Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)

1994-08-22 / 231. szám

1994. augusztus 22., hétfő Külföld üj Dunántúli napló 11 2 A fekete változatlanul szegény és bűnöző Kitaszítottnak számító ré­tegek nem csak Magyaror­szágon élnek. Harminc évvel a polgárjogi törvények beik­tatása után az Egyesült Ál­lamok fekete lakósainak nagy többsége változatlanul távol van az egyenlőségtől: a színes családok átlagjöve­delme 58%-a a fehérekének, miközben egészségi állapo­tukban, várható életkoruk­ban is változatlanul jelentő­sen elmaradnak a fehérektől. A városok feketék lakta ke­rületei a bűnözés melegágyát jelentik, és amint valahol a színesek letelepednek, a fe­hérek ma épp úgy kiköltöz­nek onnan, mint ahogyan év­tizedekkel ezelőtt tették. A fekete huszonévesek közül minden negyedik börtönben ül, vagy feltételesen van szabadlábon. A fiatal fiúk je­lentős része soha nem lesz felnőtt, megölik őket saját kortársaik a bandaharcok­ban. Az amerikai törvényho­zás egy most közzétett jelen­tése egyértelműen fogalmaz: fekete, ez ma is azt jelenti az Egyesült Államokban, hogy szegény és bűnöző. Az el­lenkezője - még mindig a kivétel. A vigasztalan lumpenoso- dás, a tömeges bűnözés meg­ingatta a hitet abban is, hogy a mérsékelt fekete polgárság rendet tud tenni: New York, Los Angeles fekete polgár- mesterét kiszavazták még a színesek is. A polgár, bőrétől függetlenül, rendet, nyugal­mat akar, s elege van belőle, hogy támogassa az életüket szociális segélyre építő lum­peneket. Ez a keserű igazság Amerikában (is). A meg­gyilkolt Martin Luther King óta nincs olyan polgárjogi vezető, aki egyesíteni tudná az amerikai feketék tízmil­lióit. Az új nemzedékek leg­feljebb a helyi lelkipásztorok köré tömörülnek, de még in­kább kétes egzisztenciákat tüntetnek ki bizalmukkal: zavaros fejű szélsőségeseket, mint az „Iszlám nemzet” an­tiszemita fanatikusait, vagy A1 Sharpton lelkészt, a bok- szoló-impresszárió Don King és a soul-énekes James Brown nevelt fiát. Sharpton- ról már megírták, hogy kap­csolatai vannak a szervezett alvilággal, hogy elsikkasz­totta a hívők adományait. A fekete tömegek ennek elle­nére hisznek neki - és a pré­dikátor legközelebb szeretné szenátorrá választatni magát. Reménykedik, hogy van esélye - ahogyan sokfelé másutt is próbálkoznak a fa­natikusok és a szélsősége­sek. A példákat nem is kell mindig a tengeren túl ke­resni. Heltai András Az emberek hátán futkosott a hideg Volt egyszer egy puccs Az egykori szovjet KGB-főnök, Vlagyimir Krjucskov (balol­dalt) gratulál Valentyin Varennyikovnak, aki az 1991-es puccs kulcsfigurája volt, miután augusztus 11-én a katonai bíróság felmentette az árulás vádja alól. Hétfő volt és hírpiacon tom­bolt az „uborkaszezon”, amikor 1991. aug. 19-én hajnalban bombaként robbant a hír: Mi­hail Gorbacsovot a moszkvai konzervatív vezetés tagjai levál­tották és rendkívüli állapotot vezettek be. A szovjet rádió méltóságteljes komolyzenét su­gárzott, amely akkor leginkább gyászzeneként csengett a pe­resztrojka nyomán mindinkább felszbadulttá vált orosz embe­rek fülében. Az adást időről időre meg­szakították, hogy a rádió vezető bemondója a sztálini időkből ismert „patetikus érccel” a hangjában beolvassa a rendkí­vüli helyzetet felügyelő állami bizottság közleményét, amely tudatta: A Krímben szabadságát töltő Gorbacsov megromlott egészségi állapota miatt Genna- gyij Janajev alelnök veszi át a hatalmat és az országot fenye­gető káosz miatt hat hónapra