Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)

1994-08-19 / 228. szám

1994. augusztus 19., péntek

Augusztus 20,

11

A halhatatlanság rejtélyének megfejtésébe sokaknak beletört már a bicskájuk. Buffon 1753-as párizsi akadémiai székfoglalójában például arról értekezett, hogy a halhatatlanság nem az ismeretek bőségén, nem a nagyszerű tényanyagon, az újszerűségen alapszik, ezek mind az emberen kívüli dolgok. A stílus maga az ember, a stílust nem lehet eltulajdonítani, átruházni, a stílus az, ami változhatatlan, s ami ha emelkedett, nemes és kiváló, akkor biztosítja az utókor csodálatát.

Lehet, hogy mindez igaz a li- terátorok körére vonatkoztatva, s akár a művészetek más ágaira is, amelyekről Buffun nem beszélt. Ám vajon igaz lehet-e a nem esztétikai kategóriákkal mérhető művek és alkotóik esetében? Mert a halhatalanságba emelkedett mű és az alkotójának kapcsolata is nagy rejtély. Óhatatlanul keressük közöttük a szinkront, az emberi hitelt, amely vagy igazolja, vagy erősíti, hiányakor pedig gyengíti vonzódásunkat a műhöz.

Keressük az embert. Nem a jót, nem a rosszat: az alkotót. Könnyebb, ha megadatik a személyes ismeretség, ám reménytelenül nehéz sok évszázad távolából. Kénytelenek vagyunk mások szemével látni: írástöredékekből, alig alkalmas képekből következtetünk a jellemvonásokra, s próbáljuk felidézni az arcot, az alakot.

*

„István fejedelem alacsony termetű, de nagylelkű, bátor, harcias, okos és Krisztus-tisztelő volt" - írta Laskai Osvát ferences rendi prédikátor félezer esztendeje. Sommás jellemzés, amelynek egyetlen különlegessége, hogy először szól Szent István királyunk külleméről. Ám arról viszont nem, hogy az alacsony termetet milyen forrásra alapozta a szerző majd ötszáz év távolából.

A

z 1031-ből származó, s később koronázási palásttá emelkedett miseruhán szerepel Szent István egyetlen hiteles ábrázolása. Ezen a fej alig nagyobb, mint egy mai terjedelmesebb pénzérme. Az anyag, a technika, a méret aligha alkalmas az egyéni arcvonások érzékeltetésére. A szokottnál nagyobb fülkagyló a mintarajzoló ügyetlensége is lehet. Az viszont nyilván hiteles, hogy az akkor tájt ötvenedik életévén túl járó király fején pántkorona van, kezében lándzsa és országalma (valamennyi elveszett), szeme mélyen ülő, arca komoly, kétoldalt lelógó bajuszt és rövidre nyírt körszakállt viselt. (Ám az utókor képzőművészeit ez a tény nem zavarta: általában hosszú, tömött szakállal ábrázolták szobrokon, festményeken, illusztrációkon.)

Más támpont nincs: kortársi vagy időben közeli források nem szólnak István vonásairól, termetéről. Joggal következtethető ebből, hogy alkatában, arcvonásaiban nem volt semmi szélsőségesen különleges, jellegzetes. Amikor tehát szentté emelésének évfordulóján megpróbálunk István királyunk alakjára feltekinteni, azt sohasem láthatjuk - hitelesen - egy hajdan volt fizikai valóságként.

T

alán históriánk egyik kulcsmomentumaként is felfogható, hogy államalapító királyunk porából csak bebalzsamozott jobbkeze maradt ránk, a nevével fémjelzett koronát életében sohasem viselte, s hogy vér szerinti gyermeket nem hagyott utódként maga után, ha csak nem tekintjük ilyenekként akaratának, munkájának, szellemének „gyermekeit”.

És mégis - talán éppen az utóbb említettek miatt - István királyból, a hajdan volt hús-vér emberből, az életében bizony sok őshitű által megátkozottból a halálát követő alig néhány évtized múlva már az ország és az uralkodó dinasztia jelképe lett.

S nemcsak szentté avatása által: az ok-okozati viszony itt inkább fordított. Az utókor különböző társadalmi elemei már igencsak korán azzal tisztelték meg Istvánt, hogy reá vezettek vissza minden jogot és kiváltságot, ő vált minden szabadság kútfőjévé és letéteményesévé. Természetesen az adott politikai irányvonalak szerinti értelmezésben és tálalásban. Sőt: esetleg olyan tettek hozzátoldásá- val, amelyek nem neki tulajdoníthatók, amelyek hozzá, életművéhez, illetve korához kapcsolva historikusi tévedések, vagy egyenesen hamisítványok.

Ennek felemlegetése szándék szerint nem deheroizálás, ami egyébként is kiment a divat- ból.(Csak most nehogy megint az ellenkező végletbe essünk, ami legfeljebb a közéleti retorika fejlődésén lendítene, az egészséges nemzeti önismereten aligha.) Belenyugvóan el kell fogadnunk: egy történelmi személyiség nagyságát, jelentőségét éppen az mutatja meg legjobban, hogy utunkban kikerülhetetlen, hogy minél szélesebb kör próbálja felhasználni példaként és példaképként. Egy törpe-egyéniség - bármilyen nagy is az igyekezet erre - a felhőket karcoló csúcsról sem láttatható messzire az időben.

I

gen jellemző: István szentté emeltetését éppen az a - későbbi - Szent László kezdeményezte, akinek családi hagyományként minden oka meg volt arra, hogy nagyapja, Vászoly (Vazul) megvakíttatásáért, megsüketíttetéséért gyűlölettel tekintsen első királyunk emlékére. Csak hát hasonló származású elődei nyomdokain - ám teljesítményüket felülmúlva - lovagkirályunk is az István által megkezdett és kijelölt or- szág-úton haladt tovább, mert az volt az ésszerű, az egyedüli járható út.

Amikor pedig az ország megbomlott szervezeti és erkölcsi rendje helyreállításán munkálkodott kegyetlen szigorúságé törvénykezéssel - amit később Istvánra származtattak vissza a középkori források -, mindenkinél jobban beleérezhe- tett a Krisztus bajnoka szerepét mély vallásos átéléssel vállaló és beteljesítő apostoli király - inkább csak sejtetett, mint kimondott - lelkiismereti dilemmájába. Reá is gondolhatott, amikor önmagáról így írt egy levélben: „bűnös ember vagyok, hiszen a földi uralmat a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet gyakorolni ”.

Sőt - még ha az akkor divatos vezeklő alázattal is - a szentté emelt nagy elődre gondolhatott leginkább, hiszen őt magát főként a latorságok megtorlásában, a külföldről támadó pogányok megsemmisítésében terhelték „bűnök”: a hatalomért, az ország egységéért vívott rokonháborúban nem fröccsen a kezére vér, s neki már nem igen

kellett hazai pogányokat térítenie. Nem kényszerült arra, hogy a nép és az ország fennmaradása érdekében tűzzel-vassal terelgesse saját „atyjafiait” az új hit aklába, amely Európa mind nagyobb közösségéhez kapcsolta a magyart. Ezt már megtette előtte István, s nem is volt vele népszerű és könnyű dolga.

Az előbbiekből következően István szellemi-lelki portréját semmivel sem egyszerűbb megrajzolni, mint a testit.

M

ár önmagában a reá háruló feladat is ellentmondásos volt egy olyan Uralkodó számára, aki tudatosan - és egyben a lehetséges legnagyobb sikerrel — korának keresztény királyeszményét próbálta megtestesíteni. Azt, amit az uralkodók közül példátlan erkölcsi és felelősség-tartalmú formában ideálként hagyott fiára híres Intelmeiben. ügy teljesítette az egyház- és ország szervező, illetve azokat védő uralkodó szerepét, hogy ebben a személyes dicsőség nem érdekelte. Okleveleiben a neve mellé az akkoriban divatos „legyőzhetetlen”, illetve „dicsőséges” helyett a „kegyes” és „legjámborabb” jelzőt írták még férfikora teljében, tehát jóval előbb, hogy fia halála és elhatalmasodó betegsége miatt teljesen a vallás felé fordult.

E hivatás-alapú jellemvonások ellenpontjaiként - a bizonyára sok névtelen mellett - ott szerepel a krónikákban Koppány, Ajtony és Vászoly (Vazul) esete arra is példaként, hogy a kegyes király igencsak kemény kezű is tudott lenni. Megjegyzendő: akkoriban első királyunk cselekedetei közül inkább kegyelemosztás esetei - például Gyula és családjának a sorsa - keltettek nemzetközi megdöbbenést, mintsem a lázadóknak a kor brutális szokásaitól elmaradó megbüntetése.

M

indezek ellenére István alakját*- érdemei mind teljesebb elismerésével - szinte már az Árpád-házi királyaink harmadik generációja, de leginkább Kálmán király óta a szentség és a (mondhatni: államérdekű) kegyetlenség jellemvonása egyaránt rajzolja. Mindkét felfogásra akad példa az István szentté avatását indokló legendákban, az őskrónikában és a reájuk építkező későbbiekben.

