Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-02 / 180. szám
1994. július 2., szombat Irodalom - Művészet aj Dunántúli napló 11 Pillanatfelvételek egy zuhanásról (Sárosi István Kiégett fű című regényéről) „Csak végzem a dolgomat” Beszélgetés Schóber Tamás karnaggyal Schóber Tamás, ezúttal írósztalnál Fotó: Läufer László Ha egy sikeres színpadi szerző regényírásra vállalkozik, nem kis kockázatot vállal. Ezt tette Sárosi István, amikor a Csáth Gézáról szóló lélektani játék, A húszmilliomodik év és a vérbő humorú orvos-komédia, a Rákfene bemutatása után közreadta Kiégett fű című könyvét. A veszélyforrás az ő esetében is abban rejlik, hogy a olvasóközönség hasonló teljesítményt vár a szerzőtől, mint amilyennek a színházi publikum már tanúja volt, s e ténnyel az író akarva-akaratlanul is számol, ugyanakkor viszont a regény mint műfaj a stílus, a nézőpont és a beszédmód egészen más fajtáját követeli meg. E poétikai szemléletváltás Sárosi István esetében máris az elbeszélő próza figyelemre méltó, erőteljes tónusú, sőt - legjobb részleteiben - eredeti hangú megvalósítását eredményezte, még akkor is, ha a Kiégett fű bátor kezdeményezései néhány vonatkozásban árnyaltabb kibontást tettek volna lehetővé. Az értékek eme nyomatékos elismeréséhez, s a kritikusi hiányérzet jelzéséhez is egyszersmind, a recenzens megjegyzi, hogy annak idején módjában állt a regény egy jóval korábbi, kevésbé kiérlelt és kimunkált változatával is megismerkednie. Ez ugyan magán1 ügy, hiszen az olvasó csupán a most kinyomatatásra került szöveget veszi a kezébe, s nem tartozik ismerni az író műhelymunkájának egyes fázisait, mint ahogy, teszem azt, az sem számít a dologban, hogy a regény szerzője történetesen orvos. A kritikusban azonban e regény várakozásokat is ébresztett Sárosi további pályájával kapcsolatosan, s ennek megfogalmazása könnyen puszta udvariasságnak tűnhetne, ha ezúttal nem árulná el, hogy ismeri azt a szívós művészi küzdelmet, amit az író az érvényes elbeszélői hang megtalálásáért folytatott. Mert a műfajváltás valóban súlyos terheket rakott a szerző vállára. Egy színjátékszöveg ugyanis szinte megköveteli az alkotótól, hogy az ábrázolás bizonyos területeit hagyja érintetlenül, így teremtve lehetőséget a rendező s a színészek számára, hogy a maguk művészetével kitöltsék a mű világának ezen fehér foltjait. Egy prózaíró azonban, mint tudjuk, csak önmagára számíthat, a regény színpada a papiros. Ezért vélem úgy, hogy az elbeszélés helyenként túlzottan tényközlő-tünet- leíró jellegű, s ez néha a publi- cisztikus ábrázolás benyomását kelti, egy-két esetben pedig, főként a reflexiók elmaradása miatt, ez a szemlélet ütközik azokkal az igényekkel, amelyeket egy értelmiségi hős öntudatának színvonalával kapcsolatosan táplálunk. Néhány mellékalak rajzát is vázlatosnak tartom. Azt azonban el kell ismerni, Sárosi kiválóan ért a villanásnyi képek, a pillanatfelvételek készítéséhez, s egy-két szóval képes egy összetett benyomást rögzíteni vagy egy hangulatot megragadni. A főhős jellemének megfestésekor azonban a mozaikkockák árnyalt és hiteles portrévá szervesülnek. S maga az alapelgondolás és ennek kifejtése elismerésre méltó: az elmúlt évek történéseinek bemutatása az elbeszélő szubjektív - s bizonyára elfogult - nézőpontjából, s ennek során egy fokozatosan felőrlődő személyiség, egy illúzióit vesztő lélek megjelenítése. Mindez nemcsak meggyőzően életszerű, hanem, s ezt okvetlenül hangsúlyozni kell, érdekfeszítően olvasmányos is! A szerző e téren még egy különleges technikai feladatot is megoldott, amikor mindvégig párhuzamosan futtatta az első személyű narrációt és a lecsupaszítottan tárgyszerű dialógusokat. A főszereplő tevékenységi körének megkettőzésével pedig, lévén orvos és újságíró, lendületesen kitágította az ábrázolás hatókörét. Hősünknek Zsolthoz, a cigányfiúhoz fűződő kapcsolata pedig az