rendkívüli állapotot vezetnek be. Mindezt hallva az emberek hátán futkosott a hideg, s visz- szaemlékezve az akkori reagá­lásokra, mindenki azt mondta: ez nem lehet igaz. Nem lehet igaz, hogy vissza lehessen térni a sztálini időkhöz. A 12 tagú puccsbizottságban Mihail Gorbacsov konzervatív ellenfeleinek színe-java volt. Vlentyin Pavlov kormányfő, Dmitrij Jazov védelmi minisz­ter, Vlagyimir Kjrucskov, a KGB főnöke, Borisz Pugo bel­ügyminiszter, Anatolij Lukja- nov parlamenti elnök, Gorba­csov iskolatársa, akinek brutusi árulása különösen fájt a Szovje­tunió első és utolsó elnökének. A puccsisták már régóta ké­szültek a reformokkal való le­számolásra. Az eresztékeiben recsegő birodalom összetartását a köztársaságok új szövetségi szerződése által remélő Gorba­csovot annak tervezett aláírása előtt egy nappal döntötték meg. A szovjet birodalom menthetet­len volt már, s a puccsisták fel­lépése talán csak meggyorsí­totta az agóniát. De ez már a tör­ténészekre tartozik. Visszaemlékezve az akkori eseményekre, az első órák ká­bulata után kezdett kiderülni, hogy valójában furcsa ez az egész századvégi ortodox kommunista hatalomátvétel. „Tapasztalt” puccsisták a kulcspontok megszállásával kezdik, azonban reggel még nyoma sem volt katonáknak. Szabadon volt Borisz Jelcin orosz elnök, akinek elévülhetet­len történelmi érdeme, hogy gyorsan és határozottan csele­kedett: elítélte az államcsínyt, és politikai sztrájkra szólított fel, mire délben már ezrek tün­tettek. Nem lehet persze mind­máig tudni, hogy mi zajlott a kulisszák mögött. Valószínű, hogy Washingtonban is gyorsan értékelték a helyzetet, s váltot­tak Gorbacsovról Jelcinre. Meg nem erősített hírek sze­rint az amerikai nagykövetség eljuttatta az orosz elnöknek a puccsisták és a katonák lehall­gatott üzenetváltásait. Tény vi­szont - és ezt Jelcin is megírta legutóbbi könyvében -, hogy az arhangelszkojei főhadiszállása körüli erdőben az orosz elnök szinte minden lépését figyelő KGB-sek nem kísérelték meg lefogni, s végig szabadon csele­kedhetett, holott a puccsisták­nak mindenképpen számolniuk kellett volna vele, mivel tekinté­lyénél fogva Jelcin számukra sokkal veszélyesebb volt, mint a Krímben elszigetelt Gorba­csov. Mindez sok megválaszolat­lan kérdést vet fel amelyek lé­nyege ez: nem lehetséges-e, hogy a háttérben álló erők való­jában Jelcinnek készítették elő az utat a puccsal? Erre aligha lesz válasz egyhamar. Tény vi­szont - visszatérve az akkori eseményekre -, hogy a feszült­séget alkoholmámorba fojtó, majd sorra beteget jelentő pucs- csisták kezéből szinte már a kezdet kezdetén kiragadta Jel­cin a kezdeményezést. Amikor Jelcin bejelentette, hogy átveszi az Oroszországi Föderáció területe fölött az el­lenőrzést, sokan fellélegeztek és a demokrácia hívei remény­kedni kezdtek, hogy sikerül vé­get vetni a puccsnak. Mindez akkor persze az események sű­rűjében nem volt ilyen egyér­telmű. Fordulópontot jelentett, amikor kedden este sikerült megakadályozni az orosz par­lament épületének elfoglalását az azt védő moszkvaiaknak a páncélosok ellenében, amelyek négy fiatalembert agyontapos­tak. Az események innen fel­gyorsultak. A puccs megbukott, szervezői rács mögé kerültek. Eldőlt a Jelcin-Gorbacsov hatalmi harc is. Az orosz elnök betiltotta az SZKP-t, majd ke­vesebb mint fél év múlva Belo- vezsszkaja Puscsában a legna­gyobb köztársaságok vezetői kimondták a Szovjetunió végét, s egy új korszak kezdődött. Megalakult a FÁK, s