó tagja, szabadúszóként dolgozik. Am Szalma Tamás hétköznapi próbái Ejtőernyős és színész, a saját idegrendszerével randevúzik ez a kérdés őt igazán nem is foglalkoztatja. Véleménye sze­rint ugyanis minden színész tagja annak a színháznak, amelyben színpadra lép. Pécsett ebben az évadban a Tarelkin halálában láthatjuk mint Varravin tábornokot (az egyik főszerep), és mint nagy­herceggel, a Sybill című ope­rettben találkozhatunk vele.- Mikor volt az első találko­zása az ejtőernyőzéssel?- Én ezt a sportot már ifjabb koromban ki szerettem volna próbálni. Végül is közelebbről Kaposváron kerültem kapcso­latba vele, és az első ugrásom 1992-ben volt a pogányi repü­lőtéren. Hogy féltem-e? Igen. Bár talán nem is félelem volt ez, hanem valami fokozott iz­galom. Kifejezett halálfélelmet a negyedik ugrásomnál érez­tem, amikor bizony alig tudtam magamról lefejteni a gépet.. .. Igazán ennek a sportnak talán az a lényege, hogy a félelemtől nem féljen az ember, így aztán el lehet érni, hogy ez az érzés ne gátoljon, hanem inkább se­gítse a koncentrációt.- Felmenő függöny, nyíló ej­tőernyő. Milyen párhuzam húzható a két élmény között?-Az az igazság, hogy szá­momra nem ugyanaz a kettő. Én sokkal jobban izgulok a színpadon. A színház ugyanis többismeretlenes, mint az ejtő­ernyőzés, amelynél az ember talán jobban bízhat a saját és társai tudásában. Mindenesetre mindkét közegben úgy érezheti magát időnként az ember, mint aki a saját idegrendszerével randevúzik.- Van még valami az élet­ben, amit feltétlenül ki szeretne próbálni?-Egyelőre nincs több ötle­tem. Ügy érzem, nekem már van elég szenvedélyem. A színház is egy ilyen szenve­dély. A saját nyugtalanságomat igyekszem úgy keresni, hogy közben valami elégedettséget érezzék. Azt már tudom, hogy a nyugalmat nem is akarom ke­resni. Balog Nándor Fotó: Bolkovies Szalma Tamás ejtőernyős felszerelésben Free Press Büszke lehet magára Pécs és Baranya, hogy saját angol és német nyelvű kiadvánnyal ren­delkezik. Az augusztusban elő­ször megjelent Free Press szep­temberi száma a napokban kerül az utcára. Hogy szükség van rá, az vi­tathatatlan. Sajnos, míg a vi­lág nagyobbik része nem tanul meg magyarul, el kell fogad­nunk, hogy ma világviszony­latban az angol a vezető kommunikációs nyelv, s eh­hez párosul Európának ennek a zugában a német is. Tehát ha Magyarországot, Baranyát, Pécset - csúnya szóval - „el­adhatóvá” akarjuk tenni a kül­földi turista/üzletember szá­mára, akkor azt a ő saját, vagy mindenki által érhető nyelven kell tennünk. Robin MacAlpine - lévén maga is amerikai, aki már 2 éve él Pécsett - tisztában van vele, hogy az idelátogató külföldi az­zal, hogy benéz a dzsámiba és eszik egy magyaros étteremben, édeskeveset kap a valódi Pécs­ből. Az angol/német nyelvű Free Press szeretné mindarra felhívni a külföldiek figyelmét, ami rejtett érték, ami nem har­sog az útikönyvekből, s ezen kívül szolgál praktikus dolgok­kal is, úgy mint buszmenetrend, moziműsor, programajánlat. A magyar cégek egyelőre idegenkednek az angol/német nyelven való hirdetéstől, bár MacAlpine szerint a külföldit épp az csalogatja be esetleg a boltba, ha saját nyelvén hívják, s tudtára adják, miért menjen oda - ezt segíti majd a kupon­rendszer is a Free Pressben (bár nem titok, hogy a tulajdo­nos-főszerkesztő még keresi a megfelelő reklámmenedzsert). A szeptemberi szám sok írása a Pécsi Napok körül forog, de kilátogathatunk - a külföldi szemével - a nagyvásárba is. M. K. Egy negatív hős mítosza - magyar könyv Carlosról A legendákat mégis csak va­lami rendkívüliség szüli, s e te­kintetben majdnem „mindegy”, hogy egy Marilyn Monroe nevű színésznőről van szó, vagy egy Ayrton Senna nevű autóver­senyzőről, vagy éppen egy Iljics Ramirez