emberi felelősség és szolidaritás szép dokumentuma, s egyben a történetmondás talán legfontosabb motívuma. A szöveg stílusáról külön kellene szólni. Ennek köznyelvi, vulgáris, a mai élőbeszéd állapotát rögzítő fordulatai ugyanis, keresetlen, kevésbé választékos, sőt nyers elemei az elbeszélés személyes nézőpontjával függenek össze. A nyelvezet érdekessége, az árnyaltabban kimunkált első részt követően a könyv második felében, a főhős tudatállapotának fokozatos romlását, elhatalmasodó lélek- borulatát érzékeltetik. A Kiégett fű tehát fontos s egyben igen tanulságos állomás Sárosi István gazdagodó pályáján. A mű a Pannónia Könyvek sorában látott napvilágot a Magyar Könyv Alapítvány és az Új Dunántúli Napló Szerkesztőségének támogatásával. Nagy Imre A mosolygós, vidám, sokszor viccelődő kedvű Schóber Tamás karnagy idén januárban suttogásra volt ítélve, ami egy énektanár számára kész csapás. __- Én nem éreztem csapásnak - kezdi a beszélgetést a JPTE 1. Sz. Gyakorló Iskolájának karnagy-tanára. - Elkezdtem Carl Orff: Tapsrondó című művét tanítani a gyerekeknek. Ebben a darabban nem kell énekelni, csak tapsolni, és persze, nagyon erősen koncentrálni. Ekkor éreztem, hogy a tanítványaim igen humánusak és megértőek: átsegítettek a mandulaműtét utáni állapot nehézségein. Bár decemberben kétszer operálták a mandulámat, januárban már munkába álltam.- Szinte még a pályája elején áll, mégis úgy tűnik, sok mindent megtapasztalt már e rögös pályáról.- Talán azért van ez így, mert „minden lében öt kanál voltam”. Komolyra fordítva a szót: mindig vonzottak az újdonságok, különlegességek. Ha például nem tudtam megszerezni egy számomra fontos kottát, akkor lemezről írtam le. A főiskolai karvezetői vizsgámra például a Beatles együttes Michel című számát dolgoztam át kórusra. Hát, ez sem volt éppen mindennapi!- A gyerekkorából milyen zenei emlékeket őriz?- A szülői ház jelentősen befolyásolt, hiszen édesapám énektanár. Kis koromban sokat zongorázott. Ma is élénken emlékszem a meghitt karácsonypk családi muzsikálására. Én azonban csak „kényszerzongorista” vagyok, mivel trombitán tanultam játszani. Később, a Széchenyi Gimnáziumban Nagy Ernő karnagy kórusában énekeltem. A spirituálét ő szerettette meg velünk. Mi is alakíElek apóval - korán őszült, hát kijárt neki ez a megszólítás - még születésem előtt kezdődött a családi barátság. Nemcsak a szájhagyomány, de a bukaresti bejegyzés szerint is az én református keresztapám állott fejemnél, gyertyaláng felett a templomban, hogy helyettem mondjon hangos szóval ellent az ördögnek s minden cselvetéseinek. Mivel testben és lélekben ő volt tanúja, miféle nevet kapok, s ezzel sorsot is, ahogy a latinok vallották, pomen est nőmén, máig azt hiszem, neki tartozom számadással. Mire vittem, mit akartam, mi a termés, és mennyi az adósságom. A Szent József védszentű bukaresti parókia bejegyzése törvényszegő is lehetne. Református gyalogszékely tartson keresztvíz alá katolikus szülöttet?! Igen, bibliai pogány nevemnél egy időben jobban szerettem a keresztényt. A sződligeti népiskola diákjaként kibújtam volna az Ádám nevezetből, mint nem-szeretem és szoros ruhából. ÁDÁM BÁTYÁM PÁVÁT LÁTVÁN PÁVÁVÁ VÁLT. Az ember nehezen szokik önmagához, a különcnek ható név kiközösítő is lehet. A Duna vonalát követő s hosszú Tinódi utcában, ahová kiköltöztünk a szőnyegbombázások elől, s az asztalosék- kal szemben, a homokdomb oldalában óvóhely épült, jé- néhány osztálytársam hallgatott a József valamelyik becézett változatára. Közéjük tartoztam, tehát még a lányok kántálta csúfolót is elviseltem. JÓSKA, JÓSKA, KESERŰ A SÓSKA. ím, nincs hová tenni, ha lehetne is az emléktáblát, itt élt és gyógyított Hipokrátész tottunk egy négy tagú együttest: a Ki Mit Tud? budapesti selejtezőjéig jutottunk el.-Innen már egyenes volt az út a főiskolához?- 1986-ban kaptam énektanári diplomát, és azóta tanítok a Gyakorlóban.