A források egybevetésével, a logikátlanságok, szándékos tévedések kiszűrésével keserű valóságként állapítható meg - miként ezt egyes történészeink meg is tették - , hogy István uralkodása eseményeinek leírásában és a szent király alakjának megformálásában ugyanúgy nemcsak (sőt később már egyre inkább nem) az igazság elmondásának szándéka vezette a krónikások tollát, hanem azok a szemléletek és tendenciák, amelyek aktuálpolitikai érdekeknek kívánták alárendelni a históriát, s egyben államalapító királyunk személyét is.

História-szépítés a Képes Krónikában (XIV. sz.): Szent István király betegágyán menekülésre inti unokaöccseit, Vazul fiait.

A folyamat már megkezdődött azzal, hogy István halálát követő egy évtizeden belül a megvakítatott és megsüketített, tehát uralkodásra alkalmatlanná tett, gyenge hitű keresztényként pedig eleve annak tartott Vászoly (Vazul) fiai jutottak a trónra, s tőlük származtak a későbbi Árpád-házi királyok. A dinasztia történetírói kénytelenek voltak mindent elkövetni, hogy mind a kemény kézzel lesújtó első szent király, mind a merénylet gyanújába keveredett és azért bűnhődő dinasztialapító szerepét mentegessék és előnyös színben tüntessék fel.

Ezt az ügyeskedést egyébként nagyon tanulságos nyomon követni, már csak azért is, mert aktuálpolitikai érdekek azóta dominálnak az értékelésben, s talán így lesz ezután is. István monumentális alakja túlságosan csábító, hogy másként legyen. Egyben évszázados kísérleti tapasztalatok igazolják, hogy a nép emlékezetében megőrződött - bár kétség kívül nem túl árnyalt - képe ezeket próbálkozásokat, hangsúlyváltásokat karcolások nélkül elviseli.

V

olt már szinte kizárólag keresztény embereszménykép, volt hangsúlyozottan csak országunknak védőszentje, volt csak bölcs reálpolitikus, akit mindenekelőtt nem a hite, hanem országmentő szándék tett apostoli királlyá, volt pragmatikus gondolodású országszervező államférfiú, illetve erkölcsi skrupulusokra alig adó társadalomújító és „rendszer- váltó”. Sőt: volt nemzetteremtő és nemzetmentő, valamit a sok- nemzetiségű állam előnyeinek és a kisebbségvédelemnek magyar ősideológusa is. Ezek ugyan jól hangzanak a politikusok szájából ünnepi szónoklatokban, de ettől még ugyanolyan anakroniznusok, mint amilyenek a középkori buzgó krónikások betoldásai.

Vajon mi jöhet ezek után, miféle értékelési hangsúly? Netán sokszólamúság disszonáns hangzavara. Ennek rezonanciáját vajon kibírja-e a megőrzött kép. S egyáltalán: szabad-e bármiféle irányzatnak egyetlen, vagy egynéhány kivételezett hangsúlyra építeni?

Istvánról, az emberről mindezen előbbiek miatt sehogy áll össze a kép a köztudatban. Úgy tűnik: végérvényesen kiragadtatott saját korából. Az eredeti miliő nélkül a ma emberének viszont kevéssé valósan értékelhetők az olyan jellevonások, amit a nagyobb legendájában olvashatunk: „A komolyságot amelyet már ifjúkorában magára öltött, élete végéig megőrizte. Ajka csak nagy néha húzódott mosolyra, mert a Szentírás szavaira gondolt, amelyek szerint a nevetéshez fájdalom vegyül és a túlságos örömre gyász következik. Ezért a szeme előtt mindig az igazság és a jog lebegett: mint király megfontolt volt, és nem fenyegetőzött sem tekintetével, sem szavakkal”.

N

etán ez az uralkodói stílus annyira egyedi, hogy ez váltotta ki az utókor csodálatát? Aligha stílus kérdése. Akármely irányból is próbáljuk Szent Istvánunk alakját megközelíteni, azt tapasztaljuk, hogy életműve eltakarja. S csak közelebb érve látjuk, mégsem volt érzékcsalódás az első, távoli benyomás: életmű - a fennmaradt és Európához tért nép és ország, a magyar keresztény egyház és a magyar államszervezet - egyben maga István király . Életműve pedig éppen az által csodálatos, mert újszerű volt, mert nem emberen kívüli dolog, el lehet „tulajdonítani” magunknak, át lehetett ruházni, s nem fejlődésképtelenül változtathatatlan. S éppen ezek miatt is nemes és kiváló.

Magán viseli a halhatatlanság jegyeit. Legalábbis, mi, majd ezer esztendő múltán, erősen azt reméljük. Dunai Imre

Raguzának a hajóhad fontosabb volt

A Szent Ereklye útja- A Szent Jobb története augusztus hónaphoz fűződik. Szent István halálát követően, 1083. augusztus 15-ére a Lovagkirály, Szent László összehívta az országlást Székesfehérvárra.

Ekkor már birtokában volt

VII. Gergely pápa brévéje, amely szerint Istvánt, fiát, Imrét és Gellért püspököt szentté avatják. Felnyitották a sírt és megtalálták az épen maradt jobb kart. László király elrendelte, hogy az ereklye őrzésére építsenek egy kolostort Nagyváradtól harminc kilométerre.

Szabó Géza plébános, proto- notárius kanonok, a budapesti Bazilikában a Szent Jobb őre. Az ország egyik legbecsesebb történelmi emléke sorsának legjobb tudója. Őt idézzük:- Mercurius kanonok vette magához az ereklyét és elvitte Szentjobiba, ahol nagy becsben őrizték egészen a tatár dúlásig. Ekkor visszaszállították Székesfehérvárra, majd Dalmáciába, Raguzába (Dubrovnik) került. Nagy Lajos király a Szent Jobbot kettéválasztatta és annak alsó karcsontjait megküldte a Báthoriaknak, akik Lemberg- ben helyeztették el és ezt mind a mai napig itt őrzik. A kézfej pedig Dubrovnikban maradt. Még egy csontszilánkot őriznek ezen kívül, Bécsben, a Hofburg kincstárában. Amikor a török uralom után Mária Terézia császár- és királynő megkezdte hazánk újjáépítését, elhatározta, visszaadatja a magyar népnek az országalapító ereklyéjét. Ra- guza város tanácsa és a dominikánus rendház azonban ellenállt. De a történelem közbeszólt: amikor a velenceiek fenyegetően léptek fel a dalmát partoknál, a raguzaiak a hadiflottájuk fejlesztésére kapott összeg fejében inkább lemondtak a Szent Jobbról. Selyemkendőbe tekerve vitték Bécsbe, majd 1771-ben Mária Terézia királynői karéket tetetett rá, egy henger alakú kristály ereklyetartóba tetette, amit a császámő és a prímás pecsétjével lezártak, így adta vissza az országnak a szent ereklyét.

Győrön és Pannonhalmán keresztül 1771. július 21-én érkezett vissza Buda várába István király mumifikálódott jobbja. A budai egyetem rektorát kérték fel a Szent Jobb őrének, aki az Angolkisasszonyok templomában helyezte el a kristály hengert. Később átvitték a királyi várkápolnába, ahonnan 1944. őszén az ereklyét a Szent Koronával együtt Nyugatra hurcolták.

, -1945. augusztus 19-én éjszaka került vissza a Szent Jobb Magyarországra. Kalandos út után egy magyar származású amerikai alezredes segítségével ismét az Angolkisasszonyokhoz került, itt őrizték egészen 1949-ig, amikor a szerzetes és tanító rendeket feloszlatták. Akkor került át a Bazilikába.

Az állam évtizedekig nem járult hozzá, hogy az ereklyét közszemlére tegyék, nyilvános tiszteletadásra kihelyezzék. Évente csak egyszer, augusztus 20-án reggel nyolckor tehette ki a Bazilika plébánosa a főoltár elé és este nyolckor vissza kellett helyeznie rejtekhelyére.- 1971-ben, kétszáz évvel a Szent Jobb raguzai hazatérése után a Bazilika egyik oldalkápolnájában alakították ki mai helyét, ahol zárt ajtók mögött vigyázzuk. Amikor 1985-ben, Szent István király napján, a megújított kupolát megáldották, a Szent Jobbot átvitték a tér túlsó oldalára. 1947 óta ez volt az első eset, hogy az ereklye elhagyta a templomot. 1987-ben készítették el a mai tárolót, golyóálló üvegből.

1988-ban úgy döntöttek, hogy országjárásra viszik a Szent Jobbot, előtte azonban egy tudósokból álló bizottság döntésére bízták: ki szabad-e tenni az ereklyét egy ekkora utazásnak? A tudósok igent mondtak. R. P.

Farmerexpo Debrecenben

Farmerexpo kezdődött e héten szerdán Debrecenben: Az augusztus 21-ig nyitva tartó vásáron tíz országból érkeznek vendégek, összesen több, mint kétszázötven cég mutatja be különböző termékeit, készítményeit.

A debreceni Farmerexpo idején nemzetközi sertéstenyésztési, almatermesztési konferenciára, mezőgazdasági gépészeti tanácskozásra, méhésztalálkozóra és országos póniszemlére is sor kerül a tervek szerint.

Az európai sertéstenyésztési konferenciára 20 nyugati országból érkezik előadó, s ott lesz 300 termelési szakember.

Az életmű maga az ember