nevezetű terroristáról, akit Carlosként ismert meg s rettegett a világ. Carlos szemé­lye és koránt sem áldásos tevé­kenysége valóban renden kívüli, s most remélhetjük, hogy ijesztő tökéletességgel végre­hajtott akciói immár csak törté­nelem. Hogy nem akárkiről van szó, azt a róla összeírt könyvtárnyi szakirodalom is bizonyítja, mely közül az egyik „összegző igényű munka” immár magya­rul is olvasható. Nem tagadom, megdöbbentem, mikor e hideg­vérű gyilkosról szóló, 621 olda­las, Bécsben nyomott, szép kiál­lítású könyvet a kezembe vet­tem. Nem csak az ütött szöget a fejembe, hogy hány mai magyar író bújna ki a bőréből örömé­ben, ha ilyen papírra nyomnák és így kötnék verseit-no vei Iáit, hanem az is, hogy egy újságíró- David Yallop - éveket áldoz az életéből, hogy megismerjen- nem is egy embert, hanem egy jelenséget. A „Nincs megállás” című könyvben egy olyan lénnyel ismerkedhetünk meg, akinek egyes állítások szerint mini-atombombája volt, aki itt élt közöttünk, de nem tudtunk róla, s most, hogy elfogták, napi „társunk” lett az újságok, a TV révén. A vaskos mű egyik hátulütője épp az, hogy lelep­lezés helyett inkább erősíti Car­los mítoszát. Erre nem lehet jobb példa, mint Yallop vele való beszélgetései: oly udvarias és „tisztelettudó”, mintha, mondjuk, a pápával társalogna. Persze, megvan az oka. Carlos mondja: „En a történetemet bí­zom önre. Mi ez ahhoz képest, hogy ön az életét bízza rám.” A Carlos és a Sakálvadászat című könyv borítója Szirmayné Bayer Erzsébet hangulatos műtermében, Kaposváron Fotó: Läufer László Bayer Erzsébet - Somogy, Tolna, Baranya festője Tágítani magam körül a világot A kaposvári Tanítóképző Fő­iskola Kollégiumának legtete­jén található Szirmayné Bayer Erzsébet festőművész műterme, ahogy dukál, festőállvánnyal és sok-sok bekeretezett és bekere- tezetlen képpel. Találkozásunk oka voltaképp a budapesti Mű­vészetbarátok Egyesületének kitüntetése, amit a művésznő 15 éves tagsága emlékére vehetett át a héten. De természetesen egész életének története szóba került.- Három megyét tartom ott­honomnak - mondja Bayer Er­zsébet. - Baranyát mert, ott szü­lettem, Szentlászlón. Tolnát, mert hosszú évekig Dombóvá­ron éltem és tanítottam, és per­sze Somogyot, hiszen oly rég­óta majdnem minden ideköt. Mindig is ragaszkodtam a köz­vetlen környezetemhez, s annak múltjához, azonban ez nem je­lentette, hogy provincián élve belenyugodtam volna a provin­cializmusba. Sőt. Mindig is arra törekedtem, hogy tágítsam ma­gam körül a világot. Elég, ha annyit mondok, hogy én voltam a faluban az első lány, aki leé­rettségizett, naponta'jártam be a vicinálissal Kaposvárra. Aztán Bemáth Aurél tanítványa lettem a Képzőművészeti Főiskolán. Később, vidéken élve sem akar­tam megszakítani kapcsolato­mat a fővárossal, ezért léptem be - pedagógiai téren - a Vizuá­lis Nevelési Társaságba, művé­szi vonalon pedig a Művészet- barátok Egyesületébe.- Képei között dominál a portré. Miért?-Azért, mert annyi vonzó, inspiráló személyiséggel talál­koztam, hírességektől az - úgymond - egyszerű embere­kig. így mondom: le kellett fes­sem Bernáth Aurélt, Martyn Fe­rencet, Habsburg Ottót, a ka­posvári színészeket, s míg fes­tettem őket, rengeteg mindent kaptam tőlük az együttlét okán.- Mit tart legfontosabbnak az életében? A képeket?- Azt, hogy képes voltam megteremteni magamban a harmóniát. Rájöttem, hogy ezért csak én vagyok a felelős. Ami­vel perceimet töltöm, azzal töl­töm óráimat, napjaimat, hónap­jaimat, éveimet, vagyis az éle­temet. Ez persze felelősség is, befelé és kifelé egyaránt. Akár festmény: nem a szem milyen­sége fontos rajta, hanem a tekin­teté! Méhes K.- Kapusi, menj ki ... ! E felszólítás a többezer la- kójú Sz.