megindult az ellentmondásos piaci fejlő­dés szerte a szovjet utódálla­mokban. Ebben az értelemben a puccs mindenképpen hozzájárult a re- formálhatatlannak bizonyult szovjet birodalom bukásához, s az utódállamokban egy hosszú távon működőképesebb társa­dalmi berendezkedés kialakulá­sához. Az viszont már más lapra tar­tozik, hogy ez hogyan valósul meg napjainkban. Az akkori események szereplői Jelcin el­nök kivétel a politika mellékvi­zeire kerültek, Gorbacsov volt elnök egy alapítványt vezet, egyelőre nagyon távol a nagy- politikától, ahova sokak szerint nincs is visszaútja. A puccsistákat amnesztiában részesítették, egyiküket, Valen­tyin Varennyikovot pedig fel­mentették, s az egész puccs va­lahogy már mintha egy másik, letűnt világból köszönne vissza, ami a legbiztosabb jele annak, hogy mindez a félmúlt ellenére már történelem. Kóti Lóránt A CIA „tudni véli” A terror új lakcíme: Teherán Ritkán esik meg, hogy egy ország hírszerző szolgálata nyilvánosan teszi felelőssé va­lamely másik állam vezetését egy súlyos terrorcselekménye­kért. Az amerikai CIA megszegte az íratlan szabályt, és közzé tette azt az dokumentumot, amely Iránnak kulcsszerepet tu­lajdonít a nemzetközi terroriz­musban. Eszerint nagy a való­színűsége, hogy Teherán állt a július közepén, Buenos Aires­ben elkövetett, csaknem száz halálos áldozatot követelő me­rénylet mögött. A CIA tudni véli, hogy Iránnak ugyancsak köze volt két Londonban rob­bantott pokolgéphez s ahhoz a panamai repülőszerencsétlen­séghez, amelynek során több iz­raeli üzletember is életét vesz­tette. A súlyos vádakhoz James Woolsey, a CIA igazgatója két figyelemre méltó kiegészítést fűzött, amikor az anyagot átadta az amerikai kongresszus illeté­kes bizottságának. Az első arra vonatkozik, hogy ki tudhat ezekről az akciókról Teherán­ban. A szakértők jó része ugyanis azt vallja: Rafszan- dzsani elnök - minthogy - a Nyugattól szeretne gazdasági segítséget kapni a nehézségek leküzdéséhez - a gyakorlatias politika híve, s ő személy sze­rint aligha pártolja a szélsősége­seket. A befolyásos Mohtasemi ajatollah és elvbarátai viszont az iszlám forradalom és funda­mentalizmus exportjának, az erőszaknak a hívei. Az afgán határ mellett, a zárt városnak számító Mashad-ban kiképző- központot tartanak fenn, ahol különleges tanfolyamon készí­tik fel a terrorcselekmények majdani elkövetőit. A CIA-je- lentés szerint Rafszandzsani 1989-ben történt beiktatása óta „nem csökkent Teherán érde­keltsége a nemzetközi terroriz­musban”. Vagyis az elnök kör­nyezete a kezdeményező, de az ország első embere - az ameri­kai hírszerzés szerint - nem tudja vagy nem akarja megaka­dályozni az akciókat. Woolsey bő terjedelemben számolt be a végrehajtókról, s a Dél- Libanonban működő szél­sőséges síita szervezetet, a Hezbollahot (Allah Pártját) mi­nősítette közülük a legkegyetle­nebbnek. Amióta ugyanis 1982-ben, iráni forradalmi gár­disták közreműködésével meg­alakították, terrorcselekmények egész sorát követte el, minde­nekelőtt Izraellel szemben. Négy másik iszlám országban is van Hezbollah-„fiók”: összesen tizenhat helyen támogatják a fundamentalistádat. A német Focus című hírmagazin adatai szerint az elmúlt években erre 1,2 milliárd dollárt költöttek. A CIA úgy értesült, hogy a Hezbollah számottevő anyagi, katonai és elméleti segítséget kap. Megerősíthetik a feltevé­seket azok az argentin főváros­ból származó hírek is, hogy iráni diplomaták ellen adtak ki nemzetközi körözést, és