Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-10 / 219. szám
6 üj Dunántúli napló Külföld 1994. augusztus 10., szerda Július 11. Francia katona köti be a kisfiú lábát - nádvágó késsel történt. Július 17.160 ezer ruandai menekült a gomai (Zaire) táborban. Félmillió áldozat nem túlzás - Sikerül megállítani az öldöklést? Az ország neve Ruanda Az amerikai elnök szerint „nemzedékünk legnagyobb humanitárius katasztrófája” következett be Ruandában, amikor a polgárháború végeztével a menekült táborokban kitört a kolerajárvány. A kolerát vérhas követte, s most azt mondják: örülni lehet majd, ha a friss béke csak százezer újabb áldozatot követel. Diplomaták és újságírók, akik az utóbbi időben a helyszínen jártak, nyomatékosan figyelmeztetnek: a hutu szabad- csapatok által véghezvitt népirtás félmillió áldozata, a napi 1500-1800 járvány-áldozat nem túlzás. Ez az a hely, ahol az áldozatok számát inkább alábecsülni próbálják, mint felnagyítani. Pedig súlyosan téved az, aki azt hiszi, hogy valahol messze Európától, állati sorban élő primitív népek gyilkolász- szák egymást oktalanul és számlálatlanul. A történteknek oka, értelme van. Az értelme: Afrika politikai és gazdasági újrafelosztása. Az okok sorolásánál viszont nem nélkülözhető némi előzmény és helyismeret. Ruanda és Burundi köztársaságban, mely harminc esztendeje bomlott fel két államra, két nemzetiség él. Többségben a bantu négerek családjába tartozó hutuk vannak, de egészen a köztársaság felbomlásáig a nílusi néger népcsoporthoz tartozó, magasabb, erőteljesebb alkatú emberekből álló tutszi kisebbség uralkodott az országban. Az utóbbi harminckét esztendőben béke honolt a két utód-országban, de mint mindenütt, ahol ősgyökerű faji és nemzetiségi ellentétek zavarják a vizet a sima felszín alatt, csak idő kérdése volt, hogy az egykor hatalmi pozícióban lévő tutszi elit, mely hazájában azóta súlyos és hátrányos politikai megkülönböztetésnek volt kitéve (még a személyi igazolványuk is más színű volt a tut- sziknak, mint a hutuknak), mikor kísérli meg pozícióinak visszaszerzését. Négy hónappal ezelőtt a szomszédos Ugandába menekült és ott revansra készülő tut- szik fegyverrel indultak Ruanda fővárosa, Kigali felé, hogy átvegyék a hatalmat. Számoltak a hadsereg viszonylagos gyengeségével, de nem számoltak a hutu kormányzat kíméletlen elszántságával, azzal, hogy a hadsereget legyőzhetik, de közben a kormány által felpiszkált és nádvágó késekkel felszerelt mi- licisták kíméletlen öldöklésbe kezdenek, s lemészárolják a Ruandában maradt tutszi polgári lakosságot. Kigaliban ezekben a napokban látszólag megnyugtató hírek érkeznek. Német és amerikai cégek víztisztító berendezéseket szerelnek fel, Franciaország, Németország, az Egyesült Államok és az ENSZ összesen mintegy egymilliárd dollár értékben szállított gyógyszert, élelmiszert, berendezéseket és békefenntartókat a menekülttáborokba és a ruandai fővárosba. A segélyszállítmányokat fogadó repülőtereket Gomában (Zaire) és Kigaliban (Ruanda) napok alatt kibővítették és alkalmassá tették éjszakai leszállásra. Az orvosok ma már bizonyosra veszik, hogy a járványokkal képesek lesznek megbirkózni, s hogy az amúgy rendkívül termékeny egyenlítői ország lakosságának élelmezése is megoldható. Az aggodalmak azonban, hogy a szörnyűségek hónapjai után sem következhet béke és nyugalom, nem egészen alaptalanok. William Perry amerikai hadügyminiszter, aki a múlt hét végén járt a helyszínen bizakodóan nyilatkozott arról, hogy sikerül megállítani a ruandai ha- lál-ringlispilt, megakadályozni a most hatalomra jutott Felsza- badítási Frontot abban, hogy bosszúhadjáratba kezdjen most már az időközben fegyverekkel legyőzött hutuk ellen. A hadügyminiszternek, minthogy az Egyesült Államok akciója már 400 millió dollárnál tart, van oka a derű látó nyilatkozatokra, s arra is, hogy minden egyes alkalommal hangsúlyozza: humanitárius akcióról, nem pedig békefenntartó hadműveletekről van szó. Egy magyar diplomata, aki jól ismeri ezt a térséget, másként ítéli meg a helyzetet, s néhány nagyon konkrét veszélyt lát. Az egyik, hogy a francia csapatok kivonulása (augusztus 22) olyan hatalmi vákumot teremthet az országban, amelyben bármely pillanatban kiújulhatnak az ellenségeskedések Ruandában. Semmilyen garancia nincs arra sem, hogy az egyelőre hutu vezetés alatt álló, látszólag teljesen nyugodt, ám hasonló törzsi feszültségekkel teli Burundi köztársaságban nem tör ki konfliktus. A másik veszély, hogy ebben az esetben az amerikai humanitárius akció automatikusan békefenntartó akcióvá válhat. Ki akadályozhatja meg az újabb tömeggyilkosságokat? Csakis az ENSZ erők és azok az amerikai katonák, akik humanitárius feladattal érkeznek ezekben a napokban Ruandába. Ruanda a világ leggyorsabban népesedő területén fekszik. Fekete Afrika lakossága a legújabb számítások szerint 2030-ra a mainak duplájára nő, míg Ázsiáé csak ötven százalékkal. Uganda, ahonnan a felszabadítók pár hónappal ezelőtt elindultak, a térség leggyorsabban fejlődő országa, afféle afrikai kistigris. Miközben a távozó francia és az érkező amerikai csapatok egymásra mosolyognak Kigaliban, Párizsban és Washingtonban a stratégiai tervezők nemcsak a kétmillió Zairében rekedt ruandai fekete sorsával törődnek, hanem a jövő század Afrikájának térképét is rajzolgatják már. Augusztus 1. Útban haza Kigali felé. Július 22. Teherautón szállítják a halottakat a tömegsírokba a munigi táborból. Augusztus 6. Carmen Carrigos, az Unicef spanyol képviselője vizet kér a disenteriás gyerekeknek. Július 15. Ez a kisgyerek szüleit keresi a halottak között. Július 19. Megindul a légihíd Spanyolországból élelmiszerrel és ivóvízzel.
