Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-29 / 207. szám
1994. július 29., péntek Riport üj Dunántúli napló 13 „Add kezembe e zárt világ kilincsét, könnyű kezedet - vár kinn a szabad. ” (József Attila) Ezt nem lehet megírni, gondoltam magamban számtalanszor. Itt nincsenek betűk, megfelelő szavak, itt csak közelség van, melegség, érzések, gondolatok és sikítás a csendben ... Ülünk a földön, Pepe kezét nézem, ahogy zavartan a füvet tépdesi, vagy ahogy tördeli a gyufát, mellyel épp most gyújtott rá egy szál cigarettára. Zsibriken vagyunk. „A világvégén lévő szívverés” - mondta barátnőm még a terepjáróban, amelynek platóján ülve, a port és a benzingőzt beszívva zötykölődtünk, egy kitaposott földes úton e gyönyörű kis falu felé. Az út viszontagságai ellenére próbáltam ki-kidugni fejemet a ponyva mögül és befogadni az elém táruló látványt. A fák lassú táncban vonultak szemem előtt, ahogy haladtunk. Egymást átölelve, védve vették körül a völgyet és az ott élőket.-Jó itt lenni. Ez a legjobb hely a világon - mondta J. A., az itt működő Rehabilitációs Otthon egyik lakója. Ezt tényleg így gondolom. Jobb mint Pesten belőve, narkósan az aszfalton. Kilencen vagyunk. Fiúk az ország minden részéből, hasonló problémával. Szeretnénk megszabadulni a kábítószer-függőségtől. Hogy sikerül-e? Talán. így, már nem lehet tovább élni. Tudod, a szer teljesen megváltoztat. Testileg tönkremész, idegrendszered leépül. Csalsz, hazudsz, lopsz, elveszíted barátaidat, családodat. Boldogtalan ember leszel, aki már nem tud örülni semminek. Itt sokkal jobb, mint egy kórházban, ahol csak a méregtelenítés folyamata történik. Ott nincsenek elzárva igazán a forrásoktól - mesélik -, aki igazán akarja, könnyen kábítószerhez juthat. A haverok (persze titokban) hoznak a látogatásokra, de előfordult már az is, hogy mentőautókat törtek fel. A kórházban pár hetet tölthetnek el a kábítósok, amíg kitisztul a szervezetük, azután ismét kikerülnek a nagybetűs életbe, a régi környezetbe. Nagy valószínűséggel folytatják a dolgot ott ahol abbahagyták. Zsibriken viszont elvileg egy évig maradhatnak, de ha szükségét érzik, akkor tovább is.- Milyen az, amikor jön egy új srác ? - kérdezem tőlük. - Izgalmas. Ide mindegyikünk szabad akaratából érkezett. Már az első napokban megvonják tőled a kábítószert. Ez az időszak borzasztó. Fej- és fogfájás, krónikus hasmenés, epilepsziás görcsök, álmatlanság gyötör. Először akarva-aka- ratlan keresünk valami pótszert. Kávé, cigaretta. Aztán lassan magunkra találunk. Kezdenek derengeni azok a dolgok, amik régen természetesek voltak: milyen az, reggel felébredni és felkelni, munkába menni. ..- Ébresztő után a mentor, aki aznap velünk van, - beszél a napirendről Attila - kiosztja a feladatokat (felmosás, seprés, takarítás stb.). Reggeli után (a tábort egy református lelkész házaspár vezeti) áhitat és az igéből való felolvasás következik. Tudod, mindenképp kell valami erő: kinek Isten, kinek egy szerelem, a család töretlen bizakodása, vagy a haláltól való félelem segíthet újra talpra állni. Munkára be vagyunk osztva. Az istállóban, a földeken, asztalosműhelyben és a konyhában kell tevékenykednünk. A munkát a terápia fontos részének találom. Részben segít lekötni az energiáinkat, részben az esetleges dicséretek jólesően növelik önbizalmunkat. Hétvégén pihenünk. Ilyenkor általában beszélgetünk, focizunk, pingpongozunk vagy fürdünk a közeli tóban. Amikor a társaságról és a mentorokról faggatom a fiúkat, mindenki egyetért abban, hogy könnyen összeszoktak. Jó az, hogy közösségben vannak, ahol mindenki figyel egymásra. A mentoroknak nem volt közük soha a kábítószerhez. Ez jó is, rossz is. Rossznak tartják azért, mert szerintük, ők igazából nem tudják átélni a függőség és a leszokás gyötrelmeit. Nagyon jó viszont az, hogy nem betegként kezelik őket, mint az orvosok. Általában családos emberek: szeretetet, türelmet, megértést nyújtanak. Megtanítják őket „az első lépésekre”, megtanítják őket ÉLNI. Sétára indulunk. Bejárjuk a környéket. Pepe a kullancscsípés veszélyeit magyarázza biológiai pontossággal. Lenyűgöz értelme, kedvessége. Szeretnék erőt adni neki, megfogni kezét vagy vállon veregetni, ahogy a barátok teszik. Miért nem merem? Felkapaszkodom a dombra. Magamba szívom a régi házak illatát. Filmem utolsó kockáját a templomra kattintom el, és most már