- 1988-ban a Pécsett megrendezett Europa Cantaton egészen más „minőségben” hallottuk Önt.- Igen, abban az időben a Baranya Big Banddel kisértük a Sportcsarnokban a közös énekléseket. Ezt a 25 tagú jazz-egy úttest 1987-től 1990-ig vezettem, úgy 60-70 koncertet adtunk ebben a három és fél évben. Számos átiratot, hangszerelést és saját számot írtam az együttesnek. Sajnos, anyagi támogatás híján és az érdektelenség miatt a „csapat” fölbomlott.-Átiratai, földolgozásai ma már kazettán is hallhatók...- Részben a Pannon Volán Férfikara énekelte ezeket a műveket. Ebben a kórusban Lakner Tamás mellett másodkamagy vagyok. Kicsit műhelymunkának is tekintem ezt a feladatot, hiszen itt lehetőségem van kipróbálni a feldolgozásaimat.- A másik legújabb kazetta a „két Lotti”.- Tavasszal jelent meg ez a felvétel. Az előzménye múlt évre nyúlik vissza. Ikrek járnak az iskolánkba. Sebők Gábor kollégám ötlete volt, hogy Erich Kästner regényéből írjunk nekik egy zenés játékot, ő megírta a szöveges részt, a zene komponálására engem kért meg. Közel féléves munka volt, sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztam rajta. Közben az elkészült részeket folyamatosan tanítottuk a gyerekeknek. Az Ifjúsági Házban telt házas nézőtér előtt többször ment a darab, idén pedig elkészült a kazetta is.- Úgy gondolom, eddigi pászékely utódja. A Homoród felé kanyargó utcában azt a földszintes, hosszú tornácos házat a valószínűtlen mély mormogású Liberátor is megkímélte, a béke míniumpiros földgyaluja - nem. Ha létezik a fenti világ, keresztapám a szél fehér és mészillatú portölcsérei felett lakozik, havas feje ma is városunk fölé hajlik védőn-aggódón és örök kíváncsian. Azon a délután, amikor kulcsom fordítására a gyászjelentés kihullott a levelesládából, gyanútlanul s a hírre készületlenül ugráltunk lefelé a lépcsőn feleségemmel. Lányosán előrefutott, de nálam volt a kulcs. Keresztapám 1972. január havának 21. napján költözött el. Míg a villamos végigcsusszant a jégtáblákat úsztató Duna-ív mentén, az járt fejemben, nem lehet igaz, hogy akit én halhatatlannak hittem, elmúljon a világból. 74 éves volt, de mintha semmit se változott volna, mióta az eszemet tudom. Mindenkoron havas fejű, mackóforma székely, kinek töprengőlassú beszédén, de táj szólásán se fogott az idő, amit három-négy fővárosban töltött. Az orvos életművéből persze legtöbb rész az udvarhelyi kórházra jutott. Megkísértett a sovány vigasz is, alig néhány hónapja, ősszel, mindketten tudtuk keresztapámmal, utolszor találkoztunk. Vidámságunk, örömünk az ördög bosszantása lehetett. Kifogtunk rajta, hisz ő szeret elválasztani egymáshoz valókat hirtelen véggel. Kint eső lógott, a felhők alig engedtek kevéske fényt a lefüggönyözött szobába, de a tornác is árnyékolt. Emlékszem, kireteszelte az ajtót, hogy ne kelljen lyafutása alatt többféle kórushangzást sikerült kipróbálnia, megtapasztalnia...- Az iskolai gyermekkórusaim mellett február óta vezetem a Szigetvári Tinódi Vegyeskart. Hergenrőder József karnagy halála után kértek föl a kórus vezetésére. Izgalmas és felelős feladat ez, mondhatnám azt is, szakmai kihívás számomra e nagymúltú együttes irányítása. Ezekben a feladatokban nagyban átsegítettek azok a szakmai ismeretek, amelyeket tanáraimtól, nevezetesen Tillai Auréltól és Párkai Istvántól kaptam.- Óriási lendülettel dolgozik, kikászálódni az ágyból. - No, gyere, gyere csak, lelkem! - hallottam-hallom semmit se tompuló hangját. Lehámoztam magamról az esőkabátot, lassan, szokjék szemem az erős homályhoz. Az ágy végébe állítottam az asztalkára, sűrű-tömött írásos térítőre a tokajit. S az ölelés előtt már felülve nyúlt mohón a könyvért, Németh Lászlóért. Üres volt a ház, és múzeumtiszta. Keresztapám kérdezet- lenül mondta, amit mondott kicsit a maga mentségére.