kikér­ték Libanontól Tufajli sejket, a Hezbollah egyik vezetőjét. Te­herán - alighanem tudatosan ki­szivárogtatott információk sze­rint - az IRA osztagainak is sze­repet szánt, iráni emigránsok el­leni merényletekben. A Hezbollah egyik rajtaütése után az izraeli tábornokok egyike kijelentette :„Ismerjük a terror új lakcímét s eszerint fo­gunk cselekedni.” A jelentés azt sugallja, a CIA ugyancsak is­meri ezt a címet. S ennek való­színűleg már nincs sok köze a most lecsukott Carlos legköze­lebbi barátaihoz. Réti Ervin Az iszlám harcosai Talizma Naszrin ellenséggé vált az iszlám fundamentalisták szemében. A 32 éves bangladesi feminista írónő radikális nézete­ivel vívta ki az iszlám harcosai­nak haragját: 5 000 dolláros vér­díjat tűztek ki fejére, miután má­jusban egy indiai lapnak azt nyi­latkozta, hogy felül kellene vizs­gálni a Koránt, az iszlám vallás szent könyvét. Naszrin később azt állította, hogy a lap rosszul idézte őt, mert nem a Korán, ha­nem a Sária, az iszlám „törvény- könyv” átértékelést szorgal­mazta. Ez azonban nem segített helyzetén. Bíróság elé állították az iszlám szabályainak megsér­téséért, s akár két évi börtönbün­tetést is kaphatott volna. A bírák viszont 250 dollár óvadék elle­nében szabadon engedték az or­vosból lett írót, s a döntés azon­nal Dákká utcáira vitt háromezer iszlám millitánst, akik Naszrin fejét követelték. Az írónő legna­gyobb bűne a fundamentalisták szerint az, hogy átértékeli a nők helyzetét az iszlám vallású társa­dalomban. A dél-ázsiai és az arab funda­mentalisták között éles politikai különbség tapasztalható. Míg az arab országokban a vallási gyö­kerekhez ragaszkodó csoportok­nak sikerült komoly politikai be­folyást szerezniük, Pakisztánban és Bangladesben a fundamenta­listák alig pár százalékot szedtek össze a választásokon. A helyze­tet jól tükrözi az is, hogy mind­két ország miniszterelnöke nő: Pakisztánban Benazir Bhutto, Bangladesben Begum Kaleda Zia. Az iszlám harcosai azonban egyre bőszebben tiltakoznak, amikor úgy vélik, hogy veszély­ben forognak az ősi törvények. A Carlos-ügy „Maigret felügyelője” Teng Hsziao-ping 90 éves A szürkeöltönyös, örökké pi­pázó férfiról önkéntelenül Mai­gret felügyelő juthat mindenki eszébe, ha látja, amint a terroris­ták ügyeivel foglalkozó vizsgá­lóbíró a párizsi igazságügyi pa­lota lépcsőin felfelé igyekszik. Aki járatos a bűnüldözés mai rejtelmeiben, tudja, hogy az 51 éves Jean-Louis Bruguiere-től legalább annyira tartanak a kö­rözöttek és a vizsgálati fogság­ban ülők, mint Georges Sime­non figurájától a „regény-bűnö­zők”. Bevallja vagy sem, bizto­san fél tőle a napokban Szudán­ban letartóztatott és Párizsban fogva tartott Carlos is, aki 20 év után akadt horogra. A pipás férfi igazán három éve szerzett tekintélyt, amikor kalandos körülmények között, francia katonai motorcsónakról észrevétlenül partra szállt Tri- poliban, hogy felkutassa egy pokolgépes merénylet elköve­tőit. Emlékezetes, hogy 1989-ben a csádi sivatagban fel­robbant egy francia utasszállító repülőgép, s a szálak Líbiába vezettek. Párizsba visszatérve letartóztatási parancsot adott ki Abdallah Senussi ellen, aki nem más, mint a líbiai diktátor - Kadhafi - sógora. Bruguiere 20 éve foglalkozik a legkeményebb ügyekkel, ami jószerével családi hagyomány. Már apja, nagyapja, sőt vissza­menőleg a hatodik nemzedék is „kopó”, illetve vizsgálóbíró volt. Már Cowboy becenévre hallgató rendőrként is legendás volt a bátorsága, ám nem vélet­len, hogy ma sem tesz egyetlen lépést sem 350-es Magnum re­volvere nélkül. 