Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-05 / 214. szám
1994. augusztus 5., péntek Riport uj Dunántúli napló 13 Fotók: Müller Andrea At a hegyen Át a hegyen. Át a fülledt melegben, tűző napon, ugyanakkor porral kevert mocsokban, iszapolós sárban, a munkagépek között. Forró motorral. Megállva a munka, meg-megállítva időnkénti robbantások okán. Át a hegyen, porfelhőben. Dömperek, óriásplatós teherautók után araszolva. Tudva, hogy rövidesen végképp elfelejtjük az egykori pécs-mánfai utat, amely egy csipetnyi szépség volt. Árpád-tetőtől, vagy a mánfai nagy kanyartól a természet egy sajátosan megkapó arcát mutatta, szinte mindig. Szí- vet-lelket melengetőn. Önzetlen adta alkalmasint a tavasz zöldjét, a nyár üdítő hűsét, avagy az ősz ezer színét. Időnként télen, a faágakat dérrel-hóval vastagon ékítette, s olyan jégvilágot varázsolt e vidékre, amelyet a fantázia sem álmodik. S most itt a speciális hegybontó munkagépek, amelyekre összességében hetven- háromezer köbméter föld és sziklatörmelék megmozgatása vár. (Már annyi sem.) A számok, tények. S az eredmény: elfelejtjük e szép szerpentin emberléptékű íveit, az ívek ritmikus, játékos kergetőzését. Elfelejtjük azt ami volt. Az útra ráboruló fákat. A hegyoldalban olykor, bőséges, áldott esők után a csordogáló, útra lefolyó patakvizet. Országot egy lóért. Soktízezer tonna követ, földet, megannyi hordó aszfaltot egy kapaszkodósávért. Hogyha átértünk, ismét két- sávú útra lelve, lassíthassunk, s kiértékelhessük magunkban az elébbi robogás-roha- nás-száguldás kétes örömét. Az ember soha nem fogja megérteni és megszeretni a természetet: mindig is harcban áll vele. És mindig győzni akar. Legyőzni. Egyre nagyobb erővel egyre nagyobb dühvei. Mondom: a pécsi, mánfai út az legyőzés és le- győzetés szomorúan-keserű példája: a motorizáció kikényszerítette csata. Waterloo. Inkább tunningoltuk volna a lassú járművek motorjait, bírtuk volna az időnként előttünk cammogót követni türelemmel, minthogy inkább szétmarcangoltunk hegyoldalt, betemettünk hirtelen mélyülő völgyet: fűrészeltünk fákat, szaggattunk tuskókat, téptünk mészkőrepedésekbe kapaszkodó gyökereket. Finoman, elegánsan, vagy talán inkább a XX századhoz illő szavakkal mondva: Az ember persze átalakítja a természetet. A maga szolgálatába állítva azt Gondolom, az új út, akár a régi, hasonlóan megkapó lesz. Főleg annak, aki a régit nem látta. Annak, aki a régiben csak az időnkénti cammogás kényszerét vette észre. Annak, akit a kanyargó hegytető ezer szépsége egyébként nem fogott meg, soha. Az új, széles kapaszkodósávval megáldott út már a következő évezredé. Keserves, kemény munka van benne. Millió izzadtságcsepp az arcokon. Cserében át meg átfuthatunk gyorsan és gyorsabban a hegyen: hol mit bír a motorból benzin vagy dieselolaj kipréselte lóerő. Kisebb ívekben feleannyi kanyar. S nem kartávolságban ugyan, messzébb, mégiscsak ott marad a megsebzett erdő, és - áltatom magam -, ugyanúgy mutatja majd tavaszi, nyári, őszi, téli arculatát, mint mutatta eddig. 1994 augusztusa van. Kozma Ferenc