-Fiam, vártunk, de Sásáék kora reggel indultak szekérrel a Madarasra. Rajzot is adtam velük, Áronnak keresnek valami alkalmas sziklát, hogy kívánsága szerint hargitai kő alatt aludjon Farkaslakán. Jenőke faragja meg, ha vésőkkel s türelemmel bírja, ki a fához szokott. Kemény dió lesz, rio- lit! (Elek apónak is kéne egyszer igaz s méltó emléket állítani. Talán a kórház felé vivő utcát róla elnevezni. Ahol gyógyított, ahol nagyebéddel s jó szóval várta a betérőt, ahol családot nevelt, és ezüst üstökét a párnára visszaejtette.) Házi főzet szilvórium kristálylott az üvegben, az a fajta ital, amiből a harmadik kupica fejbeüt. Kint a Kossuthban ért tudatomig, TEGEZZÉL, FIAM! Aztán ebédem után a Fényesben a világosságba húzódva utolsó cikkét böngésztem a Szejke gyógyvízéről. Megírásra való sors az övé. Első emlékem, egyetlen, ami Bukaresthez köt, térdére ültet, kanállal etet, s mesél hozzá. Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás! ... Egyszer kivitt minket öcsémmel, legényfiúkat, falujába, Boldogfalvára. Vénséállandóan újabb és újabb ötletei vannak. A családja hogyan viseli el mindezt?- Szerencsés vagyok, mert türelmes és megértő feleségem nagyban hozzájárul ahhoz, hogy kedvem szerint dolgozhassak, sőt nemcsak elviseli, de támogatja is mindezt. Nem csinálok semmi különöset, csak végzem a dolgomat. Kitartóan hiszek a zenével való nevelésben. Ez nemcsak a gyerekekre, hanem a felnőttekre is igaz. A zenét először nekem kell elfo- gadnnom és azonosulnom vele, hogy azután a kórusban vagy az iskolában el tudjam fogadtatni másokkal is. Törtely Zsuzsa gesvén s szürkére ázott-korhadt székelykapun bújjunk át, lehúzva fejünket. Édesanyja és öregebbik nénje jött elénk, kezét hamarjában köténybe törölve. Szíjasbama és nevetősen ráncolt arcuk kendő árnyékába bújt, fehér vonás mutatta beljebb, meddig ért a mezőn perzselő Nap. Keresztapa a nagyobbik öccsével ebből a pu- liszkás szegénységből nőtt ki, a kicsit már ők ketten taníttatták. Elek apó a harmincas években intézmény lehetett. Ahol megfordult, orvosi rendelőjében szegény diákok hózódtak meg éjszakára. Két-három nemzedék székely honoráciorai végeztek magasabb iskolát általa. Kollégium volt. Maga erről sose szólt, mástól tudom. A boldogfalvi sétán ballagóra fogva kísérte lépteit a bot. Balra, a vizenyős réten két-három gólya állt féllábon, a káprázatos forróságban a békák is elbújtak. A költészetről okított, a maga kárán. Aranyt, Ady Endrét szerette citálni. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem s kezet fogtam Kányádi Sándorral. 1956 Nagy boldogasszony-napján együtt voltunk hivatalosak a vasárnapi ebédre. Déli harangszókor. - Galambfalvi fiú, és nagy költő lesz, meglásd! Bort töltött magának s nekem, mivel leves előtt jár a negyven csepp az emberfiának. Sándor, a fővendég csak késett, vitték is a levest vissza a konyhába. Keresztapám a nagy és fehér aragonit hamutartónak támasztott egy könyvecskét. Virágzik a cseresznyefa - olvastam hangosan-némán a címet, aztán az első verset, ahol magától kinyílt a kötet. A Küküllőről. Magasak voltak a nyár és a remény oszlopai felettünk. Bisztray Ádám Törő István Szavak és virágok helyett Micsoda álom e nagy zuhanás, madarak fürdenek, bárány béget, erdők haragos csöndje suhint, rajzolnál hozzá a többi széphez, az álom csak ennyi, nincs menekvés, magához ölel, leejt, kipakol, de amit akkor felépítettél szíved burkában ücsörög, zakatol, mint vonat, messze a szabad pályán, de megáll, Európa, jaj neked! parancsolnak dörgő fegyverek tiszta szavak és virágok helyett, napok, népek, ünnepek, temetők, vigalmat nem rejt a rongyos sátor, pezsgőben úsznak a szeretők, átkozódva csak egy gyermek vádol, kékre-fagyottan lebben az arca, hiába tél, és szánkózni menne, szépen hegyezett ceruzákkal folyót rajzolna ünnepekre, innen álom a robaj, a dörgés, hálóban sóhaj, mi benneszakad, hiszed, ott ugat, hol megkötötték kuckója körül a nagy Fenevad. Boldogfalvi keresztapám