1987-ben csak­nem sikeres merényletet követ­tek el ellene a lakása közelében: az Action Directe nevű francia terrorszervezet akart végezni vele. Egyik testőre szerencsére észrevette az időzített bombát és hatástalanította. Azóta a két­gyerekes családapát árnyékként kísérik a testőrök és mesterlö­vészek. Ilyen népes társasággal láto­gat a közeli hetekben Berlinbe is, hogy tanulmányozza az egy­kori keletnémet államvédelmi hatóság, a Stasi Carlos-aktáit. „Maigret” módszereit nem mindig helyeslik kollégái. Azt azonban elismerik, hogy ered­ményes, amint azt Carlos lebu­kása és kalandos „elrablása” is szemlélteti. Bruguiere bírót persze jól is­meri hírből a bilincsbe vert Car­los is. Most itt az alkalom, hogy a kihallgatás során saját ügyé­ben kitapasztalhassa a pipás ember módszereit. Az első be­szélgetések után, amelyeken egy 12 évvel ezelőtt Párizsban elkövetett merénylet részleteit firtatta a vizsgálóbíró, meglehe­tősen komoran hagyta el Carlos Bruguiere irodáját. Ő tudja, mi­ért... Toronyi Attila Kína legnagyobb hatalmú embere, Teng Hsziao-ping éle­téről 90. születésnapja (aug. 22.) előtt jobbára csak különféle híresztelések és cáfolatok ér­keznek. Rendszeres időközön­ként kerülnek forgalomba olyan jelentések, melyek szerint „a szocialista piacgazdaság” építé­sze már Marx társaságát élyezi, megrázva a részvénytőzsdéket és a politikai köröket. Család­tagjai ugyanilyen rendszeres­séggel sietnek cáfolni ezeket a pletykákat: Teng bridzsezik, új­ságot olvas, bel- és külpolitikai kérdések foglalkoztatják, és - mint lánya és titkárnője, Hsziao Zsung márciusban közölte - „naponta 3 km-t gyalogol a je­ges pekingi szélben”. Legutóbbi nyilvános megje­lenése a kínai újév ünnepén, februárban ennek ellenére egy megfáradt aggastyánt mutatott, aki leányaitól támogatva már csak néhány botorkáló lépésre képes - írta a DPA. Szemláto­mást romló egészségi állapotát tekintve a kínaiak azt találgat­ják: mi jöhet utána? Ha egyes hongkongi forrásoknak hinni lehet, ez nem kevés fejtörést okoz magának Tengnek is. Tengjél ismeri a kínai hadse­reg hatalmát, ezért állítólag tit­kos tárgyalásokon támogatást kért 20 tábornoktól. Utódának Csiang Cö-min államfőt és párt­főtitkárt szemelte ki; legfőbb cél az átmenet után a stabilitás megőrzése és a központi kor­mányzás fenntartása a feltö­rekvő tartományokkal szemben. Ezt alátámasztani látszik, hogy hírek szerint Teng Csingtao ki­kötővárosban Liu Hua-king tá­bornokkal, a hadsereg első em­berével is találkozott. A Peking által finanszírozott Ven Vej Po című hongkongi lap szerint Teng három dolgot hangsúlyozott: kizárta a több­pártrendszert, kiegyensúlyozott kapcsolatokra szólított fel a központ és a tartományok kö­zött, és megerősítette a gazda­sági reform és nyitás 15 évvel ezelőtt bevezetett politikáját. Bármilyen ügyesen állította is országát a piacgazdaság ös­vényére a forradalom veteránja, annak a bizonytalanságnak, hogy mi jöhet utána, nem sike­rült elejét vennie. A teli polcok és a politikai elnyomás általa alkalmazott kettős politikája mindenesetre már megy a maga útján. Történelmi érdemeire a de­mokratikus diákmozgalom 1994. június 4.-i véres leverésé­ért viselt felelősség vet sötét ár­nyat. De nem kétséges, hogy ő maga valóságos forradalmat in­dított el. Hogy ezen az úton Kína hová jut, azt ma még senki sem tudja.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents