Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-29 / 207. szám

1994. július 29., péntek Riport üj Dunántúli napló 13 „Add kezembe e zárt világ ki­lincsét, könnyű kezedet - vár kinn a szabad. ” (József Attila) Ezt nem lehet megírni, gon­doltam magamban számtalan­szor. Itt nincsenek betűk, meg­felelő szavak, itt csak közelség van, melegség, érzések, gondo­latok és sikítás a csendben ... Ülünk a földön, Pepe kezét nézem, ahogy zavartan a füvet tépdesi, vagy ahogy tördeli a gyufát, mellyel épp most gyúj­tott rá egy szál cigarettára. Zsibriken vagyunk. „A vi­lágvégén lévő szívverés” - mondta barátnőm még a terep­járóban, amelynek platóján ülve, a port és a benzingőzt be­szívva zötykölődtünk, egy kita­posott földes úton e gyönyörű kis falu felé. Az út viszontagságai ellenére próbáltam ki-kidugni fejemet a ponyva mögül és befogadni az elém táruló látványt. A fák lassú táncban vonultak szemem előtt, ahogy haladtunk. Egymást átölelve, védve vették körül a völgyet és az ott élőket.-Jó itt lenni. Ez a legjobb hely a világon - mondta J. A., az itt működő Rehabilitációs Otthon egyik lakója. Ezt tény­leg így gondolom. Jobb mint Pesten belőve, narkósan az asz­falton. Kilencen vagyunk. Fiúk az ország minden részéből, ha­sonló problémával. Szeretnénk megszabadulni a kábító­szer-függőségtől. Hogy sike­rül-e? Talán. így, már nem lehet tovább élni. Tudod, a szer telje­sen megváltoztat. Testileg tönk­remész, idegrendszered leépül. Csalsz, hazudsz, lopsz, elveszí­ted barátaidat, családodat. Bol­dogtalan ember leszel, aki már nem tud örülni semminek. Itt sokkal jobb, mint egy kór­házban, ahol csak a méregtele­nítés folyamata történik. Ott nincsenek elzárva igazán a for­rásoktól - mesélik -, aki igazán akarja, könnyen kábítószerhez juthat. A haverok (persze titok­ban) hoznak a látogatásokra, de előfordult már az is, hogy men­tőautókat törtek fel. A kórház­ban pár hetet tölthetnek el a ká­bítósok, amíg kitisztul a szerve­zetük, azután ismét kikerülnek a nagybetűs életbe, a régi környe­zetbe. Nagy valószínűséggel folytatják a dolgot ott ahol ab­bahagyták. Zsibriken viszont elvileg egy évig maradhatnak, de ha szükségét érzik, akkor to­vább is.- Milyen az, amikor jön egy új srác ? - kérdezem tőlük. ­- Izgalmas. Ide mindegyi­künk szabad akaratából érke­zett. Már az első napokban megvonják tőled a kábítószert. Ez az időszak borzasztó. Fej- és fogfájás, krónikus hasmenés, epilepsziás görcsök, álmatlan­ság gyötör. Először akarva-aka- ratlan keresünk valami pótszert. Kávé, cigaretta. Aztán lassan magunkra találunk. Kezdenek derengeni azok a dolgok, amik régen természetesek voltak: mi­lyen az, reggel felébredni és felkelni, munkába menni. ..- Ébresztő után a mentor, aki aznap velünk van, - beszél a napirendről Attila - kiosztja a feladatokat (felmosás, seprés, takarítás stb.). Reggeli után (a tábort egy református lelkész házaspár vezeti) áhitat és az igéből való felolvasás követke­zik. Tudod, mindenképp kell valami erő: kinek Isten, kinek egy szerelem, a család töretlen bizakodása, vagy a haláltól való félelem segíthet újra talpra állni. Munkára be vagyunk osztva. Az istállóban, a földe­ken, asztalosműhelyben és a konyhában kell tevékenyked­nünk. A munkát a terápia fontos részének találom. Részben segít lekötni az energiáinkat, részben az esetleges dicséretek jólesően növelik önbizalmunkat. Hétvé­gén pihenünk. Ilyenkor általá­ban beszélgetünk, focizunk, pingpongozunk vagy fürdünk a közeli tóban. Amikor a társaságról és a mentorokról faggatom a fiúkat, mindenki egyetért abban, hogy könnyen összeszoktak. Jó az, hogy közösségben vannak, ahol mindenki figyel egymásra. A mentoroknak nem volt kö­zük soha a kábítószerhez. Ez jó is, rossz is. Rossznak tartják azért, mert szerintük, ők igazá­ból nem tudják átélni a függő­ség és a leszokás gyötrelmeit. Nagyon jó viszont az, hogy nem betegként kezelik őket, mint az orvosok. Általában családos emberek: szeretetet, türelmet, megértést nyújtanak. Megtanít­ják őket „az első lépésekre”, megtanítják őket ÉLNI. Sétára indulunk. Bejárjuk a környéket. Pepe a kullancscsí­pés veszélyeit magyarázza bio­lógiai pontossággal. Lenyűgöz értelme, kedvessége. Szeretnék erőt adni neki, megfogni kezét vagy vállon veregetni, ahogy a barátok teszik. Miért nem me­rem? Felkapaszkodom a dombra. Magamba szívom a régi házak illatát. Filmem utolsó kockáját a templomra kattintom el, és most már biztosan tudom, jövök még ide, visszajövök ... * Éjfél körül érünk oda a Tá­masz Alapítvány által fenntar­tott hajléktalan-szálláshoz. Nem ismerek rá Gyurira a kék sza­badidőruhában, mert őt a stan­dart fekete szereléséről lehet felismerni, meg arról, hogy a Király utcában épp egy beszél­getés közepén van egy lepusz­tult hajléktalannal, vagy arról, ahogy a feleségét (aki „még mindig a szerelmem”) kézen fogva buszra száll. Ö az első zsibriki, aki rájött, hogy „a me­nekülés csak felőröl, és kezdhe­ted újra elölről”, és elkezdte elölről. A rehabilitáció egy éve után három hónapot segédmun­kásként dolgozott, aztán a drogközpontba került és most szociális gondozó a Támasznál. A főhadiszálláson megy a mo­sógép meg magnóról a Balaton. Elvackolódunk egy vaságyon és arról kérdezzük Gyurit, hogyan kezdődött ez az „anyagos” tör­ténet. Tizenöt éves korában kezdte el foglalkoztatni, hogy mi a helyzet a világban. Akkoriban dúlt a hippi-ideológia, amelyik azt sugallta, hogy a kábítósze­rek tudattágító hatása révén olyan tudásra lehet szert tenni, ami másképp elérhetetlen. Ra­gasztóval kezdte. Úgy ragasz­tóztak, hogy a zacskót mindig csak egyikük szívta, és utána elmesélte az élményeit. Később jöttek a gyógyszerek.-Nem akartam én teljesen függővé válni, aki másra sem képes, csak rohangálni az anyag után. A kábítószerhasználatnak rituáléja volt számomra. Mielőtt vasárnap haraptam volna, csü­törtöktől hashajtókat szedtem, hogy ne legyen más a szerveze­temben, csak a szer. El is húz­tam így nyolc évig. „Leállni” soha nem akart. Nem foglalkoztatta más tizenöt éven át, csak a kábítószerek. Gyógyszerkönyveket, gyógy­növénykönyveket olvasott, és olyan írókat, akikről sejteni le­hetett, hogy narkósok. Barátai már nem voltak. A lányok is csak arra kellettek neki, hogy receptet írjanak, kiváltsák, és pénzt hajtsanak föl.-Én már mindenemet elad­tam.-A szüleid? Nem próbáltak megérteni, és tenni valamit?- Biztosan próbáltak megér­teni, de nekik nem az a felada­tuk, hanem az, hogy tizennyolc éves korukig neveljék a gyere­keiket, és aztán küldjék el őket dolgozni. Én meg még harmin­cévesen is ott voltam náluk. Amikor nem bírták tovább, el­költöztek. Gyuri akkor már nagyon odavolt. Naponta kellett hasz­nálnia a szereket, de nem értek semmit. Iszonyúan félt egyedül. Eleinte csak akkor, amikor el­vonási tünetei jelentkeztek, ké­sőbb már akkor is, amikor tele volt „anyaggal”. Az ajtó elé to­logatta az asztalokat, nappal nem mert az utcára menni, hal- lucinációi voltak. Néhány hó­napig együtt élt egy lánnyal, aki aztán elment elvonókúrára.-Amikor nagyon kikészül­tem, írtam neki, hogy segítsen. Eljött, megint anyagozgattunk, de elhatároztuk, hogy megpró­báljuk csökkenteni az adagot. Három hónapra befeküdtem az Idegklinikára. Amikor kijöttem a kórházból, kiderült, hogy a húgom is narkós lett. Anyám idegösszeroppanást kapótt, megijedtem és elmentem Zsib- rikre. Úgy tervezte, kihúzza az ott­honban egy hónapig, aztán foly­tatja, ahol abbahagyta. Több­ször is el akart menni Zsibrik- ről, de a harmadik hónapban rá bízták az istállót, és egyre több dologban kérték ki a vélemé­nyét. Ez volt a fordulópont. A zsibriki évet mégis abban a tu­datban töltötte, hogy visszatér a kábítószerekhez. De megis­merte a feleségét, aki ugyan­csak narkós volt korábban. Ő azt mondta, leállni csak egészen lehet. így is történt.- Vagyis kell valami a drog helyett?- Igen. Négy védőangyalom van: a munkám, a feleségem, a hobbim és az Isten. Szeretne Zsibriken dolgozni. Ha hívnák, itt hagyna Csa- pot-papot. Az álma mégis az, hogy alapítsanak egy otthont, ami olyan, mint ők: a felesége, egy - ugyancsak Zsibriken meggyógyult - barátjuk és ő. A zsibriki otthontól ez annyiban különbözne, hogy a vallás mel­lett helyet kapna az asztrológia, a természetgyógyászat, a grafo­lógia is. Gyuri számára a len­gyel Monar-rendszer szigorú­sága nagyon szimpatikus. Ő is egy szigorú, következetes prog­ramot szeretne, kemény munka- terápiával és két olyan alapsza­bállyal, amik alól nincs kibúvó: ezek az absztinencia és az erő­szakmentesség. Aki ezeket megszegi, röpül, hogy megta­nulja, mit veszít a kirúgással és azt, hogy a tetteinek következ­ményei vannak. Később persze visszajöhetne. A mentorok nemcsak a gyógyult drogosok közül kerülnének ki.- Egy narkós egész életében narkós marad, kell, hogy valaki a kívülálló szemével nézze a dolgokat.. . Müller Andrea Zákányi Eszter

Next

/
Thumbnails
Contents