biztosan tudom, jövök még ide, visszajövök ... * Éjfél körül érünk oda a Támasz Alapítvány által fenntartott hajléktalan-szálláshoz. Nem ismerek rá Gyurira a kék szabadidőruhában, mert őt a standart fekete szereléséről lehet felismerni, meg arról, hogy a Király utcában épp egy beszélgetés közepén van egy lepusztult hajléktalannal, vagy arról, ahogy a feleségét (aki „még mindig a szerelmem”) kézen fogva buszra száll. Ö az első zsibriki, aki rájött, hogy „a menekülés csak felőröl, és kezdheted újra elölről”, és elkezdte elölről. A rehabilitáció egy éve után három hónapot segédmunkásként dolgozott, aztán a drogközpontba került és most szociális gondozó a Támasznál. A főhadiszálláson megy a mosógép meg magnóról a Balaton. Elvackolódunk egy vaságyon és arról kérdezzük Gyurit, hogyan kezdődött ez az „anyagos” történet. Tizenöt éves korában kezdte el foglalkoztatni, hogy mi a helyzet a világban. Akkoriban dúlt a hippi-ideológia, amelyik azt sugallta, hogy a kábítószerek tudattágító hatása révén olyan tudásra lehet szert tenni, ami másképp elérhetetlen. Ragasztóval kezdte. Úgy ragasztóztak, hogy a zacskót mindig csak egyikük szívta, és utána elmesélte az élményeit. Később jöttek a gyógyszerek.-Nem akartam én teljesen függővé válni, aki másra sem képes, csak rohangálni az anyag után. A kábítószerhasználatnak rituáléja volt számomra. Mielőtt vasárnap haraptam volna, csütörtöktől hashajtókat szedtem, hogy ne legyen más a szervezetemben, csak a szer. El is húztam így nyolc évig. „Leállni” soha nem akart. Nem foglalkoztatta más tizenöt éven át, csak a kábítószerek. Gyógyszerkönyveket, gyógynövénykönyveket olvasott, és olyan írókat, akikről sejteni lehetett, hogy narkósok. Barátai már nem voltak. A lányok is csak arra kellettek neki, hogy receptet írjanak, kiváltsák, és pénzt hajtsanak föl.-Én már mindenemet eladtam.-A szüleid? Nem próbáltak megérteni, és tenni valamit?- Biztosan próbáltak megérteni, de nekik nem az a feladatuk, hanem az, hogy tizennyolc éves korukig neveljék a gyerekeiket, és aztán küldjék el őket dolgozni. Én meg még harmincévesen is ott voltam náluk. Amikor nem bírták tovább, elköltöztek. Gyuri akkor már nagyon odavolt. Naponta kellett használnia a szereket, de nem értek semmit. Iszonyúan félt egyedül. Eleinte csak akkor, amikor elvonási tünetei jelentkeztek, később már akkor is, amikor tele volt „anyaggal”. Az ajtó elé tologatta az asztalokat, nappal nem mert az utcára menni, hal- lucinációi voltak. Néhány hónapig együtt élt egy lánnyal, aki aztán elment elvonókúrára.-Amikor nagyon kikészültem, írtam neki, hogy segítsen. Eljött, megint anyagozgattunk, de elhatároztuk, hogy megpróbáljuk csökkenteni az adagot. Három hónapra befeküdtem az Idegklinikára. Amikor kijöttem a kórházból, kiderült, hogy a húgom is narkós lett. Anyám idegösszeroppanást kapótt, megijedtem és elmentem Zsib- rikre. Úgy tervezte, kihúzza az otthonban egy hónapig, aztán folytatja, ahol abbahagyta. Többször is el akart menni Zsibrik- ről, de a harmadik hónapban rá bízták az istállót, és egyre több dologban kérték ki a véleményét. Ez volt a fordulópont. A zsibriki évet mégis abban a tudatban töltötte, hogy visszatér a kábítószerekhez. De megismerte a feleségét, aki ugyancsak narkós volt korábban. Ő azt mondta, leállni csak egészen lehet. így is történt.- Vagyis kell valami a drog helyett?- Igen. Négy védőangyalom van: a munkám, a feleségem, a hobbim és az Isten. Szeretne Zsibriken dolgozni. Ha hívnák, itt hagyna Csa- pot-papot. Az álma mégis az, hogy alapítsanak egy otthont, ami olyan, mint ők: a felesége, egy - ugyancsak Zsibriken meggyógyult - barátjuk és ő. A zsibriki otthontól ez annyiban különbözne, hogy a vallás mellett helyet kapna az asztrológia, a természetgyógyászat, a grafológia is. Gyuri számára a lengyel Monar-rendszer szigorúsága nagyon szimpatikus. Ő is egy szigorú, következetes programot szeretne, kemény munka- terápiával és két olyan alapszabállyal, amik alól nincs kibúvó: ezek az absztinencia és az erőszakmentesség. Aki ezeket megszegi, röpül, hogy megtanulja, mit veszít a kirúgással és azt, hogy a tetteinek következményei vannak. Később persze visszajöhetne. A mentorok nemcsak a gyógyult drogosok közül kerülnének ki.- Egy narkós egész életében narkós marad, kell, hogy valaki a kívülálló szemével nézze a dolgokat.. . Müller Andrea Zákányi Eszter
