Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-19 / 228. szám
1994. augusztus 19., péntek Irodalom - Művészet üj Dunántúlt napló 13 Szép magyar vers József Attila Nyári délután Cseveg az olló. Néne nyesi a pázsitot s megáll. Hátulról nézve- is látni, ásított. Rádió nyüzsög. Szárnyak dongnak az üvegen s a szellők táncot járnak- a puha füveken Az idő semmit játszik, langy tócsa most, megállt. Hogy elleng, abból látszik,- hogy remeg a virág. Én sem tudom már régen, alszom? vagy dolgozom? Megterít feleségem- szép fehér abroszon Az eget is e tájon vászonfény lepi el s csillog, mert üvegtálon- ül, a földi eper. Boldog vagyok. A kedves mellettem varrogat s hallgatjuk, amint elmegy- egy vén tehervonat. Oláh János Kés a földben Átharapni a béka torkát, szarvasbogár csápja közé dugni a nyelvedet, nekivágni az áradó Nagydunának, Harasztiig vitorlázni a korcsolyán, széllel szemben térni vissza, ez volt a hősiesség. A tökmagszagú, zsúfolt moziban a kaucsukművésznő bokáját bámulni elmerülten, a misén lúdtollpuskából búzával köpködni az ájtatos Dudás Erzsit, ez volt a szerelem. Minden a világon, szégyenletesen egyszerűnek látszott. A fegyverek célgömbjén hintázó déli csöndből klottgattyámat letolva meztelen seggemet mutattam az átzúgó expressz kíváncsi ablakainak. Fuldokolva buktam a víz alá az iszapban bujkáló rákokért, zsákmányomat gőgösen emeltem fejem fölé, a nyári égbe. Verébtojást vágtam a falhoz, csipasz galambot, írmaggal és vérrel gyalázva meg saját árnyékom gyűrött bársonyát. Elcsukló kéz, törődött térd, éreztem, innen már nincs tovább. Nagyapa München, London, New York tilos szirén-szavát szemezte a recsegő rádióból. A sötétség a hátam mögött terpeszkedő tükörbe csapódott, mint az iskola udvarán országrabló játékunk kése a földbe. „A zene és a pedagógia: életem értelme” Beszélgetés Dobos Lászlóval Fotó: Müller Andrea A történetet el kell mesélni. Minden történet. Egy szembe került porszem is. Egy szem is, egy por is. Sőt, nincs egy. Csak sok. Első gondolata: sáros fehérretek táj. Rögvest utána: e kihűlt testen vízszintes öklendezés a vonat. Hogy ő így haladna bárhová is! A párás ablaküvegen két gukker-lyukat maszál, a papírzsebkendő olyan lesz, mintha az egész kupé belefújta volna az influenzás orrát. Ők? Hirtelen hátranéz. Alvókkal van körülvéve. Két csúnya, gyászruhás nő, két gumilabdaképű, hor- tyogó férfi. Fejük félrecsuklott, szájuk nyitva, az is fekete. Hamarosan ők is meghalnak, gondolta. Mért mondják sokszor a halottra hogy „olyan, mintha csak aludna”? És az a sok-sok-sok alvó, aki szakasztott, mintha csak meghalt volna? Néha horkantanak egyet, istenem. Szájukkal mignon-darabkákat harapnak a föléjük hordott, lapáttal kupaccá formált földből. Szeretnek békében nyugodni. Eszükben sincs föltámadni. Furcsállotta is, hogy ő nem alszik. Pedig egy talpig havas továbbálló fenyőről a hálóing jutott az eszébe. Ahogy az leb- ben. Azaz keményen surrog. A ferfihálóing. Ágaskodik a magas rézkilincset elérni, aztán mezítláb a hideg kövön tapics- kol végig. Mitől olyan más reggelente a ház? Mindig másnap van. Átlépked a fényeken, a fürdőszobáig, ott áll az a fehér férfihálóing, hosszú szíjon borotvát fen, arca ugyanolyan fehér és habos, mint a haja. Dör- mög valamit, és ő lekuporodik a sámlira, rendszeresen végignézi, miként táncol egy fej a borotva élén. Utána kézen fogja a- Ha valaki nyugdíjba megy, nemcsak lezárul életének egy szakasza, hanem felhagy kenyérkereső tevékenységével is, amely az Ön esetében a zenetanítást, a zenével való foglalkozást jelenti. Ahogyan azonban a tanár urat pécsi kulturális közvélemény ismeri, ez egyáltalában nem így van. Dobos László, a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola nyugalmazott igazgatója mosolyogva sorolja, mennyi elfoglaltsága van nyugdíjasként is.-Természetesen nem lettem hűtlen a zenéhez - mondja -, mert ez jelenti életem értelmét a pedagógia mellett. Amikor 1992. aug. l-ével átadtam a zeneiskola vezetését, Apáthy Árpádnak, ez a kapcsolat más formát öltött, kibővült. Immár tizenhetedik éve vezetem a Pius templom énekkarát, ez továbbra is egyik fontos teendőm. A pécsi-Püspöki Hittudományi Főiskolán tanítom az egyházi zene történetét, és J. S. Bach kantátáinak elemzését is folytatom, mivel a barokk-kor zenei óriásának életműve különösen közel áll hozzám. Több év óta folyamatosan, nyaranta vasárnap esténként a Pius templom előadótermében előadást tartok róla, ahol hangfelvételek is elhangzanak.