-település egy nyil­vános rendezvényén hangzott el, a polgármester szájából. Kapusi úr pedig nem más, mint egy önkormányzati kép­viselő, tehát szoros, hivatalos kapcsolatban áll a város veze­tőjével. Rendszeresen talál­koznak évek óta az üléseken, s más - hivatalos - rendezvé­nyeken. A rádióban elhangzott ri­portban többen megszólaltak és sajátos szemszögből fűz­tek mgyarázatot az ügyhöz. Volt, aki azt monda: „Kapusi egy szőrszálhasogató ember . . .” Mások így vélekedtek: „Kapusi csak az igazságot akarja kideríteni, különböző 4 Új VDN ügyek kapcsán, mint önkor­mányzati képviselő, tehát joga van hozzá. Ezért van ott!” Akadt olyan szemtanú, aki így látta: „Provokáció volt és ezért a polgármester türelme elfogyott. Mi mást tehetett volna?” Amikor a ri­porter egy rendőrségi embert faggatott, azt a választ kapta, hogy a jelenlévő rendőrök csak két ember dulakodását látták . . . Tehát elhangzott a felszólí­tás: „Kapusi, menj ki. . .!”- Miért? - kérdezi Kapusi.- Mert megverlek . . . ! - válaszolta Panyik József pol­gármester, majd ököllel arcul ütötte az önkormányzati kép­viselőt, úgy, hogy a szája is felrepedt. A rendezvény egyébként egy tanévnyitó ünnepséget meg­előző épületes „villámjelenet” volt, a közönség egy részének statisztálása mellett. A polgár- mester már korábban kijelen­tette, hogy az ünnepségen min­denkit szívesen lát, kivéve Ka­pusit. Hogy miért? A „szőrszálhasogató” Kapusi nem tett. „Szükséges intézke­dést” csak akkor ígért, ha Kapu­sit meglátja az ünnepségen. Ez volt az ökölcsapás... A település lakói közül egy asszony elmondotta, úgy tudja, hogy a polgármester 60 ezer fo­rintos fizetését 90 ezerre emel­ték, lehet persze, hogy ez nem így van, de hát ezt éppen a pol­is állítanak pro és kontra, attól függően, hogy a kívülállók ki mögé sorakoznak. Többen el­nézik a polgármester tettét, mondván, érthető, hiszen ideges volt. A másik tábor Kapusit pár­tolja, aki bizonyos ügyeket tisz­tázni akar, részben mert köte­lessége, részben pedig az igaz­ság kiderítésével szeretne nyu­Az öklöző polgármester- többek között - még az ön- kormányzati üléseken, szóvá tette, hogy a sportcsarnokot építő vállalkozó nagyon rossz minőségű munkát végez, pél­dául beázik a tetőszerkezet, de a költségek elszámolásánál is túl­számlázást tapasztaltak, ám a polgármester az észrevételek el­lenére semmiféle intézkedést gármestemek kellene megcá­folnia. Arra is megkérték, hogy olaszországi, illetve németor­szági hivatalos útjáról számol­jon be az ülésen és az utazás költségkihatásairól szintén ad­jon tájékoztatást, de nem tette meg. Formák az indulatok, követ­kezésképpen valótlan dolgokat galmat teremteni. A szemtanúk nem tagadták el, amit láttak: az ökölcsapást. Ám az iskola igaz­gatója - aki szintén nyitott szemmel vett részt az esetnél, azt mondta a rádió riporterének, hogy ő nem nyilatkozik a mik­rofonba, majd csak akkor, ha már a bíróság dönt. Ismerős magatartás: ne szólj szám ... ­alapon. Közéleti embertől ez a magatartás enyhén szólva is megvetendő. A riporter - természetesen - szólni kívánt a polgármesterrel is, mikrofon előtt.„Nem érek rá, mert holnap Pesten van dolgom, oda utazom...” - „Találkoz­zunk Pesten!” - mondta a ripor­ter. Ezt a polgármester elvetette, azt mondta, inkább otthon. Sz.-en. Mondani sem kell: a ta­lálkozóból nem lett semmi. Egy egész órát várt rá a riporter, de senki nem tudta, hova bújt el a polgármester. Lehet, addig bújdosik, amíg le nem zajlik az ősz végi ön- kormányzati választás. Aztán majd meglátjuk: marad-e to­vábbra is a bársonyszékben, vagy nem. Végezetül csak annyit: a ri­portban el sem hangzott a pol­gármester pártállása. Nagyon helyes. 1994. SZEPTEMBER 18., VASÁRNAP Rádió mellett..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents