Új Dunántúli Napló, 1994. szeptember (5. évfolyam, 240-269. szám)
1994-09-02 / 241. szám
1994. szeptember 2., péntek Háttér uj Dunántúli napló 11 Kóbor rémület Önkormányzati választások következnek Nemzedékváltás a magyar politikában A választásoknak nemcsak a politikai rendszerek legitimációjának biztosításában van kitüntetett szerepe, hanem a politikai elit cserélődésében is alapvető jelentőségűek. A nagy politikai átrendeződések sok esetben együtt járnak a politikai vezetőrétegen belüli nemzedékváltással is. A Kádár rendszer utolsó időszakában a rejtett politikai konfliktusok egyre határozottabb nemzedéki arculatot is öltöttek. Az évtizedeken keresztül mesterségesen visszatartott politikai nemzedékváltás miatti feszültség a kádári utódlás, valamint a pártapparátus és a kormányzat közötti viszonyrendszer megváltozásában volt leginkább tetten érhető. Kik voltak, mit akartak? Nemzedéki szempontból az 1990-es választások három, különböző karakterű generáció küzdelmét hozták. A „történelmi” generációét, amely a keresztény, nemzeti Magyarország jelszavával lépett fel. Politikai alapértékeiket a két világháború közötti szellemi-politikai élet határozta meg. Intellektuális antikommu- nizmusukat a történelmi tapasztalatokon túl az ország szovjet befolyás alá kerülésének személyes élménye, továbbá az a meggyőződés motiválta, amely szerint a magyar nemzeti karaktertől idegen a bolsevik gondolkodás. Politikai személyiségfejlődésükre a családi tradíciók és számos esetben az egyházi jellegű iskoláztatás nagy hatást gyakoroltak. Számukra az első szabad választások tétje a keresztény-nemzeti Magyarországgal megszakadt kontinuitás helyreállítása volt. A „ reformer ” generáció politikai alapélményét az 1968-as reformhullám és az ezzel együtt jelentkező kulturális sokszínűség, a beat nemzedék nonkom- formista lázadása jelentette. A reformálhatóságnak azonban nagyon hamar kitűntek a külső és belső korlátái. A „prágai tavasz” leverése, majd néhány évvel később, a gazdasági reform elakadása, valamint a kritikai társadalomtudományi gondolkodás reprezentánsainak elhallgattatása megosztotta ezt a nemzedéket. A kisebbség a nyolcvanas években mind inkább kiteljesedő demokratikus ellenzék útját választotta, nemigen hitt a rendszer belülről való reformál- hatóságában, morálisan nem tartotta vállalhatónak azokat a kompromisszumokat, amelyeket a legális keretek között törN em tanácsoltam volna Horn Gyulának, hogy vagyonadóról beszéljen! -mondta kedd reggel a rádióban Lengyel László, aki akkor már felkért tagja volt a miniszterelnök vadonatúj tanácsadó testületének. Harminchat órával később viszont már az is kétségessé vált, hogy fog-e egyáltalán Lengyel tanácsokat adni Hóm Gyulának. A politológus ugyanis közölte, nem ért egyet azzal, hogy Med- gyessy Péter - mint fogalmazott - egy potenciális miniszterelnök vagy pénzügyminiszer vezesse a testületet. Lengyel nyilvánvalóan nem Horn, hanem Békési László pénzügyminiszter pozícióját és befolyását félti a „potenciális miniszterelnöktől”. E titulus egyébként nemcsak a Né- meth-kormányban betöltött posztja miatt illeti meg Med- gyessyt, hanem azért is, mert amikor a választások után sokan igyekeztek lebeszélni a szocialistákat Hóm Gyula kormányfői jelöléséről, többek között Med- gyessy neve is elhangzott a lehetséges alternatívák között. Meg elhangzott Kemenes Ernőé is, aki most ugyancsak szerepel a ténő politizálás érdekében meg kellett volna kötni. A többség a kompromisszumnak valamilyen formáját vállalva, integrálódott a rendszerbe. Abból indult ki, hogy a túléléshez, a szakmai előrejutáshoz bizonyos mértékben alkalmazkodni kell. Sokan közülük hittek a rendszer megreformálhatóságában és a befolyásolás érdekében pozíciókat is vállaltak. A hetvenes évek szél- árnyékban, eltöltött évei után a nyolcvanas évek második felében megduplázódott az állami, gazdasági és pártelitbe belépő szakértelmiségiek aránya, a reformerek számára felcsillant a generációváltás lehetősége. A rendszerváltás előestéjén a „68-as” generáció ellenzéki és reformer szárnya két különböző politikai táborban foglalt helyet. A „protest” generáció a nyolcvanas évek végén jelent meg a politikai porondon, mint a fiatal korosztályok egyik legmarkánsabb politikai áramlata. A három generáció közül ők fordultak a legélesebben szembe a pártállami rendszer kimondott vagy kimondatlan kompromisszumaival. Saját generációs szervezetük megalakításával átlépték a többi politikai szereplő által tiszteletben tartott politikai határvonalat, nyíltan konfrontálódtak annak a rendszernek az alapértékeivel és vezérelveivel, amelyben felnőttek. A pártállami rendszer adminisztratív fellépése a fiatal generáció politikai reprezentánsaival szemben, főként az értelmiség körében rendkívül erős szolidaritási és szimpátia hullám létrejöttét eredményezte. Győztesek és vesztesek Az 1990-es választások, nemzedéki szempontból, az MDF és különösen annak vezetanácsadók listáján, s aki - a Tervhivatal vezetőjeként - szintén tagja volt a Németh Miklós kormánynak. Kettejükön kívül is félelmetes közgazdász-csapatot hívott meg a tanácsadók közé: például Bródy Andrást, Hetényi István, Petschnig Mária Zitát. Ez az agytröszt szuperkabinetként adott esetben riválisa lehet a hivatalos kormánynak, s benne Békési Lászlónak. Aki egyébként - ha hinni lehet a szóbeszédnek - megakadályozta, hogy Medgyessy legalább ipari miniszterként tagja lehessen a Hom-kabinetnek. Dehát miért is van szüksége Horn Gyulának ennyi gazdasági tanácsadóra, s mellé még olyan tekintélyes politológusokra, mint Lengyel László és Gombár Csabai - Hogy a miniszterelnök kipróbálja rajtuk az ötleteit és a gondolatait. - hangzott Lengyel László magyarázata az említett keddi rádióriportban. Kétségtelen, a kormányfő az elmúlt hetekben sűrűn kápráztatta el híveit és ellenfeleit improvizációival. Kérdés, hogy egy - mint hírlik - évente legfeljebb nyolcszor-tíz- szer összeülő tanácsadó testület tője, Antall József által szimbolizált „történelmi” generáció politikai győzelmét hozták. De sikeresen szerepelt a FIDESZ is, hiszen ötödik pártként bejutott a parlamentbe. A 68-asok reformer és ellenzéki ága egyaránt vereséget szenvedett úgy, hogy tulajdonképpen egymás legádázabb ellenfelei voltak a választások véghajrájában. Vesztett az SZDSZ, mert a választók túlságosan erősnek ítélték az általuk folytatott anti- kommunista kampányt. Veszítettek az MSZP-ben található reformerek, mert nekik kellett viselniük a felelősséget az elmúlt rendszer bűneiért és hibáiért, tekintet nélkül arra, hogy maguk milyen mértékben működtek közre a Kádár-rendszer fenntartásában, illetve lebontásában. Ac 1994-es választás radikális fordulatot hozott a generációk küzdelmében, az MSZP mögött tömörülő reformer generáció abszolút többséget kapott. Történt mindez olyan előzmények után, amikor is úgy tűnt, mintha a társadalom támogatna egy, a FIDESZ szimbolizálta radikális politikai generációváltást. A májusi választásokra azonban ez a szimpátia még a fiatal korosztályok körében is jelentősen visszaesett, a választók nem méltányolták a FIDESZ pragmatizmusát elhalványító következetes antikom- munista retorikát és a kormánypártok iránti megértőbb magatartásmódot. A választások két nagy vesztese a „történelmi” és a „protest” generáció lett, s a nemzedékek harcában a „reformerek” generációja jutott politikai hatalomhoz. A koalíciós kormány megalakítását előkészítő tárgyalások a „68-asok” két korábban szemben álló szárnyának, a „reformereknek” és az „ellenzékialkalmas lesz-e a miniszterelnöki ötletek formába öntésére. Vagy inkább elődeik példáját is tanulmányozva esetleg másutt kell keresniük a tanácsadók szerepét? A központi bizottsági és minisztertanácsi határozatok egyhangúságát és arcátlanságát megtörve először Grósz Károly hívta életre a Minisztertanács Tanácsadó Testületét 1988 közepén. Elnöke, Bognár József szintén tekintélyes közgazdász volt, tagjai pedig kiváló szakemberek: Berend T. Iván (az Akadémia akkori elnöke), Csikós Nagy Béla, Fekete János,Nyers Rezső, Sárközi Tamás. Mint Veress Péter, az akkori testület titkára az MTI-nek fogalmazott: „a miniszterelnök munkastílusából adódóan ő a tanácsadó testület első számú megrendelője és foglalkoztatója”. Ebből kiderül, eknek” a kiegyezését jelképezik. A Kádár rendszer időszakában talán a jelenlegi két kormánypártot alkotó negyvenes korosztályok járták ki leginkább a nyilvános, illetve titkos alkukötések, megállapodások iskoláját. Mindenesetre a kormányalakítási tárgyalások üzenetében a korábbi szembenállás helyett egy új, tárgyalásos politikai kultúra és a nyilvános megállapodások rendszerének létrejötte is benne rejlik. Nem feledkezhetünk azonban el arról, hogy a kormányozhatóság érdekében 1990-ben is születtek megállapodások, mégsem az együttműködés volt a jellemzője az elmúlt választási ciklusnak. A közeljövő talánya Az elkövetkezendő időszak egyik legnagyobb talánya, hogy vajon a generációvá formálódás kezdeti szakaszát meghatározó azonosságok vagy a későbbi időszak politikai magatartásában fellelhető különbségek fog- ják-e jellemezni a „68-asok” két szárnyának egymáshoz való viszonyát? Véglegesen lekerült-e a napirendről a FIDESZ által reprezentált radikális politikai generációváltás és ennek egy mérsékeltebb változata valósul meg a 31 fős parlamenti képviselettel rendelkező Baloldali Ifjúsági Társulás vezetésével? Hogyan dolgozza fel a „történelmi” generáció a súlyos választási vereséget, képes lesz-e érdemben beleszólni az ezredforduló felé közeledő Magyar- ország politikai életébe? A helyi társadalom által kiállított bizonyítvány az őszi önkórmányzati választásokon közelebb visz bennünket a kérdés megválaszolásához. Stumpf István hogy a Tanácsadó Testület az évtizedek során kialakult hivatalos állami és párthierarchiát megtörve lényegében irányítani kívánta a gazdasági stratégia kidolgozását. Néhány hónap múlva - 1988 novemberében - azonban már Németh Miklós a miniszterelnök, aki számára a tanácsadó testület is eszköz ahhoz, hogy a párttal szemben kivívja a kormány önállóságát. A testület összetétele ennek megfelelően módosult: elnöke Berend T. Iván, szellemét a gyökeres politikai reformokat szorgalmazó társadalomtudósok alakítják: Bihari Mihály, Gazsó Ferenc, Kolosi Tamás, Pokol Béla. A Grósz-féle tanácsadó testület legnevesebb közgazdászai - Bognár Józseffel az élen - viszont a Minisztertanács Világ- gazdasági Tanácsadó Testületéként folytatják a munkát, s 1989 Atomfegyver gyártására alkalmas hasadóanyag kerül elő mind gyakrabban autók csomagtartójából, repülőgépekre feladott bőröndökből. A veszélyes csempészáru egy része kétségtelenül valamelyik volt szovjet köztársaságból származik, s a célpont Nyugat-Európa. Hogyan kerülhet ki a hasadóanyag az állítólag szigorúan őrzött atomlétesítményekből? S vajon kinek és miért lehet rá szüksége a kontinens nyugati felén? A német hatóságok egyik legnagyobb fogása volt, amikor a müncheni repülőtéren nemrég egy Delsey bőröndből előhalásztak 300 gramm 239-es plutóniumot, azaz dúsított nukleáris hasadóanyagot. A bőrönd tulajdonosát, egy 38 éves kolumbiai „üzletember”, Justiniano Torrest a hadifegyverek ellenőrzéséről szóló törvény megsértése miatt letartóztatták. Az eset nemzetközi galibát okozott, s ha nem is sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy a csempészáru a volt Szovjetunióból származik, mindenképpen reflektor- fénybe állította az egykori kommunsita birodalom nukleáris arzenáljának bizonytalan helyzetét. A hidegháború vége óta nyugati tudósok folyamatosait adják a vészjeleket, hogy több figyelmet kellene fordítani a volt szovjet köztársaságokban tárolt nukleáris anyagok biztonságára. Szerintük ugyanis ezek köny- nyedén szervezett bűnbandák vagy terrorista csoportok kezébe juthatnak, s az sem kizárt, hogy olyan nukleáris kalózhatalmak kaparintják meg a veszélyes áfut, mint Irak, Irán. „Az atomcsempészet elterjedésével a nukleáris terrorizmus új korszaka kezdődött” - mondta Günther Beckstein bajor belügyminiszter. A Tor- res-eset után nem sokkal azt is nyilvánosságra hozták, hogy Bajorországban már korábban letartóztattak egy olyan bandát is, amely 6-os lítiumot csempészett. Ez az anyag nem radioaktív ugyan, de nélkülözhetetlen kelléke a hidrogénbomba előállításának. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szerint, ha a müncheni repülőtéren talált plutónium nem is elegendő atombomba gyártásához, terroristák kezében mégis veszélyes lehet ez a hasadóanyag: a plutóniumot az ivóvízbe, vagy égetéssel a levegőbe juttatva milliók életét lehet kioltani. A félelem azonban továbbra is él: vajon nem csempésztek-e már eddig is egy atombomba összeszereléséhez elegendő hasadóanyagot Nyugat-Európába? Oroszország tagadta, hogy a plutónium onnan származott volna, és az ügyet a Nyugat provokációjának nevezte, amelynek - Moszkva szerint májusában az állami vagyon nagymértékű privatizációját, a külföldi működő tőke masszív importját szorgalmazó állásfoglalást tesznek közzé. A tanácsadó testületek ugyanis alkalmasak az állami vagy pártfórumok számára kicsit kényesebb ügyek kezelésére, nyilvánosságra hozatalára is, így például 1989. április 13-án a Minisztertanács Tanácsadó Testületé közli országgal-vi- lággal az MTI-n keresztül, hogy - két nappal korábban(!) „Németh Miklós miniszterelnök felkérésére foglalkozott Nagy Imre és társai temetésével kapcsolatos kormányzati tennivalókkal... A tanácsadó testület.. .egyetért azzal, hogy az igazságügyi szerveknél ... megindul a Nagy Imre per felülvizsgálata.” Egy hónappal később ugyancsak ez a tanácsadó testület az, amely a nyilvános állásfoglalásban a nagymarosi vízlépcső építésének leállítását javasolja a kormánynak. Az Antall-kormány idején a tanácsadói testületek részint a kormányfő politikai befolyását növelik a hozzá baráti szálakkal kötődő személyek, például Kosz volt a célja, hogy a Nyugat kiterjeszthesse befolyását a volt szovjet területen található nukleáris létesítményekre. De ké- pes-e Oroszország egymaga megakadályozni azt, hogy a nukleáris bűnözés az egész világon elrettentő méreteket öltsön? Mit tehet egy gazdaságilag lerobbant ország, ahol jó pénzért minden eladó, hogy gátat szabjon a nukleáris fegyver- gyártáshoz értő szakemberek elvándorlásának, a hasadóanyagok feketepiacra jutásának? Egyedül nem sokat. Ezért is biztosította Borisz Jelcin orosz elnök Helmut Kohl német kancellárt arról, hogy országa kész együttműködni a Nyugattal a nukleáris anyagok őrzésének javításában. Az amerikai titkosszolgálat, a CIA emberei azt állítják, hogy Oroszországban a nukleáris fegyverek őrzése megnyugtató: elit alakulatok védik a raktárakat, a bombák átlagának megóvását szakemberek biztosítják. A gond inkább a hasadóanyagot termelő atomerőművekkel és kísérleti laboratóriumokkal van. Egy orosz tisztviselő szerint míg régebben a szovjet állambiztonsági szolgálat, a KGB emberei őrizték géppisztolyokkal ezeket a létesítményeket, addig manapság nyugdíjas néniket ültetnek az ajtók elé, de öt órakor ők is hazamennek. Jelentősen romlottak az életkörülményeik az atomtudósoknak és a technikai személyzet tagjainak. Korábban magas fizetésük alapján őket tartották a szovjet társadalom krémjének. Ma a szupertudósok kevesebbet keresnek, mint a moszkvai buszsofőrök. Még szegényebb az a 750 ezer technikai munkatárs, aki szintén hozzájuthat hasadóanyagokhoz. Egy brit üzletember a The Times of London című lapnak nyilatkozva elárulta, hogy orosz atomtudósok ajánlottak fel neki dúsított urániumot megvételre. John Lange elmondta, hogy a csempészárunak 250 ezer és 500 ezer dollár közé taksálták kilóját. Egy orosz újságíró pedig a Lityeratumaja Gazeta című orosz hetilapban arról írt, hogy neki potom 70 ezer dollárért egyenesen egy SS-20 típusú atomrakétát ajánlottak fel megvételre. A most feltárt esetekben az az elrettentő, hogy míg az eddig csempészett nukleáris anyagok nem voltak alkalmasak atomfegyver előállítására, napjainkban olyan urán, cézium és plutónium bukkan fel mindenütt, amelyből bombát lehet fabrikálni. A fejlett országok nyomozói szerint már korábban lépéseket kellett volna tenni annak érdekében, hogy megszigorítsák az ellenőrzést a csempészek szokásos szállítási útvonalain. Innai Ottó dolányi Gyula, Osváth György, Tar Pál, Ferencz Csaba kinevezésével. Másrészt az Antal-kor- mány gazdasági tanácsadó testületéi tanulságos példát szolgáltattak a párhuzamos gazdaságpolitizálás lehetőségeire. A kezdet kezdetén a Miniszterelnöki Hivatal keretében létrehozott gazdaságpolitikai bizottság és annak ambiciózus vezetője, Matolcsy György „tett keresztbe” Rabár Ferenc akkori pénzügyminiszternek. 1993-ban pedig a Szabó Tamás privatizációs miniszter vezette GAM (gazdaságstratégiai munkacsoport) dolgozott ki Kupa Mihály pénzügyminiszter restrikciós elképzeléseitől gyökeresen eltérő „gyorsítási programot”. Rabárnak mennie kellett, Kupának mennie kellett... A párhuzamok persze csalhatnak. Medgyessy Péter és Lengyel László azt mondja, hogy alapjában egyetért Békési gazdaságpolitikájával. A tanácsadók megbízója, Horn Gyula kormányfő és szocialista pártelnök azonban már félreérthetetlenül megfogalmazta, hogy neki - más szempontjai is vannak. Hajdú András Tanács(adó)hatalom?