-A korunkban újjáéledő zenei műfordítást is szívesen műveli.- Fiatal karnagy koromban természetes volt, hogy magyarul énekeltük a külföldi kórusműveket. Utána jött egy időszak, amikor ezek a művek is a saját nyelvükön szólaltak meg. Újabban ismét visszatért a magyarul előadott művek gyakorlata, ehhez azonban hiteles műfordítások kellenek. Ez újabb területe munkámnak. A II. Vatikáni Zsinat utáni időkben az egyházzenei művek immár magyarul szólalnak meg, és a régebbi korok műveit is magyarul énekeljük. Németből, latinból, olaszból fordítok, de ehhez a munkához nemcsak a nyelvet kell ismerni, hanem a muzsikához is kell érteni. A prozódiá- ban vigyázni kell a szöveg „illeszkedésére”, és gondos munka kell ahhoz, hogy a fordítás költői legyen, ugyanakkor visszaadja az eredeti tartalmát is. fezek a fordítások kéziratban terjednek, most gondolkodom azon a lehetőségen, hogy kötetbe rendezem a „termést”.-Érdekes, hogy a világi zenében viszont a magyar fordítás helyett eredeti nyelven szólalnak meg a művek. nagy férfihálóing, és együtt bújnak vissza az ágyba mesélni. Sok-sok fenyő, sok-sok nagypapa. Múltkor a cipész mesélte neki (mert megvárta a sarokragasztást), hogy őt az apja mindig megverte a karácsonyfával. Elfutotta a pulykaméreg, egyszerűen letört egy ágat, és díszestül, szaloncukrostul kiporolta vele a fenekét. Mire jött az újév, elfogyott a karácsonyfa. Hát ennyire rossz tetszett lenni?, nézett a cipész sarokragasztó, enyves kezére. Ő csak annyi felelt: ennyire. Most egyszerre úgy tűnt, mintha mégis állna a vonat. Egy elhagyott vagon az elhagyatott tájban. Az ablakok kiverve. Csak a szél utazik rajta kereszDobos László zenetanár- Úgy látszik, „megfordult” a gyakorlat, de ennek érthető okai vannak. A templomi szolgálatnál a szertartás magyarul történik, érthető tehát, ha az egyházzenei művek is magyarul szólnak. Világi kórusaink sűrűn szerepelnek külföldön, ahol az illető ország nyelvén énekelik műveiket. Ugyanezt teszik a hozzánk látogató idegen kórusok is. Megjegyzem még, hogy a keresztény egyházak közeledésének jele a „felekezeti határok” átlépése. Ma már nem lep meg senkit, ha katolikus templomban Bach hangzik föl.- Ön, aki zenepedagógusként élte le az életét, nem szakított a pedagógiával.-Nem is szakítottam, olyannyira nem, hogy augusztus végén jelenik meg játékpedagógiai szakkönyvem az abaligeti Lámpás kiadónál. Ma is foglalkozom családpedagógiával, meghívásra rendszeres előadásokat tartok e témakörben Baranya és Tolna megye plébániáin, iskoláiban, művelődési tül. A Budapest-Győr gyorsra Komáromnál mindig fölszállt két alig föltűnő, napszemüveges, ballonos béemes, és kis autóstáskával kezükben echte, „én most ám disszidálni me- gyek”-pofájú ürgékre vadásztak. A gyanús alakokat igazoltatták. Eleinte büszke volt, hogy őt sose nézték gyanús alaknak. Egyszer egy gyönge pillanatában vett a büfékocsiban egy szovjet tiszti tányérsapkát száz forintért, Centrumos szatyorból árulta egy ragyás kiskatona, Harkov típusú népnyúzó borotvát is kínált melléje. Komárom előtt visszament a helyére, és Levi’s dzsekiben meg a tányérsapkában ücsörögve várta a fiúkat. Fülke ajtaja fölrántva, a két napszemüveg befeketéllett. Azonnal igazolnia kellett magát. Ki? Megmondta. Hová? Megmondta. Mi az a fején? Megmondta. Azt mi is látjuk. Erre mesébe kezdett, hogy harmonikaversenyen kapta egy szovjet ezredestől, mert olyan szépen játszotta a kalinkát - bárgyú, meghunyászkodó kis füllentés volt, vélte most. Azt házaiban a pedagógiai továbbképző intézetekben. Nagy igény van erre, mert a nevelés legfontosabb területe a család, és amit a családban elrontanak, azt az iskola sem képes helyrehozni, azzal a legjobb pedagógus sem képes megbirkózni.- Mi az ezzel kapcsolatos legfőbb tapasztalata ?-Nagy örömömre a szülők nemcsak, hogy elfogadják a segítséget, hanem egyre jobban igénylik is. Megemlítem még, hogy a pedagógiát teológiai tanfolyamon is tanítok, s ez újabb szelete pedagógiai tevékenységemnek. Életem ezen szakaszában elvált ugyan a zene és a pedagógia, de csak formailag, amit az is bizonyít, hogy a teológiai főiskolán az egyházzene történetének tanítása mellett pedagógiai tárgyakat is adok elő. Aki a hivatásának él, annak a nyugdíj egyébként sem határkő, mert hite szerint rákényszerül arra, hogy továbbra is ez töltse ki az életét. Dr. Vargha Dezső kellett volna mondani, hogy az amerikai követség előtt találta egy nyitott kukában. És akkor? Most jobb lenne... az emlék? Figyelte egy kicsit a folyosót, de egy lélek sem mutatkozott. Lélek?, nézett át még egyszer a horkoló gyászoló gyülekezeten. Mérges volt, amiért folyton eszébe jutott valami. És azután is valami, és azután és még azután. Bele az eszébe, oda jut minden, mintha ez lenne a sorsuk. Ő is meg akart halni. Hátradőlt a zöld műanyag ülésen, amennyire tudott, kényelmesen elfészkelődött. Ahogy kell, becsukta a szemét, s elengedte arcizmait, hogy álla leeshessen, s szája résnyire legyen nyitva. Kezét tapogatózva kinyújtotta, és a fűtés bumfordi alumíniumkallantyúját maga felé, a „Hideg” irányába húzta. A csönd úgy húzódott végig rajta, mint gyertyatesten a kanócszál. Lehet, hogy csak a kocsi rázkódtatta, de ezen az utolsó mondaton egy kicsit még elégedetlenkedve csóválta a fejét. Hogy e sok életbutaságnak nincs vége. Nem lehet. Jegyzetek a felejtésről Néhány hete Auschwitzban jártam. Ahogy kamaszkorom óta újra meg újra, most is előttem kavarognak milliók kínhalálának képei. És az emberi lealjasodásé. Auschwitz után nem lehet megszólalni. Nemhogy verset írni, miként Adorno világhíressé vált mondása tartja. Auschwitz után másként kell élni. Útitársaimmal elhelyeztünk egy nemzeti színű szalaggal átkötött kis koszorút szülővárosunk több mint száz meggyilkolt zsidó polgára és mindazok emlékére, akik Auschwitzban lelték kínhalálukat. Auschwitz temető - i mondja idegenvezetőnk. Nem szabadtéri múzeum, nem skanzen, nem turistalátványosság. Persze, az is. A huszadik század legotrombább látványossága. Az európai szellem mélyrepülése. Hebegünk, nem értjük. Az asszonyok sorolni kezdik az otthoni zsidó családok neveit. Mikor a magyar emlék- kiállítás végeláthatatlan névsorához érünk, lázasan keresgélni kezdenek. Mintha meg lehetne találni ott az egykori osztálytárs nevét a sokszázezer között. Auschwitzba bármikor be lehet menni. Mint egy temetőbe. Magyar csoport kevés akad - mondja idegenvezetőnk. Kevés akad egyáltalán Lengyelországban. Á krakkói királysírok vagy erdélyi udvarházak épp úgy nincsenek a felkapott turistacélpontok között, mint a 400 ezer magyar polgár halálának helyszíne. Szavak és cselekedetek különbségén elmélkedhetünk Auschwitz vörös- tégla-falai között. Európa s a világ 1945-ben ember ellenes bűntettnek bélyegezte az itt történteket. A volt Jugoszlávia szenvedői ma úgy vélik, a világ mintha megfeledkezett volna a haláltáborokban tett fogadalmáról. A mai szervezett népirtás szenvedői és tanúságtevői azt mondják, ahogy Auschwitzot is tunyán, tétlenül nézte a világ, úgy tesz most a boszniai, horvátországi népirtások láttán. Akkor is, ha az auschwitzi szenvedések és a gonoszság mértéke nem összehasonlítható. Századunkban az angolok építettek először koncentrációs táborokat a búr háború idején. A gyakorlatot aztán Lenin folytatta a „Nagy Október” után közvetlenül, Sztálin tette tömegessé a szocialista építőmunka nagy korszakaiban a birodalmat körülkerítő Gulag-sziget- csoporton. Tökéletessé pedig Auschwitz mellett, Birkena- uban lett a szisztéma, a milliós halálnak a huszadik századi technika vívmányaival precizírozott nagyüzemében. „Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy a holocaust nincs aktívan jelen az európai tudatban” - úja a Ales Debeljak szlovén író tucatnyi nyelvre lefordított esszéjében, a Bálványok alkonyában. - „Ha ugyanis jelen volna, a szerb hatalmasságok nem kaphatták volna a puszta erőfölényen alapuló politikájuk jutalmául a meghódított területeket.” Hol halt meg a huszadik század összes ideáljával és nagyra törésével - kérdez- hetjük a fiatal íróval együtt. Auschwitzban? Szarajevóban? Ruandában? - kérdezzük és lehorgasztjuk a fejünket. Ember cselekedte ember ellen, ami történt. És vajon mi megtettünk-e mindent, hogy ne ez történjék? Gállos Orsolya Méhes Károly Vérből jövet